Az Alapítványról¹

Az alábbiak: híradás a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítványról (a továbbiakban: LANA, alapítvány), és mindenekelőtt persze híradás arról, mit tett (mit próbált és mit szándékszik megtenni) a Lukács Archívum (LAK, Archívum) érdekében (plakátstílusban: megmentésért), és mit tudott elérni a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) folytatott tárgyalásai során. Legfőbb ideje ezzel a számadással előállni: a LANA adósa mindazoknak, akik tiltakoztak az MTA tervei, az Archívum bezárása ellen, és fölajánlották nekünk – a LANA-nak – a támogatásukat; adósuk a számadással, és azon a ponton, ahová érkeztünk, elkerülhetetlenné is vált számot adnunk, hogy jelezzük, milyen cselekvési lehetőségei maradtak a LANA-nak egyáltalán, és tisztázzuk, a kialakult konstellációban a LANA még kiérdemli-e azoknak a rokonszenvét, akiket aggaszt a LAK (a Lukács-hagyaték) sorsa. Hogy törleszteni tudok-e legalább valamennyit ebből az adósságból, az iránt nekem magamnak is vannak kétségeim; hiányzik belőlem az az elfogulatlanság, amely a helyzetjelentések írójától elvárható (és még csak nem is szégyellem az elfogultságaimat), másfelől meg ennek a, finoman fogalmazva, lassan kibomló történetnek az epizódjai olyan abszurdak, a dokumentumok, amelyekre hivatkoznom kell, annyira átláthatatlanok, hogy majd minden mozzanat értelmezésre és kommentárra szorul, márpedig az értelmezések és kommentárok szubjektívek – ez sem igazán illik a helyzetjelentés műfajához.²

A történet azon a ponton kezdődött, amikor nem csekélyebb valaki, mint az MTA elnöke maga 2016. május 2-án, az akadémia tevékenységéről szóló szokásos beszámolójában bejelentette az Archívum bezárását.³ Az előbbi mondat természetesen csak azzal a megkötéssel igaz, amely hozzáértendő minden „azzal/akkor kezdődött”-höz, tudniillik hogy alaposabban szemügyre véve a dolgot minden már sokkal régebben elkezdődött voltaképpen. A LAK évtizedeken keresztül valamifajta tudományos műhelyként működött, ahol szövegeket készítettek elő megjelenésre, köteteket állítottak össze, könyveket írtak vagy szerkesztettek, és persze (ez magától értetődik) fogadták és kiszolgálták a világ minden tájáról érkező kutatókat – ezt szerencsére azoknak, akik ezeket a sorokat olvassák, és feltehetőleg találkoztak eggyel s mással az Archívumban készült munkák közül, esetleg jártak is az Archívumban, nem kell részletesen ecsetelnem. És tudományos műhely mivoltában az Archívum, akár az MTA Filozófiai Intézetének, akár a Könyvtárának volt épp alárendelve, némi, bár formalizálatlan könyökszabadságot élvezett. Hogy a körülmények idővel egyre nyomasztóbakká váltak, nem tartozik szorosan véve ehhez a történethez,⁴ ám amikor egy, a Filozófiai Intézetben kirobban konfliktus nyomán (a LAK ekkoriban a Filozófiai Intézethez tartozott), amely konfliktus nem volt egész független a filozófusok ellen indított 2011-es dicstelen kampánytól, a magas Akadémia – hivatalosan a konfliktus megoldásaként – az Archívumot az akadémiai könyvtár alá rendelte, és ennek az intézkedésnek kvázi logikus folyományaként kiparancsolta az archívumból annak maradék tudományos munkatársait, már sejthető volt, hogy a LAK-ra, amely az MTA-nak kifürkészhetetlen (mert szubaltern) okokból tulajdonképp mindig is szálka volt a szemében, aligha a felvirágzás boldog időszaka vár. Azzal, hogy töröltetett az Archívum minden olyan funkciója, amely picit is több volt könyv- és levéltári rutinnál, az Archívum, ahogy én ismertem (ami mellékes, de ahogy rajtam kívül is sokan ismerték, akiket érdekelt Lukács), voltaképp már likvidáltatott, de egy, az MTA szervezeti fölépítésén belül végrehajtott bürokratikus csíny nem kellett, hogy különösebb föltűnést keltsen – ellenben hogy magának a LAK-nak mint olyannak kellene a föld színéről eltűnnie, és a tetejében azzal az arcpirítóan álszent indoklással, hogy ily módon az MTA éppenséggel a filozófus végakaratát teljesíti, az kicsit sok volt.

