Tavaly emlékeztek meg megjelenésének 100 éves évfordulóján a lukácsi életmű tudós ismerői konferenciákon, tanulmányokban a Történelem és osztálytudatról. Az idei centenárium vélhetően nem ver majd ekkora visszhangot, mégis illendő tán megemlékeznünk róla: 100 éve, 1924-ben jelent meg Lukács kis Lenin-brosúrája (Lenin. Studie über den Zusammenhang seiner Gedanken) Bécsben, a Verlag der Arbeiterbuchhandlungnál, és a bécsi kiadással párhuzamosan (mint a Történelem és osztálytudat) a berlini Maliknál. Megjelenésekor nem vert kisebb visszhangot a Történelem és osztálytudatnál (a róla írt recenziók itt olvashatók), és ez a visszhang nem is volt egészen független a Történelem és osztálytudat fogadtatásától, mindenesetre Rudas László (bár persze ő aligha nevezhető elfogulatlan tanúnak) még 1949-ben is, Lukács ideológiai tévelygéseinek gyökereit kutatva, érdemesnek tartotta utalni rá, hogy Lukács „[k]özvetlenül Lenin halála után megjelentetett német nyelven egy kis füzetet Lenin címmel. Ez az írás nem kis visszatetszést keltett a Szovjetunióban. És méltán.” (Rudas László: Irodalom és demokrácia, Társadalmi Szemle [Budapest], 1949/6–7., 412–439., in: A Lukács-vita, szerk. Ambrus János, Múzsák, Budapest 1985, 33.) Talán kevésbé ismert, a német nyelven megjelentetett kis füzet mondandója elég fontosnak tűnt a párt (vagy legalábbis a KMP bécsi frakciója) számára ahhoz, hogy megjelenjen mindjárt magyarul is, az AMA Verlagnál, Gábor Andor fordításában. Az 1924-es kiadás sok mindenben magán viseli megjelentetése körülményeinek bélyegét: a fordítás érezhetően sebtében készült, a mozgalmi nyelv is csak keletkezőben van, és feltehetően a nyomdászok anyanyelve sem a magyar, ha az lett volna, körültekintőbben bánnak a hosszú í-vel, ő-vel, ű-vel, de ami érdekesebb, a magyarországi terjesztés érdekében a könyvecske sajátos kötést kapott: a Lukács könyvtárában fennmaradt példány G. T. Masaryk: Állam és politikájának, West Verlag, Wien fedőlapjai közé rejtőzött (a Széchényi-könyvtár példánya a Faust I. kötetének borítóját viseli). A brosúra megjelenésének 100. évfordulójára hadd álljon itt történelmi dokumentumként az 1924-es kiadás eredeti formájában.

(A tanulmány új fordítását lásd: Lukács György: Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről, ford. Bence György, in: uő: Lenin, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1970, 11–126.) – A szerk.

 

 

Előszó.

Az ittkövetkező Leninről szóló kis irásmű egyáltalán nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a lenini elméletet és gyakorlatot kimerítően tárgyalja. Csak vázlatosan akar rámutatni Lenin elméletének és gyakorlatának összefüggésére, abból az érzésből indulva ki, hogy épen ez az összefüggés még sok kommunistának a tudatában sem él elég világosan. Mindezeknek a problémáknak valóságos letárgyalása nemcsak nagyobb terjedelmet kívánna, mint amekkorát ez a könyvecske engedélyez, hanem Lenin élelmüvének megitélésére, különösen azok számára, akik az orosz irodalmat csupán fordításokból ismerhetik, kellő teljességü anyag sem áll rendelkezésre. Lenin történetének keretéül legalább az elmult harminc-negyven év történetét kellene megadni. Reméljük, hogy ennek az időszaknak a méltó ábrázolása nem túlsoká várat magára. Ezeknek a tájékoztató megjegyzéseknek a szerzője maga a legsúlyosabban érzi, milyen nehéz részletproblémákat tárgyalni, mielőtt az egész, melyhez tartoznak, letárgyalva volna, milyen nehéz népszerüsiteni valamit, ami még tudományosan sincs kifogástalanul rendbehozva. Épen ezért meg sem kiséreltem teljességükben adni a Lenin életét betöltő problémákat, vagy fölmerülésük pontos történeti sorrendjét megállapitani. A kiválasztást, a sorrendet és a beosztást kizárólag az a szempont vezette, hogyan lehet ezeknek a problémáknak az összefüggését minél világosabban kidomboritani. Magától értetődik, hogy az idézetek válogatását is ugyanez a szempont s nem az időbeli pontosság kormányozta.

Bécs, 1924. február.

Lukács György.

 

I.

A FORRADALOM AKTUALITÁSA.

A történeti materializmus a proletárforradalom elmélete. Azért az, mert lényegében annak a társadalmi létnek a gondolati összefoglalása, mely a proletariátus egész létét meghatározza; azért az, mert benne a felszabadulásért küzdő proletariátus a maga világos öntudatát megtalálja. Valamely proletári gondolkodónak, a történeti materializmus képviselőjének, nagyságát tehát az a mélység és távolság méri, melyet szeme ezekre a problémákra vonatkozóan áttekint. Nagyságát az mutatja, mennyire tudja a polgári társadalom jelenségei mögött megpillantani valóságos alakban azokat a proletárforradalmi tendenciákat, melyek ezekben a jelenségekben, és e jelenségek által, törik át magukat a hatékonyság és a tudatosság felé.

Ezen a mértéken mérve: Lenin a legnagyobb gondolkodó, akit a forradalmi munkásmozgalom Marx óta kitermelt. Az opportunisták, akik ma már sem elhazudni, sem agyonhallgatni Lenin jelentőségét nem tudják, az opportunisták azt mondják, hogy Lenin nagy orosz politikus volt. De ahhoz, hogy a világ proletárságának vezetője lehessen hiányzott belőle annak a különbségnek a megértése, ami Oroszország és fejlettebb kapitalizmusu országok között van; azt mondják, hogy Lenin – s ez adja meg történeti korlátjait – az orosz valóság kérdéseit és megoldásait kritikátlanul általánosította s az egész világra kitágitotta.

Az opportunisták elfelejtik azt – ami ma már joggal feledésbe is merült – hogy ugyanez a szemrehányás érte annak idején Marxot is. Azt mondták: Marx a maga megfigyeléseit az angol gazdasági életről, az angol gyárról kritikátlanul a társadalmi fejlődés általános törvényeinek tette meg; a megfigyelések magukban lehettek helyesek, de épen ezért általános törvényekül hamisak. Ma már fölösleges ezt a tévedést részletesen cáfolni s megmagyarázni, hogy szó sincs arról, hogy Marx egyes, időben és helyben korlátolt tapasztalatokat „általánositott” volna. Nem ezt tette, hanem – az igazi történeti és politikai lángész módján – az angol gyár mikrokozmoszában (kis világában), társadalmi, előzményeiben, feltételeiben, következményeiben, azokban a társadalmi tendenciákban, melyek létrehozták és azokban, melyek létezését kétségessé teszik, elméletileg és történetileg meglátta az egész kapitalizmus makrokozmoszát (nagy világát).

Mert ez különbözteti meg a lángészt a hétköznapi tudóstól vagy politikustól, aki a társadalmi történésnek csak közvetlenül adott, egymástól elválasztott mozzanatait tudja megérteni és megkülönböztetni, s ha általános következtetésekig akar feljutni, akkor csakugyan nem csinál egyebet, csak valamely időben és helyben korlátolt jelenséget valóban elvont módon „általános törvény” gyanánt fog fel s mint ilyet alkalmazza is. Ellenben a zseni, mely meglátta valamely korszak igaz lényegét, valóban hatékonyan élő tendenciáit: ennek a kornak minden történése mögött ezeket a tendenciákat látja dolgozni és akkor is az egész korszak döntő alapkérdéseit tárgyalja, mikor maga is azt hiszi, hogy napi kérdésekről beszél.

Ma már tudjuk, hogy épen ebben nyilatkozott meg Marx nagysága. Az angol gyár szerkezetéből kiolvasta és megmagyarázta a modern kapitalizmus valamennyi döntő tendenciáját. Mindig a kapitalista fejlődés egésze volt szeme előtt, ezért láthatta meg minden jelenségében egyszersmind az összességét, összetételében egyszersmind a mozgását is.

Ma még kevesen tudják, hogy saját korunkra nézve Lenin ugyanazt nyujtotta, amit Marx a kapitalizmus egész fejlődésére nézve. A modern Oroszország fejlődési problémáiban – attól a kérdéstől kezdve, hogyan jön létre a kapitalizmus egy félig feudális abszolutizmusban, egészen odáig, hogyan kell megvalósitani a szocializmust egy hátramaradt parasztországban – mindig az egész korszak problémáit látta: a belépést a kapitalizmus utolsó szakaszába, s annak a lehetőségeit, hogy proletariátus és burzsoázia elkerülhetetlenné váló döntő harca a proletárság javára, az emberiség megmentésére forduljon. Lenin – épugy mint Marx – soha sem általánositott helyben és időben korlátolt csak-orosz eseményeket. Hanem, a lángész pillantásával, korunk alapproblémáját, a közeledő forradalmat, mingyárt fellépésének helyén és időpontján, felismerte. S azután az összes jelenségeket, az oroszokat épugy, mint a nemzetközieket, ebből a szempontból, a forradalom időszerüsége szempontjából, értette és magyarázta.

A forradalom aktualitása: ez Lenin alapgondolata s egyszersmind az a pont, amely Marxszal összeforrasztja. Mert a történeti materializmust, mint a proletár szabadságharcnak fogalmi ki- fejezését, elméletileg is csak abban a történeti percben lehetett felfogni és kialakitani, amelyben gyakorlati időszerüsége is a történet napirendjén volt már. Abban a pillanatban, amelyben a dolgozók nyomorának – mint Marx mondta – nem csak a nyomor-fele látszik, hanem az a forradalmi fele is, „mely a régi társadalmat halomra fogja dönteni”. Persze már akkor is a lángész rettenthetlen pillantása kellett a forradalom aktualitásának meglátásához. Mert az átlagember számára a proletárforradalom csak akkor válik láthatóvá, mikor a tömegek már a barikádokon harcolnak. Sőt, ha ezeknek az átlagembereknek vulgár-marxista müveltségük van, akkor: még akkor sem. Mert a vulgár-marxista szemében a polgári társadalom alapjai annyira megingathatatlanok, hogy a legláthatóbb megrendülésük perceiben is a „rendes” állapot visszatértét kivánja, válságaiban múló epizódokat lát s a küzdelmet ilyenkor könnyelmü emberek eszetlen lázadásának tekinti a mégis-győzhetetlen kapitalizmussal szemben. A barikádharcosokat tehát eltévelyedetteknek látja, a levert forradalmat „hibának”, sőt a szocializmus épitőit egy olyan forradalomban, amely győzött – s ez a győzelem az opportunista számára csak átmeneti lehet! – a szocializmus épitőit egyenesen gonosztevőknek nézi.

A történeti materializmusnak tehát – már mint elméletnek – feltétele a proletárforradalom világtörténelmi aktualitása. Ebben az értelemben, mint az egész korszak alapja: ez a magja a marxi tannak. De e korlátozás ellenére is, mely az alaptalan illuziók erélyes elháritásában, minden puccsista kisérlet szigoru elitélésében nyilatkozott meg, az opportunisták hamarosan belekapaszkodtak Marxnak egyes u. n. téves jóslataiba, hogy, ezen a kerülő-uton át, a marxizmus egészéből a forradalmat általában és alaposan kiirtsák. És ebben azután Marx „ortodox” védelmezői majdnem ugyanazt csinálják, amit „kritikusai”. Kautsky például, miközben megvédi Marxot Bernstein ellen, kijelenti, hogy a döntést a proletárdiktatura kérdésében nyugodtan a jővőre (a nagyon távoli jővőre) bizhatjuk.

Ezen a ponton Lenin a marxi tan tisztaságát helyreállította. De egyszersmind épen ítt világosabban és konkrétebben is fogalmazta. Nem mintha Marxot „javitani” akarta volna. Csak beledolgozta a marxi tanba a történeti folyamat haladását Marx halála óta. S ez azt jelenti, hogy a proletárforradalom aktualitása most már nem mint világtörténeti látókör feszül a felszabaduló munkásosztály fölé, hanem, hogy a forradalom a munkásmozgalom napi kérdése lett. Leninnek blanquizmust vetettek a szemére emiatt az alap-álláspontja miatt; de ezt nyugodtan elviselhette. Nemcsak azért, mert jó társaságba került, hiszen Marxnak (Marx „bizonyos oldalainak”) ugyanezt hányták a szemére, hanem mert nem érdemetlenül került ebbe a jó társaságba. Egyfelől sem Marx, sem Lenin, nem úgy képzelték a proletárforradalomnak és végcéljainak időszerüségét, mintha akármelyik tetszésszerinti pillanatban megvalósíthatók lennének; másfelől mindkettejük számára a forradalom aktualitása volt a biztos mérték a napi kérdések eldöntése dolgában. A forradalom aktualitása adja meg egy egész korszak alaphangját. Csak az egyes cselekvéseknek erre a központra való vonatkozása teszi az egyes cselekvéseket forradalmivá vagy ellenforradalmivá. S ezt a központot csupán a társadalmi és történeti egésznek pontos elemzése adja meg. A forradalom aktualitása tehát ezt jelenti: minden egyes napi kérdést a társadalmi-történeti egész konkrét összefüggésében kell nézni, minden napi kérdést a proletárfelszabaditás mozzanatának kell tekinteni. A továbbfejlesztés, amit a marxizmus ilyenmódon Lenintől kapott csak annyi – nem több! – hogy az egyes cselekvések bensőbben, láthatóbban, következményesebben kapcsolódnak az egész munkásosztály egész sorsával, forradalmi sorsával össze. Ez csak azt jelenti, hogy minden napi kérdés – már mint napi kérdés is – egyszersmind a forradalom alapproblémájává lett.

A kapitalizmus fejlődése a proletárforradalmat napi kérdéssé tette. Ennek a forradalomnak a közeledését nem csupán Lenin látta. De Lenin nemcsak bátorságban, odaadásban, áldozatkészségben különbözik azoktól, akik abban a percben, mikor gyakorlatilag is esedékes lett az a proletárforradalom, melyet elméletileg esedékesnek hirdettek, gyáván megszöktek tőle, hanem – elméleti tisztánlátás dolgában – különbözik kortársai közt a legjobb, legtöbbet megsejtő s legodaadóbb forradalmároktól is. Mert még ez utóbbiak is csak úgy ismerték fel a proletárforradalom aktualitását, ahogy’ Marx idejében, Marx számára felismerhető volt: mint az egész korszak alapproblémáját. De nem tudták ezt a helyes felismerésüket – mellyel világtörténeti, de csak világtörténeti távlatban rendelkeztek – biztos irányitójává tenni valamennyi napi-kérdésnek, a politikai és gazdasági, az elméleti és taktikai, az agitatórikus és szervezeti kérdéseknek. Ezt a lépést a most már egészen gyakorlativá lett marxizmus konkrétizálására egyedül Lenin tette meg. Világtörténeti értelemben ezért ő az egyetlen Marxszal egyértékü teoretikus, akit a dolgozók szabadságharca eddig létrehozott.

 

II.

A PROLETARIÁTUS, MINT VEZETŐ OSZTÁLY.

Az orosz állapotok tarthatatlanoknak mutatkoztak még a kapitalizmus valóságos kifejlődése, az ipari proletárság létrejötte előtt. Az agrárfeudalizmus bomlása és a bürokratikus abszolutizmus feloszlása már sokkal előbb kétségbevonhatatlan tényei voltak az orosz valóságnak, sőt már kitermelték – a parasztság nyugtalankodásában, az u. n. deklasszált (osztályától elszakadt) értelmiség forradalmasodásában – azokat a társadalmi rétegeket is, amelyek, ha még-oly homályosan, zavarosan és csak elemi erővel, de mégis fellázadtak időről-időre a cárizmus ellen. Világos volt, hogy a kapitalizmus fejlődésének (ha magát a tényt és jelentőségét még az éles-szemüek sem látták is meg), ezt a tényleges szétzüllést és forradalmi-eszmei következményeit erősen fokoznia kellett. A XIX. század második felében mind nyilvánvalóbbá lett, hogy Oroszország, mely 1848-ban még az európai reakció [biztos mentsvára volt, fokozatosan a] a forradalom felé halad. Csak az volt a kérdés, milyen jellege lesz [!] ennek a forradalomnak? S ezzel szoros összefüggésben: melyik osztály fogja ebben a forradalomban a vezetőszerepet játszani?

