Mesterházi Miklós

Lukács – „a hallgatás évtizede”

 

Hamisítványokkal, egy régi mester állítólag elveszett, rejtőzködő vagy félreismert képeivel –mondják – akkor a leghálásabb előállni, ha a szóban forgó művész életrajzában (és műveinek jegyzékében) nagyobbacska lyuk tátong, ha van pár év, amikor szakértők előtt is rejtély, a mester merre kódorgott, és mit csinált; lyuk, amelyet a hamisított képek mindenki megelégedésére szépen kitöltenek. Akárhogy is nézem, valamiképp ezzel a trükkel fogok élni (kénytelen vagyok vele) az alábbi írásban magam is (bár, ígérem, nem fogok előállni ismeretlen remekművekkel) – ami belátom, talán nem épp a legmegfelelőbb igazolása ennek a dolgozatnak. Talán jobb azzal kezdenem: voltaképp nem igazán tudom, hogy a probléma, amelyet exponálni szeretnék, létezik-e egyáltalán – és ez azért mintha magyarázatra szorulna. És a magyarázatot hadd kezdjem a szubjektív dedukcióval, amelynek azonban, ígérem, nyomban a sarkára hág majd a probléma objektív dedukciója. Ennek az írásnak a szerzőjével többször megesett már, hogy olyasmiről beszélt vagy írt, amiben véres dilettáns volt, bár ez a balszerencsés körülmény persze csak utólag világosodott meg előtte. Ám ez alkalommal pontosan tudom, hogy sötétben tapogatódzom. Amiről szó van (és ez már az objektív dedukcióra tartozik), az tudniillik egy lyuk (vagy majdhogynem-lyuk) Lukács biográfiájában, és ami érdekesebb, bibliográfiájában is – finom utalással úgy is mondhatnám (s hiszen miért is tagadnám meg magamtól a finom utalások örömét), amiről szó van, „a hallgatás évtizede”. Hogy évtized, az azért cum grano salis értendő – a ’20-as évek második feléről van szó, egy fél évtizedről vagy alig valamicskével többről, arról az időszakról, amelyben Lukács alig is írt többet néhány recenziónál és – ritkán – politikai kommentárnál. Irodalmár kilengésem mentségéül hadd emlékeztessek arra, hogy nem jelentéktelenebb valaki, mint Heller Ágnes egy alkalommal azzal találta magyarázni Lukács pályájának megtörését[1] – és amit Heller mond, azon mindig érdemes eltűnődni, mert mindenesetre érdekesebb, mint amit sokan mások mondanak –, hogy Lukács tíz évre (a megjegyzés azokra az évekre vonatkozott, melyekben – 1920-tól ’30-ig – Lukács pártfunkcionáriusként múlatta idejét) hátat fordított a filozófiának, és a filozófia nem hagyja magát büntetlenül ilyen alaposan megcsalni: Lukács nem tudott visszatalálni önmagához. De hogy hány évről van is szó, tulajdonképpen mindegy – a voltaképpeni kérdés (persze ha kérdés egyáltalán): miről szól (illetve ez esetben miről is hallgat beszédesen) a hallgatás?

A hallgatás, amelynek Lukács csak a ’30-as évek kezdetén vetett véget – de megvilágosodásáról még esik szó.

*

Hogy módszertani megjegyzések nélkül ne maradjon ez az írás, hadd tegyem hozzá, természetesen tudom, a hallgatásból merített érvek gyöngék. De voltaképp kevésbé érdekel, hogy a megfejtésem – mert persze előállok valamiféle megfejtéssel –  támadhatatlannak bizonyul-e: magát a problémát szeretném exponálni.

*

Címszavakban: a ’20-as évek első évei meghökkentően termékenyek. Balázs Béla ugyan még azt írta a naplójában, Lukács szánni valóan eltérült eredendő rendeltetésétől, revolverrel a zsebében eltűnt pártpénzek után nyomoz,[2] de az emigráns magyar kommunista sajtó még csak a bécsi Die Rote Fahne kétoldalas magyar melléklete, és Lukács már megjelenik benne; amikor elindul a lap, vezércikkírója és politikai kommentátora a Proletárnak, a bécsi magyar pártlapnak, és mint teoretikusnak és mint tekintély övezte forradalmárnak, a bukott, de (ez a bukás logikai előfeltétele) korábban mégiscsak győzedelmes magyar Tanácsköztársaság népbiztosának kvázi saját teoretikus folyóirata van, a Kommunismus, „a III. Internacionálé délkelet-európai folyóirata”, ahol Lukács maga is sűrűn publikál; amikor pedig a Komintern betiltja a folyóiratot (amiben nemcsak a Komintern őszinte ellenszenvének volt szerepe, hanem a magyar párt frakcióharcainak is), Lukácsnak a német párt elméleti folyóiratában, a Die Internationaléban nyílik lehetősége megjelenni, olyan írásokkal, amelyek egy része utóbb bekerül a Történelem és osztálytudatba; „kényszerű szabadidejében” (a Komintern elrendelte szilencium idején) 1922 karácsonyára összerakja-megírja a Történelem és osztálytudatot, ’22–23-ban rendszeres szerzője a berlini pártlapnak, néhány kisebb írása a bécsi Die Rote Fahnéban is megjelenik, 1924-ben pedig megjelenik a terjedelmes Lenin-tanulmány; s mindezeken túl Lukács társszerzője számos, a Kominternhez intézett memorandumnak és talán néhány olyan névtelenül megjelent programcikknek is, amelyben a Landler-frakció próbálta rögzíteni álláspontját az előtt és az után, hogy a Komintern megoldottnak deklarálta a magyar párt válságát. A ’20-as évek második felében ellenben Lukács alig ír többet néhány recenziónál, politikai kommentárnál és néhány erősen politikai indíttatású irodalmi bírálatnál (az Új Március és a 100% hasábjain);[3] a bibliográfiákban 1925-ben megjelentként számon tartott írások közül kettő – a Wittfogel- és a terjedelmesebb és érdekesebb Buharin-recenzió – ráadásul valószínűleg korábban keletkezik, csak épp a Grünberg-Archiv 1922 után nem jelenik meg, csak 1925-ben, ahogy az 1926-ban a Die Tatban megjelent L’art pour l’art és proletárköltészet is korábbi, 1924-es (ott a lap, a Die Tat késlekedett a közléssel).[4]

