Mesterházi Miklós

A Lukács Archívum tündöklése és bukása. Egyben nekrológ.¹

 

Summary/Résumé: Ha előre akarnám bocsájtani, ahogy az egyes tudományos folyóiratokban szokás, mondókám összefoglalását, ezt a voltaképp udvarias gesztust a legegyszerűbben azzal abszolválhatnám, hogy az ismert angol gyerekdalt idézem: Ten green bottles hanging on the wall, / Ten green bottles hanging on the wall, / And if one green bottle should accidently fall, / There’ll be nine green bottles hanging on the wall A dalocska további strófáiban mind kevesebb zöld palack lóg a falon, egészen az utolsó versszakig: One green bottle is hanging on the wall, / One green bottle is hanging on the wall, / If that green bottle should accidently fall, / There’ll be no green bottles hanging on the wall.

Mint ebből kitalálható, a történetet nem koronázza happy ending. De mielőtt belevágnék az elbeszélésbe, szeretnék rámutatni két pontra, ahol kilépek a narratív keretből: hogy megpróbáljak magyarázattal szolgálni bizonyos epizódokra, némelykor óhatatlanul utalnom kell az archívumi munka külső (szellemi/intézményi) feltételeire; a félreértés elkerülése érdekében: a legkevésbé sem akarok valamifajta szellemi tablót fölfesteni. És hogy az előadás ne fulladjon egyszerűen csak gyászbeszédbe,² megpróbálok néhány kutatási problémát is jelezni.³

Első fejezet
Az Archívum lényegében közvetlenül Lukács halála után létrejött. Ironikusan és kicsit talán félrevezetően fogalmazva, az egyszerűség kedvéért: végrendeletében Lukács (ragyogó) könyvtárát (tele ritkaságokkal, könyvekkel, melyeknek érdekes útjuk volt a Belgrád rkp. 2.-ig) a Magyar Tudományos Akadémia (MTA, Akadémia) Filozófiai Intézetére hagyta,⁴ kéziratait az MTA-ra – végakaratát a legegyszerűbb abban a formában volt végrehajtani, hogy létrehoznak egy archívumot ott, ahol a könyvek és kéziratok amúgy is voltak, a filozófus lakásában. Ami persze nem szükségképp volt ilyen magától értetődő, a döntés vélhetően „legmagasabb helyen” született, de hogy voltak-e és miféle viták („legmagasabb helyeken”), hiszen Lukács egyszerre volt megkerülhetetlen és kényelmetlen, nem tudom. Szervezetileg az Archívum az MTA Filozófiai Intézetéhez került (ahhoz az intézethez, amelynek létrejöttében Lukácsnak oroszlánrésze volt).

Ez (nem mellesleg) a Lukács-kutatás aranykorában történt, amikor máig iránymutató tanulmányok születtek Lukácsról (Fehér Ferenc: Balázs Béla és Lukács György szövetsége a forradalomig, Irodalomtörténet, 1979/2–3.; Heller Ágnes: A lelki szegénységről, Új Írás, 1972/1. stb.), voltaképp, legalábbis kezdetben, még az Archívum létrejötte előtt és függetlenül az Archívumban őrzött anyagtól: az érdeklődés mindenekelőtt a fiatal Lukács, az esszéista gondolatvilágának sokszínűségével magában véve is lenyűgözően érdekesnek tűnt, s csak érdekesebbnek attól, hogy kulcsot ígértek marxista fordulatának, egyáltalában filozófiai fejlődésének logikájához (és az érdeklődés távolról sem korlátozódott a filozófus céhre). De nem sokkal rá előkerült a heidelbergi koffer; egy heidelbergi bank trezorjában bújt meg 1917. november 7. óta, azóta, hogy Lukács Heidelbergből Budapestre költözött (nem sejtve, hogy nem fog visszatérni). A kofferben számtalan kézirat és levél volt, melyek a fölfedezésüket egy banktisztviselőnek köszönhetik, aki Fritz J. Raddatz Lukács-életrajzából megtudta, hogy Lukács ekkoriban a nevét németül Georg von Lukács formában használta, és akinek eszébe jutott, hogy van a bankban egy letét ezen a néven. (A banktisztviselő, voltaképp a legjelentősebb Lukács-filológus nevét, gyalázat, nem tudom.)⁵ Lukács (az a Lukács, akit tanítványai és értelmezői ismertek) soha nem beszélt ezekről az anyagokról, és hogy letétbe helyezte volna őket – bár 1930-ban még gondoskodott megőrzésük meghosszabbításáról. Alapvető munkák születtek Lukácsról kommentárként ehhez az anyaghoz Fehér Ferenc, Márkus György, Heller Ágnes tollából,⁶ és imponáló textológiai-szerkesztői teljesítmények: a Heidelberger Ästhetik und Philosophie der Kunst Márkus György szerkesztésében (Luchterhand 1974), az Ifjúkori Művek Tímár Árpád szerkesztésében (Magvető, Budapest 1977), Lukács György levelezése 1902–1917 Karádi Éva és Fekete Éva szerkesztésében (Magvető, Budapest 1981).

