Ez itt nekrológ, és nem azon kellene kezdeni, amin kezdeni fogom. Egy tudósról megemlékezve illendő az írásait elővenni, és nem is kisebbíteni akarom írásai érdemét, és nem is gondolom, hogy kisebbíteném vele, ha ott kezdem: a főmű egy intézmény volt, a Lukács Archívum – azt hiszem, így gondolta ő maga is, egy időben mindenképpen így, meg hogy maradandóbb még saját legjobb dolgozatainál is, merthogy az intézmények már csak olyanok. Megmaradnak. Ha egy olyan gondolkodó hagyatékának gondozása van rájuk bízva, akinek a műve nélkül a XX. század eszmetörténete elgondolhatatlan, pláne meg. Gondoltuk egykor.
Félreértés ne essék, nem ő gründolta a Lukács Archívumot (1978-ban került az élére), hogy ki, miért és minek a dacára, azt itt elhagyom, egyet s mást meg kellene magyaráznom, márpedig magyarázni nem érdemes, ahhoz közösen osztott meggyőződések kellenek, és nézd meg, Olvasó, bármely értelmes írás, tisztesség diktálta nyilatkozat vagy tiltakozás alatt a kommenteket, magad is látod majd, mekkora eséllyel bír bármely magyarázat. Nem ő gründolta, de ő találta ki, kicsit ábrándosan, valamiképp Rjazanov Marx–Engels-Intézetének a mintájára, műhelyként, ahol mindenféle történeti, eszmetörténeti, filológiai fúrás-faragás dúl, egy reménybeli kritikai kiadás szolgálatában. És dúlt is, szövegkiadások, könyvek születtek, és megfordult az Archívumban boldog-boldogtalan, de ez itt nem egy darab történetírás, hanem nekrológ, az Archívum csak jó alkalom rákanyarodni arra, ami abban, akiről ez a nekrológ szól, a legfigyelemreméltóbb volt: a nagyvonalúságára. A hagyatékban maradt írások (a harmincas évek Lukács hazahozta kézirathalma, a heidelbergi kofferből előkerült írások, töredékek, levelek stb.) kiolvasásához, a szövegrekonstrukcióhoz, a fordításhoz, a kéziratok kiadásra való előkészítéséhez munkatársak szükségeltettek, és kerültek is, vegyes társaság, mondanám kajánul, tébláboló filozopterekből, Wittgensteinbe vagy épp Heideggerbe habarodott esztétákból, állásukat vesztett szerkesztőkből és állásukból kiakolbólított ellenzékiekből, és említetlenül ne hagyjam: volt még egy briliáns műfordító is a társaságban, akinek ott volt a fejében az egész XX. századi magyar történelem és kultúrtörténet, gonoszkodó, de ellenállhatatlanul mesélt anekdoták formájában. Szép kis állatsereglet, de akiről ez a nekrológ szól, azt a legkevésbé sem irritálta a vonzások- és választásoknak ez a széttartó sokfélesége, mert úgy tartotta, ha nem egészen hülyék, akik az Archívum ügye köré sereglenek, akkor futni fog a szekér, vagy kicsit explicitebben fogalmazva: nem lesz tekintélyesebb attól, sem odakint, sem idebent, ha tornasorba állít bennünket. És ez a nagyvonalúság nemcsak taktikai megfontolásból fakadt, bár úgy is tiszteletre méltó, valamiképp alkati lehetett, megmutatkozott abban is, hogy akiről ez a nekrológ szól, attól mintha idegen lett volna minden ressentiment (pedig nem ritka madár az a tudományos élet dzsungelében). Holott hát… de előbb az írásairól.
Sok mindenről írt korábban, és ebből a sokféleségből, mondanám ma, talán többet kellett volna megőriznie, de akkortól, hogy elvállalta az Archívumot, majdhogynem csak Lukácsról publikált, a 30-as évek, a moszkvai emigráció Lukácsáról. Nehéz terep, a jól ismert okokon túl mert az áttekinthetetlen polémiák rengetege: Lukács jellemezte a dolgot valahol úgy, hogy amikor Moszkvába került, valami vitába csöppent egy bizonyos Rjubin nézeteiről, de képtelen volt kideríteni, miről is szól a vita, mert az ütközet már Z. legújabb vitairata, Y. nézeteinek cáfolata körül dúlt, aki X. tarthatatlan álláspontjáról rántotta le a leplet, amely álláspont T. eltévelyedéseivel vette föl a harcot és így tovább az ábécé elejéig. Nehéz terep, mert olyan mondatok értelmét kell megfejteni, amelyek annak a tudatában születtek, hogy egy pompásabbra sikerült jelző Szibériába repítheti a szerzőt. Kideríteni, voltaképp miről is szólnak, és miért arról Lukács ekkor született írásai, mi fűzi össze őket (stb.), nem is csak alapos odafigyelést, érzékeny hallást igényelt, hanem annak a világnak az alapos ismeretét is, amely világ akkor egzotikusnak számított (ma fehér folt a térképen). Ha egyszer majd előítéletek nélkül (vagy ha ez lehetetlen, legalább termékenyebb előítéletekkel) veszik elő valakik Lukács moszkvai éveinek írásait, érdemes lesz beleolvasniuk annak a tanulmányaiba, akiről ez a nekrológ szól.