A megszólalások megritkulásában, ez nem túl kockázatos föltevés, nyilvánvalóan van valami szerepe annak, hogy a korai ’20-as évek forradalmi reményei mindinkább szertefoszlanak, és, ettől nem egészen függetlenül, az évek során Lukács körül mindinkább megritkul a levegő. Megint csak címszavakban, tekintet nélkül a kronológiára: az emigráns bécsi hívek és barátok vagy továbbmennek a Bécsnél érdekesebb Berlinbe vagy Heidelbergbe, mint Balázs és Mannheim, vagy apránként hazatérnek az emigrációból, mint, mondjuk, Káldor György; idővel a Landler-frakció bécsi trojkájának harmadik tagjánál, Hirossik Jánosnál is betelik a pohár, otthagyja Bécset is, a magyar mozgalmat is;[5] 1928-ban meghal Landler. Hamar szertefoszlik a magyar párt ’20–21-ben még fényes nimbusza is, nem kis részt azért, mert néhány kulcsfigurája újabb kudarcokban is érintve van; a frakcióharcok tárgyában egy nagyon bürokratikus és részrehajló Salamon bölcsességével hozott Komintern-döntések rendre a Landler-frakció kárára ütnek ki, a Komintern végül a frakciós csatározások minden prominens figuráját, Lukácsot is, a háttérbe húzódni rendeli. És bár a részletek nem világosak, de, miközben az évtized elején Lukács még szenvedélyes (bár nem beavatott) résztvevője a német stratégiai vitáknak (legalábbis a márciusi akció politikai utóvédharcainak), valahogy elszakadnak a német KP-hoz fűződő szálak is – mindenesetre 1925-ben a berlini Die Rote Fahne már megengedi magának, hogy tettetett ámulattal háborogjon, amiért a Malik-Verlag, a Történelem és osztálytudat és a Lenin-tanulmány kiadója, Lukács Lenin-könyvecskéjének hirdetésében a szerzőt, „akinek ideológiáját Lenin hevesen támadta, »Lenin szellemében« alkotó tudóssá” kente föl. (Lukács nyilatkozatban kénytelen tiltakozni, a lap közli is a nyilatkozatot, majd a hozzá fűzött kommentárban mindjárt cáfolja is.).[6] 1926-ban az egyetlen, akire a mozgalom teoretikusai közül (a mozgalom klasszikusain, Leninen és Rosa Luxemburgon kívül) Lukács hivatkozik, tudniillik Karl Korsch szakít a KPD-vel. És persze ott az 1924-ben a Történelem és osztálytudatra zúduló, és nem kisebb tekintély, mint a Kominternt elnöklő Zinovjev által sugalmazott vagy legalábbis támogatott bírálatáradat[7] – minden, csak épp nem inspiráló fogadtatás.

Mindez talán elegendő magyarázattal szolgál az elhallgatásra (majdnem-elhallgatásra). De talán mégsem.[8] A mellékesebbnek tűnő érveket most hadd száműzzem a jegyzetekbe, de ezt a „de talán mégsem”-et illetően elkerülhetetlennek tűnik egy kitérő.

Nem kellemes, de be kell vallanom, hogy a kérdés, mi is játszódott le ekkoriban Lukács elméjében (miről is hallgatott), nem nekem jutott az eszembe. És akadt válasz is a kérdésre, a Történelem és osztálytudat, egyáltalában a fiatal Lukács kitűnő ismerőjének-interpretátorának, Michael Löwynek a válasza,[9] amely szerint ami a háttérben lejátszódik, az az, hogy Lukács – in conreto a Moses Hess és az idealista dialektika problémái (1926) című írásában, amelyre még visszatérek – hátat fordít a Történelem és osztálytudat forradalmi historizmusának-szubjektivizmusának, és megköti a maga kompromisszumát a forradalom sztálini valóságával („megbékél”): a Hess-tanulmány a hegeli megbékélés (realizmus) apoteózisa, annak a fölénynek az explikálása, mely Hegelt gondolkodóként épp tagadhatatlan konzervativizmusának köszönhetően előnyösen megkülönbözteti „igazi szocialista” (stb.) kritikusaitól, s mint ilyen talán öntudatlan, talán csak rejtjelzett apológiája/megvallása/magyarázata saját, mármint Lukács fordulatának. Voltaképp, legalábbis egy bizonyos távolságból nézve, nincs kifogásom ez ellen az interpretáció ellen: az évtized végén Lukács valóban Moszkvába megy (bár mint „kominternált”, de ez most nem kell, hogy érdekeljen bennünket), és tagadhatatlan, hogy megírja A Materializmus és empiriokriticizmus jelentősége a kommunista pártok bolsevizálásában vonzó cím alatt hírhedt önkritikáját[10] – bár ami az utóbbi írást illeti, fölteszem, akár akceptálhatjuk is Lukács magyarázatát, hogy tudniillik azzal csak meg akarta váltani a belépőjegyet ahhoz, hogy Moszkvában dolgozni tudjon.[11] Mondom, nagyobb távolságból nézve nem látok rá okot, hogy vitába keveredjek az említett magyarázattal – de hadd jegyezzem meg: a Hess-tanulmányban Lukács nem is csak hogy habozás (fenntartás) nélkül hivatkozik a Történelem és osztálytudatra, mintha csak nem érték volna a könyvet goromba támadások, de egész bekezdések akadnak, kivált, amikor a hegeli filozófia újdonságáról és korlátairól esik szó, melyekben csaknem szó szerint visszatérnek az 1923-ban megjelent könyv fejtegetései.[12] A Hess-tanulmány inkább a Történelem és osztálytudat fejtegetéseinek továbbvitelére tett kísérletnek (és ennyiben a könyv implicit apológiájának), mintsem visszavonásának tűnik (tűnik nekem) – de ezen a ponton úgy érzem, talán csak hogy bonyolultabbá tegyem a dolgot, pontosítanom kell a kérdésemet, mármint hogy miről is szól (hallgat) a hallgatás, vagy másképp, min töpreng Lukács, ha ami a keresgélés és tapogatódzás sötétjébe fényt hozott, az – amint Lukács a Megélt gondolkodásban mesélte, és tanúk szerint (és itt megint Heller Ágnesre hivatkozhatok) mesélte mindig is – a fiatal Marx Gazdasági-filozófiai kézirataival való találkozás volt Moszkvában, 1932 körül. Amikor is azok, mármint a Gazdasági-filozófiai kéziratok – szuggerálja Lukács, és szokás föltenni általánosan – végre elszakadni segítették őt a Történelem és osztálytudat tévedéseitől. Amihez rögtön hozzáfűzném, hogy legalábbis előttem nem napnál világosabb, vajon miféle fölismerésekről, illetve milyen eltévelyedésekről volna is szó a pályájára visszatekintő Lukácsnak ezekben az utalásaiban.