Első kitérő. A Fekete Éva/Karádi Éva szerkesztette levelezéskötet remek válogatás, és az Archívum „kisebbik” kiadványsorozatában (Archívumi füzetek) 1982-ben megjelentek Balázs Béla Lukácshoz írt levelei,⁷ 1984-ben a Lukács–Ernst Bloch-levelezés (mindkét kötet jegyzetekkel, dokumentumokkal);⁸ 1993-ban megjelentek a Popper Leó-levelek is, mellettük Popper Lukács által gondosan megőrzött hátrahagyott írásai.⁹ Nem a heidelbergi koffer anyagából, de ugyancsak az Archívumban őrzött levelekből állt össze a Lukács–Werner Hoffmann-levelezéskötet Ist der Sozialismus noch zu retten? címmel, és létezik egy válogatás Lukács ’45 utáni magyar levelezéséből elektronikus formában. Mindezek az Archívum kiadásában megjelent (az Archívumban készült) levelezéspublikációk afféle előmunkálatnak voltak szánva a levelek egy komplett kiadásához (ahogy az Archívum másik sorozata, az Aus dem Nachlass von Georg Lukács is afféle előkészület volt egy kritikai kiadáshoz) – azonban az Archívum távol állt attól, hogy egy komoly levelezéskiadásra gondolhasson.

Második kitérő. A Lukács iránt támadt érdeklődést (úgy a 60-as évek elejétől) a marxizmus új útjainak/rekonstrukcióinak a keresése táplálta (Lukács maga a marxizmus reneszánszáról beszélt, Márkus Marxizmus és „antropológiá”-ja megkerülhetetlen bedekkernek számított a fiatal Marx [ikszedik] újrafelfedezésében; frivolan fogalmazva, a fiatal Lukács írásainak és problémáinak értelmezése mögött is ott húzódott a hátsó gondolat, hogy kell, hogy legyen valami a marxizmusban, ha egy olyan érdekes és a századforduló/a tízes évek „polgári” filozófiájában ennyire otthonosan mozgó valaki, mint a fiatal Lukács, benne valamiféle válaszra vélt lelni a kérdéseire. Még ha ez a hátsó gondolat mindinkább elhalványult, és a Lukácshoz való viszonyt csalódások pettyezték is, ahogy azt Heller, Fehér, Márkus és Vajda Mihály az Ontológiát kommentáló (magyarul csak jóval később megjelent, akkor publikálatlanul maradt) feljegyzései artikulálni próbálták.

Érdekes problémák adódnak itt, és nem csak a Lukács-kutatás, illetve Lukács hatástörténetének vizsgálata szempontjából érdekesek. Mintha ma már egyszerűen rekonstruálhatatlan volna, mit is szeretett volna Lukács a marxizmus reneszánszán érteni, vagy éppen miképp remélhetett bárki is a késői nagy Lukács-írásoktól filozófiai inspirációt a marxizmus megújításához, politikailag is érdekes inspirációt stb.; egyáltalán, mintha a 60-as–70-es évek kérdései, reményei, illúziói pubertáskori baklövések volnának, melyeket felnőttként még csak nem is ért az ember, olyan konstelláció ez, amelynek konzekvenciái voltak nemcsak Lukács utóéletére, hanem az Archívum tevékenységére is, és ezek a konzekvenciák nem voltak kevésbé súlyosak attól, hogy kortársként, ahogy a szituációt magát sem, nem volt egyszerű artikulálni vagy akár csak regisztrálni őket.

