Képek és egy beszéd a koszorúzásról

Mesterházi Miklós beszéde

 

 

Az elmúlt, ha jobban utánaszámolok, több mint 10 évben jó párszor kényszerültem védőbeszédet tartani hol Lukács, hol a Lukács Archívum dolgában. Kicsit unom. Amiért amit most mondandó vagyok, nem Lukács-emlékbeszéd (vagy hogy a manóba hívják is az ilyesfajta szónoklatokat), hanem

Hódolat egy ismeretlen művész előtt

A koszorúk meglehetősen búbánatos és ötlettelen teremtményei az Úrnak, ám lógott itt, ez alatt a tábla alatt egyszer egy meghökkentőbb és izgalmasabb darab. Messziről leginkább megtermett fehér bevásárlószatyornak nézett ki, igazából annak nézett ki közelről is, abból a zsákvászonra emlékeztető szövésű fajtából, amilyet a bevásárlóközpontokban kapni: egy hétre valót vidáman beléjük lehet pakolni, elnyűhetetlenek. Bár amelyik itt, a tábla alatt lógott, kicsit viseltesnek tűnt, amit nem igazán kompenzált, hogy úgy nagyjából körben virágok próbálkoztak a díszítésével, nem sok sikerrel, valami parkban szedhették őket – árokpart nemigen van Pesten –, nem nagyon értették, mit keresnek egy emléktábla alatt, hát hervadoztak. A fehér műanyag szatyor mindkét oldalán vastag vörös filctollal írt üzenet állt, az emléktábla politikailag kiegyensúlyozott (értsd: se hús, se hal) feliratával ellentétben két markáns üzenet – őket meg mi (páran archívumiak) nem értettük, akik a műtárgyat felfedeztük. Az egyik oldalát a szatyrot széltében-hosszában kitöltő vörös mogendovid [Magen David] díszítette, a másikat (latinul) az uticai Cato híres mondásának – victrix causa diis placuit sed victa Catoni – helyhez-alkalomhoz igazított parafrázisa: az istenek a győztes ügyet pártolják, Lukács György a legyőzöttet.

Rejtelmes tartalom és zavarba ejtő forma, melyek így együtt erősen próbára tették hermeneutikai érzékünket, tökéletes bizonytalanságot hagyván a tekintetben, vajon Lukács egy hívének ügyetlen tisztelgésével van-e dolgunk, egyáltalán, tisztelgéssel-e vagy épp ellenkezőleg, netán egy műtárggyal, amelyen a kókadt virágok ironikusan kókadnak, a balkezes rögtönzés pedig anti-art proklamáció – ijedten leszedtük.

Ma úgy gondolom, hiba volt, bár nem érthetetlen hiba. A szomszédban (a Bölcsészkaron) több napos Lukács-konferencia zajlott, meglepően sok, a világ minden sarkából érkezett fiatal résztvevővel. Talán (feltehetően?) közülük improvizálta valaki ezt a furcsa koszorút, nem számolva azzal, hogy itt, Közép-Európában a falon kiabáló Dávid-csillagot az ember éppen nem a tisztelgés, hanem a megbélyegzés jelének látja, és az efölött érzett döbbenet elhomályosítja a szatyor – a mű – másik oldalának üzenetét.

Amelyet hadd vegyek hát – ünnepélyesen megkövetve az akkor félreértett művészt –  egy kicsit szemügyre.

Nos, ha másban nem, vesztett ügyekben Lukács pályája bővelkedik (mondtam, nemigen lesz ebből tisztességes Lukács-emlékbeszéd). Eredetileg szerettem volna szemenként elővenni őket, kezdve a forma igézetén, de aztán rájöttem, hogy akkor itt állunk az idők végezetéig, hadd bánjak hát a vesztett ügyekkel, mondjuk úgy, frivolabban. Amit rendesen fölhánytorgatni szoktak, ha Lukács szóba kerül – hogy méltánytalanul bánt ezzel vagy amazzal, hogy védhetetlen szemellenzőkkel nyúlt ehhez vagy ahhoz, csak az apraja annak, amit a Lukáccsal akadt bonyodalmaink rubrikájában számon tarthatunk, a bökkenő voltaképpen az, hogy Lukács tucatnyi, számára perdöntő eszméjéhez ragaszkodni számunkra éppoly anakronisztikusnak tűnik, mint, teszem azt, Lukács klasszicizmusa maga. Felvilágosodás, ráció, plebejus demokrácia, „a teljes ember fogalma mint az emberiség elé állított társadalmi és történelmi feladat”, haladás, humanizmus, „a végső biztonság, amit [a marxizmus] ad, hogy az emberiség fejlődése – végső soron – nem megy, nem mehet veszendőbe”,[1] csak sajnálkozó vagy ingerült mosolyt váltanak ki belőlünk. (És akkor a szocializmust, a pártot stb. még tapintatosan föl sem emlegettem.) Sajnálkozó vagy ingerült mosolyt, mert rájöttünk a bennük rejlő átverésre, arra, hogy az emberi mértékvesztettség (az ész, a megcsinálhatóság, a kiszámolás önteltsége) öltött kacér alakot bennük; itt talán elválnak a szellemek a tekintetben, hogy az ész és tőke szerelmi viszonyában rejlik-e a dolog magyarázata, mint az A felvilágosodás dialektikájának pár oldalán olvasható, vagy régebbi a dolog, már Odüsszeusz tudás és hatalom konvertibilitását hirdette, amikor árbóchoz kötöztette magát (ez is ott), vagy egyszerűen csak megfeledkeztünk a létről, amint egy kicsit komplikáltabban kezdtünk el gondolkodni. Bocsánat a filozófiai zanzáért, azért engedtem meg magamnak, mert valami mást szeretnék előhúzni a kalapból, mármint a Lukáccsal akadt bonyodalmaink kalapjából, de ehhez hadd kezdjek hozzá máshonnan.