Szóval – min töprengett Lukács a hallgatás (fél) évtizedében?

A korszak kérdésünk szempontjából nem túl instruktív recenzióinak és politikai kommentárjainak anyagában találtatik egy szál, amelyen talán érdemes eltűnődni, a terjedelmesebb eszmetörténeti tanulmányoké, a Marx riválisainak (ellenfeleinek, előfutárainak) szentelt írásoké. Hogy szál, elismerem, túlzás, voltaképp két tanulmányról van szó, a Lassalle- és a már emlegetett Hess-tanulmányról (amelyekhez talán egy harmadik is szegődik, egy Proudhonról írt cikk, amelynek datálása bizonytalan, talán 1930-ból származik).[13] Ha úgy vesszük, ezek (a Lassalle- és Moses Hess-tanulmány) is recenziók, habár a könyvek, amelyeket tárgyalnak, voltaképp nem friss megjelenések.[14] És abban az értelemben sem egyszerűen alkalmi munkákról van szó, hogy Lukács már 1923-ban hozzányúl a Lassalle-kérdéshez (Lassalle és Marx viszonyának a problémájához) – és visszatér a kérdéshez a ’30-as években is, de akkor már megváltozott kontextusban –, a Moses Hess-tanulmányban pedig sok minden fölfedezhető, ami aztán Lukács nagy Hegel-könyvében tér vissza. Mindkét tanulmány morálja, frivolan fogalmazva, hogy Marxnak és Leninnek már mindig is igaza volt – ez aligha hangzik meglepően. De a dolog azért komplikáltabb. Lukács, mint az az utalásokból-hivatkozásokból kiviláglik, imponáló alapossággal tapogatja le a Marxot körülvevő miliőt, a szocialista elmélet kezdeteinek történetét és irányzatait, a szervezett munkásmozgalom első lépéseit, messze alaposabban, mint azt pusztán az ideológiai csatározások igényei megkövetelték volna. Ha tetszik (bár ez inkább csak a Hess-tanulmányra áll), Lukács annak az eszmetörténetét írja, amiben a Történelem és osztálytudatban a marxi filozófia (az „ortodox marxizmus”) lényegét vélte megpillantani, vagy másképp fogalmazva: azt próbálja meg artikulálni, mi az, ami a hegeli filozófia expropriációjának marxi változatát (a kor terminológiájában, amelyet Lukács is használ: a materialista dialektikát) kitünteti, szemben azokkal, akik forradalmárként ugyan szintén radikalizálni akarták Hegelt és a hegeli történetfilozófiát, csakhogy épp az veszett el a kezükön, ami marxisták számára Hegelben a legdrágább kellene legyen, a gondolat, a kategóriák intim viszonya a történelemhez. Mert a hegeli filozófia (pontosabban a Fenomenológia, mert a mondatban A szellem fenomenológiájáról van szó) „figyelemre méltó, megigéző és egyszersmind zavarba ejtő természete abban rejlik, hogy a filozófia történetében először mint történelmi problémákat tárgyalja az úgynevezett végső filozófiai problémákat, szubjektum és objektum, én és világ, tudat és lét kérdéseit; mégpedig nem abban az értelemben, mintha egy a priori (tehát időtlenül elgondolt) kérdésfeltevést, tipológiát stb. »alkalmazna« a történelemre mint empirikus anyagra (ahogy Kant és Fichte teszik), hanem oly módon, hogy a problémákat mint filozófiai problémákat, »aprioritásukban«, tisztán filozófiai sajátosságukban egyszersmind az emberi tudat történeti fejlődésének alakzataiként tárgyalja.” Bár a rendszer idealista programja a történeti anyagot „puszta illusztratív anyaggá” fokozza le, de Hegel ebben legalább következetlen.[15] Ezzel szemben Hegel tanítványai, akik történetfilozófiáját szerették volna kinyitni a jövő felé, épp „Hegel idealista és formalista oldalát” gondolták végig, „és ezzel meglazít[ották] a nála már meglevő, ha következetesen végig nem is gondolt kapcsolatot a történelmi-valóságos és a gondolati dialektika között” – amikor elvetették Hegel konzervativizmusát („nagyszerű realizmusát”), elfordultak Hegel kísérletétől, „hogy a filozófiát magának a történelemnek gondolati kifejeződéseként és ne a történelemről szóló filozófiaként fogja fel”. Miáltal épp a dialektika lényege kellett csorbát szenvedjen, mert hisz mindennemű dialektika lényegéhez tartozik, habár a terminus Fichte találmánya, hogy „maga a gondolkodás lesz »tényleges cselekvéssé«”. Csak éppen ehhez meg kell találni azt a pontot, ahonnan a megkövesedett viszonyok táncba kényszeríthetők azzal, hogy saját nótájukat húzzuk a talpuk alá.[16] (A Hess-tanulmány összefüggésében ez a pont természetesen a politikai gazdaságtan, illetve annak kritikája.)