Természetes, hogy a forradalmárok első nemzedékei ezt a kérdést még roppant homályosan tették fel. Mindenekelőtt: a cárizmus ellen támadó csoportokban valami egységeset láttak, a népet. Bár már ezen a fokon is kiütközött, hogy ez a tömeg entellektüellekre és kétkézi munkásokra tagolódik: ennek döntő súlya nem volt. Mert a „nép” osztályszempontból nagyon határozatlan arcot mutatott még és az entellektüellek közül csak az igazán, becsületesen forradalmiak csatlakoztak a mozgalomhoz: olyanok, akik szentül hittek benne, hogy ők beleolvadnak a „nép”-be és csak annak érdekeit szolgálják.

Mindamellett a forradalmi mozgalomnak ebben az állapotában sem maradhatott Európa fejlődése hatás nélkül az események menetére és ennek következtében a történeti perspektivára, amellyel a forradalmárok az eseményeket értékelték. Szükségszerüen föl kellett merülnie a kérdésnek: vajjon az európai fejlődés, a kapitalizmus fejlődése, elkerülhetetlen sorsa-e Oroszországnak is? Muszáj-e Oroszországnak is a kapitalizmus poklán keresztülmennie ahhoz, hogy a szocializmusban találhassa meg mentségét? Vagy sajátságos viszonyai (még fennálló falusi kommunizmusa) révén, átugorhatja ezt a fejlődési fokot és az eredeti kommunizmusból megtalálja utját egyenesen a fejlettebb kommunizmus felé? A válasz erre a kérdésre egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, amilyennek ma látszik. Hiszen maga Engels is, még 1882-ben, azt felelte erre a kérdésre, hogy ha az orosz forradalom egyszersmind európai proletárforradalmat idéz fel, akkor „a mai orosz köztulajdon kiindulási pontja lehet egy kommunista fejlődésnek”.

Itt most mégcsak nem is vázolhatjuk azoknak az elméleti harcoknak a történetét, melyek ebben a kérdésben lejátszódtak. Csak kiindulási pontul kell választanunk ezt a kérdést, mert benne vetődik fel az elkövetkező forradalom vezető osztályának kérdése. Hiszen világos, hogy aki elismeri a falusi kommunizmust a forradalom kiindulásának és gazdasági alapjának, az a parasztságot teszi meg a társadalmi átalakulás vezető osztályának. S a forradalomnak ez az európaitól különböző gazdasági és társadalmi alapja szükségessé tenné, hogy a forradalom más elméleti megokolást keressen, mint amit a történelmi materializmus ad. Mert a történelmi matérializmus annak a forradalmi kifejezése, hogy a kapitalizmusból okvetlenül a szocializmusnak kell létrejönnie, s hogy a társadalom ezt az átmenetet a munkásosztály vezetésével hajtja végre. A vitatkozás azon, hogy Oroszország a kapitalista fejlődés utján halad-e, hogy a kapitalizmus Oroszországban fejlődésre képes-e, továbbá az a tudományos módszertani kétség, hogy a történeti materializmus a társadalmi fejlődés általános érvényü elmélete-e s végül annak a megvitatása, melyik osztály van hivatva arra, hogy az orosz forradalom valóságos mozgatója legyen: mind ugyanegy kérdés körül forognak. Mind csak eszmei megnyilatkozásai az orosz proletárság fejlődésének, mind csak mozzanatai az orosz munkásság eszmei (s ennek megfelelően taktikai és szervezeti stb.) önállóságának a többi osztályokkal szemben.

Hosszu és fájdalmas folyamat ez, melyen minden munkásmozgalomnak át ell esnie. Speciálisan oroszok ebben csupán az egyes problémák, amelyekben a proletárság osztályhelyzetének sajátossága és osztályérdekeinek önállósága érvényesül. (Németországban a munkás-osztály a Lassalle-Bebel-Schweitzer korszakban állt ezen a fejlődési fokon s a német egység kérdése volt ekkor a döntő.) De épen ezeknek a speciális, lokális problémáknak kell, mint olyanoknak, helyes megoldást találniuk ahhoz, hogy a proletárság kivivhassa magának az osztályszerü cselekvés önállóságát. A legjobb elméleti iskola sem használ ezen a ponton semmit, ha az általánosságoknál elakad; az elméleti iskolázottságnak épen eme speciális problémák megoldásában kell megnyilatkoznia ahhoz, hogy hatékony lehessen. (Igy például az izzóan nemzetközi Liebknecht Vilmos, Marx közvetlen tanitványa, részletkérdésekben ép oly gyakran hibázta el a helyes döntést, mint az elméletileg sokkal zavarosabb lassalleánusok.) Speciálisan orosz ebben a tényállásban még az, hogy ez az elméleti harc a proletárság önállósága körül, az elkövetkező forradalomban való vezérszerepének felismerése körül, sehol másutt olyan világos és egyértelmü megoldást nem talált, mint épen az oroszoknál; speciálisan orosz az, hogy mindazok a tévelygések és visszaesések (nem magában az osztályharcban, ahol elkerülhetetlenek, hanem az elméletben és a mozgalom taktikus-szervezeti biztosságában) az orosz proletárságot többnyire nem sujtották. Az orosz proletáriátus – legalább is legöntudatosabb rétegében – elméletileg és szervezetileg olyan egyenesvonaluan és határozottan fejlődhetett, ahogyan objektiv osztályhelyzetét az orosz kapitalizmus gazdasági erői kifejlesztették.

Ebben a kérdésben sem Lenin volt az első, aki a küzdelmet megkezdte. De ő volt az egyetlen, aki az összes kérdéseket gyökerükig végiggondolta, ő volt az egyetlen, aki a maga elméleti látását radikálisan a gyakorlatba tette át.

Lenin volt egyike azoknak, akik vezették az elméleti harcot a „tősgyökeres” orosz szocializmus, a narodnikiek csoportja ellen. Érthető. Mert elméleti harcának az volt a célja, hogy bebizonyitsa a proletárság önálló, vezető szerepét az elkövetkezendő orosz eseményekben. De mivel ennek a vitának utja és eszköze csak annak a bebizonyitása lehetett, hogy a kapitalizmus Marx-meghatározta tipikus fejlődése (az eredeti akkumuláció, tőkehalmozódás) Oroszországra is érvényes, vagyis hogy Oroszországban is életképes kapitalizmus támadhat és kell, hogy támadjon: a proletári osztályharc szóvivőit ez a vita a keletkező orosz kapitalizmus ideológusaival kellett hogy egy táborba vigye, hacsak átmenetileg is. Azzal ugyanis, hogy a proletariátust elméletileg kivették a „nép” kásájából, nem volt magátólértetődően megadva az is, hogy önállóságát és vezető szerepét fel- és elismerjék.

Ellenkezőleg. Annak a bebizonyitásából, hogy az orosz gazdasági élet a kapitalizmus felé fejlődik, a szimpla, dialektikátlan-gépies felfogás szerint az látszott következni, hogy ezt a valóságot teljesen el kell ismerni és kialakulását elő kell mozdítani. És pedig nemcsak a haladó polgárság gondolkodott igy, amelynek (átmenetien) „marxista” gondolkodása érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy a marxizmus az egyetlen gazdasági elmélet, amely a kapitalizmust szükségszerüen a kapitalizmus-előtti világ felbomlásából vezeti le; hanem ez az együttmenés azoknak a „proletári” marxistáknak a szemében is szükséges volt, akik a marxizmust gépiesen és nem dialektikusan fogják fel. Akik nem értik meg azt – amit Marx és Engels Hegeltől tanultak és minden mitológiától és idealizmustól mentesen a maguk elméletébe átdolgoztak – akik nem értik meg azt, hogy valamely ténynek vagy tendenciának valóban-létezőül való elismerése még nem jelenti azt, hogy ezt a valamit egyszersmind cselekvéseink számára is irányitóul fogadjuk el. Hogy minden igazi marxistának szent kötelessége ugyan a tényekkel félelem és illuziók nélkül szembenézni, de az igazi marxista számára mindig van valami, ami valóságosabb és ezért fontosabb mint az egyes tények vagy tendenciák, s ez: az össz-folyamat valósága, a társadalmi fejlődés egésze. Ezért írja Lenin: „A burzsoázia dolga trösztöket alkotni, asszonyokat és gyerekeket a gyárba hajszolni, ott őket tönkretenni és nyúzni s a legszörnyübb nyomorra itélni. Mi nem »követelünk« ilyen fejlődést, mi nem »támogatjuk« ezt, hanem küzdünk ellene. De hogyan küzdünk ellene? Ugy, hogy tudjuk, hogy a trösztök és a nők gyári munkája: haladás. S mi nem akarunk vissza menni a kézi iparhoz, a nem-monopóliumos kapitalizmushoz, a nők házimunkájához. Előre a trösztökön és egyebeken át, előre, hogy túl jussunk rajtuk a szocializmusig!”

Ezzel meg van adva ennek az egész kérdés-szövevénynek lenini megoldásu szempontja. S abból az következik, hogy az orosz kapitalizmus szükségszerü fejlődésének elismerése, s a bennerejlő történeti haladás elismerése egyáltalán nem azt jelenti, hogy a proletáriátus ezt a fejlődést támogassa is. Üdvözölnie kell ugyan, mert csak ez a fejlődés adja meg a talajt ahhoz, hogy a proletárság, mint döntő hatalmi tényező, létrejöhessen. Azonban ugy kell üdvözölnie, mint feltételét és előzményét annak a tulajdonképeni, kérlelhetetlen harcnak, melyet eme fejlődés tényleges hordozója, a polgárság ellen meg kell vivnia.

Csak a történeti fejlődési tendenciák szükségszerüségének dialektikus felfogása adja meg az elméleti teret a proletariátusnak az osztályharcban való önálló fellépésre. Mert aki egyszerűen igenli a kapitalista fejlődés szükségszerüségét Oroszországban – mintahogy’ az orosz polgárság ideológusai és a későbbi mensevikiek tették – annak számára ebből az következik, hogy Oroszországnak mindenekelőtt a maga kapitalista fejlődését kell befejeznie. Ennek a fejlődésnek a hordozója a burzsoázia. Csak miután már ez a fejlődés messze előrehaladt, csak miután a burzsoázia gazdaságilag és politikailag elsöpörte a feudalizmus maradványait s helyükbe egy modern kapitalista, demokrata stb. államot rakott, akkor kezdődhetik meg az orosz proletárság önálló osztályharca. A proletárság önálló osztálycéljainak kidomboritása ebben a harcban nemcsak haszontalan (mert a proletárság a polgárság és a cárizmus közti küzdelemben mint önálló hatalmi tényező alig jön tekintetbe), hanem veszedelmes is a proletariátus számára. Mert megriasztja a burzsoáziát, csökkenti lökő-erejét a cárizmussal szemben, egyenesen a cárizmus karjába kergeti. A proletárságnak tehát előbb csak a haladó polgárság segéd-csapataként kell föllépnie a modern Oroszországért folyó harcban.

Világos – ha az akkori vitákból nem is mindenütt derül ki – hogy ennek az egész véleményeltérésnek az alapja csak a forradalom időszerüségének kérdése volt. Hogy a vitának azok a részvevői, akik nem a burzoázia többé-kevésbbé tudatos képviselői voltak, aszerint váltak két táborra, hogy a forradalmat időszerü problémának, a munkásmozgalom napi-kérdésének tekintették-e, vagy távoli „végcélnak”, amely a jelen perc döntéseire elhatározó befolyást nem gyakorolhat. Persze: több, mint kérdéses, hogy a menseviki álláspont, még akkor is, ha el kellene ismerni történetlátásának helyességét, a proletárság számára egyáltalán elfogadható lenne-e? Csaknem biztos, hogy a burzsoáziának ilyen tapadóan-hű követése a proletárság osztálytudatát olyannyira elhomályosítaná, hogy a proletariátus önálló cselekvését abban a történeti pillanatban, amelyet már a menseviki elmélet is alkalmasnak itélne, eszmeileg lehetetlenné tenné vagy legalább is túlságosan megnehezítené. (Gondoljunk az angol munkásmozgalomra!)

De ennek a kutatása gyakorlatilag fölösleges is. Mert a történet dialektikája, amelyet az opportunisták el akartak távolitani a marxizmusból, bennük magukban, saját akaratuk ellenére is, hatékony maradt: áthajtja őket a burzsoázia táborába és a proletárság önálló fellépése az ő számukra egy soha valósággá nem váló jövendő ködös távolába tolódik.

A történet Leninnek s azoknak a keveseknek, akik a forradalmat esedékesnek hirdették, igazat adott. A haladó polgársággal való szövetség, amely már a német egységért folyó harcok korában ábrándnak mutatkozott, csak akkor lett volna teherbiró, ha a proletariátus számára osztályilag lehetséges lett volna még az is, hogy a burzsoáziát egészen a cárizmussal való szövetségig kövesse. Mert a proletárforradalom időszerüsége azt jelenti, hogy a polgárság megszünt forradalmi osztály lenni. Igaz, hogy. az a gazdasági folyamat, melynek a burzsoázia a hordozója és haszonélvezője, haladás a cárizmussal és a feudalizmussal szemben; de a burzsoáziának ez a haladó jellege szintén dialektikussá vált. Vagyis: a burzsoázia gazdasági létfeltételeinek összekapcsolódása a politikai demokrácia és a jogállam ama követelményeivel, melyeket a nagy francia forradalom a feudalizmus romjain (hacsak részben is) megvalósított: régen meglazult. Az egyrejobban közeledő proletárforradalom egyrészt lehetségessé teszi, hogy, régi uralkodó osztályok politikai uralma alatt, a burzsoázia szövetséget köthessen a feudál-abszolutizmussal, a burzsoázia gazdasági létfeltételeinek és fejlődési feltételeinek biztositása alapján, másrészt az ekkép eszmeileg elzüllő burzsoázia a maga egykori forradalmi követelményei megvalósitását a proletárságra hagyja. Ha ez a szövetség, a burzsoázia és a régi uralkodó osztályok között, mégolyan kétséges természetü is (hiszen csak kompromisszum a nagyobb bajtól való közös félelem alapján s nem valóságos érdekközösségen alapuló osztályszövetség), mégis fontos és uj tény, amellyel számitani kell. Olyan tény, amellyel szemben egészen hiábavaló sematikusan és gépiesen „kimutatni”, hogy kapitalista fejlődés és politikai demokrácia „okvetlenül egymáshoz tartoznak”. „Általában – mondja Lenin – a politikai demokrácia csak egyike a kapitalizmus fölépitményi formáinak, ha elméletileg ez a forma a »tiszta« kapitalizmus számára normálisnak mutatkozik is. A tények azt bizonyitják, hogy kapitalizmus és imperializmus minden politikai forma mellett ki tud fejlődni és minden formát maga alá tud vetni.” Magában Oroszországban a burzsoázia hirtelen átlendülése a látszólag radikális ellenzékiségból a cárizmus támogatásába, azon alapszik, hogy a nem-„szervesen” fejlett, Oroszországba inkább csak beojtott kapitalizmus már kezdeteiben erősen monopolista jelleget mutat. (A nagyüzemek túlnyomósága, a finánctőke szerepe.) Ebből az következik, hogy a burzsoázia szám szerint kisebb és társadalmilag gyengébb osztály Oroszországban, mint a többi országokban, ahol a kapitalizmus „szervesebben” fejlődött, de egyszersmind az is következik belőle, hogy a nagyüzemek gyorsabban adják meg az alapot a forradalmi proletárság kifejlődéséhez, mintahogy’ az orosz kapitalizmus fejlődési tempójának sematikusan-számszerinti kiokoskodói elvárhatták.