Olyasmi volt, aminek az üzenetét mindenütt appercipiálták, ahol a fölháborodás még nem ment ki a divatból. Ebben az összefüggésben egy nevet semmiképp sem hagyhatok említetlenül, Miguel Veddáét, a Buenos Aires-i egyetem filozófiai és irodalmi fakultásának professzoráét, aki mindenkit riadóztatott, akivel csak szakmai levelezésben állt.⁵ Meghökkentően rövid idő alatt megszületett egy, az MTA elnökéhez intézett tiltakozólevél, amelyet több mint 700 germanista, filozófus, szociológus írt alá, szóval aláírt ez egész international scientific community – amihez aztán további tiltakozók csatlakoztak. Hogy a Nemzetközi Lukács-társaság vétót jelentett be, magától értetődik, de (ami, ha meggondolom, ugyancsak magától értetődő) tiltakozott a Nemzetközi Marcuse-társaság is, és a nyomában további intézmények,⁶ és az interneten cirkált egy további, szélesebb publikumnak szánt petíció is, amelyet néhány nap alatt több mint tízezren írtak alá. Ami az MTA-val folytatott minden alkudozás (tárgyalás, akartam mondani) után tényleg eredményként elkönyvelhető (dacára az itt sem hiányzó kérdőjeleknek, később szó lesz róluk), tudniillik hogy az MTA mégis hajlandónak mutatkozik megtartani Lukács egykori lakását, és hogy a könyvek, talán a kéziratok is bántatlanul a helyükön maradhatnak, az ennek a tiltakozási hullámnak köszönhető. A tiltakozásnak, amelyen hogy gúnyolódjon, az Akadémia (az MTA elnöke 2016. április 20-i sajtókonferenciáján) eleinte megengedte magának, de amely rámutatott, hogy az akadémia tervezett lépése, az Archívum teljes fölszámolása, vállalhatatlan. Igaz, bár ez cinikusnak tűnhet, nem merném az Akadémia visszakozását a belső megigazulásnak tulajdonítani: magatartása Lukács-ügyben alapjában véve mit sem változott (erről lejjebb), csak épp érzékelhetővé vált, hogy az MTA eredeti elgondolását alkalmasint olyanok/olyan intézmények is elfogadhatatlannak tartják, akik/amelyek előtt az akadémia nem szívesen tenné kockára a tekintélyét, csak azért, hogy saját konzervativizmusának és a politikai felsőbbségnek a kedvére tegyen.

Az alapítvány létrehozásának ötlete két forrásból eredt: az egyik a már említett masszív támogatás volt, és az a tény, hogy a tiltakozók késznek mutatkoztak pénzzel, tudományos segítséggel vagy „eleven munkával” mögé állni egy olyan NGO-nak, amelyik akadályokat szándékszik gördíteni az akadémia útjába.⁷ A másik forrás Agárdi Péter és Krausz Tamás egy csínye volt⁸ – amelyet egyikük a Lukács György Alapítvány⁹ kuratóriumi elnökeként, másikuk az Eszmélet c. baloldali folyóirat körének a képviseletében követett el –, akik kihallgatást kértek az akadémia elnökétől, és ott azzal a javaslattal álltak elő, hogy (nemzetközi segítséggel) összegyűjtenek annyi pénzt, amennyi lehetővé tenné Lukács egykori lakásának – 1971-ben itt rendezkedett be a Lukács Archívum – megvásárlását a tulajdonostól, az V. kerületi önkormányzattól, ezáltal könnyítve az akadémia terhein.¹⁰ Az ötlet magyarázatra szorul. A történetnek azon a pontján történt a dolog, amikor a LAK bezárását az akadémiai hivatalosság mindenekelőtt a bérleti díj jelentette anyagi teher (megjegyzem: akadémiai mércével mérve aprópénzről van szó) elviselhetetlenségével gondolta megindokolni. Az elnökkel folytatott beszélgetésben sok minden más is szóba került – végül is akik az elnöknél kihallgatásra jelentkeztek, nem egy ingatlanügyletet akartak lebonyolítani, hanem az Archívumot akarták megmenteni –, és úgy tűnt, az elnök megértést tanúsít, amikor olyan témák kerültek szóba, mint a szerep, amelyet Lukács a magyar kultúrában játszott és játszik, vagy az az általános érdeklődés, amely Lukács művei iránt a világ minden sarkában mutatkozik stb., de az MTA/az elnök megnyilatkozásaiban a továbbiakban ebből az előzékenységből semmi sem volt föllelhető;¹¹ ami az Akadémia megatartását illeti, a beszélgetés egyetlen, kicsit komikus eredménye az volt, hogy a LAK fenntartási költségeire való hivatkozás hirtelenjében eltűnt az akadémiai papírokból…