Tulajdonképpen amióta Lukács szűkebb köréből (és a Filozófiai Intézetből mások, például Tordai Zádor is) többen tiltakoztak a ’68-as csehszlovákiai bevonulás ellen, érzékelhető volt a feszültség a politika és a filozófusok (az ún. Budapesti iskola tagjai) között; 1972-ben a Lukács-tanítványokat nyíltan megtámadta a politikai felsőbbség, 1973-ban párthatározat jelent, megbélyegezve Heller, Márkus stb. elfogadhatatlan antimarxista nézeteit, és a párthatározatnak adminisztratív konzekvenciái voltak (elbocsájtás, publikációs tilalom). 1977-ben Heller, Márkus, Fehér és Vajda emigráltak. Radnóti Sándor utóbb úgy kommentálta a fejleményeket (egy nyilvános vitában), hogy csak egyébként ragyogó filozófiatörténészek maradtak Magyarországon, filozófusok nem… A következményterhes fejlemények mindenesetre még arról tűntek tanúskodni, hogy Lukács vagy a lukácsi örökség, legalábbis kibontva/radikalizálva izgalmas, veszedelmes, szóval valamiképp eleven. Csakhogy már 1971-ben, amikor legalábbis a beavatatlanoknak még az a benyomásuk támadhatott, Lukácsnak egyenesen divatja van, Bence György és Kis János (később az ún. második nyilvánosság prominens alakjai) egy kéziratban terjedő írásban, amely Az ifjúlukácsizmusig és tovább címet viselte, nem is csak Lukács fölött gyakorolt megsemmisítő kritikát, hanem azt a paradigmát is elutasította, amelyben Márkus vagy Fehér Ferenc értelmezte Lukács írásait, ezzel mintegy azt deklarálva, hogy a filozófusok egy fiatalabb generációja (a kézirat szerzői a „Lukács-óvoda” lazán definiált körébe tartoztak) közömbös a fiatal Lukácsból áradó igézet iránt is, és végképp közömbös azok iránt a remények iránt, amelyek a saját eredendő kérdéseinek fényében újraértelmezett Lukáccsal voltak asszociálhatók.¹⁰

Második fejezet
Ugyanakkor más Lukács tanítványok, mint Hermann István, Almási Miklós újra taníthattak budapesti egyetemen, Zoltai Dénes fölépíthetett egy esztétika tanszéket, tüntetően Lukács szellemében – ami korábban elképzelhetetlen volt. Hogy az egyetem súlyának ezt a megnövekedését a politika azzal a hátsó szándékkal hagyta-e jóvá, hogy ezzel a renitensségével az akadémiának/politikának oly sok gondot okozó Filozófiai Intézet tekintélyét megnyirbálja,¹¹ olyan kérdés, amelyet nem tudok megválaszolni, szerencsére nem is kell megválaszolnom – de, habár ez puszta föltevés, talán a Filozófiai Intézet körül 1968–73-ban kavargó politikai viharok miatt vált az intézet olyan valamivé az Akadémia szemében is, amitől újra meg újra szabadulni szeretett volna. Mindenesetre az Intézetet 1978-ban, úgy hat év interregnum után, egy új igazgató, Lukács József alatt, reanimálták, és – hogy az ő kezdeményezésére-e, vagy a kezdeményezés magasabb helyről jött, megint csak nem tudom megválaszolni – elhatároztatott az is, hogy az Archívum, ahol odáig csak egy könyvtáros, egy levéltáros és egy titkárnő dolgozott,¹² az Intézet kebelén valamiféle tudományos műhellyé alakul. (Így utólag magam sem tudom elhessenteni a gyanút, amely akkortájt valószínűleg sokakban megfogalmazódott, hogy a Lukács-kutatás intézményesítése a politika részéről kísérlet volt Lukács domesztikálására. Meglehet, a gyanú nem volt oktalan, bár meg kell jegyeznem, a 70-es évek végén ideológiai legitimáció iránt már csekély kereslet mutatkozott, s a tetejében Lukács háziasítását azért a pártja aligha képzelhette egyszerűen elintézhetőnek: jellemző módon 1985-ig érvényben volt az az 58-as párthatározat, amely revizionista nézetei miatt megbélyegezte Lukácsot…)¹³