De vajjon, hogyha a szövetkezés a haladó burzsoáziával csak ábránd, hogyha az önállóságra törő proletáriátus a „nép” zürzavaros fogalmával végkép szakitott: nem fogja-e a proletariátust épen ez a nehezen kiharcolt önállósága reménytelen elszigeteltségbe vinni és eleve kilátástalan küzdelembe sodorni? Ez a gyakran-emlegetett és nagyon közelfekvő ellenvetés Lenin történetlátásával szemben csak akkor lenne helytálló, ha a narodnikiek agrár-elméletének elutasítása, annak a felismerése, hogy az agrár-kommunista maradványoknak föl kell bomlaniuk: szintén nem dialektikus fölismerés lenne. Ennek a felbomlási folyamatnak a dialektikája – mert a dialektikus felismerés mindig csak fogalmi összefogása valamely valóságosan-dialektikus tényállásnak – ennek a felbomlási folyamatnak a dialektikája abban van, hogy e formák felbomlásának kényszerüsége csak mint felbomlási folyamat (tehát csak negativ értelemben) meghatározott irányu. De hogy ez a folyamat pozitiv értelemben milyen fordulatot vesz, azt magából a folyamatból nem lehet megállapitani. (Csak azt tudjuk, hogy föl kell bomlania, de nem mondhatjuk meg előre, hogy mi fejlődik belőle.) Mert ez a társadalmi környezet fejlődésétől függ, a társadalom egészének sorsától. Konkrétebben kifejezve: a régi agrárformák gazdaságilag elkerülhetetlen felbomlása (és pedig a földesuriaké épugy, mint a parasztiaké) két uton haladhat. És pedig, mondja Lenin „a megoldásnak mindakét formája megkönnyiti, mindegyik a maga módján, az átmenetet a technika magasabb fokára s mindakettő a földművelés haladásának irányában fekszik”. Az egyik ut: minden középkori (és régibb) maradványnak félresöprése a parasztság életéből; a másik, s ezt Lenin a porosz utnak nevezi, a másik ut az, „hogy a középkori földtulajdonviszonyok nem egyszerre likvidáltatnak, hanem lassanként hasonulnak hozzá a kapitalizmushoz”. Mindakét ut lehetséges. S mindakettő ahhoz képest, ami most van, gazdaságilag haladást jelent. De ha mindakét tendencia egyformán lehetséges és mindakettő – bizonyos értelemben – egyformán haladásos: mi dönti el, hogy a kettő közül melyiknek kell valóra válnia? Lenin válasza erre a kérdésre, mint minden más kérdésre is, világosan és egyértelmüen ez: az osztályharc!

És ezzel határozottabban és konkrétebben rajzolódnak ki annak a környezetnek a körvonalai, melyben a proletariátus hivatva van önállóan mint vezető osztály, fellépni. Mert a döntő erő ebben az osztályharcban, mely Oroszország számára megadja a középkorból az ujkorba való átmenet irányát: kizárólag a proletariátus lehet. A parasztság nemcsak rettenetes kulturális elmaradottsága miatt, hanem objektiv osztályhelyzete alapján is, legföljebb elementáris lázadásra képes a maga egyre kibirhatatlanabb állapotával szemben. A parasztság – objektiv osztályhelyzeténél fogva – meg kell hogy maradjon ingadozó rétegnek, olyan osztálynak, melynek sorsa végeredményben a város osztályharcától, a város, a nagyipar, az államszerkezet sorsától függ.

Csak ez az összefüggés teszi a döntést a proletáriátus kezébe. A proletárság harca a burzsoázia ellen talán – az adott történeti percben – reménytelen volna, ha a burzsoáziának sikerülne Oroszország agrárviszonyainak feudalizmusát a maga értelmében megszüntetnie. Hogy a cárizmus ezt megneheziti számára: ez az egyik főoka a burzsoázia átmenetien forradalmi, vagy legalább is ellenzéki, magatartásának. De amig ez a kérdés megoldatlan, addig a rabságbantartott, kiszipolyozott parasztmilliók elemi-erejü lázadása mindig lehetséges. Ennek az elemi kitörésnek irányt csak a proletáriátus adhat s csak ez az irány viheti ezt a tömegmozgalmat a paraszttömegek számára valóban előnyös cél felé. S csak ez az elemi kitörés teremti meg azt a környezetet, amelyben a proletáriátus a győzelem minden esélyével mehet harcba [a] cárizmus és burzsoázia elle[n].

Igy Oroszország gazdasági és társadalmi szerkezete objektiv alapját rakták le proletáriátus és parasztság szövetségének. Osztálycéljaik különbözők. Ezért kellett annak a zavaros keveréknek, amit a narodnikiek „nép” cimén hoztak létre, széjjelhullania. De eltérő osztálycéljaikat csak közös harccal valósithatják meg. Ugyhogy az orosz forradalom lenini elgondolásában a narodnikiek eszméje dialektikusan megváltozva tér vissza. A „nép” homályos és elvont fogalmát félre kellett tenni, de csak azért, hogy a proletárforradalom feltételeinek konkrétebb megértéséből a nép forradalmian differenciált fogalmát, valamennyi elnyomott forradalmi szövetségét, hozzuk létre. Ez alapon Lenin pártja joggal mondhatja magáról, hogy örököse a narodnikiek valóban-forradalmi hagyományainak. De mert ebben a harcban az öntudat s ennek következtében a vezetőképesség – objektiv-osztályszerüen – csak a proletariátus öntudatában van meg: a társadalmi átalakulás vezető osztálya az elkövetkezendő forradalomban csak a proletariátus lehet s csak a proletariátus kell is, hogy legyen.

 

III.

A PROLETÁRIÁTUS VEZETŐ PÁRTJA.

A proletárság történeti feladata tehát az, hogy kibontakozzék a többi osztályokkal való minden eszmei közösségből és, a maga osztályhelyzetének sajátossága és osztályérdekeinek ebből származó önállósága alapján, a maga világos osztálytudatát megtalálja. Hogy ilymódon képes legyen a polgári társadalom valamennyi elnyomottját és kizsákmányoltját közös harcban gazdasági és politikai elnyomóik ellen vezetni. A proletárság eme vezetőszerepének objektiv alapja: az a helyzet, amit a proletárság a kapitalizmus termelési folyamatában elfoglal. De a marxizmus gépies alkalmazása (s ezért teljesen történetietlen ábrándozás) lenne azt képzelni, hogy a proletárság helyes, vezetésre képesítő osztálytudata lassanként, elakadások és visszaesések nélkül, magától létrejönne, vagyis hogy a proletárság eszmeileg a maga osztályszerüen-forradalmi hivatásába egyszerüen belenőhetne. A Bernstein-viták világosan megmutatták annak a lehetetlenségét, hogy a kapitalizmus gazdaságilag a szocializmusba belenőjjön. Mégis ennek a megcáfolt tételnek az eszmei megfelelője Európa sok becsületes forradalmárának agyában tovább-müködött; sőt ezt a problémát és veszélyt mégcsak föl sem ismerték. Nem mintha a forradalom legjobbjai ennek a problémának a létezését és jelentőségét teljesen félreismerték volna. Voltak, akik látták, hogy a proletárság végleges győzelméhez sok-sok vereségen át visz a hosszadalmas út s hogy eközben elkerülhetetlen nemcsak az anyagi, hanem az eszmei visszaesés is már előbb elért fokozatok alá. Voltak, akik tudták – itt Luxemburg Rózát idézem –, hogy a proletárforradalom, amely, társadalmi előzményei szerint, most már soha „túlkorán” nem jöhet, a hatalom megtartása szempontjából (tehát eszmeileg) feltétlenül „túlkorán” kell hogy lejátszódjék. De ha a proletárság felszabadulási utjának ilymódon való látása ugy vélekedik is, hogy a proletártömegek spontán-forradalmi ön-nevelése (tömegakciók és a belőlük fakadó tapasztalatok révén), a párt elméletileg helyes agitációjával támogatva, elégséges arra, hogy a szükséges fejlődést garantálja: a dolog valahogyan mégis elakadt annál a hitnél, hogy a proletárság a maga forradalmi hivatásába igenis belenő eszmeileg.

Lenin volt az első, és sokáig az egyetlen is, a jelentékeny vezetők és teoretikusok között, aki ezt a problémát elméletileg centrálisan, tehát gyakorlatilag a döntő oldalán fogta meg: t. i. az organizáció felén. Ma már közismert az a vita, mely a brüsszel-londoni kongresszuson, 1903-ban, a szervezeti szabályzat első paragrafusa körül lezajlott. A vita akörül forgott, hogy az lehet-e párttag, aki a pártot támogatja és a párt ellenőrzése alatt dolgozik (mintahogy a mensevikiek akarták), vagy hogy megköveteltessék a párttagtól az is, hogy résztvegyen az illegális szervezetekben, egész lényével felolvadjon a pártmunkában s teljesen alárendelje magát a nagyon szigoruan megfogalmazott pártfegyelemnek? A többi szervezeti kérdések – például a centralizáció kérdése – csak szükségszerü következményei ennek az állásfoglalásnak.

Ezt a vitát is csak akkor érthetjük meg, ha látjuk az ellentétet a forradalom lehetőségéről, valószinü lefolytáról és jellegéről való két különböző alapfelfogás között. S ezeket az összefüggéseket annak idején kizárólag Lenin tudta áttekinteni.

A bolseviki szervezeti terv az egész proletárosztály többé-kevésbbé zürzavaros tömegéből kiemeli a célt tisztánlátó, minden áldozatra kész forradalmárok egy csoportját. Nem idézzük-e föl ezzel azt a veszedelmet, hogy ezek a „hivatásos forradalmárok” a munkásosztály valóságos életétől elszakadnak s egy marék összeesküvővé, szektává fajulnak? Ez a szervezeti terv nem gyakorlati következménye-e annak a „blanquizmusnak”, melyet az „éles-szemü” revizionisták még Marxnál is fölfedezhetőnek véltek? Itt most nem vizsgálhatjuk meg, hogy ez a szemrehányás magával Blanquival szemben is mennyiben igazságtalan. De a lenini szervezet magját ez a szemrehányás már csak azért sem érheti, mert a hivatásos forradalmárok csoportja Lenin szerint egy pillanatig sem arravaló, hogy a forradalmat „megcsinálja”, még csak arra sem, hogy a maga önálló, merész cselekvésével a tétlen tömegeket magával ragadja, forradalmi fait-accomplik (befejezett tények) elé állítsa. Lenin szervezeti gondolata a forradalom tényét, a forradalom időszerüségét feltételezi és alapul veszi. Ha a mensevikiek történetlátása lett volna a helyes, ha csakugyan a kapitalista virulás aránylag nyugodt ideje, a demokrácia lassu kiszélesedésének korszaka előtt álltunk volna, amelyben legföljebb a hátramaradt országok „népe”, „haladó” osztályai elsöprik a feudális maradványokat, akkor a hivatásos forradalmárok csoportjai okvetlenül szektákká vagy puszta propaganda-körökké merevedtek volna. Lenin a pártot a proletárság legtudatosabb elemeinek – s csak ezeknek – szigoruan centralizált szervéül, a forradalmi idő osztalyharcának eszközéül, gondolta el. „Nem lehet – mondta Lenin – a politikai részt a szervezetitől gépiesen különválasztani” és aki a bolseviki pártszervezetet attól a kérdéstől függetlenül igenli vagy tagadja, hogy a proletárforradalmak idejét éljük-e, az a dolog lényegéből egyáltalán semmit meg nem értett.

De – épen a legellenkezőbb oldalról – az az ellenvetés merülhetne fel, hogy pont a forradalom időszerüsége teszi az ilyen szervezetet fölöslegessé. Talán a forradalmi mozgalom elnyugvása idején hasznos lehetett a hivatásos forradalmárokat szervezetileg összefogni. Azonban magának a forradalomnak az éveiben, mikor a tömegek ugyis fel vannak kavarva, mikor hetek sőt napok leforgása alatt több forradalmi tapasztalatot gyüjtenek, érettebbekké válnak, mint máskor évtizedek folyamán, mikor a munkásosztálynak még azok a részei is forradalmian lépnek fel, melyek máskor még közvetlen anyagi érdekeik révén sem voltak a mozgalomba belekapcsolhatók, akkor ez a szervezet haszontalan és értelmetlen. Hasznos erőket pazarol el s megakadályozza, ha befolyásra tesz szert, a tömegek forradalmi termékenységét.

Világos, hogy ez az ellenvetés ismét az eszmei „belenövés” problémájához visz vissza bennünket. A Kommunista Kiáltvány nagyon világosan határozza meg a proletárság forradalmi pártjának az egész osztályhoz való viszonyát. „A kommunisták csak abban különböznek a többi proletárpártoktól, hogy egyrészt a proletáriátus különböző nemzeti harcaiban az egész proletárságnak a nemzetiségtől független érdekeit emelik ki és érvényesitik, másrészt, hogy azokon a különböző fejlődési fokokon, melyeken proletáriátus és burzsoázia harca átmegy, mindig az össz-mozgalom érdekeit képviselik. A kommunisták tehát gyakorlatilag a leghatározottabb, mindig előrehajtó részei a világ munkáspártjainak; a proletáriátus többi tömegével szemben elméletileg azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy belelátnak proletármozgalom feltételeibe, menetébe és eredményeibe.” Vagyis más szóval, a kommunisták a proletárság osztálytudatának láthatóvá lett alakja. S a kommunisták szervezetének kérdése aszerint dől el, hogy a proletáriátus mennyire küzdi ki magának és teszi magáévá ezt a saját osztálytudatát. Hogy ez nem történik magától, sem a kapitalista termelés gazdasági ereinek [!] gépies hatásától, sem a tömegek öntevékenységének természetes gyarapodásától, azt mindenki feltételezi, aki nem feltétlenül tagadja a párt forradalmi szerepét. A lenini párt-elgondolás mindenekelőtt abban különbözik a többitől, hogy egyrészt a gazdasági elkülönülést magán a proletárságon belül (a munkás-arisztokrácia létrejöttét) mélyebben és következményeire nézve súlyosabban fogja fel, másrészt a proletárság forradalmi együttmüködését a többi osztályokkal a fentebb vázolt történeti távlatból nézi, amiből a proletárság fokozottabb jelentősége következik a forradalom előkészitésében és vezetésében; ebből viszont a párt vezetőszerepe a munkásosztályban.

A munkás-arisztokrácia keletkezése és növekvő fontossága ebből a szempontból azt jelenti, hogy bizonyos munkásrétegek közvetlen napiérdekeinek mindig meglévő, relativ eltérése az egész osztály valóságos érdekeitől nap-nap után növekszik s e növekedés következtében megkövesedik. A kapitalista fejlődés, mely az eleinte helyileg, céhileg s másmódokon széttagolt munkás-osztályt erőszakkal egy életszinvonalra sülyesztette és egyesítette, most uj elkülönülést hoz létre. S ez az elkülönülés nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy a proletariátus most már nem teljes egységességgel ellensége a burzsoáziának, hanem még az a veszedelem is fölmerül, hogy ezek a munkás-arisztokrata rétegek, melyek számára a kispolgári életbe való feljutás, a párt- és szakszervezeti bűrokrácia állásainak birtoklása (helyenként a községi állások is), dacára a maguk elpolgáriasodott eszmemenetének, proletáröntudatuk hiányosságának (vagy épen ezért): túlsulyt szereznek formális müveltségben, igazgatási rutinban: s ennek következtében képesekké válnak arra, hogy az egész osztályt maradiságra befolyásolják. Ez azt jelenti, hogy befolyásukkal a proletárság szervezeteiben a munkások osztályöntudatát segitik elhomályosítani és a munkásságot abba az irányba igyekeznek vinni, hogy a burzsoáziával csendes szövetségre lépjen.