Nem kerülhetem el, hogy ne tegyek itt egy megjegyzést, jobban mondva mindjárt kettőt is. Nem csak az Eszmélet-körben jutott eszébe némelyeknek, hogy talán meg kellene/lehetne venni a Belgrád-rakparti lakást, védelmet nyújtandó az Archívum számára az Akadémia takarékossági hajlandósága vagy éppenséggel az ellen az érv ellen, hogy az Akadémia nem tart fönn emlékhelyeket, miért épp egy Lukács-emlékhelyet kellene akkor fönntartania. (Egy időben ez a szentencia is szerepelt az élvezhetetlen akadémiai megokolások között; hogy az emlékhely gondolatát mi kifejezetten ízléstelennek találjuk, hiszen az Archívumról van szó – másutt is van ilyen –, olyan intézményről, ahol a kutatás otthonra talál, ez iránt a distinkció iránt az akadémia azonban érzéktelennek mutatkozott.) A lakás megvásárlásának ötlete mindazonáltal nem problémátlan, és nem is csak, mert legalábbis az én szememben horribilisnak tűnő összeget kellene összekalapoznunk hozzá (azokkal a kedvezményekkel, amelyek a közhasznú intézmények talán megkaphatnak, ebben az esetben aligha számolhatnánk), és még csak nem is azért, mert ehhez az összeghez a fenntartási költségek is társulnának, hanem és mindenekelőtt mert még így is rá volnánk szorulva az Akadémia tárgyalási és együttműködési készségére (jóakaratára vagy legalábbis jóakaratú semlegességére). Végül is Lukács a kéziratait és könyveit végrendeletileg az MTA-ra hagyta, és a könyvek és kéziratok nélkül semmi értelme nincs szert tenni a lakásra – bár hogy rögvest ellentmondjak magamnak, azért az ötlet mégsem levehető minden további nélkül a napirendről: a nemrégiben megújított bérleti szerződés csak 2024-ig szól…¹²

Hogy az Akadémia lebeszélhető-e az Archívum szimpla fölszámlálásáról, kétségtelenül azoknak a kérdéseknek a legkényesebbike volt, amelyeken el kellett tűnődnünk, de persze nem az egyetlen kérdés. Akik a LAK megmentésén gondolkodtak, azok számára a tét az Archívumnak abban az állapotában való megmentése volt, amelyben az számot tarthat a nemzetközi kutatás érdeklődésére, amihez persze az Archívumnak vissza kellene kapnia időközben elvesztett funkcióit. És az alapítvány létrehozásának eszméje, egy olyan alapítvány létrehozásáé, amelyik megpróbálja biztosítani a kutatás föltételeit, segít pótolni a mulasztásokat, és együttműködésben mindazokkal, akik erre hajlandónak mutatkoznak, tudományos, kiadóit stb. terveket kovácsol és hajt végre, ebből a szempontból kifejezetten kézenfekvőnek tűnt: gondoskodhatna mindarról, amitől az Akadémia láthatólag inkább távolságot szeretne tartani, nehogy könnyen asszociálható legyen Lukáccsal, az Akadémia megszabadulna tehát valamitől, amit tehertételnek érez, anélkül hogy a Lukács Archívum bezárásával blamálnia kellene magát.