Lukács illiberális gondolkodó, mondta valaki, aki igazán ismeri Lukácsot, nem is oly régen, és gondolom, egyikünknek sincs érkezése vitatkozni a tétellel. Ernst Bloch ironikusan Lukács averziójáról beszél „a liberalizmus és a berlini és budapesti ügyvédek megbízhatatlansága iránt, akiknek ott a legújabb irodalom az éjjeliszekrényükön”,[2] frivol megfogalmazás (és frivol definíciója a liberalizmusnak), de Blochnak elnézem (már csak így vagyok vele). De talán – talán – valami mélyebb (vagy másfajta) averzióról van szó, bár ez csak most ötlött föl bennem, hogy, mindegy, miért is, de újra kellett olvasnom Lukács utolsó autorizált tanulmányát, a Bartók halálának 25. évfordulójára született írást. Amelyből úgy tűnik, a Bloch emlegette averzió valahogy annak szólt, és mint ilyen voltaképp jóval korábbról datálódott, mint gondolná az ember – mint, mondjuk a ’20-as–’30-as évek –, vagy Lukács látta-rántotta össze utólag így, annak, amit később Thomas Manntól kölcsönzött kifejezéssel „hatalomvédte bensőségnek” nevezett. Amely „a félreértések elkerülése végett már előre le kell szögezni – írta itt Lukács, és most mindegy, kiről-miről –, hogy ez nem okvetlenül jelent konzervatív elégedettséget […] A becsületes és őszinte ideológusok legjobbjai különböző fokú és jellegű tisztánlátással, de szinte kivétel nélkül sokat megláttak az emberek […] eltorzításából […]. Érzéseik és gondolataik tiltakoztak ugyan ez ellen, csak épp eleve, még elméletileg is, reménytelennek látták a cselekvésbe átmenő vagy cselekvésre buzdító radikális ellenkezés minden lehetőségét. Az így létrejövő lemondásnak, mely a »hatalomvédte bensőség« lényeges vonásai közé tartozik, szubjektíve is, objektíve is széles skálája van: ez a nyíltan kifejezésre jutó kétségbeeséstől egészen a cinikus belenyugvásig terjed. Ilyenkor az ember, az ideológus itt végleg letelepszik, elhagyja a közbülső magatartásmódokat, és tetteiben messzemenően a megvetett uralom cinikus támogatójává válik.”[3]

Az idézetből kilúgoztam a történelmet, mert nem Lukácsnak a magyar irodalomtörténetről alkotott képe érdekel, hanem Lukáccsal akadt bonyodalmaink zavaros mélyvíze. Az az eshetőség, hogy Lukács fele szótárát vagy tán annál többet is nem vagy nem egyszerűen azért gondoljuk avíttnak, mert okosabbak, szkeptikusabbak és kiábrándultak vagyunk, hanem mert magunk is egyfajta hatalomvédte bensőség bentlakói lettünk. Nem jódolgunkban: felvilágosodás, ráció, haladás stb., stb. talán nem (nem csak) ezért tűnnek menthetetlenül avíttnak, mert rájöttünk a bennük rejlő átverésre, hanem mert ha azt a szót halljuk, hogy jövő, elborzadunk. Amit az egyre inkább a kiskamaszok generálta jegybevételre számító filmipar nem is rég izgató forgatókönyvként kínálgatott, idegborzoló, de képtelen disztópiaként, kézzelfoghatóan kirajzolódik: van, ahol már ma a tál kajáért és kanna benzinért (legyünk környezetvédők: maréknyi lítiumért) harcoló hordák uralkodnak, a tökéletlen és javíthatatlan emberiséget felváltó robotok ugyan még nem foglalták el a világot, de vannak már, akiknek a helyét elfoglalták, és a szépek és gazdagok ugyan még nem költöztek egy másik, klimatizált égitestre, hogy ránk, fölösleges és mit sem sejtő emberekre hagyják  a Földet, de már majdnem (ld. Thomas Pikettynél). Érzéseink és gondolataink tiltakoztak ugyan ez ellen, csak épp eleve, még elméletileg is, reménytelennek látjuk a cselekvésbe átmenő vagy cselekvésre buzdító radikális ellenkezés minden lehetőségét.

Vesztett ügyekben gazdag életmű a Lukácsé – szkeptikusabbak és okosabbak lettünk nála (ész, nép, haladás – micsoda marhaságok), de ebben mintha volna valami a tehetetlenség belátásából, tehetetlenségünkéből azokkal a hatalmakkal szemben, amelyeket még csak nem is tudjuk, hol keressünk, de amelyek ettől még uralkodnak fölöttünk. Vesztett ügyek, és tán kitűnhetett, hogy mindennek tartom, csak épp egyszerűnek nem fölvenni a fonalat, amelyet Lukács elejtett. De lehet, hogy nem kerülhetjük meg a kérdést: vajon a kiábrándultságunkkal, szkepszisünkkel és hitetlenségeinkkel akkor most bölcsebbek vagyunk-e nála – vagy csak észrevétlenül átpártoltunk a győztesek ügyéhez.

 

[1] Az idézett fordulatok a Balzac, Stendhal, Zola előszavából (Hungária, Budapest 1945) valók.

[2] Ernst Bloch und Georg Lukács. Dokumente zum 100. Geburtstag (Archívumi füzetek IV.), MTA Lukács Archívum, Budapest 1984, 309.

[3] Lukács György: Bartók Béla. Halálának 25. évfordulójára, Nagyvilág, 1970/9., 1284.

 

Fotó: Csoszó Gabriella