Ezzel a veszedelemmel szemben nem elég az élesen forradalmi csoportok elméleti világossága, megfelelő agitációja és propagandája. Mert ezek az ellentétek sokáig nem nyilatkoznak meg olyan formában, amely minden munkás számára látható lenne; olyannyira, hogy néha ezeknek a munkás-arisztokrata rétegeknek az eszmei képviselői maguk sem sejtik, hogy már letértek az egész osztály utjáról. Ezért ezeket a különbségeket nagyon könnyü a munkások előtt „elméleti vélemény-eltéréseknek”, vagy csak „taktikai különbségeknek” feltüntetni. S a munkások forradalmi ösztöne, mely gyakran nagy, spontán tömegmozgalmakban nyilvánul meg, képtelen az osztálytudatnak azt a magasságát, amelyet öntudatlan cselekvéseiben már elért, mint maradandó javat az egész osztály számára meg is őrizni.

Már csak emiatt is elengedhetetlenül szükséges az osztály teljesen öntudatos elemeinek szervezeti önállósága. De ebből a gondolatmenetből kiderül, hogy a lenini szervezeti forma elválaszthatatlanul össze van nőve a közelgő forradalom előrelátásával. Mert hiszen csak ebben az összefüggésben látszik minden eltérés az osztály helyes utjától: sorsdöntőnek és végzetesnek; csak ebben az összefüggésben válhatik a döntés valamely látszólag kicsiny napi kérdésben végtelenül fontossá az egész osztály számára; csak ebben az összefüggésben lessz a proletariátus életkérdése, hogy az osztályhelyzetének valóban megfelelő gondolkodás és cselekvés világosan, látható alakban a szeme előtt legyen.

A forradalom időszerüsége azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a társadalom erjedése, régi gerendázatának összeomlása, nemcsak a proletariátusra szorítkozik, hanem a társadalom összes többi osztályaira is. Hiszen Lenin szerint a forradalmi helyzet ismertető jele épen az, hogy „az alsó rétegek nem akarnak, a felső rétegek nem tudnak a régi módon élni”; „a forradalom általános nemzeti válság nélkül, (mely a kizsákmányoltakat épugy éri, mint a kizsákmányolókat), nem lehetséges.” Minél mélyebben szánt ez a válság, annál jobb kilátásai vannak a forradalomnak. De mennél mélyebben megy, a társadalom mennél több rétegét járja át, annál több különböző alapmozgalom kereszteződik a forradalomban, annál zavarosabb és változóbb az erőviszony ama két osztály (burzsoázia és proletárság) között, melynek mérkőzésétől az egész harc eredménye függ. Ha a proletárság ebben a harcban győzni akar, akkor előmozditania és támogatnia kell minden olyan áramlatot, amely fokozza a polgári társadalom széthullását; s igyekeznie kell bármely elnyomott rétegnek minden elementáris s mégoly homályos mozgását is az össz-forradalmi mozgalomba belefoglalni. S a forradalmi korszak közeledése abban is mutatkozik, hogy a régi társadalom összes elégedetlenjei csatlakozást vagy legalább is összeköttetést keresnek a proletariátussal. De épen ebben nagy veszély lappanghat. Mert ha a proletariátus pártja nincs úgy megszervezve, hogy politikájának osztályértelemben helyes iránya biztosítva van, akkor ezek, a forradalmi helyzetben folyton gyarapodó szövetségesek nem segitséget, hanem csak zavart jelentenek. Mert a társadalom többi elnyomott rétegei (parasztok, kispolgárok, entellektüellek) természetesen nem ugyanarra a célra törnek, mint a proletariátus. A proletariátus – ha tudja, mit akar, ha tudja, amit neki, mint osztálynak, akarnia kell – kimentheti magát és ezeket a rétegeket is a társadalmi nyomoruságból. Ha azonban a párt, az osztálytudat harcos hordozója, bizonytalan azokra az utakra nézve, melyeken az osztálynak járnia kell, s ha a pártnak még proletári jellege sincs szervezetileg biztosítva, akkor a proletárság pártjába betóduló elemek letéritik a pártot a saját utjáról s szövetségük, mely előrelenditette volna a forradalmat, – ha a proletárság pártja osztályértelemben világosan lett volna megszervezve, – a párt legnagyobb veszedelmévé válhat.

A lenini szervezeti gondolatnak tehát két sarka van: az egyik az, hogy a párttagokat proletári osztálytudatra nézve a legszigorubban kell megválogatni; a másik az, hogy a kapitalista társadalom minden elnyomottja és kizsákmányoltja számára a legteljesebb szolidaritást és támogatást kell nyujtani. Ez a gondolatmenet tehát dialektikusan egyesiti a céltudatos zárkozottságot a nagy általánossággal; a forradalom vezetését szigoruan proletár értelemben, és a forradalom általános nemzeti (és nemzetközi) jellegét. A menseviki organizáció letompitja ezt a két sarkot, összekeveri őket, megalkuvásokká aljasítja és igy magában a pártban egyesíti a két különböző dolgot. A kizsákmányoltak széles rétegétől (pl. a parasztságtól) elzárkozik, de magában a pártban a legkülönbözőbb érdekcsoportokat egyesiti, amelyek a párt egységes gondolkodását és cselekvését megakadályozzák. Ahelyett tehát, hogy a kaotikusan viaskodó osztályok keveredett harcában – mert minden forradalmi helyzet épen az egész társadalom mélyen felforgatott koatikus állapotában nyilatkozik meg – kellő világossággal létrehozni a győzelem szempontjából döntő frontot, a proletariátus frontját a burzsoázia ellen, s ahelyett, hogy a többi elnyomottak zavaros csoportjait a proletárság körül állitaná fel: ehelyett az ilyen párt maga is különböző érdekcsoportok zavaros összevisszájává alakul. Csak belső megalkuvások árán juthat el a cselekvésig s uszályába kerül vagy világosabb vagy erélyesebben cselekvő csoportoknak, s esetleg arra kényszerül, hogy fatalista módra nézze végig az eseményeket.

A lenini szervezeti gondolat tehát dupla szakitást jelent a gépies fatalizmussal. (Fatalizmus: belenyugvás a sorsba). Azzal a fatalizmussal is, amely a proletáriátus osztálytudatát a proletári osztályhelyzet gépies termékének fogja fel, azzal is, mely magában a forradalomban is csak sorsszerüen müködő gazdasági erők gépies kihatását látja, mely a proletáriátust – ha a forradalom tárgyi feltételei eléggé „érettek” – ugyszólván automatikusan győzelemre vezeti. Ha arra kellene várnunk, hogy a proletáriátus egységesen és eszmeileg világosan vonuljon a végső harcba, akkor forradalmi helyzet egyáltalán nem léteznék. Egyrészt mindig lesznek proletár-rétegek – s mennél fejlettebb a kapitalizmus, annál nagyobb számmal – melyek a saját osztályuk szabadságharcát tétlenül nézik végig, sőt egyenesen az ellentáborba mennek át, másrészről pedig a proletáriátus magatartása, elszántsága és osztálytudatának foka egyáltalán nem következik fatalista szükségszerüséggel a gazdasági helyzetből.

Természetesen a világ legnagyobb és legjobb pártja sem „csinálhat” forradalmat. De az a mód, ahogy’ a proletáriátus valamely helyzetre reagál, erősen függ attól, hogy a párt milyen világosan és mennyi eréllyel tudta az osztálycélt a tömegek elé tüzni. Ekként a forradalom időszerüségének korszakában az a kérdés, hogy a forradalmat lehet-e „csinálni” vagy sem, teljesen uj jelentőséget kap. S ezzel a jelentésváltozással egyszersmind megváltozik a párt és az osztály vonatkozása is, megváltozik a szervezeti kérdések értelme is a párt és az össz-proletárság számára. A forradalom-„csinálás” régi kérdésfeltevésében benne van a történeti folyamat szükségszerüségének és a cselekvő párt aktivitásának merev, dialektikátlan széjjelválasztása. Ezen a szinvonalon, ahol a forradalom ,,csinálása” a semmiből való elővarázsolást jelenti: a kérdésre csak határozott nemmel lehet felelni. De a párt aktivitása az aktuális forradalom idejében valami egészen mást jelent. Mert ha az idő alapjellege forradalmi, akkor minden pillanatban előállhat egy élesen forradalmi helyzet. Ennek időpontja és körülményei szinte soha előre meg nem határozhatók. De annálinkább [!] megállapíthatók azok a tendenciák, melyek eme helyzetek felmerülése felé vezetnek, valamint fölmerülésük esetén a helyes cselekvés alapvonalai. A pártnak az aktivitása erre a történet-felismerésre van építve. A pártnak elő kell készítenie a forradalmat. Azaz egyrészt a cselekvése által (illetve a proletárság és a többi elnyomott rétegek cselekvésének befolyásolása által) meg kell gyorsitania azt a tendenciát, mely forradalom felé érik, másrészt elő kell készítenie taktikailag, anyagilag, eszmeileg és szervezetileg a proletáriátust az élesen-forradalmi helyzetben szükséges cselekvésre.

Ezzel azonban a párt belső szervezeti kérdései is uj perspektivába kerülnek. Az a régi felfogás – amit még Kautsky is képviselt – hogy az organizáció a feltétele a forradalmi cselekvésnek, s az a másik felfogás is, melyet Rosa Luxemburg vallott, hogy a forradalmi cselekvés a forradalmi tömegmozgalom terméke: egyoldalunak és dialektikátlannak látszik. A párt forradalom-előkészitő müködése a pártot egyidőben és egyforma mértékben a forradalmi tömegmozgalom termelőjévé és következményévé teszi. Mert a párt tudatos aktivitása a gazdasági fejlődés objektiv szükségszerüségének világos felismerésén nyugszik, szigoruan szervezeti zárkozottsága folytonos, termékeny cserehatásban él a tömegek elemi küzdelmeivel és szenvedéseivel. Rosa Luxemburg ehhez a cserehatáshoz helyenként csaknem egészen közel ért. De nem ismerte fel a bennerejlő tudatos és aktiv elemet. Ezért volt képtelen arra, hogy a lenini párt-koncepció ugrópontját, a pártnak ezt az előkészítő szerepét, elismerje; ezért kellett az ebből származó szervezeti elveket feljesen félreismernie.

Maga a forradalmi helyzet természetesen nem lehet a párt tevékenységének terméke. A párt feladata előrelátni, milyen irányban halad az objektiv gazdasági erők feljődése s mi az igy keletkezett helyzetekhez mérten a munkásság helyes magatartása? A párt kötelessége, ennek az előrelátásnak megfelelően, a proletárság tömegeit az elkövetkező eseményekre, s az eseményekkel kapcsolatos érdekeire, szellemileg, anyagilag és szervezetileg a lehetőséghez képest előkészíteni. Az események és a helyzetek, melyek a maguk egymásutánjában létrejönnek, a kapitalista termelés vakon és természeti törvényekként ható gazdasági erőinek termékei. De itt sincs a mechanista-fatalista felfogás a helyén. Mert már láttuk az orosz agrárfeudalizmus gazdasági bomlásának példáján, hogy maga a bomlási folyamat ugyan kényszerűen létrejövő terméke a kapitalista fejlődésnek, de hogy osztályszerü hatásai, az osztályrétegeződések, melyek belőle származnak, épenséggel nincsenek egyértelműen jelen magában az (elszigetelten nézett) folyamatban, s ezért csak a folyamatból magából föl sem ismerhetők. Attól a környezettől függenek, amelyben le fognak játszódni; az egész társadalom sorsa (mely társadalomnak ezek a folyamatok csak részei) dönti el végső soron ezeknek a folyamatoknak az irányát. De ebben az egészben az osztályok elemi erővel kitörő vagy tudatosan vezetett cselekvései döntő szerepet játszanak. S mennél feldúltabb valamely társadalom, mennélinkább [!] megszünt „normális” szerkezete működni, mennél jobban elveszett társadalmi-gazdasági egyensúlya, vagyis mennél forradalmibb a helyzet, annál döntőbbé válik a cselekvés szerepe. Ebből az következik, hogy a társadalom összfejlődése a kapitalizmus korszakában nem egyszerü és egyenesvonalu irányban történik. Hanem, hogy a társadalmi egész erőinek összemüködéséből olyan helyzetek adódnak, amelyekben egy bizonyos tendencia megvalósulhat – ha azt helyzetet helyesen felismerjük és ennek megfelelően kihasználjuk. Ellenben ezeknek a gazdasági erőknek a fejlődése, mely látszólag ellenállhatatlanul haladt az emlitett helyzet felé, abban az esetben, ha a helyzettel élni elmulasztottunk, ha következményeit le nem vontuk, nem fog ugyanolyan ellenállhatatlansággal az addigi vonalon haladni, hanem néha épen az ellenkező oldalra csap át. (Képzeljük el Oroszország helyzetét, ha a bolsevikok 1917 novemberében a hatalmat meg nem ragadták és az agrárforradalmat végre nem hajtották volna. Az agrárkérdés „porosz” megoldása, egy olyan ellenforradalmi uralom alatt, amely a forradalom-előtti cárizmussal szemben modernül-kapitalistának tekinthető: nem látszik egészen kizártnak.)

Csak mikor az a történeti környezet, melyben a proletárság pártjának müködnie kell, föl van már ismerve, akkor lehet a párt szervezetének kérdését valóban megérteni. Ez a kérdés azokon az óriási, világtörténeti feladatokon nyugszik, melyekkel a kapitalizmus pusztulási korszaka a proletáriátust szembe-állitja, azon az óriási történeti felelősségen, melyet ezek a feladatok a proletárság tudatos vezető rétegére rónak. A pártnak, azzal, hogy a társadalom teljességének felismerése révén az összproletárság érdekeit képviseli (s ezzel közvetve minden elnyomottnak az érdekét s az emberiség jövőjét is): mindazokat az ellentéteket magában kell egyesitenie, melyekben kifejeződnek azok a feladatok, amiket a társadalmi egész centrumából megpillanthatunk. Már az előbb kiemeltük, hogy a párttagoknak abból a szemponból való szigoru kiválogatása, hogy világos osztálytudatuak és a forradalom iránt feltétlen áldozatkészségüek legyenek, együtt kell hogy járjon azzal a szemponttal, hogy a párttagok teljesen beleolvadjanak a szenvedő és küzdő tömegek életébe. S mindazok a törekvések, melyek e követelménynek csupán az egyik oldalát elégitették ki, az ellenkező oldal figyelembe vétele nélkül: még akkor is szektaszerü megmerevedésre vezettek, ha a csoportok egyébként jó forradalmárokból állottak. (Ez az alapja annak a harcnak, melyet Lenin a „baloldaliak” ellen vivott, az oczovistáktól kezdve a német K. A. P.-ig, sőt azon is túl.) Mert a párttagokkal szemben felállított követelmények szigorusága csak eszköz arra, hogy az egész proletár-osztálynak (s túl rajta valamennyi kizsákmányolt rétegnek) a saját érdekeit, mind-azt, ami öntudatlan cselekedeteiknek, homályos gondolkodásuknak és zavaros érzéseiknek valóságos alapja: világosan a szeme elé állítsuk és öntudatába juttassuk.

De a tömegek csak cselekvés közben tudnak tanulni, csak küzdelem közben ébrednek érdekeik tudatára. Olyan küzdelemben, melynek gazdasági-társadalmi alapjai örökösen változnak, amelyben tehát a küzdelem feltételeinek és eszközeinek is folyton változniuk kell. A proletáriátus vezető pártja a maga hivatását csak akkor teljesítheti, ha ebben a küzdelemben mindig egy lépéssel előbbre van, mint a harcoló tömegek, hogy az utat megmutathassa nekik. De mindig csak egy lépéssel szabad előbbre lennie, hogy továbbra is az ő harcuk vezetője maradhasson. A párt elméleti tisztánlátása tehát csak akkor értékes, ha nem csupán általánosságban, az elmélet elméleti helyességében nyilatkozik meg, hanem ezt az elméletet folyton a konkrét helyzet konkrét elemzésében tudja kifejezni; ha az elméleti helyesség állandóan csak a konkrét helyzet értelmét fejezi ki. A pártnak tehát akkora elméleti világossággal és szilárdsággal kell rendelkeznie, hogy a tömegek minden ingadozásai ellenére, sőt esetleg átmeneti elszigeteltséget kockáztatva is, a helyes uton tudjon maradni. De másfelől a pártnak olyan rugalmasnak és tanulékonynak kell lennie, hogy a tömegek még-oly zürzavaros megnyilatkozásaiból is ki kell olvasni tudnia azokat a forradalmi lehetőségeket, amik a tömegek számára öntudatlanok maradtak.