Az alapítvány bejegyeztetésének hivatalos procedúrája 2016 nyarán indult; alapítókként Heller Ágnes és Weiss János (a Pécsi Tudományegyetem professzora) szerepeltek, és létrejött a kuratórium Kelemen János, az ELTE professzor emeritusa, akadémikus elnöklete alatt, Hermann Zsuzsával, a petíciók egyikének szervezőjével, a történész Gyáni Gábor akadémikussal, Kenyeres Zoltán irodalomtörténész professzorral, Boros Gáborral, az ELTE Újkori és Kortárs Filozófiai Tanszékének tanszékvezető professzorával, Takács Ádám docenssel, Szigeti Péter jogfilozófussal és Krausz Tamás történésszel az Eszmélet köréből, az irodalomtörténész Agárdi Péterrel, Székely Máriával, a LAK egyetlen még (könyvtárosként) megmaradt munkatársával és három egykori archívumi munkatárssal, Tallár Ferenc filozófussal, az irodalmár Kardos Andrással és e sorok írójával. A bírósági bejegyzés váratott magára (ez előrelátható volt),¹³ de Kelemen professzor azonnal lépett annak érdekében, hogy valamiféle párbeszédet kezdeményezzen az Akadémiával – minden akadémikus jogot formálhat ara, hogy kihallgatást kérjen az MTA elnökétől, s bár a dolgot nem szabályozza előírás, de a kérést nem illik elutasítani.¹⁴ A négyszemközti találkozó gondolata aggályosnak tűnhet, de szerettük volna legalább nagy vonalakban megtudni, milyen mértékben hajlandó az Akadémia az alapítvány létét és intervencióját tolerálni, vagyis milyen ajánlattal fordulhat az alapítvány azokhoz, akik késznek mutatkoztak támogatni őt. És (ami voltaképp csak másik nézete ugyanannak a kérdésnek) ekkoriban maguk a szándékok és indítékok sem voltak világosak, amelyek az Akadémiát a LAK problémájának kezelésében mozgatják (talán pontosabb volna azt mondanom, nem volt világos az arány, ahogy ezekben a szándékokban a felülről érkező politikai nyomás, az MTA saját konzervativizmusa és a szimpla bürokratikus fafejűség keverednek).

Az akadémikusok folytatta párbeszéd, gondolná az ember, az uralommentes kommunikáció iskolapéldája kell legyen, de Kelemen professzornak az MTA elnökével folytatott tárgyalásai inkább csak kiábrándítóak voltak. Akárhogy is, az Akadémia egy ponton, némiképp váratlanul, de deklarálta hajlandóságát a lakás megtartására, a fenntartási/működési költségek fedezésére és arra, hogy érintetlenül (a helyén) hagyja Lukács könyvtárát (hogy a kéziratait is, abban a kérdésben adódtak értelmezési nehézségek, de erről később). (A történet fölvázolása során nem tartottam magam szigorúan a kronológiához, talán hasznos tehát emlékeztetnem rá, egész odáig érvényben volt az az akadémiai határozat, amely Lukács hagyatéki könyvtárát a Filozófiai Intézet könyvtárába integrálni rendelte, a kéziratokat pedig átadni az akadémiai könyvtár kézirattárának, ezzel – miképp a nyilatkozatok szóltak – végre beteljesítve a filozófus végakaratát.)¹⁵ Az alapítvány pedig ígéretet kapott arra, hogy a közte és az MTA Jogi és Igazgatási Főosztálya közt folytatandó megbeszélések nyomán körvonalazódni fog az Akadémia, az akadémiai könyvtár és az alapítvány együttműködését érintő akadémiai állásfoglalás.

És valóban sor is került egy, a Jogi Főosztályon lezajlott megbeszélésre, és egy idő múltán – ennek a szomorú történetnek minden epizódját az Akadémia durcás hallgatásának hosszú fázisai előzték meg – kezünkben tarthattuk annak a dokumentumát, hogyan is képzeli el az Akadémia egy, fogalmazzunk óvatosan, nem minden ismertséget nélkülöző filozófus archívumának a működését, valamint a partneri viszonyt egy alapítvánnyal.