Lassalle, Hess, Karl Grün, Cieszkowski – mindez eszmetörténet (végül is a Moses Hess-tanulmány „szűkebb megismerési célja” – mint azt a Kölner Vierteljahreshefte für Soziologie recenzense írta[17] –  „annak a bizonyítása, és ez a bizonyítás sikerültnek tekinthető, hogy Hess »aligha tartható elméleti összekötő láncszemnek Hegel és Marx között«”. Ami aligha visz közelebb a kérdéshez, mi is érhette villámcsapásként Lukácsot, mikor beletekinthetett Marx frissen fölfedezett Gazdasági-filozófiai kézirataiba. De persze „Lukács vizsgálódása – így folytatta a Kölner Vierteljahreshefte für Soziologie recenzense, és kitűnhetett, egyetértünk vele – […] sokkal többet nyújt, mint azt a cím ígérni látszik. Olyan teljességgel fejti ki Hess ellenpéldáján a »marxista«, azaz a »materialista« dialektika módszerét és jelentőségét, hogy az alkalmasint ellenfeleiből is tiszteletet és odafigyelést kell kiváltson.” Lukács annak a nyomában jár, ami után már a Történelem és osztálytudatban is nyomozott, hogy tudniillik mi az, ami a teóriából (a materialista dialektikából, az „ortodox marxizmusból” stb.) „Tathandlungot” csinál. Mert „ortodox marxistának” lenni (a dialektikus vizsgálódást a kritika instrumentumaként használni tudni), ahhoz nem kell Marxot idézni,[18] és nem elég tárgyilag helyes megállapításokat tenni (bár ha már megállapításokat enged meg magának az ember, jobb, ha azok tárgyilag helyes megállapítások), és nem is azon fordul meg a dolog, hogy az ember helytelenítőleg tekint-e az eldologiasodás jelenségeire, bár semmiképp sem kell azokat üdvözölni. Csak ha sikerül olyan mélyre ásni, hogy azzal, ami így napvilágra kerül, a polgári társadalom maga vádolja be önnön korlátoltságát, és amit megtudtunk, azzal szétfoszlik a tárgyi kényszerek látszata, és kibukik, hogy az örökkévalóság és magátólértetődőség képzetét csak az tartja fönn, hogy már megint nem figyeltünk oda, szóval ha nem csupán igaz, amit fölismertünk, hanem „lényeges változást idéz elő a megismert objektumban” (amint azt az „öneszmélet” fogalma implikálja is), mondom, csak akkor válik a derekas kutakodás dialektikus vizsgálódássá voltaképpeni értelemben. (És nem egyszerű dolog ennyire jónak lenni.) Hogy a dialektika varázsvesszeje miért is tört el az ifjúhegeliánusok vagy az „igazi szocialisták” kezében, az persze a régmúlt problémája, de a szóban forgó varázsvessző természetének vizsgálata olyan kérdéseket is exponál, amelyek nem merültek alá ilyen kényelmesen az időben, és amelyeket illik megválaszolni, ha az ember nem akarja fölszámolni intim viszonyát a történelemmel. És a kampó, amelyen az alvilágba tartó útjukon némely problémák mégiscsak fönnakadnak a Mostban, ott van a Lassalle-tanulmányban is. Első pillantásra a probléma, amelyet Lukács boncolgat, ott is merőben történeti: miért, hogy Fichtéhez visszanyúló radikalizmusa ellenére, avagy Lukács szerint épp Fichtéhez visszanyúló radikalizmusa miatt Lassalle és a lába nyomába lépő német szociáldemokrácia forradalomkoncepciója („minden proletár résztartalma mellett”) „a polgári társadalom ideológiai korlátai között marad”. Mintha mégiscsak valami olyasmiről volna szó, amit a forradalom (egy teoretikus, aki ortodox marxistaként tekint magára) mégsem tekinthet elintézettnek, ha egyszer a legfontosabb szöveghely, amelyre Lukács Marx és Lassalle viszonyát illetően hivatkozhatott, voltaképp az egyetlen hely, ahol Marx, aki – mint azt Lukács többször is sajnálkozva fölemlegeti, mindig is nagyon tapintatosan és óvatosan bánt Lassalle-lal – nyíltan bírálja nem ugyan (az akkor már több mint tíz éve halott) Lassalle-t magát, de a lassalleanizmus konzekvenciáit, A gothai program kritikája. Olyan írás, amelynek a jelentősége nem „merőben történeti természetű” – amiről is lásd Karl Korsch 1922-ben írt bevezetőjét Marxnak a német munkáspárt programjához fűzött széljegyzeteihez.[19]