Ilyen fokozott alkalmazkodás az összesség életéhez: lehetetlen a legszigorubb pártfegyelem nélkül. Ha a párt nem képes a helyzetek, az egyre változó helyzetek felismerését azonnal kihasználni, akkor elmarad az események mögött, vezetőből vezetetté válik, elveszti érintkezését a tömeggel és önmagát bontja széjjel. A szervezetnek mindig szigoruan és keményen kell működnie, hogy a helyzethez való alkalmazkodást, ha szükség van reá, tetté válthassa. De ez egyszersmind azt jelenti, hogy a simulékonyságnak ezt a követelményét magára az organizációra is folyton alkalmazni kell. Valamely szervezeti forma, mely bizonyos helyzetben bizonyos cél szempontjából hasznos volt: megváltozott viszonyok mellett direkt akadállyá változhatik.

Mert a történetnek lényege az, hogy mindig ujat produkáljon. Ezt az ujat nem lehet valaminő csalhatatlan elmélettel előre kiszámitani: magában a küzdelemben kell első, jelentkező csirájából felismerni és tudatosan felismertté tenni. A pártnak egyáltalán nem az a feladata, hogy valami elvontan kiókumlált magatartást a tömegekre ráerőszakoljon. Ellenkezőleg: folyton tanulnia kell a tömegek harcából és harmodorából. De ebben a tanulásban is aktivnak, vagyis a következő forradalmi cselekvéseket előkészitően tevékenynek kell lennie. Azt, amit a tömegek maguktól, helyes osztályösztönből megtaláltak, azt a forradalmi harcok teljességével összekötve kell tudatossá tennie; Marx szavai szerint meg kell érttetnie a tömegekkel saját akcióikat, hogy ilymódon necsak a proletariátus forradalmi tapasztalatainak folytonosságát őrizze meg, hanem ezeknek a tapasztalatoknak a tovább-fejlődését is tudatosan és aktive előmozdítsa. Az organizációnak mint eszköznek kell beleilleszkednie a helyes felismerések és a belőlük fakadó cselekvések egészébe. Ha ezt nem teszi, akkor a dolgok fejlődését, melyet nem ismert fel s igy nem is kormányoz, megbontja. Ezért veszélyes a pártra az elmélet minden dogmatizmusa és az organizáció minden megmerevedése. Mert, mint Lenin mondja: „A harcnak minden uj formája, mely uj áldozatokkal és uj veszélyekkel jár, feltétlenül dezorganizálja az uj harci formára elő-nem-készitett organizációkat”. A párt feladata önmagára nézve is az, – sőt itt legelső sorban az – hogy a szükséges utat szabadon és tudatosan tegye meg: magát átalakítsa, még mielőtt a dezorganizáció veszedelme fenyegetné, hogy ezzel az átalakulással átalakitóan és előmozditóan hathasson a tömegekre.

Mert taktika és organizáció csak két különböző oldala egy elválaszthatatlan egésznek. Csak a kettővel együtt lehet valóságos eredményeket elérni. Ahhoz, hogy az eredményeket csakugyan elérjük, taktikában és organizációban egyként következetesnek és rugalmasnak kell lenni, az elvekhez könyörtelenül ragaszkodni s szemet nyitni minden nap minden uj fordulata elé. Sem taktikailag, sem szervezetileg nincs semmi, ami magában véve helyes vagy helytelen lenne. Csak az egészhez, a proletárforradalom sorsához való viszonya teszi a gondolatot vagy az intézkedést helyessé vagy hamissá. Az első orosz forradalom után Lenin ezért harcolt egyforma könyörtelenséggel azok ellen is, akik az állitólag haszontalan és szektás illegalitást abba akarták hagyni és azok ellen is, akik az illegalitásba teljesen beleveszve, a legalitás lehetőségeit elutasították; ezért vetette meg egyképen a parlamentarizmusban való széjjelmálást és az elvi antiparlamentarizmust.

Lenin nemcsakhogy politikai utópista nem volt, hanem még a saját korszaka emberanyagára vonatkozóan sem táplált ábrándokat. A győzelmes proletárforradalom első hőskorszakában ezt mondja: „Mi a szocializmust azokkal az emberekkel akarjuk megvalósitani, akiket a kapitalizmus nevelt fel és rontott meg, de egyszersmind harcra is acélozott.” Azokban az óriási követelményekben, amiket a lenini szervezeti eszme a „hivatásos forradalmárral” szemben felállit, semmi utópikus nincsen. Ígaz, hogy ezek a követelmények nem is az adott ténylegességek közönséges életének a felszinén mozognak, nem ragadnak bele az empiriába, (a közvetlen és gondolattalan „tapasztalatba”). A lenini szervezet annyiban maga is dialektikus – tehát nemcsak terméke a dialektikus történeti fejlődésnek, hanem egyszersmind annak tudatos előmozditója is – annyiban dialektikus, hogy nemcsak terméke, hanem termelője is önönmagának. Az emberek maguk csinálják a pártjukat; bizonyos foku osztálytudattal és odaadással kell rendelkezniük ahhoz, hogy a szervezetben résztvenni akarjanak és tudjanak; de valóságos „hivatásos” forradalmárokká csak a szervezetben és a szervezet által lesznek. A jakobinus, aki a forradalmi osztállyal szövetkezik, a maga elszántságával, cselekvő-képességével, tudásával és lelkesedésével az osztály cselekedeteinek ad formát és világosságot. De mindig az osztály léte, az osztály létéből származó osztálytudat adja meg a jakobinus cselekvésének tartalmát és irányát. Mégis: nem az osztály helyett cselekszik, hanem: az osztály cselekvése az ő cselekvésében csucsosodik ki. A párt tehát, amely hivatva van a forradalmat vezetni, szintén nem készen jut hivatása elé: ez a párt sincs adva, hanem csak lesz, csak létrejön. S a párt és az osztály közti termékeny cserehatás folyamata megismétlődik – persze megváltozottan – a pártnak a tagjaihoz való vonatkozásában is. Mert, mint Marx a Feuerbach-tézisekben mondja: „Az a materialista felfogás, mely szerint az ember a körülmények és a nevelés terméke, tehát a megváltozott ember megváltozott körülmények és megváltozott nevelés terméke: elfelejti, hogy a körül- ményeket épen az ember változtatja meg s hogy a nevelőt magát is nevelni kell.” A lenini szervezet a legélesebb szakitás a marxizmus gépies és fatalista ellapositásával. Gyakorlati megvalósitása a marxizmus hamisitatlan lényegének, legmélyebb tendenciájának, ennek: „A filozófusok csak különbözőképen magyarázták a világot, pedig arról van szó, hogy a világot megváltoztassuk”.

 

IV.

AZ IMPERIALIZMUS: VILÁGHÁBORU ÉS POLGÁRHÁBORU

De vajjon beléptünk-e a döntő forradalmi harcok időszakába? Ittvan-e már az az idő, amikor a proletariátusnak muszáj a maga világmegváltó hivatását betöltenie, ha maga is elpusztulni nem akar? Mert kétségtelen, hogy a proletariátusnak semminő szellemi vagy szervezeti érettsége ezt a döntést meg nem hozhatja, ha ez az érettség, ha ez a harcra-készség nem következménye a világ objektiv gazdasági-szociális helyzetének, mely a döntést már megköveteli. S egy esemény – mindegy, hogy győzelem, vagy vereség – ezt a problémát el nem intézheti. Sőt még csak azt sem állapíthatjuk meg, hogy valamely esemény győzelem-e vagy vereség, ha csak magát az elkülőnitett eseményt nézzük: csupán a társadalmi-történeti fejlődés egészével való összefüggés teszi az eseményt győzelemmé vagy vereséggé világtörténeti mértékben.

Ezért kellett annak a vitának, mely az orosz szociáldemokráciában az első forradalom ideje alatt kitört (1905-ben), tulmennie a szükebb értelemben vett orosz probléma keretein. Akkor együtt voltak a pártban a bolsevikiek és a mensevikiek s a vita, mely tetőpontját a forradalom leveretése után érte el, akörül forgott, hogy Oroszország a forradalmat illetően 1847-et ir-e vagy 1848-at, vagyis a döntő forradalom előtt, vagy a forradalom leveretése után van-e? A szűkebb, a voltaképeni orosz kérdésre, arra, hogy az 1905-ös forradalom polgári vagy proletári forradadalom volt-e s hogy a munkásság proletárforradalmi magatartása helyes volt-e vagy hibás: csak a teljes összefüggésben lehet felelni. De már a kérdés erélyes fölvetése is. megmutatja, hogy a választ melyik irányban kell keresnünk. Mert a munkásmozgalmak jobb- és baloldalra tagolódása Oroszországon kivül ís kezd abban a vitában megnyilvánulni, amely a korszak általános jellegéről folyik. E vitának tárgya az, hogy bizonyos, mindig határozottabban megfigyelt gazdasági jelenségek (a tőke összpontosodása, nagybankok fokozódó jelentősége, gyarmatositás stb.) csak mennyiségbeli fokozódása-e a kapitalizmus „normális” fejlődésének, vagy belőlük a kapitalizmus egy elkövetkező uj korának, az imperializmusnak a jelei olvashatók-e ki; hogy a békésnek nevezhető korszak után ismét egyre gyakrabban fellépő háboruk (bur-angol, spanyol-amerikai, orosz-japán háboru) „véletlenek”-e, „epizódok”-e, vagy első megnyilatkozásai mindegyre nagyobb háboruk időszakának? S végül, hogyha a kapitalizmus ilymódon ujabb fejlődési szakaszba lépett, akkor elégségesek-e a proletáriátus régi harci módszerei arra, hogy osztályérdekeit a megváltozott körülmények között megvédelmezhesse? S ezért a proletár osztályharcnak azok az uj formái, melyek az orosz forradalom idején merültek föl (tömegsztrájk, fegyveres fölkelés) csupán helyi, speciális jelentőségüek-e, sőt esetleg „hibák” és „eltévelyedések”-e, vagy pedig bennük a tömegnek első, helyes osztályösztönnel megérzett spontán kisérleteit lássuk-e arra, hogy cselekvését a világhelyzethez alkalmazza?

Lenin válasza ezeknek a kérdéseknek összefüggő együttesére ismeretes. Legvilágosabban abban fejeződik ki, hogy Lenin – kevéssel az orosz forradalom leveretése után, mikor még le sem csillapodott a menseviki jajveszékelés afelett, hogy az orosz munkásság „tulmessze” ment – a stuttgarti kongresszuson megkezdte a harcot abban az irányban, hogy a II. Internacionálé világosan és élesen foglaljon állást egy imperialista világháború közvetlenül fenyegető veszedelmével szemben s ezt az állásfoglalást igyekezett abban az irányban befolyásolni, hogy az Internacionálé kimondja, mit kell tenni ez ellen a háboru ellen?

A Lenin-Luxemburg-féle pótinditványt Stuttgart elfogadta s később a kopenhágai és bázeli kongresszus megerősitette. Vagyis a Második Internacionálé hivatalosan elismerte egy közelgő imperialista háboru veszélyét s annak a szükségességét, hogy a proletáriátus ez ellen forradalmian lépjen fel. Itt tehát ugy látszik, mintha Lenin nem állt volna magában. Az imperializmusnak, mint a kapitalizmus uj szakaszának a felismerésében sem. Az egész baloldal, sőt a Második Internacionálé centrumának és jobbszárnyának egy része is, elismerte azokat a tényeket, melyek az imperializmus alapjai; Hilferding megpróbálta ezeknek az uj jelenségeknek gazdasági elméletét adni s Rosa Luxemburgnak sikerült is az imperializmus gazdasági összességét a kapitalizmus reprodukciós folyamatának szükségszerü következményéül ábrázolni: az imperializmust a történeti materializmus történet-elméletébe szervesen belefoglalni s ezzel az „összeomlási-elméletnek” konkrét gazdasági alapot adni. S mégis mikor 1914-ben – s még sokkal azután is – Lenin a maga álláspontjával, melyet a világháboru ellen elfoglalt, egészen egyedül maradt: ez az egyedül-léte egyáltalán nem volt véletlen. S még kevésbbé lehet lélektanilag, vagy erkölcsileg megokolni, talán azzal, hogy sokan mások, akik az imperializmust korábban szintén „helyesen” itélték meg, most „gyávaságból” ingadozókká váltak. Nem. Az egyes szocialista áramlatok állásfoglalása 1914 augusztusában egyenesvonalu tárgyi következménye volt addigi elméleti, taktikai stb. viselkedésüknek.

Az imperializmus lenini felfogása (látszólag) paradox módon egyrészt egészen magában álló elméleti megnyilatkozás, másrészt azonban, ha mint puszta gazdasági elméletet nézzük, kevés csakugyan-ujat tartalmaz. Némely tekintetben Hilferdingen épül s mélység és nagyszerüség szempontjából (tisztán gazdaságilag nézve) nem állja ki az összehasonlítást Rosa Luxemburg felfogásával, mely csodálatosan viszi előbbre a marxi reprodukciós elméletet. Lenin fölénye abban áll – és ittvan az egyedül-álló hatalmas elméleti megnyilatkozás – hogy neki sikerült az imperializmus gazdasági elméletét teljes összefüggésbe hozni a jelenkor valamennyi politikai kérdésével; az uj korszak gazdaság-tanában zsinórmértéket találni az igy létrejött világkörnyezet valamennyi konkrét cselekedete számára. Ezért háritja el, például, a háboru alatt bizonyos szélső-bal lengyel kommunisták felfogását, mint „imperialista ökonomizmust”; ezért a legfőbb érve Kautsky „ultraimperializmus”-felfogása ellen (amely elméletbe foglalja a kapitalizmus világtrösztjének békés reményét, s azt is, hogy a világháboru ennek a célnak csak „véletlen” s mégcsak nem is helyes utja) legfőbb érve ez ellen az, hogy Kautsky az imperializmus gazdaságát elválasztja a politikájától. Rosa Luxemburg elmélete az imperializmusról (és Pannekoeké és más baloldaliaké) egyáltalán nem egyoldaluan gazdasági elmélet a szó szükebb, szorosabb értelmében. Valamennyien – s legfőként Rosa Luxemburg – épen azokat a mozzanatait emelik ki az imperializmus gazdaság-tanának, amely pontokon át kell csapnia a politikai térre. (Gyarmatositás, fegyverkezési ipar.) Azonban ez az összekapcsolás nem válik konkréttá. Vagyis Rosa Luxemburg felülmulhatatlan kitünőséggel megmutatja, hogy a tőkehalmozási folyamat következtében az átmenet az imperializmusba, a gyarmati fogyasztó- és nyersanyag-területekért való harcba, a tőkeexportért való küzdelembe stb.: elkerülhetetlenné lett; megmutatja, hogy ez a korszak – a kapitalizmus végső szakasza – feltétlenül a világháboruk korszaka kell hogy legyen. De Luxemburg ezzel csak az egész korszak elméletét alapozza meg, a modern imperializmus elméletét általában. Átmenetet ebből az elméletből a konkrét napi követelésekhez ő sem tudott találni. A „Junius-röpirat”, konkrét részeiben, egyáltalán nem szükségszerü következménye a „Tőke Akkumulációjának”. Az egész korszak megitélésének elméleti helyessége Luxemburgnál nem konkrétizálódik azoknak a konkrét mozgató erőknek világos felismerésévé, amiket értékelni és forradalmian kihasználni a marxista elmélet praktikus feladata.

De Lenin fölényét ezen a ponton nem lehet egyszerüen a „politikai zsenialitás”, vagy a „gyakorlati éleslátás” szólásmódjával elintézni. Lenin fölénye: tisztán elméleti fölény az egész folyamat megitélésében. Mert nincs egyetlen praktikus döntés sem Lenin egész életében, mely ne tárgyi és logikus következménye lenne elméleti álláspontjának. S az, hogy ennek az álláspontnak az alap-elve a konkrét helyzet konkrét elemzésének követelménye: az csak a dialektikátlan gondolkodó szemében tolja át a kérdést a „reálpolitikai” praktikusság területére. A marxista számára a konkrét helyzet konkrét elemzése nem ellentét a „tiszta” elmélettel szemben, sőt inkább: a csucspontja az igazi elméletnek, az a pont, ahol az elmélet csakugyan beteljesedik és – ezért – a gyakorlatba csap át.