Az újratervezett Archívum Sziklai László vezetése alatt állt, aki egyébként részt vett a pesti esztétika tanszék fölépítésében is, és szakértőnek számított Lukács 30-as évekbeli tevékenységének kérdéseiben – Moszkvában fejezte be a tanulmányait, ahol kapcsolatba került Mihail Lifsiccel,¹⁴ és ahonnan Lukács moszkvai éveinek dokumentumaival tért vissza Budapestre, és beható ismeretekkel a korszak politikai, kultúrpolitikai vitáiról (lásd ehhez a Függeléket). Ami jó alkalom visszatérnünk a…

az Archívumban őrzött anyagokhoz: a kéziratos hagyaték egy jelentős része a moszkvai emigráció idejéből származik, sok minden megjelent ezekből a kéziratokból a német emigráció lapjaiban vagy abban a folyóiratban, a Lityeraturnij Kritytikben, amelynek Lukács a munkatársa volt – az utóbbiban oroszul és jobbára rövidítve, egy s más ebből az időszakból azonban csak jóval később jelent meg, mint, mondjuk, A fiatal Hegel, Lukács 1938-as akadémiai disszertációja (Europa-Verlag, Zürich 1948); az írások a 40-es évek végén/50-es évek elején részben helyet kaptak az Aufbau-Verlag Lukács-köteteiben, míg aztán Lukács már nem jelenhetett meg az NDK-ban; és voltak kéziratok (Lukács két Bloch-recenziója például), vaskos kéziratok is (mint a két fasizmus-könyv), amelyek nem láttak napvilágot. Ez az anyag máig nem jelent meg, magyarul sem, a maga egészében (ezek a kéziratok, illetve a kéziratok alapján korrigált-kipótolt cikkek részben bekerültek az Esztétikai írások 1930–1945 c. kötetbe,¹⁵ a tervezett Filozófiai írások kötet azonban már nem jelent meg).¹⁶

Az átalakulás arra a munkahipotézisre támaszkodott, hogy az Archívumnak kell mindazt a filológiai, szöveggondozói és tudományos munkát elvégeznie, ami egy kritikai kiadás előkészítéséhez hozzátartozik, és persze az Archívumnak mindeközben technikailag is, tudományosan is ki kell szolgálnia a (történeti, irodalomtörténeti stb.) Lukács-kutatást; ez gyakorlatilag annyit tett, hogy az Archívumnak anyagot és eleven munkát kellett szolgáltatni az 1971-ben indult magyar összkiadáshoz,¹⁷ de a Luchterhand Lukács-összeséhez is, szövegeket kell kiadásra előkészítenie, kiadási problémákat kellett tisztáznia idegen nyelvű megjelenések kapcsán, és konzultálnia kellett azokkal a kutatókkal, akik fölkeresték az Archívumot, vagy kapcsolatba léptek vele. Az újonnan definiált feladatok magukkal hozták, hogy egész érdekes társaság verődött össze az Archívumban, hadd említsem itt csak a már halottakat: Meller-Vértes Ágnest, sok jeles szerzőnek, mint pl. Heller Ágnes és Fehér Ferenc németre fordítóját, az Archívum német nyelvű publikációinak nyelvi lektorát – jórészt rá hárult Lukács szabályos, szép, de lehetetlenül apró betűs kézírásának megfejtése; Fehéri Györgyöt; Mezei Györgyöt (Vesuch zu einer Ethik, Bloch/Lukács-Korrespondenz). És az Archívum sok „külsőst” is bevont a munkába (lásd a LAK kiadványait).

Harmadik kitérő. Ez a forma, tudniillik hogy a Lukács-kutatást szolgáló filológiai-filozófiai adalékokkal, egy kritikai kiadás előmunkálataival előrelendíthetjük a Lukács-kiadás ügyét, azt az ígéretet is magában rejtette, hogy olyan szövegeket is megjelentethetünk, amelyek magyar nyelvű megjelenése, vagy megjelentetése egyáltalán, tilalom alá esett, mindenekelőtt hogy megjelentethetjük A demokrácia jelene és jövőjét;¹⁸ ez valamiképp az összeesküvés izgalmát csempészte az Archívum munkájába…¹⁹