Utóbb másról is írt, Heideggerről, Auschwitzról, s nem kétlem, kivált az utóbbi téma mélyen érintette őt, de ezekről a könyvekről itt hadd ne ejtsek szót. Csak részben az elfogultság okán: bár megérdemelnék, hogy szó essen róluk, magam a Lukács-tanulmányokat fontosabbnak tartom. De meg: érződik rajtuk a légszomj.
Ott tartottam tudniillik két bekezdéssel korábban, hogy: akiről ez a nekrológ szól, attól mintha idegen lett volna minden ressentiment – holott hát hiú volt, néha mulatságosan az, és a hiúság sebezhető. Ha az olvasó úgy találná, disszonáns ilyesmit egy nekrológban fölemlegetni, hadd tegyem hozzá: nem rovom föl, néhány nagy, fölteszem, aszketikus hajlamú lelket kivéve mind hiúk vagyunk, íróembereknél ez talán szakmai ártalom is, honnan a fenéből tudnánk, hogy van valamelyest igazunk, hogy koponyánk csontbörtönébe zárva nem csak valami zümmögés az, amit gondolatnak vélünk, ha nem a mások megnyilatkozásaiból, aggódva figyeljük hát, tetszésre találunk-e náluk, vagy elszunnyadtak olvasás közben. Amikor az Archívum élére került, Lukács valahogy (még, mondanám ma) érdekesnek tűnt, az ELTE-n, ahol addig Lukács Esztétikájáról édes titokként esett csak szó a Pándi vagy B. Mészáros Vilma magánszemináriumain, létrejött egy esztétika tanszék, mit tesz isten, egy Lukács-tanítvánnyal az élén – közben más Lukács-tanítványok emigrációba kényszerültek –, de nem is csak Lukács tűnt – úgy tűnt – izgalmasnak, hirtelen sok minden került elő a magyar szociológiai gondolkodás kezdeteitől a Galilei-körig, Jásziig, Károlyiig, Szabó Ervinig, röviden: pezsegni tűnt az élet.
Úgy múlt el, mintha soha nem is lett volna.
Már ez sem színtiszta öröm, ha az ember számít a publikumra. Ha aztán a tudománybürokrácia tiszteletre méltó épülete is rárogy az emberre, végképp elromlanak a dolgok. Az Archívum, ahogy akiről ez a nekrológ szól, elgondolta (ahogy gondolkodtunk róla mind) addig volt működőképes, amíg rá nem esett az Akadémia (ha nem mondtam volna, az Archívum az Akadémia intézménye volt) magas tekintete – amíg azt csináltuk, amit a dolog logikája szerint csinálni kellett. A szolgálati út logikája felől nézve azonban az Archívum csak semmiség volt, részleg, az utolsó években az akadémiai könyvtár egy részlege, elég volt betű szerint venni a státuszát, hogy pont az sorvadjon el, amiért lennie érdemes volt. Hogy úgy alakult, ahogy, abban mennyi része volt az önkéntes gazemberségnek, a tudományos féltékenységnek vagy a politikai ellenszenvnek, kideríthetetlen – és különben is, halottról (a Magyar Tudományos Akadémiáról) vagy jót, vagy semmit. De kutya érzés lehetett osztályvezetői értekezletekre járni, végighallgatni a könyvtári osztályok termelési beszámolóit, és utolsóként valamit rebegni olyasmiről, ami a hallgatóság szemében ötödik kerék volt, legjobb esetben.
Aztán kerültek olyanok is az Akadémián, akik még ennyire sem leplezték, hogy a magas Akadémia szemében a Lukács Archívum szégyenfolt.
Persze, hogy megérződik utolsó könyvein a légszomj.
Az is végzett vele.
Az utolsó bekezdést elhagyom. Annak valahogy kiengesztelődést kellene hoznia. De csak kézbe venni érdemes írások vannak, meg a pusztulás hamuíze a szánkban.
Mesterházi Miklós