Lassan világossá válhatott, mire is szeretnék kikanyarodni – arra, hogy ami Lukácsot foglalkoztatja, az nem vagy óvatosabban fogalmazva nem pusztán egy darabka eszmetörténet, még akkor sem pusztán az, ha az eszmetörténeti vizsgálódás mintha alkalom lett volna az utóvédharcra a Történelem és osztálytudat védelmében; Lukács a forradalom utánjának problémáján (a problémán) töpreng: a vívmányok bornírtságáén. Ha csak elméjének mélyén is: a kritikai önreflexió legabsztraktabb fogalmi elemeiről ír. Ami önkényes föltevésnek tűnhet, és talán nem is több önkényes föltevésnél, de megpróbálom a tételt, hogy tudniillik Lukács a korlátoltság kellemetlen belátásával nyűglődik, és nem is tudja, nem is akarja azt elhessenteni, némiképp kézenfekvőbbé tenni, a vissza-visszatérő Lassalle-bírálatokon túl hamarjában két hivatkozással.  Szeretnék emlékeztetni a Hvosztizmusnak, azaz a Rudas Lászlóval, illetve tulajdonképp egyáltalán a Történelem és osztálytudat kritikusaival folytatott vitának egy mozzanatára, amelyik persze mindenestül egy akolból való a skolasztikusabb kérdések tárgyalásával, maga is módszertani fejtegetés, védőbeszéd a Történelem és osztálytudatnak a marxi módszerről adott interpretációja mellett, de közvetlenül ideológiai ideget érint: arra a bírálatra, amely a Hvosztizmus végefelé a munkának (a munkamegosztásnak, gazdaságnak, iparnak, technológiának)  azt a technicista (egyszerre történetietlen és „magától értetődő”) koncepcióját tárgyalta, melyet voltaképp a munkásmozgalom is a keblére ölelt, de amely a „szocializmus egy országban” / „szocialista  építés” korszakának a kezére is puha kesztyűként simult.[20] – A másik hivatkozásom mint érv (mint bizonyíték amellett, hogy a bornírtság kínzó tudata el sem hagyja Lukácsot) talán kalandosabbnak tűnhet. A Nagy orosz realisták/Szocialista realizmus című kötetben (1952) megjelentetett, 1930 és ’45 közt Moszkvában írt tanulmányok szereplői, ha tetszik, kifogástalan „vonalassággal”, mind a szovjet irodalom szent tehenei, egyetlen különös kivételtől, egy fölöttébb különös szerzőtől, Andrej Platonovtól eltekintve, aki nem igazán illett a hivatalos kánonba – a harmincas évek irodalmi nagyságai sem vették komolyan (Sztálin meg mindennek lehordta, szokása volt az ilyesmi). Platonov azonban munkatársa volt annak a lapnak – a Lityeraturnij Krityiknek –, amelynek Lukács is   a munkatársa volt, vagy talán így explicitebb: ahogy kritikusai emlegették, annak az áramlatnak volt az írója, amelynek Lukács az irodalomtörténésze volt, ami rejtett magában némi kockázatot: korai regényei íróasztalfiókban kellett maradjanak, és amit publikálhatott, menetrendszerűen fulladt botrányba az is, de ez most talán mellékes is, ami igazán érdekesnek tűnik, hogy a lap, Lukács és persze Lifsic irodalmi-ideológiai szövetségeseinek köre, épp őt, a Csevengur és a Munkagödör íróját szemelte ki munkatársnak (és közölt tőle novellákat, noha egyébként nem közölt szépirodalmat) – éppen őt, akinél vadabb fantáziával, nagyobb részvéttel és a hitnek és kétségnek különösebb keverékével kevesen tették föl a kérdést, hogy az isten szerelmére, mit jelent az, hogy kommunizmus a forradalom utáni Oroszországban. A Proletárerő nevű mesebeli lován a pusztában kódorgó Kopjonkin, aki Rosa Luxemburg iránt táplált olthatatlan szerelmében úgy képzeli, a sírját kutatja, netán az időben visszafelé lovagolva őt magát, hogy hőstetteivel megmentse vagy imponáljon neki, csinos szimbóluma annak a diagnózisnak, amelyet Platonov a megváltás éhségéből és az alkalmatlanságból kikevert irdatlanságról adott.

*

Plakátstílusban fogalmazva: ha a fentebb mondottakban csak szemernyi igazság is van, a megvilágosodás, amely Lukácsot akkor érte, amikor Moszkvában, a Marx–Engels-Intézetben kezébe kerültek Marx Gazdasági-filozófiai kéziratai, aligha annak a felismerésében áll, milyen megbocsáthatatlan „primitív marxista hibákat” (© Rudas László) követett el a Történelem és osztálytudatban vagy azokban az írásaiban, melyekben azt védelmezni próbálta. Hanem hogy igaza volt. Hogy igaza volt, amikor Marxot a klasszikus német filozófia kontextusában próbálta megérteni, amikor a marxi módszer lényegét a történelemhez való bensőséges viszonyban vélte megragadni stb., de mindenekelőtt abban, hogy miről is szól a politikai gazdaságtan kritikája: igaza volt, amikor (nem is csak a fiatal, szövegkiadások híján jórészt ismeretlen Marxot „fölfedezve”) az eldologiasodás jelenségét olyan hatalomként exponálta, amely az erejét a nem-tudásból[21] meríti. Nem mintha nem volnának érzékelhetők a naturwüchsig kötelmeit levetkőzött világ törvényei. Csak épp az a tárgyilagosság, az észnek az a járása, amely a végre észszerűen működő világot technikailag megragadhatóvá-kezelhetővé teszi, bennünket valahogy kihagy a számításból. A tárgyi kényszerekre hivatkozó érvelés egyfajta félreértés, igaz, olyan félreértés, amely nem cáfolható tetszés szerint, mert saját (a magunk dolgáról megfeledkezett) eszünk járásának fonákja, hogy „áthidalhatatlan távolság” támad az „örök természet tárgyaként” szemlélt társadalmi jelenségek és az ember „saját társadalmi mozgása”, azaz „a történelem megragadhatóságának valódi forrása” között.[22] Az eldologiasodás, bár félreértésre vall, nem eszünk járásának botlásaiból, hanem épp sikereiből táplálkozik, abból, hogy az ész szavára végre hallgatni tűnő fennállóban igazolódnak számításaink, bár ez a kalkuláció a változhatatlannal mégis az ész csorbultáról tanúskodik: az önreflexió hiányáról. Amivel Lukács 1923-ban megjelent könyve olyasminek a szálait szőtte tovább, ami ilyen vagy olyan formában, de régtől foglalkoztatta a filozófiának azt a hagyományát, amelyből Lukács a történelem azonos szubjektum-objektumát elővarázsolni próbálta (avagy, ha tetszik, evvel csak átkereszteltem, amiről Lukács beszél): a társiasság (az emberi szociabilitás) gondolatáét vagy problémájáét. Amit a Kéziratok gorombán exponáltak, a forradalom voltaképpeni tétje volt, hogy ugyanis igazából a polgári állapot korlátoltságainak meghaladásáról volna szó, a megszabadulásról a termelés követelményeinek, a munkamegosztás kényszereinek való alárendeltségtől meg az államtól, amely magához ragadja és az individuum ellen fordítja, ami legsajátabb birtoka az embernek mint politikai állatnak. Hogy többről van szó, mint pusztán „a termelőeszközök magántulajdonának és ami azzal összefügg, a javak elosztásában mutatkozó, azzal összefüggő »egyenlőtlenségeknek« és  »igazságtalanságoknak«” a meghaladásáról (hogy megint Korschot idézzük). Bármennyire eltérjenek is egymástól a „nyers kommunizmust” illető marxi megjegyzések értelmezései, a kéziratok a kontrasztot exponálták a „nyers” és egy „fogalmának megfelelő” kommunizmus között.[23] De persze a felismerésnek, hogy nem értette félre Marxot, a „kollektív ház” felépítése érdekében kiásandó munkagödör kiásának lázas időszakában aligha lehettek politikai konzekvenciái, legalábbis Lukács számára akceptálhatók aligha. Mert ha van valami a ’20-as évek második felének itt tárgyalt írásaiban, ami, ha tetszik, afféle talán akaratlan vallomásként olvasható, akkor az az, amit Lukács Lassalle depresszióiról ír kommentárként, hogy ugyanis a feladatok banalitásáról és a történelmi fejlődés csigalassúságáról szóló panaszok mind csak arra utalnak, hogy bár Lassalle „céljai szocialisták voltak, és azok voltak az utak is, amelyeken e célokat meg akarta valósítani”, „de a munkásmozgalomnak, a proletár tömeg aktivitásának és öntudatra ébredésének a szocializmussal való összekapcsolása nála külsődleges marad”,[24] vagyis valami olyasmire, amit egy „ortodox marxista” nem engedhet meg magának. Amitől hogy igaza van, csak még megrázóbb felismerés kellett legyen.