Harmadik fejezet
Úgy gondolom, abból, amit az Archívum a ’80-as években csinált, sok minden vagy legalábbis elég sok minden bátran folytatható lett volna, folytatható volna akár ma is. Azokat az írásokat, amelyek a hagyatékból a legnagyobb érdeklődésre tarthattak számot, mindenesetre közreadtuk, még ha kényszerűségből némiképp problematikus formában is (gyerekes nyomdatechnikával vagy akadozó együttműködésben az Akadémiai Kiadóval, amelyet nem igazán tűnt érdekelni, vajon az Aus dem Nachlass von Georg Lukács sorozat darabjai eljutnak-e az olvasóhoz); a magyar összkiadást gondozó kiadó a 80-as évek végére széthullott,²⁰ a Luchterhand botrányos körülmények között cserbenhagyta a szerzőit (Lukáccsal ezt már korábban megtette), és az érdeklődés Lukács iránt Magyarországon a mélypontra zuhant.²¹ Nem állíthatom, hogy a klíma változására különösebben érzékenyen és ötletesen reagáltunk volna, de azért az Archívum tevékenysége apránként új vonásokkal bővült. Megpróbáltuk lukácsot olvasóbarátabb (mindenekelőtt egyetemistabarátabb) formában „áruba bocsájtani” (csináltunk egy új kiadást az Esztétikai kultúrából és A lélek és a formákból – az utóbbiban jelezve a magyar és a német kiadás eltéréseit).²² És túl ezen, az Archívum szerette volna hozzáférhetővé tenni az olvasók számára a Lukács- iskola elfelejtett (elfojtott) történetét, kiadta Heller, Fehér, Márkus és Vajda Lukács-tanulmányait Budapesti iskola címmel, két kötetben, Radnóti Sándor annak idején kéziratban maradt Walter Benjamin-könyvét, de szeretett volna újabb filozófiai munkákat is megjelentetni, amelyek valamilyen módon asszociálhatók voltak Lukáccsal – és ebben a formában hasznot húzni az Archívumban fölhalmozott kiadói és filozófiai tudásból. Az Archívumban szerkesztett sorozatok, az Alternatívák és a Horror metaphysicae (később Gutenberg-tér)²³ kötetei önmagukban is érdekesek volta, de az Argumentum kiadóval és a Gond-Cura Alapítvánnyal való együttműködés révén az Archívumnak arra is alkalma nyílt, hogy egyet s mást megjelentessen Lukácstól és Lukácsról is, A regény elméletét például, a kézirat alapján kiegészített szöveggel, revideált fordításban és a Dosztojevszkij-jegyzetek társaságában (amelyek addig csak németül voltak hozzáférhetők), vagy Vándorló elmélet címmel egy válogatást Lukács angol–amerikai recepciójáról Alasdair MacIntyre, Fredric Jameson, George Steiner és mások remekbe szabott írásaival. De nemcsak ennek a révén volt az Archívum kiadói tevékenysége olyasmi, ami aligha volt az Archívum voltaképpeni feladataitól idegen vállalkozásnak tekinthető: voltaképp mindezek a próbálkozások kísérletek voltak a Lukácsot övező temetői csönd megtörésére. (Hogy mindezen közben túlságosan is a magyar publikumra koncentráltunk, magyarázható ugyan, hiszen ebben a közegben kellett dolgoznunk, és az Archívum anyagi eszközei sem tettek lehetővé ambiciózusabb terveket – de hiba volt.)

Akárhogy is, a Lukács Archívum mindig is sajátos intézmény volt, már „anyagát” tekintve is: valamiféle aggregátuma a múzeumnak, könyvtárnak és kézirattárnak (és mint ilyen, képes volt – mint ilyen volt képes – ámulatba ejteni a látogatóit); de különös intézmény a filológiai, fordítási, kézirattári és interpretátori feladatok aggregátumaként is, olyan intézményként, amelynek munkatársai filozófusoknak, filológusoknak vagy fordítóknak tekintették magukat vagy főleg filozófusoknak, filológusoknak vagy fordítóknak, esetleg hol filozófusoknak, hol stb. Megjegyzendő: mint szó esett róla, az Archívum munkatársai eredetileg egyben a Filozófiai Intézet munkatársai is voltak. Visszatekintve azt kell mondanom, tárgyilag bármennyire indokoltnak és magától értetődőnek tűnt is a számunkra, hogy az Archívumban filozófusok, esztéták, irodalmárok dolgoznak, az MTA keretein belül ez anomáliának számított. De mindaddig, amíg a mindenkori felsőbbség (1991-ig a Filozófiai Intézet, 1991 és 2006 között az MTA Könyvtár, 2006-tól a Filozófiai Intézet megint, 2012-től újból a Könyvtár) jóakarattal szemlélte, vagy legalább ignorálta, az Archívum tudott működni; amint a felsőbbség a fejébe vette, hogy akár ötletei is támadhatnának az Archívum létét, feladatait és kinézetét illetően, elszabadult a pokol. Az epizódokat itt elhagyom – komplikáltak és ostobák –, bár nagyon is hozzátartoznak az Archívum történetéhez.