„Hivatkozással a Lukács Archívum (a továbbiakban: Archívum) kapcsolatos akadémiai szándéknyilatkozat tervezetre¹⁶ adott, 2017. szeptember 6-án kelt válaszukra, a következő észrevételeket teszem.¹⁷

Az Archívum és az MTA Könyvtár és Információs Központ (a továbbiakban MTA KIK) kezelésében áll. Az MTA KIK Szervezeti és Működési Szabályzata szerint az MTA KIK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye elnevezésű szervezeti egység feladata az Archívumban található dokumentum-állomány gondozása, védelme és megőrzése, valamint a kapcsolódó kutatások és pályázatok koordinálása. Ezen feladatok ellátása során az irányítószerven felül más külső személy vagy testület döntésétől, egyetértési jogától nem függhet az MTA KIK mint költségvetési szerv működése. Az MTA döntése szerint az Archívum elhelyezése nem változott – és az Lukács György végrendeletének megfelelő –, ezért a kéziratokkal, a nyilvános kutathatósággal, az Archívum elhelyezésére szolgáló bérlemény 2024. október 1. utáni sorsával kapcsolatos döntések az MTA KIK-nek és irányítószervének jogkörébe és felelősségi körébe tartoznak. Megjegyezzük, hogy a bérleménynek a hatályos szerződés megszűnése utáni sorsa elsősorban az ingatlan tulajdonosának a döntésén múlik.

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont a Filozófiai Intézet útján a KIK szakmai tevékenységével együttműködve kutatási és kiadási tevékenységet végez az Archívum anyagára támaszkodva, és az MTA fiatal kutatói programja keretében külön munkatársat alkalmaz Lukács György filozófiai hagyatékának kutatására.¹⁸

A Lukács-hagyaték egységességének megőrzése biztosított, az Archívum és a Könyvtár anyaga széles hazai és nemzetközi szakmai körben elérhető. Az MTA BTK Filozófiai Intézet a fentiek alapján úgy látja, az Archívum hosszú távú fenntartása mellett erős szakmai érvek szólnak.

Amennyiben a LANA támogatásokkal, adományokkal kívánja segíteni az Archívumban a kutatói munkafeltételek javítását, hozzájárul az ingatlan felújításához, úgy ezen források konkrét felhasználása tekintetében a LANA-t előzetes egyetértési jog illetheti meg, amennyiben erre igényt tart. A hozzájárulás azonban – a fent kifejtett indokok alapján – nem eredményezheti a LANA egyetértési jogát az Archívummal kapcsolatos szakmai kérdésekben.

Emellett az MTA továbbra is nyitott arra, hogy a LANA a kutatói műhely tevékenységének frissítésére tudományos közéleti tevékenységet, előadásokat, szemináriumokat szervezzen az MTA KIK-kel és az MTA BTK Filozófiai Intézettel együttműködve.

Az eddigi egyeztetések alapján bízom abban, hogy sikerült a felek közreműködését meghatároznunk, és az Akadémia részéről megfelelő biztosítékot kaptak a lehetséges kül- és belföldi támogatók ahhoz, hogy az Archívum működésének támogatásáról döntsenek.”