Maradt tehát a Marx–Engels-Intézet álmodozóknak átengedett alagsora és a Lityeraturnij Krityik körének buborékja kínálta kerülőút, az esztétikai vagy irodalomtörténeti tanulmányokba bújtatott filozófiai állapotfelmérések és propozíciók kerülőútja. Hogy mi minden ment veszendőbe ezen a kerülőúton, s mi volt, ha volt, a révén megnyerhető, arra itt nem kell kitérnem.[25] Annak mérlegelésébe majd akkor kell belebonyolódni, ha a 30-as évek és Lukács 30-as évekbeli írásai (és a későbbiek) majd elfogulatlanabb vizsgálódás tárgya lehetnek megint. Ami nem lesz hamar, és nem is azon a szélességi és hosszúsági fokon fog előadódni, amelyen ennek az írásnak a végére pontot most teszek.

 

[1] A megjegyzés, azt hiszem, sajnos csak egy beszélgetésben hangzott el, talán abban a Lukács Archívumban folytatott beszélgetésben, amelyet a Zeitschrift für Ideengeschichte szerkesztői folytattak vele, és amely utóbb a lap Lukács-számában (2014/4., Kommissar Lukács) interjúformát kapott.

[2] Ami igaz, de nem olyan hibbant, mint amilyennek tűnik: a bécsi kommunista emigránsok eleinte tartottak a Pestről szervezett emberrablástól, az eltűnt pártpénzek meg talán éppen hogy előkerült pártpénzek voltak – ám a Kommunisták Magyarországi Pártja bimbózó frakcióharcainak történetére most nem szeretnék kitérni. – Balázs Béla: Napló, szerk. Fábri Anna, Budapest 1982, II. k. 353.

[3] Persze az évtized végén megírja a Blum-téziseket.

[4] Nem Lukács cikkének a közlésével volt a lap elakadva, hanem azoknak az írásoknak némelyikével, amelyekkel Lukácsé együtt érkezett egy tervezett, de elvetélt leninizmus-számhoz, és amelyek megjelentetésén – mint a szerkesztő-kiadó Eugen Diederichs fogalmaz egy 1925. január 26-i, Johannes Reschhez írt levélben, „nagyon elcsodálkoznának a Tat-olvasók” – lásd Eugen Diederichs: Selbstzeugnisse und Briefe von Zeitgenossen, E. Diederichs Verlag, Düsseldorf–Köln 1967, 292–294.; ld. még Andrew Hemingway: The Historical and Political Context of Lukács’s »Art for Art’s Sake and Proletarian Writing«, in: Georg Lukács: The Fundamental Dissonance of Existence, ed. by Timothy Brewes and Timothy Hall, Continuum International Publishing Group, London–New York 2011, 164 – 177.

[5] Lukács Hirossikról, ld. itt.

[6] Eine Erklärung des Genossen Lukács. An die Redaktion der »Roten Fahne«, Die Rote Fahne, Berlin 1925. január 26., 2., magyarul: Lukács György elvtárs nyilatkozata, ld. itt.

[7] Hogy a bírálatok fő célpontja a Zinovjev emlegette „professzorok” közül épp Lukács lett, abban tán ugyancsak jutott némi szerep a magyar párt frakciós ellentéteinek, legalábbis Rudas Lászlónak, a vitában Lukács fő ellenfelének egy 1924. június 12-én  Kominternhez intézett leveléből (ld. itt) valami ilyesmi látszik kitűnni.

[8] Hiszen a Történelem és osztálytudat is, mint az Előszó is utal rá, a mozgalmi munka kényszerű szünetében keletkezett, és mint arról a Hvosztizmus és dialektika tanúskodik, a Rudas–Gyeborin–stb.-féle bírálatok sem késztették gondolatainak visszavonására Lukácsot. (Önmagában érdekes, de ebből a szempontból közömbös, belső anyagnak vagy publikálásra volt-e szánva a Hvosztizmus kézirata – memorandumként inkább csak még provokatívabb lehetett.)  És a KMP funkcionáriusaként sem volt Lukács mellőzött vagy elfelejtett figura: mellőzött és a feledésnek átadott figurák nem írnak kongresszusi tézistervezetet. (Ehhez az utóbbi mondathoz azonban hozzátartozik, hogy ha heidelbergi professzor, legalábbis ekkoriban már, nem szeretett volna lenni, jénai professzor, amikor ez Karl Korschnak köszönhetően 1924-ben egy pillanatra fölmerült, örömmel elszegődött volna – olyan nagyon ekkoriban már nem lehettek ínyére a mozgalom hétköznapjai.)