Azt gondolhatná az ember, hogy az Archívum körül szövődött összeesküvések valamiképpen összefüggenek az 1989–90-es politikai fordulattal – csakhogy, még ha Lukács neve néha a legmeglepőbb kontextusokban marült is föl, és bizonyos összefüggésekben ugyanilyen meglepően említetlen maradt, a 90-es évek klímájában tulajdonképp nem volt majdhogynem semmifajta ressentiment érzékelhető Lukácsot illetően, legalábbis a nyilvánosságban nem; az Archívumot sem érte kritika (az akadémiai felsőbbség részéről sem). Hogy a Filozófiai Intézet egyik igazgatója Sziklainak azt ordította a telefonkagylóba, hogy csak nem akar egy második filozófiai intézetet csinálni az Archívumból, bár aligha árulkodott jóakaratról, azért nem nevezhető kritikának, inkább magasztalásnak tűnik. Az Archívum körül támadt akadémiai bonyodalmak magyarázata – bár ilyennel nem szolgálhatok – vélhetőleg tudásszociológiai természetű, ahol is nem annyira a mannheimi stílusú tudásszociológiára gondolok, inkább azokra az újabb tudományszociológiai irányokra, amelyek szociálantropológiai eszközökkel vizsgálják a tudós közösségeket, azaz amelyekben nem a stílus, a forma, az elvi analógiák körül forog a dolog, hanem a becs- és bírvágy körül…²⁴

Akárhogy is, az Archívum apránként elvesztette viszonylagos anyagi önállóságát, és azt a lehetőséget, hogy a maga szakállára bármibe is belefogjon, amihez pénzügyi támogatás szükségeltetik; és az újabb és újabb megszorítások miatt lassanként búcsút kellett vennünk jó néhány munkatársunktól.

A komédia utolsó felvonása a Filozófiai Intézet 2010-ben kinevezett igazgatójának az ámokfutása volt (ekkor az Archívum a Filozófiai Intézet alá tartozott), aki bemutatkozó előadásában ugyan még lelkes hangon magasztalta az intézet nagyszerűségét, pár hétre rá azonban ki akarta hajítani az intézet munkatársainak felét. Az ámokfutás indítékai vélhetően ez esetben is hozzáférhetetlenek a történeti kutatás számára, lévén valószínűleg fölfoghatatlanul szubalternek; az akadémiai felsőbbség mindenesetre miért, miért nem, de jóváhagyólag szemlélte a dúlást, ami nem föltétlenül vall arra, hogy az Akadémia az abszolút szellem hajléka volna, akár csak átmenetileg is, arról ellenben talán árulkodik, hogy a szemre irracionális igazgatói téboly mégsem volt egészen céltalan. Az események ugyanis értelmet kaptak, amikor az intézeti belharcok denunciációba torkoltak, abba a vádba, hogy az intézetből néhányan és az Archívum bűntársak voltak abban a pénzügyi machinációban, melynek során milliós támogatási pénzek tűntek el – Heller Ágnes, Vajda Mihály é. m. vezette projektek keretében. Erről a kedves közjátékról az olvasó az újságokból is értesülhetett,²⁵ mi, az Archívum (maradék) munkatársai voltaképp csak epizodisták voltunk a darabban, de azért volt alkalmunk a rendőrséget fogadni az Archívumnak termeiben. Azonban az Akadémia nagy ötlete csak ezután következett: megoldandó az Intézet és az Archívum közt támadt konfliktust – így a hivatalos indoklás – az Archívum újra az MTA Könyvtára alá került, ahová tartozott korábban is ugyan, csakhogy ekkor már a Könyvtár ahhoz a transzcendentális maximához igazodott, hogy ott (az MTA könyvtárában!) tudományos kutatás nincs (elképzelhetetlen és nemkívánatos) – következésképp tudományos munkatársak sincsenek. Ennek a maximának a magasabb értelméről nem tudok közelebbit mondani, talán arról van szó, hogy az MTA kereslete tudományból fedezve van – kellemes érzés lehet. Mindenesetre az olvasó képzelheti, milyen remekül passzolt a Lukács Archívum ebbe a Prokrusztész vetette ágyba.