Az alábbiak egyfajta kommentár, amely megpróbál útmutatóul szolgálni a fenti dokumentum megfejtéséhez, és nem akarom elleplezni, nem is tehetném, hogy ami az értelmezést illeti, a hangsúlyok a kuratóriumon belül is eltértek. Az Akadémia elállása attól a tervtől, hogy egyszerűen megszabadul a LAK-tól, siker (de ezt már mondtam), amely azoknak köszönhető, akik lándzsát törtek az Archívum mellett, siker akkor is, ha nem épp határtalan elkötelezettségről tanúskodik is, hogy az Akadémia áldozatkészségének időbeli korlátot szabott. És siker persze az is, hogy, ha nem értem félre a szöveget,¹⁹ az Akadémia a dokumentumban mintegy ígéretet tett arra, érintetlenül hagyja az Archívumban őrzött anyagot. Ugyanakkor úgy tűnik, az Akadémia félreérti a kutatás szót, ha az Archívumról van szó, vagy másképp, mintha egy szót sem értett volna abból, amit az Archívum természetéről, nem is egyszer, megpróbáltak elmagyarázni neki (elismerem, többnyire polemikus formában).²⁰ Az a pedantéria, mellyel az Archívumban elválaszthatatlan funkciókat és kompetenciákat a dokumentum elválasztja egymástól, talán csak bürokratikus korlátoltságról árulkodik, de az eszme, hogy „a kutatási és kiadási tevékenység az archívum anyagára támaszkodva” a Filozófiai Kutatóintézetben/által kell folyjék (a dokumentum bizarr megfogalmazásában tulajdonképp a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban és által „a Filozófiai Kutatóintézet útján”),²¹ a LAK-ról ellenben az MTA Könyvtára kell, hogy gondoskodjék – ahol deklaráltan nem tűrnek meg semmit, ami picit is túlmenne a könyvtári rutintevékenységen – nos, ez az eszme távolról sem szükségképp ártalmatlan. Több gyanúnál, hogy az Akadémia számára, ez alkalommal ugyan némiképp bújtatottan, de a dolog ebben a formában is akörül forog, hogyan menekedhetne meg a Lukács iránt érzett rokonszenv vádjától, azaz hogyan szabadulhatna meg attól az intézménytől, amelyik az Akadémia lobogója alatt nem akar egyszerűen Lukács papírjainak raktára lenni, esetleg panoptikum, ahol heti három alkalommal megtekinthető a filozófus megdöbbentően élethű viaszmása és élőhelye.²²

Hogy a LANA-nak szabad szemináriumokat, konferenciákat stb. szerveznie, örvendetes, és nem kevésbé örvendetes, hogy hivatalosan megengedtetett a Filozófiai Intézet útján Lukácsról értekezni; csak hát a Lukács-kutatás olyasmi, ami a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének kereteit túllépi, és az Archívum, ahol Lukács kéziratainak szöveggondozásáról, szerkesztéséről, kiadásáról gondoskodtak, ahol a külföldi kiadások és a róla írt munkák gyűltek, és ahol még sok más egyébnek is történnie kell, ahol kiszolgálták azokat a kutatókat, akik fölbukkantak az archívumban vagy e-mailen kérdezősködtek, ennek a szélesebb publikumnak a számára volt kitalálva. De a félreértésnek ezek a konzekvenciái csak a fonákját érintik annak, ami a LANA szempontjából igazán problematikus a dokumentumban: tudniillik hogy – holott a dokumentum szerzőinek figyelmét aligha kerülhette el, hogy csupa olyasmiről esik szó, ami perdöntő jelentőségű az alapítvány és az alapítvány céljai szemszögéből – a dokumentum megtiltja az alapítványnak az intervenciót vagy akár csak dialógust próbáljon kezdeményezni olyan kérdésekben, amelyek a könyvtár kompetenciájába tartoznak (azzal a némileg túldimenzionált megokolással, hogy feladatai ellátásában „az irányítószerven felül más külső személy vagy testület döntésétől, egyetértési jogától nem függhet az MTA KIK mint költségvetési szerv működése” – mintha az a veszély fenyegetne, hogy az alapítvány felségárulásra csábítaná a Könyvtárat).