[9] Michael Löwy: Introduction. Le marxisme historiciste de Lukács, in: György Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–1923, textes réunis et préséntés par Michael Löwy, Presses Universitaires de France, Paris 1978, 5–28.  és uő: La dialéctika revolucionaria contre el „derrotismo”, in: György Lukács: Derrotismo y dialéctica,  Herramienta, Buenos Aires 2015, ed. Francisco Garcia Chicote y Martin Ignacio Koval, 173–174.

[10] A Kommunista Akadémia Filozófiai Intézetének tudományos ülésszakán elhangzott előadás, 1934. június 21., in: Lukács György: Curriculum vitae, szerk. Ambrus János, Magvető, Budapest 1982, 104. skk.

[11] Hogy Lukács aki már ’19-es írásaiban is meghökkentően jártasnak mutatkozott Marxban (még ha akkoriban Fichte is volt, nem Hegel e tárgyban Vergiliusa [ld. Márkus György: Lukács első esztétikája, in: Márkus György–Vajda Mihály: Budapesti Iskola II, Argumentum–Lukács Archívum, Budapest 1997, 108.]), Moszkvában (Rudassal fogalmazva) hirtelen „primitív marxista hibákat” fedezett volna föl korábbi írásaiban, nem igazán hihető (annak a vádnak a tarthatatlanságáról, amellyel utóbb Lukács illette magát, hogy tudniillik a Történelem és osztálytudatban összemosta volna az eldologiasodás és eltárgyiasulás fogalmait ld. Márkus György: Elidegenedés és eldologiasodás Marxnál és Lukácsnál, uo. 175.). De az önkritika talán elárul valamit Lukácsról, nevezetesen hogy időről időre képes volt meglepően közömbösnek mutatkozni olyan „iskolai problémák” iránt, amelyeket szokásosan perdöntőnek szoktak tartani egy gondolkodó megítélésében, mondjuk az iránt a kérdés iránt, milyen filozófiai nyelvhez nyúl – ha úgy találta, azon a nyelven is el tudja mondani, amit el akar…

[12] A Lassalle- (Die neue Ausgabe von Lassalles Briefen, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Carl Grünberg, Elfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1925, [401]–423.), illetve Moses Hess-tanulmányt (Moses Hess und die Probleme der idealistischen Dialektik, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Dr. Carl Grünberg, Zwölfter Jahrgang, Verlag von C. L. Hirschfeld, Leipzig 1926, [105]–155.) magyarul ld. itt és itt.

[13] Bár a Lassalle-t érintő írások szála valóban „szál” szorosabb értelemben: Georg Lukács: Marx und Lassalle in ihrem Briefwechsel, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 4. (5. évf., 438. sz., Feuilleton) 1. (magyarul ld. itt); uő:  Lassalle als Theoretiker des VSPD, Die Internationale, Berlin 1924. október 1. (VII. évf., 19–20. sz.), 622–624. (magyarul ld. itt); uő: Lassalle új hívei, Új Március, Wien 1925. július–augusztus (I. évf., 1–2. sz.), 91–93. (ld. itt); uő: Die neue Ausgabe von Lassalles Briefen (ld. az előző jegyzetet); uő: Lassalle, 100 %, Budapest 1928. október (II. évf., 1. sz.), 5–8. o (ld. itt).

[14] A Lassalle-kiadás recenzeált kötetei (a Gustav Mayer szerkesztésében megjelent Nachgelassene Briefe und Schriften)1921–23-ban jelentek meg, Theodor Zlocisti Hess-biográfiája 1921-ben.

[15] …de Hegelnél ez a következetlenség  „a kategóriák történelmi és logikai egymásutánjának viszonyában” „legalábbis részben, a formális apriorizmusba esés és az ebből adódó üres konstrukciók ösztönös helyesbítése volt”.

[16] Karl Marx: A hegeli jogfilozófia bírálata. Bevezetés, MEM 1. k. 381.

[17] Reinhard Weber az Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung 12. kötetéről, Kölner Vierteljahreshefte f. Soziologie, VI (1926–27)/4., 410.

[18] Mint az a „Mi az ortodox marxizmus?” sarkosan fogalmazott első bekezdéséből tudható…

[19] „Hogy a munkások a szövetkezeti termelés feltételeit társadalmi méretben, mindenekelőtt pedig saját országukban nemzeti méretben meg akarják teremteni, ez a törekvés csak azt jelenti, hogy a termelés mai feltételeinek gyökeres megváltoztatásáért küzdenek, s ennek semmi köze sincs termelőszövetkezeteknek államsegéllyel való alapításához” – idézi Korsch Marxot (MEM 19. k., 25.), és a következőképp kommentálja az idézetet: „Ennek a mondatnak a jelentősége […] semmiképp sem korlátozódik a múlt tárgyalt kérdésére. […] a Marx által itt megfogalmazott elv napjainkban is próbakőül szolgálhat, amely segít meglátni az utak elválását. Mi több, jelentősége az eljövendő fejlődés során még nagyobb lesz, amikor a társadalmi forradalom nagy döntései és a kapitalizmus és kommunizmus közt húzódó átmeneti időszak még nagyobb gyakorlati feladatai apránként mind közelebb kerülnek hozzánk. […] A lassalleánusoknak, ahogy Marx a programlevélben fáradhatatlanul, újabb és újabb megfogalmazásokban kifejti, erőfeszítéseik abszolút céljaként egyáltalán nem valamiféle kommunista társadalom lebeg a szemük előtt, hanem valami zavaros középső állapot, amelyben ugyan megszűnik a termelőeszközök magántulajdona, és megszűnnek a javak elosztásában mutatkozó, ahhoz tapadó »egyenlőtlenségek« és »igazságtalanságok«, amely azonban még minden más vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg és szellemileg magán viseli a ma régi kapitalista társadalmának a bélyegét, és amelyben kivált a polgári jog és a polgári állam még nem vált egy barbár régmúlt már majdhogynem elfeledett álláspontjává. […] a lassalle-i, jog- és államfilozófiailag megalapozott szocializmus, azaz gyakorlati fordításban napjaink szociáldemokrata államszocializmusa is a maga lassalleánus színezetű Görlitzi programjával a magasabb marxista-kommunista álláspontról nézve annak bűnös ostobaságában elmarasztalható, hogy […] az elkerülhetetlen, történeti okokból szükségszerű puszta átmeneti állapotot ideális végső állapotnak képzeli, éspedig azért persze, mert a polgári jog-, állam- és erkölcsfelfogás »szűk horizontján« soha nem is látott túl.” – Karl Marx: Randglossen zum Programm der Deutschen Arbeiterpartei. Mit einer ausführlichen Einleitung und sechs Anhängen herausgegeben von Karl Korsch, VIVA, Berlin–Leipzig 1922, 19–21.