Ez az elméleti fölény azon alapszik, hogy Marx összes utódjai közül Lenin volt az, akinek látását legkevésbbé zavarták meg a kapitalista világkörnyezet fetisista[1] kategóriái. Mert a marxi gazdaságtan döntő fölénye minden elődjével és utódjával szemben épen az, hogy módszertanilag sikerült neki még a legbonyolultabb kérdésekben is, ahol, látszólag a legtisztábban gazdasági, (tehát a legtisztábban fetisista) kategóriákkal kell dolgozni, a problémát ugy fogalmazni, hogy a „tisztára-gazdasági” kategóriák mögött láthatókká lettek azok az osztályok, melyeknek társadalmi létét ezek a gazdasági kategóriák kifejezik. (Gondoljunk az állandó (C) és változó (V) tőkére, szemben a klasszikus gazdaságtan fix és cirkuláló – állandó és forgó – tőkéjével, s ezzel összefüggésben az átlagprofitráta problémájára, melynél nemcsak a munkásosztálynak a kapitalistákhoz való viszonya válik láthatóvá, mint az értéktöbblet problémájában, hanem a kapitalista társadalom egész gépezete is: az egyes kapitalista viszonya a saját osztályának egészéhez és az egyes tőkéscsoportok, ipari tőke, finánc-tőke stb. harca az értéktöbblet koncának elosztásáért.)

Lenin imperializmus-elmélete nem annyira az imperializmus szükségszerü keletkezésének és gazdasági korlátainak elmélete – ahogy’ Luxemburgé az – hanem azoknak az osztályerőknek az elmélete, melyek az imperializmusban jönnek létre és válnak hatékonyakká, annak a konkrét világhelyzetnek az elmélete, ami az imperializmus által keletkezett. Lenint a monopóliumos kapitalizmus lényegének vizsgálata közben első sorban a konkrét világhelyzet érdekli és az az osztályrétegeződés, ami ezáltal létrejött: hogy a földgolyót a gyarmati nagyhatalmak hogyan osztották fel valóban; hogy a tőke összpontosodásának mozgásai következtében miként változott meg burzsoázia és proletariátus belső osztályrétegeződése (tisztára élősdi járadékos-rétegek, munkás-arisztokrácia stb.) s főként: a monopól-kapitalizmus belső mozgása (az egyes országok egyenetlen tempója miatt) hogyan döntik fel az időközönként már létrejött „békés” felosztásokat és egyéb kompromisszumokat s igy olyan összeütközések felé visznek, melyek csak erőszakkal, csak háboruval intézhetők el.

Azzal, hogy az imperializmus lényegét monopól-kapitalizmusnak, és háboruit ama tendencia fejleményének és megnyilatkozásának fogja fel, mely szerint a monopolkapitalizmus mégmagasabb koncentrációt, abszolút monopóliumot akar létrehozni: azzal világossá válik a társadalom rétegeződése eme háboruval kapcsolatban. Kiderül, hogy naiv ábrándozás azt képzelni – mintahogy’ Kautsky képzeli – hogy a burzsoáziának azok a részei, melyek az imperializmusban nincsenek érdekelve, sőt károsodnak általa, az imperializmus ellen mozgósithatók volnának. A monopolista fejlődés az egész burzsoáziát magával rántja, sőt nemcsak a különben is mindig ingadozó kispolgárságban, hanem még a proletariátus egyes részeiben is (itt persze csak átmeneti) támaszt nyer. De mégsem áll az, amit kishitüek vélnek, hogy a forradalmi proletariátus, az imperializmus könyörtelen visszautasitásával elszigetelődnék a társadalomban. A kapitalista társadalom fejlődése mindig ellentmondásos, ellentétekben mozgó. A monopól-kapitalizmus teremt – először a történelem folyamán – voltaképeni világ-gazdaságot; háboruja, az imperialista háboru, ezért az első világ-háboru a szó legszigorubb értelmében. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a kapitalizmus elnyomta és kizsákmányolta nemzetek – most először a történetben – nem elszigetelt harcban állnak elnyomóikkal, hanem egész létezésükkel bele vannak rántva a világháboru örvényébe. A fejlett kapitalista gyarmatpolitika nemcsak egyszerüen, rablómódra, zsákmányolja ki a gyarmati népeket, mintahogy’ a kapitalista fejlődés elején történt, hanem egyszersmind társadalmi szerkezetüket is felforgatja: kapitalizálja őket. Magától értetődik, hogy ez a fokozott kizsákmányolás érdekében történik (tőke-export stb.) de azzal a következménnyel jár, – anélkül, hogy az impertalizmus ezt akarná – hogy a gyarmati országok saját polgári fejlődésük kezdeteit hozzák létre, aminek szükségszerü eszmei következése: a harc a nemzeti önállóságért. Ezt még fokozza az is, hogy az imperialista háboru az imperialista államok minden rendelkezésre álló embertartalékát mozgósitja, a gyarmati népeket részben aktive belerángatja a harcba, részben pedig gondoskodik e népek iparának gyorsabb fejlődéséről; a fejlődési folyamatot tehát eszmeileg és gazdaságilag meggyorsitja.

A gyarmati népek helyzete csak szélső esete a monopol-kapitalizmus viszonyának kizsákmányoltjaihoz. A történeti átmenet egyik korszakból a másikba nem gépiesen történik, nem ugy, hogy valamely termelési mód csak akkor léphet fel és kezdheti meg történeti szerepét, ha a megelőző, amelyet legyőzött, már mindenütt betöltötte a saját társadalom-átalakitó hivatását. Az egymást legyürő termelési módok s a nekik megfelelő társadalmi formák és osztályrétegeződések egymást keresztezve és egymás ellen működve lépnek fel a történetben. Ugyhogy azok a fejlődések, melyek, elvontan nézve, egymással egyenlőek (pl. átmenet a feudalizmusból a kapitalizmusba) a teljesen megváltozott történelmi környezet miatt, amelyben lejátszódnak, egészen más vonatkozásba kerülnek a társadalom-történeti egészszel [!] s ennek megfelelően – ha elkülönítve nézzük őket, akkor is – egészen uj müködéssel és jelentőséggel rendelkeznek.

A fejlődő kapitalizmus nemzet-alkotó tényező volt. A kis feudális uralmi-alakulatok középkori zagyvaságából Európa fejlettebb kapitalista részét átgyurta – nehéz forradalmi harcok után – nagy nemzetekké. A német és az olasz egység harcai voltak az utolsók ezeknek az (objektive) forradalmi harcoknak a során. De ha ezekben az államokban a kapitalizmus imperialista monopól-kapitalizmussá fejlődött is, sőt ha egyes elmaradt országokban (Orosz- ország, Japán) szintén kezd is ilyen formákat ölteni: ez még nem azt jelenti, hogy nemzet-alkotó jelentősége a világ többi részére megszünt volna. Ellenkezőleg. A fejlődő kapitalizmus nemzeti mozgalmakat hozott létre Európa valamennyi eddig „történettelen” népénél. De ez a nemzeti szabadság-harcuk most már nemcsak harc a belső feudalizmus és feudál-abszolutizmus ellen, tehát nem feltétlenül haladó jellegü, hanem kénytelen a nagyhatalmak imperialista versengésébe belekapcsolódni. Történeti jelentőségük, értékelésük tehát attól függ, milyen konkrét müködés illeti meg őket ebben a konkrét egészben.

Ennek a kérdésnek a jelentőségét már Marx felismerte egész világosan. Az ő idejében, persze, ez túlnyomóan angol probléma volt: Anglia Irországhoz való viszonyának problémája. S Marx a legélesebben hangsulyozza, hogy „eltekintve minden nemzetközi igazságosságtól, az angol munkásosztály felszabadulásának előfeltétele a jelenlegi kényszer-egységnek – vagyis lrország rabszolgaságának – átalakitása egyenlő és szabad szövetséggé, ha lehetséges és teljes különállássá, ha muszáj.” Világosan látta, hogy Irország kizsákmányolása az angol kapitalizmus számára döntő hatalmi állást jelent (az angol kapitalizmusnak már akkor monopolista jellege volt, de akkor csak az angol kapitalizmus volt ilyen jellegü) másrészt az angol munkásosztály homályos állásfoglalása ebben a kérdésben egyenetlenséget okoz az elnyomottak közt, létrehozza kizsákmányoltak harcát másik kizsákmányoltak ellen, ahelyett, hogy egységesen küzdenének közös kizsákmányolóik ellen; hogy tehát csak az ir nemzeti szabadságharc ad valóban hatásos frontot az angol proletariátusnak az angol burzsoázia ellenes harcában.

Marxnak ez a felfogása nemcsak a Marxszal egykoru angol munkásmozgalomban maradt hatástalan, hanem a Második Internacionálé elméletében és gyakorlatábarni sem vált elevenné. Ezen a téren is Leninre várt az, hogy az elméletet uj életre ébressze; de élőbb, konkrétebb életre még annál is, ahogyan magánál Marxnál a dolog jelentkezett. Mert csak világtörténeti aktualitásból napikérdéssé lett s ennek megfelelően Leninnél már nem elméletileg, hanem tisztára gyakorlatilag lép fel. Ebben az összefüggésben mindenki számára világossá kell válnia, hogy az egész óriási probléma, amely itt előttünk fölmerül – valamennyi elnyomottnak s nem csak a munkásoknak valóságos világmértékben való fellázadása – ugyanaz a probléma, amit Lenin kezdettől fogva szakadatlanul az orosz agrárkérdés lényegének hirdetett, narodnikiekkel, legális marxistákkal szemben. Mindezekben az esetekben arról van szó, amit Rosa Luxemburg a kapitalizmus „külső” piacának nevezett, amin a nem-kapitalista piac értendő, akár kívül, akár belül fekszik a politikai országhatárokon. A terjeszkedő kapitalizmus egyrészt nem tud meglenni e külső piac nélkül, másrészt társadalmi hatása ezzel a piaccal szemben abban nyilatkozik meg, hogy felbontja ezeknek a piacoknak eredeti társadalmi szerkezetét, kapitalizálja őket, átváltoztatja (kapitalista értelemben) „belső” piacokká s ezáltal önállósági tendenciákat hoz bennük létre. A viszonylat tehát itt is dialektikus. Rosa Luxemburg azonban ebből a helyes és nagyszerü történeti látószögből nem találta meg az utat a világháboru konkrét kérdéseinek konkrét megoldásához. Nála a dolog csak történeti perspektiva maradt, helyes és nagyszerü jellemzése az egész korszaknak. S Leninnek kellett az elméletből a gyakorlatba vivő lépést megtennie. Ez a lépés azonban – s ezt sosem szabad elfeledni – egyszersmind elméleti haladás is. Mert az elvontból a konkrétbe vezető lépés.

Ez az átmenet az aktuálisan történeti valóság elvontan helyes megitéléséből, az egész imperialista korszak általánosan forradalmi jellegének a kimutatásából a konkrétumba: abban a kérdésben csucsosodik, hogy mi ennek a forradalomnak a különös jellege? Marx egyik legnagyobb elméleti teljesítménye volt a polgári- és a proletári forradalom éles megkülönböztetése. Ennek a megkülönböztetésnek részben kortársai éretlen ábrándozásával szemben volt a legnagyobb gyakorlati és taktikai jelentősége, részben az egyetlen módszertani eszközt adta ahhoz, hogy a valóban uj, valóban proletárforradalmi elemeket az akkori forradalmi mozgalmakban világosan fel lehessen ismerni. A vulgármarxizmusban azonban ez a megkülönböztetés gépies különállássá merevedett. Ennek a különállásnak az opportunistáknál az a gyakorlati következménye, hogy azt a tapasztalatilag helyes megfigyelést, mely szerint az ujkor csaknem minden forradalma mint polgári forradalom kezdődik (ha proletár-akciók és követelések még-ugy át meg átszövik is) gépiesen eláltalánosítják. A forradalom ezekben az esetekben az opportunisták szerint, csak polgári. A proletariátus feladata: ezt a forradalmat támogatni. A polgári és a proletárforradalom elkülönzéséből (számukra) az következik, hogy a proletariátusnak a saját forradalmi osztály-céljairól le kell mondania. De az a baloldalian radikális felfogás is, mely az ilyenmódon való elmélkedésnek gépies hibáját világosan átlátja s korszakunk forradalmi jellegével tisztában van is, a másik oldalon a felfogás ugyanolyan veszedelmes gépiességébe esik. Annak a felismeréséből, hogy a burzsoázia az imperializmus korszakában a maga világtörténeti forradalmi szerepét már eljátszotta, ez a baloldali felfogás azt következteti – szintén a polgári és proletárforradalom gépies megkülönböztetése alapján – hogy most már mi bennevagyunk a tisztára proletári forradalmak időszakában. Ennek az álláspontnak az a veszélyes gyakorlati következménye, hogy mindazokat a mozgási és erjedési tüneteket, melyek az imperializmus korszakában szükségszerüen jelentkeznek (agrárkérdés, gyarmati kérdés, nemzetiségi kérdés) s amelyek a proletárforradalommal való összefüggésben objektive forradalmiak: nem látja meg, lenézi, vagy félretaszitja; hogy a tisztára proletári forradalomnak ezek a teoretikusai önként lemondanak a proletáriátus legigazibb és legfontosabb szövetségeseiről; hogy azt a forradalmi környezetet, mely a proletárforradalmat konkréte kilátásossá teszi, elhanyagolják s igy légüres térben akarják a „tiszta” proletárforradalmat elvárni és előkészíteni. „Aki tiszta szociális forradalmat vár – mondja Lenin – az soha meg nem fogja érni és csak szavaiban forradalmár s a valóságos forradalmat nem érti.”

Mert a valóságos forradalom: a polgári forradalomnak proletárforradalomba való dialektikus átcsapása. Az a kétségbevonhatatlan történeti tény, hogy az elmult nagy polgári forradalmak vezető és haszonélvező osztályai ma már objektive ellenforradalmiak, nem azt jelenti, hogy ezzel egyszersmind azok az objektiv problémák is, amik körül e forradalmak forogtak, társadalmilag el vannak intézve s a társadalom ama rétegei, melyeket ezeknek a problémáknak a megoldása életbevágóan érdekel, ki vannak elégitve. Ellenkezőleg. A burzsoázia ellenforradalmi fordulata nemcsak azt jelenti, hogy ellensége a proletáriátusnak, hanem egyszersmind azt is, hogy elfordult a saját forradalmi hagyományaitól is. A proletáriátus most már az egyetlen osztály, amely a polgári forradalmat következetesen végre tudja hajtani. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a polgári forradalom még-aktuális követelményeit csak proletárforradalom tudja megvalósitani, másrészt a polgári forradalom követelményeinek következetes megvalósítása szükségszerűen proletárforradalomra vezet. A proletárforradalom tehát ma a polgári forradalom megvalósitása és egyszersmind megszüntetése is.

Ennek a tényállásnak a helyes felismerése óriási távlatot nyit meg a proletárforradalom esélyei és lehetőségei számára. Egyszersmind azonban óriási követelményekkel is lép fel a forradalmi proletariátussal és vezető pártjával szemben. Mert hogy ezt a dialektikus átmenetet megtalálja, ahhoz a proletariátusnak nemcsak a helyes összefüggések helyes felismerésével kell birnia, hanem gyakorlatilag le kell győznie magában azokat a kispolgári hajlamokat, gondolatrenyheségeket is, amik utját állják annak, hogy ezekbe az összefüggésekbe beleláthasson (pl. le kell győznie saját nemzeti elfogultságát). A proletariátussal szemben tehát fellép annak szüksége, hogy önmegtartóztatás révén valamennyi elnyomott vezetőjévé magasodjék. Az elnyomott népek nemzeti önállásáért való harc nagyszerü müve a forradalmi ön-nevelésnek, épugy az elnyomó nép proletársága számára (mely az elnyomott nép teljes nemzeti függetlenségének végrehajtásával a saját nacionalizmusát győzi le), mint ahogy’ az elnyomott nép proletársága számára is, mely a dolgozók szövetségének, a nemzetközi proletárszolidaritásnak a jelszavával ismét a saját nacionalizmusán megy túl. Mert „a proletariátus – mondja Lenin – a szocializmusért és a saját gyöngeségei ellen küzd.” A harc a forradalomért, a világhelyzet objektiv esélyeinek kihasználása és a belső viaskodás a forradalmi osztálytudat kiérlelésére: elválaszthatatlan mozzanatai ugyanannak a dialektikus folyamatnak.