Ami a dokumentumból kikerekedik, az a lehetőségek fölöttébb aggasztó korlátozása. Aggasztó, mert a LAK (ami belőle még maradt) nem szubjektum, amely megengedhetné magának, hogy ötletei legyenek – megjegyzem, ezen segíteni a LANA egyik, talán a legfontosabb feladata – azaz minden kezdeményezésnek „kívülről” kell érkeznie, ha tetszik, mindig is kívülről érkezett eddig is (az Archívum munkatársaitól, akik évek óta kívülállóknak számítanak, kutatóktól, akik kapcsolatban álltak az archívummal s í. t.), ha, mondjuk (hogy csak a legkézenfekvőbb változatot említsem), arról van szó, hogy az Archívum anyagát ki kellene egészíteni egy, a kutatás szempontjából érdekes hagyatékból vagy más archívumok anyagából. Hogy ha erre esély kínálkozik, azt nem szabad elszalasztani, az a múltban magától értetődött. Vajon egy ilyen értelmű javaslat, ha a LANA-tól (egyáltalában: kívülről) érkezik, a jövőben olyasminek fog számítani, amit egy külső intézmény vagy személy befolyásolási kísérleteként vissza kell utasítani? Avagy az épülésünkre láthatólag nagy jogászi műgonddal megszerkesztett dokumentum szimplán csak azt deklarálja, hogy ilyesfajta ötletek, ha egyáltalán, akkor is csak a Bölcsészettudományi Kutatóközponttól érkezhetnek, föltéve, hogy betartják a szolgálati utat?²³ A dokumentumnak ez a vonása nem utolsósorban azért aggályos, mert kvázi párhuzamosan ezzel a dokumentummal más hivatalos iratok is születtek (az Akadémia, Akadémia Könyvtár és a Filozófiai Intézet megállapodásának tervezete, ld. a 16. jegyzetet, a Könyvtár főigazgatójának cikke, ld. a 22. jegyzetet), amelyek arról tanúskodnak, hogy az Akadémián és az akadémiai könyvtárban bizarr elképzelések uralkodnak az Archívumról, az Archívum múltjáról, az ott őrzött anyagról stb., mintha csak az ellene fölhozott érvekből az akadémiai felsőbbség mit sem értett volna, és mintha egyáltalán nem appercipiálta volna a tiltakozásokat.

Hogy miképp is értékelendő az a konstelláció, amelyet vázolni próbáltan, abban a kérdésben a kuratóriumon belül is divergálnak a nézetek. Nem érthetetlen módon. Az MTA-val folytatott minden tárgyalás dacára képtelenek voltunk elérni, hogy komolyan vett vagy egyáltalában számításba vett partnerek legyünk olyan döntésekben, amelyek a LAK-ot érintik. De a LAK még létezik, és elképzelhetők alternatív utak, ahogy az Archívum eredeti feladatait betöltheti, és (az alapítvány) olyan elképzelésekkel léphet föl, vagy olyan elképzeléseket támogathat, amelyekben az Akadémia, illetve könyvtára nem utasíthatja el az együttműködést. És tulajdonképpen valami ilyesmi volt, amit az alapítvány feladatként vállalt: hogy előcsiholjon és fölkaroljon olyan elképzeléseket, amelyek előbbre vihetik a Lukács-kutatás ügyet, és amelyek valamiképp összefüggenek azzal, amit az Archívum nyújtani próbált (vagy ellenkezőleg: amit elmulasztott). Terveket kovácsolni, ez persze nem a kuratórium feladata, ebben a tekintetben az alapítvány azoknak a fantáziájára szeretne támaszkodni, el sem kerülheti, hogy így tegyen, akik szellemi támogatásukat fölajánlották az Archívum védelmében. Hogy mármost a LANA ezek között a körülmények között és ebben az ő projektmenedzseri szerepében is számíthat-e szimpatizánsokra, és érdemesnek találtatik-e a támogatásra, olyan kérdés, amelyet föl kellett tennünk magunknak a kuratóriumban – és amelyet most azok körében is föl kell tennünk, aki (bár ez egy örökkévalósággal ezelőtt történt) vétót emeltek az archívum lerombolása ellen.

Utóirat

A fönti beszámoló elkészülte (2017 decembere) óta az archívumnak/az alapítványnak része lehetett abban az élvezetben, hogy e történet újabb és újabb – ha a részletek nem volnának komikusak is egyben, azt mondhatnánk – drámai fordulat érje meg. Úgy tűnt, mintha hosszas habozás és hallgatás után mégiscsak lett volna valamiféle hozadéka az alapítvány próbálkozásainak, hogy párbeszédet kezdeményezzen az Akadémia intézményeivel: az Akadémia késznek mutatkozott egy közös nyilatkozat aláírására, amely nyilatkozat ugyan mire sem kötelezte az akadémiát,²⁴ de mégiscsak érthető volt akár az alapítvánnyal való együttműködés készségének kinyilvánításaként is. Úgy tűnt, az alapítvány szövetségesekre talált az Akadémián belül is: a Filozófiai Intézett állást foglalt az Archívumnak kutatóhelyként való megőrzése (azaz a kéziratos hagyaték helyben maradása) mellett, hasonló értelmű határozatot hozott az akadémia Filozófiai Bizottsága és az ún. II. Osztály is – és végül is az utóbbi a legfőbb tudományos bizottmány az Akadémián, ha a szellemtudományi intézeteket érintő elvi természetű tudománypolitikai döntésekről van szó. Már-már azt hihette volna az ember, az akadémiai füleknek szánt észérvek nem maradtak meghallatlanul, és megérte tűrni a megvárakoztatásokat és áltatásokat.