Találják ki, hány zöld palack lóg még a falon…

Utószó²⁶
Az az írás, amelynek ez az utószava, egy olyan ponton ért véget, ahol az Archívum, ahogy ismertem – ahová a világ minden tájáról jöttek tudósok és tudóspalánták dolgozni, és ahol kéziratok fölé hajolni is lehetett, filozofálni is, ahogy jólesett –, már romokban hevert, de, takaréklángon ugyan, azért még létezett. Boldog idők. Azóta az Archívum (miután egy nevetséges ürüggyel az akadémiai könyvtár igazgatója eltávolította az utolsó munkatársat is, aki még tudta, hogy mit csinál) bezárt. Ennek a ténynek a fényében tökéletesen fölöslegesnek tűnik kitérni a történet fent nem érintett epizódjaira, az akadémiai (könyvtári) elképzelésekre és az ígéretekre, és megint egyszer azok bírálatával vesződni. Nem is csak azért, mert – igaz, kicsikart – ígéretekből eddig sem volt hiány, és nem is csak azért, mert még ezek a kényszeredett ígéretek sem voltak különösebben kecsegtetők. Hanem mert az ígéreteken is meglátszott, az ígéretekre rendre rácáfoló tettekből meg egyértelműen kiderült, az akadémia mindig is ezen buzgólkodott: hogy eltüntesse a színről a LAK-ot. Ha egy csapásra nem megy (és nem ment a nemzetközi fölhördülés miatt), akkor körmönfontan, fenntartva valamelyest a látszatot, de azért egy pillanatra sem szem elől tévesztve a célt, azt, hogy a Lukács Archívum elveszítse minden jelentőségét a nemzetközi kutatás számára, és semmi olyasmi ne eshessen meg ott, ami az Archívum helyén marad, ha marad ott valami egyáltalán, ami az Akadémiát abba a gyanúba keverné, hogy ápolja Lukács kultuszát. Az Archívum sajátos báját az adta, hogy aki odalátogatott, ott dolgozhatott, ahol Lukács is 25 éven át, ahol a beszélgetések folytak Rudi Dutschkével vagy Theo Pinkusszal, Hans-Heinz Holzcal, Wolfgang Abendroth-tal, Leo Koflerrel, ahol Lukács Déryvel arról beszélgetett, mi mindenben nem értenek egyet s í. t., és ahol karnyújtásnyira volt Lukács könyvtára és voltak a kéziratai; olyan valami volt ez, ami az egész világon hihetetlen vonzerőt gyakorolt tudósokra is, diákokra is, és ami az egyébként oly kérdéses tudományos turizmusnak is némi eleganciát kölcsönzött.²⁸ Ebből az Akadémia soha egy vak hangot nem értett – úgy gondolja, a kéziratok jobb helyen vannak az akadémiai könyvtárban, ahogy korábban úgy gondolta, Lukács könyvei is jobb helyütt vannak, ha nincsenek a helyükön. És hát: az Archívum – erről szóltak a föntebbiek – megpróbált tán nem eleget, de azért egyet s mást mégiscsak megtenni annak érdekében, hogy kiadás, szöveggondozás, interpretáció tekintetében Lukács megkapja azt, vagy megkapja legalább annak a töredékét, ami hozzá hasonló kaliberű gondolkodóknak, illetve valójában akár kevésbé rangosaknak is kijár, mármint kijár mindenütt, ahol a kultúra ügyeit nem sámánokra, a történetírást nem kormánymegbízottakra bízzák – csak hát ilyesmiről az Akadémia nem akar hallani sem. Már csak azért sem, mert akiket Lukács érdekel, azokat az Akadémia a legszívesebben elhessentené: a tiltakozásukat mindenesetre kutyába se’ vette (míg csak kínossá nem vált saját pökhendisége). Hogy az Akadémia a kéziratok eltávolítását, az Archívum bezárását változatlanul úgy próbálja tálalni (úgy próbálta eleitől fogva), mintha más sem járna a fejében, mint hogy végre igazán végrehajtsa Lukács végakaratát, a Voltaire-i Écrasez l’infâme!-ra méltó impertinencia.

 

---