Az imperialista háboru tehát a proletariátus számára, ha forradalmian harcol a burzsoázia ellen, mindenütt szövetségeseket szerez. Viszont a proletariátust, ha helyzetét és feladatát fel nem ismeri, a burzsoázia sleppjében szörnyü önmarcangolásra kényszeriti. Az imperialista háboru olyan világhelyzetet teremt, amelyben a proletárság csakugyan valamennyi elnyomott és kizsákmányolt vezetőjévé, a proletárság szabadságharca a kapitalizmus valamennyi rabszolgájának szabaditó kürtjelévé és utmutatójává lehet. De egyszersmind olyan világhelyzetet is teremt, amelyben millió és millió proletárnak egymást a legraffináltabb kegyetlenséggel kell meggyilkolnia, hogy ezzel elnyomói monopóliumát megerősítse és kiterjessze. Hogy e kettő közül melyik sors jut részül a proletariátusnak, az attól függ, hogy a proletariátus átlátja-e a saját történeti helyzetét, vagyis a proletáriátus osztálytudatától függ. Mert „az emberek maguk csinálják történetüket”. De, persze, „nem önmaguk-választotta, hanem közvetlenül készen-talált, adott és örökölt körülmények között”. Tehát a proletariátus nem abban választhat, hogy harcolni akar-e, vagy sem, hanem csak abban, hogy kinek az érdekéért akar harcolni: a saját érdekéért, vagy a burzsoázia érdekéért-e? A történeti helyzet a proletariátus számára nem a háboru vagy béke kérdését veti föl, hanem csak azt a kérdést, hogy az imperialista háboruban akar-e részt venni, vagy háborut indit-e az imperialista háboru ellen? S ez utóbbi a polgárháborut jelenti.

A polgárháboru, mint a proletariátus védekezése az imperialista háboru ellen, szükségszerűségét ugyanabból a forrásból meriti, ahonnan a proletariátus valamennyi harci módja ered. Ez a szükségszerüség azokból a harci feltételekből támad, amelyeket a polgári társadalom kapitalista termelése a proletárságra rákényszerit. A párt aktivitása, a helyes elméleti előrelátás jelentősége csak odág terjed, hogy megadja a proletáriátusnak azt az ellenálló vagy lökő-erőt, mellyel az adott helyzet osztályrétegeződésében objektive rendelkezik, mely azonban, elméleti és szervezeti éretlenség következtében, nem viszi el az adott objektiv lehetőség legtetejéig. Igy lett még az imperialista háboru előtt a tömegsztrájk a proletariátus spontán reakciója a kapitalizmus imperialista korszaka ellen s ez az összefüggés, melyet a Második Internacionálé jobboldala és centruma minden eszközzel elhomályositani igyekezett, a radikális balszárny számára lassanként elméleti közkinccsé vált.

De itt is Lenin volt az egyetlen, aki már nagyon korán, már 1905-ben, felismerte, hogy a tömegsztrájk a döntő harc eszközéül nem elégséges. Mikor Lenin a levert moszkvai fölkelés után Plechanovval szemben, aki azt az álláspontot képviselte, hogy „nem lett volna szabad fegyverhez nyulni”, a sikertelen fölkelést mint döntő lépést értékeli és konkrét tapasztalatait igyekszik levonni, akkor már ezzel elméletileg megalapozta a proletariátus szükséges taktikáját a világháboruban. Mert a kapitalizmus imperialista szakasza s különösen belecsucsodása a világháboruba, azt mutatja, hogy a kapitalizmus belelépett abba a stádiumba, ahol már fennállásának vagy pusztulásának kérdése dől el. S az uralkodáshoz szokott osztály helyes osztályösztönével, amely tudja, hogy uralmi körének kiterjesztésével, uralmi szerkezetének kifejlesztésével egyidőben uralmának tényleges társadalmi alapja megszükül: a burzsoázia a legerélyesebb kisérleteket teszi arra is, hogy ezt az alapot kiszélesítse (középrétegeket szerezzen a maga uszályába, a munkásarisztokráciát korrumpálja) s arra is, hogy döntő ellenségét döntően leverje, mielőtt ez valóságos ellenállásra szedte volna össze magát. Ezért mindenütt maga a burzsoázia az, mely az osztályharc „békés” módszereit (melyeknek átmeneti s nagyon kétséges értékü alkalmazásán alapszik a revizionizmus egész elmélete) beszünteti és „erélyesebb” eszközöket vesz igé[n]ybe. (Gondoljunk Amerikára.) A burzsoáziának mindjobban sikerül az államszerkezetet erősen a saját kezébe venni, azzal magát annyira azonositani, hogy a munkásság látszólag pusztán gazdasági követelései is az állam falába ütköznek, ugyhogy a munkásság a harcot az államhatalommal (s ezzel, öntudatlanul, a harcot az államhatalomért) kénytelen felvenni, ha nem akar belenyugodni gazdasági helyzete megromlásába és a már addig kivivott hatalmi állásának elvesztésébe. Ez a fejlődés rászoritja a munkásságot az általános sztrájk taktikájára. S az opportunizmus, a forradalomtól féltében, mindig szivesebben lemond már elért eredményekről is, semhogy a helyzet forradalmi következményeit levonja. A tömegsztrájk azonban – objektiv lényege szerint – forradalmi eszköz. Minden tömegsztrájk forradalmi helyzetet hoz létre, amelyben a burzsoázia, az államszerkezet segitségével, amennyire lehet, levonja a szükséges következtetéseket. S ezekkel az eszközökkel szemben a proletariátusnak nincs hatalma. Ezekkel az eszközökkel szemben a tömegsztrájk eszközének is csütörtököt kell mondania, ha a burzsoázia fegyvereivel szemben a proletariátus szintén nem nyul fegyverhez. Vagyis a proletariátusnak föl kell magát fegyvereznie s meg kell kisérelnie a burzsoázia hadseregét (amely nagyrészt szintén munkásokból és parasztokból áll) dezorganizálni s igy a burzsoázia fegyverét maga a burzsoázia ellen forditani. (Az 1905-ös forradalom nagyon sok példáját mutatja ezirányban a helyes osztályösztönnek, de csak az osztályösztönnek.)

Már most a világháboru ennek a helyzetnek a legvégső kiélesedését jelenti. Az elé a választás elé állitja a proletariátust, hogy vagy támogatja a saját burzsoáziáját s miközben a saját burzsoáziája érdekében gyilkolja idegen nemzetiségű proletártársait, maga is meghal, vagy a saját burzsoáziája uralmát fegyverrel megdönti. A burzsoáziának ezzel a legszélső erőszakával szemben minden harci eszköz erőtlen, mert kivétel nélkül valamennyi széthullik az imperialista államok katonaságának ércfalán. Ha tehát a proletariátus meg akar menekülni e szélső erőszak elől, akkor magával ezzel a katonai szerkezettel szemben kell felvennie a harcot, belülről kell széjjelbontania a hadsereget és a fegyvert, melyet az imperialista burzsoázia kénytelen az egész nép kezébe adni, a burzsoázia ellen kell fordítania s az imperializmus megdöntésére felhasználnia.

Tehát ebben sincs semmi, ami – elméletileg – valami egészen hallatlan lenne. Ellenkezőleg. A helyzet magja a burzsoázia és a proletariátus viszonyában rejlik. A háboru, Clausewitz meghatározása szerint, csak folytatása a politikának, de minden tekintetben a folytatása. Vagyis a háboru nemcsak az állam külpolitikája számára jelenti a „békében” követett irány legszélsőbb és legtevékenyebb végigvitelét, hanem az államnak (és az egész világnak) osztályrétegeződését is a legjobban kiélesiti azok felé a tendenciák felé, melyek a társadalomban már a „béke” idején is hatottak. A háboru tehát nem teremt egészen uj helyzetet, sem valamely ország, sem valamely nemzetbeli osztály számára. A háboruban csak annyi az uj, hogy valamennyi kérdésnek a mennyiségbeli hallatlan megnövekedése minőségi változássá csap át s ezáltal – de csak ezáltal – uj helyzetet hoz létre.

A háboru tehát társadalom-gazdasági szempontból csak egyik lépcsője az imperialista kapitalizmus fejlődésének. S ezért szükségképen csak lépcsője a proletáriátus osztályharcának. Az imperializmus lenini elméletének az a jelentősége, hogy Lenin a világháborunak ezt az összefüggését az össz-fejlődéssel elméletileg helyesen megállapította és a háboru konkrét problémáin világosan bebizonyitotta. Ami rajta kivül senkinek másnak nem sikerült. De mert a történeti materializmus a proletár osztályharc elmélete: ennek az összefüggésnek a megállapitása tökéletlen maradt volna, ha az imperializmus elmélete egyszersmind nem lett volna elmélete az imperializmus korában létrejött munkásmozgalmi áramlatoknak is. Nemcsak annak megállapitásáról volt szó, hogy a proletáriátusnak hogyan kell cselekednie, hogy a háboru-teremtette uj világhelyzetben osztályérdekeinek megfelelően cselekedjék, hanem azt is meg kellett állapítani, hogy mi volt az elméleti alapjuk a többi „proletári” állásfoglalásoknak az imperializmusra vonatkozóan; a proletáriátus minő réteg-áttolódásai tették lehetővé, hogy a többi elméletek mögött is voltak tömegek, ugyhogy ezek az elméletek mint politikai irányzatok szerepelhettek?

Mindenekelőtt ki kellett mutatni, hogy ezek az áramlatok, mint áramlatok, megvannak. Vagyis hogy a szociáldemokrácia háborus állásfoglalása nem pillanatnyi eltévelyedés, gyávaság vagy más ilyesmi következménye, hanem szükségszerü folyománya az eddigi fejlődésnek. Ezt az állásfoglalást tehát a munkásmozgalom eddigi történetéből kell megérteni s a szociáldemokráciában eddig fennforgott „véleménykülönbségek” (revizionizmus és egyebek) alapján megmagyarázni. De Leninnek ez az álláspontja, mely a marxi módszer szá- mára magától értetődő kellett volna, hogy legyen (emlékezzünk vissza a Kommunista Kiáltványban az egykoru áramlatok elemzésére) Leninnek ez az álláspontja még a munkásmozgalom forradalmi szárnyán is csak nehezen érvényesülhetett. Még a német Internacionálé csoportja (Luxemburg és Mehring csoportja) sem tudta ezt a módszertani szempontot következetesen végiggondolni és alkalmazni. Pedig világos, hogy ha csak ugy itéljük el az opportunizmust és háborus állásfoglalását, hogy nem fogjuk fel történetileg felismerendő áramlatnak a munkásmozgalomban, és jelenlétét, mint szervesen nőtt gyümölcsöt, nem vezetjük le a multból, akkor sem a marxizmus valóban elvi álláspontjára emelkedni nem tudunk, sem ennek az elitélésnek konkrét-praktikus, a cselekvés pillanatában szükséges, taktikai és szervezeti következéseit le nem vonhatjuk.

Lenin számára – és ismét csak Lenin számára – a világháboru kezdetétől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Scheidemannok, Plechanovok, Vanderveldek háborus álláspontja nem egyéb, mint a revizionizmus elveinek következetes alkalmazása az akkori helyzetre.

De mi a revizionizmus – rövidrefogott – lényege? Először is az, hogy igyekszik „legyőzni” a történeti materializmusnak azt az „egyoldaluságát”, mellyel a történeti-társadalmi folyamat valamennyi jelenségét kizárólag a proletariátus osztályszempontjából nézi. Ehelyett a revizionizmus az „egész társadalom” érdekeinek álláspontjára áll. De mert ilyen általános érdekek – konkréte – egyáltalán nincsenek, hiszen az, amit annak nézhetnénk, csak a különböző osztályok harcos egymásrahatásának pillanatnyi eredője: a revizionista a történeti folyamatnak ezt a mindig változó eredőjét örökkön-állandó módszertani kiinduláspontul veszi. Ezzel a dolgokat elméletileg is a fejük tetejére állitja. Gyakorlatilag a revizionizmus lényege, már ebből az elméleti kiindulópontjából következően is: szükségképen mindig megalkuvás. A revizionizmus mindig eklektikus, vagyis a legösszenemillőbb elméletekből állit össze magának uj elméletet. Megpróbálja (már elméletileg is) az osztályellentéteket letompitani, kiegyenliteni s az osztályok „egységét” – az osztályok fejtetőre állitott és csak a revizionista fejében meglévő egységét – a történés megítélésének mértékévé tenni.

Ezért veti el a revizionista – másodsorban – a dialektikát. Mert a dialektika csak fogalmi kifejezése annak, hogy a társadalom fejlődése a valóságban ellentétekben mozog, hogy ezek az ellentétek (az osztályok ellentéte, gazdasági létük ellentmondó lényege) alapja és magja minden történésnek. S a társadalom „egysége”, mindaddig, amig a társadalom osztályalapokon nyugszik, mindig csak elvont fogalom lehet, mindig csak átmeneti eredménye az ellentétes erők egymásrahatásának. De mert a dialektika, mint módszer, csak elméleti formulázása annak a társadalmi tényállásnak, hogy a társadalom csak ellentétekben, egyik ellentétből a másikba átcsapva, tehát forradalmian fejlődik: a dialektika elvetése szükségképen elvi szakitást jelent minden forradalmi taktikával.

Harmadszor: mert a revizionisták ilymódon vonakodnak elismerni a dialektikának a valóságban való jelenlétét, a maga ellentétekben való mozgásával, amely mozgás az ujat produkálja: ezzel gondolkodásukból eltünik a történeti, a konkrét és az uj. A valóság, melyet ők átélnek, sematikus gépszerüséggel ható „örök, vas törvényeknek” van alávetve, melyek lényegük szerint mindig ugyanazt produkálják, s melyek az embert, épugy mint a természet törvényei, sorsszerüen lenyügözik. Elég tehát ezeket a törvényeket egyszersmindenkorra felismerni, ahhoz, hogy tudjuk, miként fog a proletáriátus sorsa fejlődni. Az az álláspont, hogy támadhatnak uj, eme törvényekbe bele-nem-foglalt helyzetek, vagy olyan helyzetek, melyekben a döntés a proletariátus elhatározásától függ, a revizionisták számára tudománytalan álláspont. (A nagy egyéniségek, az etika túlbecsülése stb. csak szükségszerü ellen-sarkai ennek a felfogásnak.)

Negyedszer: ezek a bizonyos törvények voltaképen csak a kapitalista fejlődés törvényei s történet-feletti örökösségük hangsulyozása azt jelenti, hogy a revizionista számára a kapitalista társadalom épugy maga a valóság, mely meg sem változhatik, mint a burzsoázia számára. A revizionista a polgári társadalmat már nem tekinti történetileg létrejöttnek s ebből kifolyóan történetileg pusztulásra itéltnek, s a tudományt sem eszköznek arra, hogy a pusztulásnak ezt a korszakát felismerje és meggyorsitsa, hanem – legjobb esetben – eszköznek arra, hogy a proletárság helyzetét (a polgári társadalmon belül) megjavitsa. Minden olyan gondolkodás, amely gyakorlatilag tulmutat a polgári társadalmon, a revizionista szemében: ábrándozás, utópizmus.

A revizionizmus ezért – ötödször – „reálpolitikát” üz. Mindig feláldozza az osztály egészének valóságos érdekeit, melyek képviselését utopizmusnak nevezi, csak azért, hogy egyes csoportok napi érdekeit képviselhesse.