Csakhogy még mielőtt február 6-án a közös nyilatkozatot aláírta volna az alapítvány (az elnök, Kelemen János), az MTA honlapján megjelent egy közlemény,²⁵ amely látszólag csak hírt kívánt adni az akadémia és az alapítvány megegyezéséről („Lukács György végakaratának végrehajtásáról”, állt a címben), és ünnepelni akarta azt, voltaképpen azonban azt akarta meghatározni, hogyan is értendő a megegyezés: 3500 karakterben tálaltattak föl benne az akadémiai könyvtár főigazgatójának a lukácsi hagyaték megmentéséről szőtt vonzó eszméi, eszmék, melyeket az alapítvány soha nem fogadott és nem is fogadhatott el, és amelyek a kéziratos hagyaték digitalizálásának – nem különösebben gondosan szabott – köntösében az akadémia eredeti tervét, az archívum lerombolását szolgálják. És bár az akadémiával folytatott tárgyalásoknak ezt a sajátos interpretációját az alapítvány kuratóriuma élesen visszautasította, az elutasítás, a Filozófiai Bizottság és a II. Osztály határozatai, valamint az akadémia és a II. Osztály elnöke közt állítólag lezajlott megbeszélés ellenére a könyvtár főigazgatója akadálytalanul megvalósíthatta az archívum sorsát illető elképzeléseit: február végén a könyvtár bejelentette a Lukács-kéziratok és -levelezés elhurcolását az Archívumból, átköltöztetésüket a könyvtár kézirattárába (hogy ott katalógusba vétessenek, amire a könyvtár főigazgatója szerint korábban soha nem került sor, és digitalizáltassanak – bármit is jelentsen ez, és bármennyire körvonalazatlanok és nehezen hihetők is a digitalizációról alkotott főigazgatói elképzelések);²⁶ és március 20-án (elkerülendő a tanúkat és tiltakozókat, két héttel a bejelentett időpont után, sebbel-lobbal, tulajdonképpen váratlanul) az Archívum páncélszekrényeit ki is söpörte a könyvtár.

Hogy a történet még bizarrabb legyen, pár nappal később Lukács feleségének, Bortstieber Gertrúdnak a levelezése követte a Lukács-kéziratokat, noha Lukács végrendeletében, amellyel az akadémiára hagyta kéziratait, ezekről nem történik említés, de ami talán súlyosabban esik a latba (?), annak ellenére, hogy a család, megakadályozandó, hogy levelek eltűnjenek a kézirattár süllyesztőjében, szerette volna megtartani. (A Bortstieber Gertrud-levelek, ahogy más hagyatékok is, amelyeket az Archívum azért őrzött, mert a Lukács-kutatás szempontjából érdekesek voltak, az akadémiai könyvtár főigazgatója szemében a „ki tudja, kinek a megbízásából és miért az akadémiai könyvtár területére tévedt” kéziratoknak számítanak, melyek jogállásuk a tisztázásáig a kutatás elől elzárva tartandók – az aligha félreérthető kutatási tilalom elfogadhatatlan a család – a jogtulajdonosok! – számára.)²⁷ Próbálkozásainkat, hogy a könyvtártól a megbízhatatlan ígéreteken túl valami kézzelfoghatót is megtudjunk a kéziratos hagyaték sorsáról (hogy a kéziratok visszatérhetnek-e valaha is az archívumba, vagy hogy a lakás tervezett renoválása kiterjed-e azoknak a feltételeknek a megteremtésére, amelyek a kéziratok biztonságos őrzéséhez és a kutatás kiszolgálásához szükségeltetnének stb.), a könyvtár azzal a semmitmondó válasszal hárította el, hogy, mivel a dolgoknak ez a része nem tartozik szorosan a könyvtárra, ezeket a kérdéseket majd valamikor a későbbiekben tisztázza majd a könyvtár az akadémia elnökével…²⁸