[20] Elkerülhetetlenül hosszan kellene idéznem, hadd tegyem ezt a jegyzetekben: „Ezek a passzusok – kommentálja Lukács korábban hozott Marx-idézeteit – azt mutatják, hogy konkrét alakjuk vizsgálatakor Marx a termelőerők »kapitalista burkát« mindig is gondosan szem előtt tartotta. Hogy ez a kapitalista burok csak burok, hogy »e mögött« a burok mögött (helyesebben: ebben a burokban) azok az objektív társadalmi erők működnek, amelyek a kapitalizmust létrehozták, s amelyek majd a pusztulásba kísérik, az világos, de megzavarja azokat, akik ebből a tényből e burok »szubjektív« karakterére, látszatjellegére következtetnek, pl. a kantiánusokat, amilyen Rudas elvtárs is. A materialista dialektikus tudja, hogy a kapitalista burok ugyancsak része az objektív valóságnak (ahogy Hegelnél a jelenség a lényeg mozzanata), hogy azonban csak az Egész minden konkrét meghatározottságában való dialektikusan helyes megismerése képes gondolatilag megragadni az egyes mozzanatok objektivitásának és valóságának természetét, fokát stb. A kapitalista burok ilyen helyes, dialektikus megismerése révén ismerhető föl az a maga valóságában mint burok. Azaz világossá válik, hogy társadalmi föltételhez kötöttségének megismerése nem csinál belőle puszta látszatot (valami szubjektívat), s hogy az elmúlásáról való tudás semmit sem változtat azon, hogy korunk iparának konkrét alakja, s hogy a valóságos ipart csak fogalmilag lehet elválasztani ettől a buroktól. Ugyanis ennek a buroknak a létezése elválaszthatatlanul össze van kötve jelenkori társadalmi létünk leglényegesebb létezési formáival. (A gépek a munkamegosztással az üzemben, az üzemi munkamegosztás a társadalmi munkamegosztással stb.) A történelmi materializmus segítségével kilátásunk nyílhat azokra az időkre, amikor ezek a reális létezési formák reálisan megszűnnek (lásd a kommunista társadalom magasabb fázisát A gothai program kritikájában), de nem előlegezhetjük meg konkrétan ezt a fejlődést gondolatban. A kapitalista burok valóságos eltűnése а reális történelmi folyamatban zajlik le, vagyis ahhoz, hogy a kapitalista burkot konkrétan és reálisan eltüntessük, forradalmasítanunk kell a társadalmi létnek azokat a reális kategóriáit (kapitalista munkamegosztás, a város és a falu, a fizikai és a szellemi munka egymástól való elválasztása), és ennek a forradalomnak magától értetődően az ipar konkrét formáját is (technikailag is) messzemenően forradalmasítania kell. (A technika viszonya a kapitalista munkamegosztáshoz.) Ami egyformán áll mindkét korszakra, az csupán az ipar fogalma, az ipar mint »értelmes absztrakció«. – Rudas elvtárs ellenvetése, a kapitalista burok dialektikájának ignorálása, világosan mutatja „öntudatlan szándékát”, félreértésének – nem logikai és nem tudományos – okát: azt, hogy hvosztizmusa apologetikába csap át. Rudas elvtárs tudniillik azon iparkodik, hogy elénk tárja a kapitalista és a kommunista társadalom lényegi azonosságát, amikor a kapitalista burkot puszta látszatként tárgyalja, amelyet, mint egy fátylat, csupán elhúznunk szükséges, hogy konkrétan megpillanthassuk »az« ipart mint »objektív termelési folyamatot«, mint »örök természeti folyamatot ember és természet között«. Éspedig úgy, hogy ez a konkrét forma a kapitalizmusban és a szocializmusban azonos.” – Lukács György: Hvosztizmus és dialektika, ford. Illés László, ld. itt.

[21] „…amely egyedül bűnös kővé dermedtségünkben, abban, hogy növényekké, állatokká, félszerzetekké, világképződményekké maszkírozódtunk a legkülönfélébb torzalakban, és a lélek halálos álomba merült, száműzetésbe vonult, elszigetelve a végre föltárult arc várakozó igazságától.”  – Ernst Bloch: Az utópia szelleme, ford. Mesterházi Miklós, Gond–Cura, Budapest 2007, 377.

[22] Lukács György: Történelem és osztálytudat, ford. Berényi Gábor é. m., Magvető, Budapest 1971, 273–274.

[23] Amit a Gazdasági-filozófiai kéziratok „szociáldemokrata” kiadásának előszava (Karl Marx: Der historische Materialismus. Die Frühschriften, szerk. Siegfried Landshut és Jacob Peter Mayer, Afred Kröner, Leipzig 1932) nem is mulasztott el exponálni.

[24] Lukács György: Lassalle leveleinek új kiadása, ld itt.

[25] De ld. ehhez Tallár Ferenc: Lukács és az értelem életimmanenciája, Replika 119–120. sz. (megjelenés alatt).