S már ebből a néhány általános megjegyzésből is világos, hogy a revizionizmus csak azért lehetett valóságos áramlattá a munkásmozgalomban, mert a kapitalizmus uj fejlődése egyes munkásrétegeknek átmenetileg lehetővé teszi, hogy ebből a helyzetből gazdasági előnyöket szerezhessenek. És azért is, mert a munkáspártok szervezeti formája ezeknek a rétegeknek (és szellemi képviselőiknek) nagyobb befolyást biztosit, mint a proletárság csak ösztönösen forradalmi szélesebb tömegeinek.

Valamennyi opportunista áramlatnak az a közös vonása, hogy az eseményeket sohasem a proletárság osztályszempontjából nézi s ezáltal történetietlen, dialektikátlan, eklektikus „reálpolitikába” esik; az opportunizmusnak ez a közös vonása összeköti az opportunisták különböző felfogásait a háboruról s azt mutatja, hogy ezek a felfogások, kivétel nélkül mind, az addigi, háboruelőtti, opportunizmus szülöttei. A jobboldaliak feltétlen behódolása a „saját” imperialista kormányaik előtt szervesen nő ki abból a felfogásból, amely – eleinte mindenféle fenntartással – a burzsoáziát tekinti a történeti fejlődés vezető osztályának s a proletáriátusnak azt a szerepet osztja ki, hogy a burzsoázia „haladó törekvését” támogassa. S mikor Kautsky az Internacionálét a háborura alkalmatlan béke-eszköznek mondja, akkor ugyanazt mondja, amit az orosz menseviki, Cserevanin, aki az első orosz forradalom kitörése után igy jajongott: „A forradalom tüzében, ahol a forradalmi célok oly közel látszanak a megvalósuláshoz, nagyon nehéz utat törni valaminő okos menseviki taktika számára.”

Az opportunizmus azok szerint a burzsoá-rétegek szerint különbözik egymástól, amelyeknél támaszt keres, amelyeknek az uszályába akarja belevinni a munkásságot. A jobboldal a nehéz iparhoz és a bank-tőkéhez vonzódik. Ebben az esetben az imperializmust, minden feltétel nélkül, szükségesnek ismeri el s azt akarja, hogy a proletáriátus a maga érdekeit az imperialista háboruban, a „saját” nemzetének nagyságában és győzelmében találja meg. A centrum pedig a burzsoázia ama rétegeihez keres csatlakozást, melyek kénytelenek ugyan az imperialista fejlődésben résztvenni, de érzik, hogy háttérbe vannak nyomva, s ezért az imperializmust a gyakorlatban szolgálják ugyan (kell, hogy szolgálják), de morognak e kényszer ellen s a dolgok másféle fordulatát „kivánják” s ezen az alapon a közeli békét, a szabad kereskedelmet, „rendes” állapotok visszatérését sóhajtozzák. De emellett, persze, sohasem tudnak mint az imperializmus cselekvő ellenfelei fellépni. Ellenkezőleg: csak (hiábavaló) harcot folytatnak a maguk imperialista zsákmányrészéért. (A kész-áru-ipar, a kispolgárság stb.) Az ő számukra ez esetben, (mint a centrum felfogása szerint is) az imperializmus csak „véletlen” s meg kell probálni pacifista megoldást létrehozni. S a proletáriátus –- mint ezeknek a rétegeknek a kisérete – nem tud a háboru ellen cselekvően fellépni. (Azonban: nem-harcolni a háboru ellen ez részvételt jelent a háboruban.) Csak az „igazságos” békéért agitálhat stb.

Az Internacionálé szervezeti kifejezése az egész világproletáriátus érdekközösségének. Abban a pillanatban, amelyben elméletileg lehetségesnek mutatkozik, hogy munkások munkások ellen küzdjenek a burzsoázia szolgálatában, az Internacionálé megszünt létezni. S abban a pillanatban, mikor föl kell ismernünk, hogy ez a véres harca munkásoknak munkások ellen a vetekedő imperialista hatalmak szolgálatában az Internacionálé fontos elemeinek eddigi magatartásából szükségképen következik: nem lehet többé arról beszélni, hogy az Internacionálét rendbehozzuk és a helyes utra visszavigyük. Mert az opportunizmusnak, mint áramlatnak, a felismerése azt jelenti, hogy az opportunizmus a proletáriátus osztály-ellensége a saját táborában. Az opportunisták eltávolitása a munkásmozgalomból tehát az első, elengedhetlen követelménye annak, hogy a burzsoázia ellen sikerrel küzdeni lehessen. A proletárforradalom előkészitésére feltétlenül szükséges, hogy a munkásság szellemileg és szervezetileg megszabaduljon ettől a pusztulásba vivő befolyástól. S mert ez a harc az egész osztály harca a világburzsoázia ellen: az opportunizmus elleni harcból kinő annak szüksége, hogy egy uj proletár-forradalmi Internacionálé jöjjön létre.

Az Internacionálé az opportunizmus mocsarába sülyedt, egy olyan korszak következtében, amelynek forradalmi jellege nem volt a felszinen látható. Az Internacionálé összeomlása, egy ujabb Internacionálé szüksége: annak a jele, hogy most már elkerülhetetlen a polgárháboruk korszakába való átlépés. Ez még nem azt jelenti, hogy azonnal és mindennap barikád-harcok lesznek, de azt igen, hogy ez bármely napon elkövetkezhetik, hogy a történet a polgárháborut már napirendre tüzte. S egy proletárpárt – és pláne egy Internacionálé! – csak akkor lehet életképes, ha ezt világosan átlátta és a proletáriátust erre és ennek következményeire anyagilag és elméletileg és szervezetileg elő akarja késziteni.

Ez az előkészités a korszak jellegének felismeréséből kell hogy kiinduljon. Csak ha a munkásosztály már felismerte, hogy a világháboru az imperialista fejlődés szükséges következménye, ha tisztában van már azzal, hogy csak polgárháboruval védekezhetik az imperializmus szolgálatában való pusztulás ellen: csak akkor kezdődhetik meg ennek a védekezésnek anyagi és szervezeti előkészitése. S csak amikor ez a védekezés már hatásos, akkor válik valamennyi elnyomottnak a tompa forrongása a magát felszabaditó proletáriátus szövetségesévé. A proletáriátusnak látható formában a szeme előtt kell, hogy legyen, a saját helyes osztálytudata, hogy azután ez osztálytudat segitségével vezetője lehessen az igazi felszabadulási harcnak, a valóságos világforradalomnak. Az az Internacionálé, amely ebből a harcból és erre a harcra születik, elméletileg-világos, harcra-készen-kemény egyesülése a proletariátus csakugyan forradalmi elemeinek, de egyszersmind szerve és központja az egész világ minden elnyomottját felszabaditó küzdelemnek is.

A bolsevista párt ez, Lenin pártkoncepciója világméretekben.

Ahogy’ a világháboru is nagyban a pusztuló kapitalizmus iszonyuan romboló ama hatalmait s az ellenük való védekezés lehetőségeit mutatta meg, amelyeket Lenin kicsinyben a keletkező orosz kapitalizmusbann és az orosz forradalom lehetőségeiben már világosan felismert.

 

V.

AZ ÁLLAM, MINT FEGYVER.

Valamely korszak forradalmisága legláthatóbban abban nyilatkozik meg, hogy az osztályok és pártok harca elveszti az államrenden belül lefolyó harcok jellegét, kezdi az államrend kereteit szétfesziteni, túlmutat az államrend határain. S egyrészt ugy lép fel, mint küzdelem az államhatalomért, másrészt (és egyszersmind) maga az állam is láthatóan részesévé válik a harcnak. A harc nemcsak az állam ellen folyik, hanem az államról is lehullik a lepel, az állam megmutatja, hogy ő is az osztályharc egyik fegyvere, hogy egyike az osztályuralom fenntartását szolgáló legfontosabb eszközöknek.

Az államnak ezt a jellegét már Marx és Engels is világosan felismerték s meg is vizsgálták a történeti fejlődéshez és a proletárforradalomhoz való összes vonatkozásaiban. Marx és Engels félreérthetetlenül lerakták a történeti materializmus államelméletének alapját. Az opportunizmus azonban épen ezen a ponton volt a legkövetkezetesebb és távozott el legmesszebbre Marxtól és Engelstől. Mert minden egyéb ponton lehetséges volt vagy az egyes gazdasági tételek „revizióját” ugy feltüntetni, mintha alapjukban mégis egyeznének a marxi módszerrel (Bernstein irányzata), vagy az „ortodoxul” megtartott gazdasági tanoknak mechanista-fatalista, dialektikátlan és forradalomtalan fordulatot adni (Kautsky irányzata). De már csak puszta felvetése is azoknak a. problémáknak, amiket Marx és Engels államelméletük alapkérdéseiként tekintettek, a proletárforradalom időszerüségének elismerését jelenti. A Második Internacionálé összes uralkodó irányzatainak opportunizmusa a legvilágosabban abban nyilatkozik meg, hogy egyik sem foglalkozott komolyan az állam problémájával. Itt, ezen a döntő ponton, Kautsky és Bernstein között semmi különbség nincsen. Mindakettő egyszerüen ugy veszi a polgári államot, ahogy’ van. S ha kritizálják is az államot, birálatuk csupán az állam egyes proletárellenes jelenségeit vagy megnyilatkozásait támadja. Az államot kizárólag egyes csoportok napikérdéseinek álláspontjáról nézték és sohasem az egész proletár osztály szempontjából vizsgálták és értékelték. S a Második Internacionálé baloldali szárnyának forradalmi éretlensége és homályossága abban nyilvánul meg, hogy ez a balszárny is képtelen volt az állam problémáját megvilágitani. Néha eljutott ugyan a forradalom problémájáig, az állam elleni harc problémájáig. De nem tudta, még pusztán elméletileg sem, a kérdést konkréten megfogni; arról nem is szólva, hogy a kérdés konkrét következményeit az aktuális történeti valóságban gyakorlatilag fel tudta volna mutatni.

Ezen a területen is Lenin volt az egyetlen, aki elérte a marxi felfogás elméleti magasságát, az állam problémájával szemben a proletárforradalmi állásfoglalás tisztaságát. S ha csak ennyi lett volna is Lenin munkája, ez is hatalmas elméleti teljesitmény lenne. De a marxi elmélet helyreállitása Leninnél nem filológiai rendbehozása az eredeti tannak, sem filozófiai rendszeresitése az eredeti tan elveinek, hanem – mint mindenütt – a tan továbbvitele a konkrétbe, az időszerüen-gyakorlati konkretizálásba. Lenin az állam kérdését a harcoló proletárság napikérdésének ismerte fel és ábrázolta. S már ezzel (hogy előbb a puszta kérdés-feltevés jelentőségénél maradjunk) rálépett a kérdés döntő konkrétizálásának utjára. Mert az a tény, hogy a történeti materializmus napnál világosabb államelméletének opportunista elhomályositása objektive lehetséges volt, azt jelentette, hogy ezt az elméletet, Lenin előtt, csak általános elméletnek, az állam történeti, gazdaságtani, filozófiai magyarázatának fogták fel. Marx és Engels ugyan a saját koruknak konkrét forradalmi jelenségeiből kiolvasták a proletári állameszme valóságos haladását (a párizsi Kommünnel kapcsolatban); élesen rámutattak ugyan azokra a hibákra is, amiket a hamis államelmélet a proletár osztályharc vezetése számára jelent (a gothai programm kritikájában): de még legközvetlenebb tanitványaik, a kor legjobb vezetői, még azok sem értették meg, mily összefüggésben van az államelmélet az ő munkásmozgalmi napi munkájukkal. Mert Marx és Engels elméleti lángesze kellett ahhoz, hogy annak, ami akkor csak világtörténeti értelemben volt aktuális, meglássák az összefüggését a mindennapi élet apró harcaival. S természetes, hogy maga a proletárság még kevésbbé lehetett arra képes, hogy a központi problémát szervesen összekapcsolja azokkal a problémákkal, melyek mindennapi harcaiban számára közvetlenül adódtak. Erről a problémáról mindig ugy beszéltek, mint a „végcél” kérdéséről, melyben a döntést majd csak a messze jövő hozza meg.

Csupán Lenin tette ezt a „jövőt” elméletileg is jelenné. Pedig csak az állam kérdésének mindennapi problémaként való felismerése teszi lehetségessé a proletárság számára, hogy a kapitalista államot konkrét módon ne tekintse a maga megváltozhatatlan, természetes környezetének, olyan társadalmi rendnek, mely a dolgozók jelenlegi létének egyetlen elképzelhető formája. Csak ez az állásfoglalás a polgári állammal szemben adja meg a proletáriátusnak az elméleti elfogulatlanságot az állam kérdésében, s teszi a proletáriátus magatartását az állammal szemben tisztára taktikai kérdéssé. Igy például minden további nélkül világos, hogy a minden-áron való legalitást épugy, mint az okvetlen-illegalitás romantikáját a polgári állammal szemben való elméleti elfogultság hozza létre. Az az elfogultság, mely nem tudja a polgári államot a burzsoázia osztályharc-eszközének tekinteni s nem tud az állammal, mint reális hatalmi tényezővel, de csak mint reális hatalmi tényezővel, számitani; mert ha tudna, akkor azt is tudná, hogy az állam respektálása mindössze célszerüségi kérdéssé sülyed.

De Lenin azzal, hogy az államot, mint az osztályharc fegyverét elemzi, még messzebb viszi a kérdés konkretizálását. Mert nemcsak a polgári állam helyes történeti felismerésének közvetlenül gyakorlati (taktikai és ideológiai) következéseit vonja le, hanem egyszersmind a proletár-állam körvonalait is konkréten feltünteti s megállapitja szerves összefüggését a proletárság többi fegyverével. A munkásmozgalom hagyományos munkamegosztása (párt, szakszervezet, szövetkezetek) ma már elégtelennek bizonyul a proletárság forradalmi harcára. Szükségesnek mutatkozik az, hogy olyan szervek támadjanak, melyek az egész proletáriátust és rajta túl a kapitalista társadalom összes kizsákmányoltjait (parasztokat, katonákat) egész tömegükben összefogják és harcra vezessék. Ezek a szervek – a szovjetek – lényegükben már a polgári társadalmon belül az osztállyá szerveződő proletárság szervei. De ezzel már a forradalom napirendre is van tüzve. Mert, mint Marx mondja: „A forradalmi elemek osztállyá szerveződése feltételezi valamennyi termelő-erőnek a készenlétét, melyek a régi társadalom ölében egyáltalán kifejlődhettek.”

Az osztály egészének ez a szervezete, akár akarja, akár nem, föl kell hogy vegye a harcot a burzsoázia államapparátusa ellen. Nincs más választás: vagy a proletár-tanácsok bomlasztják szét a polgári állam apparátusát, vagy a polgári államnak sikerül a munkás-tanácsokat látszat-életre korrumpálni és ezzel elpusztitani. Olyan helyzet keletkezik, amelyben vagy a burzsoázia ellenforradalma nyomja el a forradalmi tömegmozgalmat s helyreállítja a „normális” állapotokat és a „rendet”, vagy pedig a tanácsokból, a proletárság harci szervezetéből, kialakul a proletariátus uralmi szerve, állam-apparátusa, mely szintén az osztályharc organizációja. A munkás-tanácsok már fejletlen formájukban, 1905-ben, ezt a jelleget mutatják: ellenkormányok a polgári kormánnyal szemben. Mig az osztályharc többi eszközei a burzsoázia meg-nem-rendült uralma idején is taktikailag „alkalmazkodni” tudnak, vagyis ilyen körülmények közt is végezhetnek forradalmi munkát: a munkástanács lényege az, hogy a burzsoázia államhatalmával szemben mint versengő mellék-kormány lép fel. Ha tehát Martov a tanácsokat harci szerveknek elismerni [!] ugyan, de tagadja, hogy állam-apparátussá válhatnának; ezzel épen a forradalmat, a proletáriátus hatalomra jutását, távolitotta el az elméletből. Ha viszont némely szélsően baloldali teoretikus a munkástanácsból állandó osztályszervet akar csinálni, s vele akarja pótolni a pártot és a szakszervezetet, ezzel az illetők azt mutatják, hogy nem tudnak különbséget tenni forradalmi és nem-forradalmi helyzet közt, s hogy a munkástanács tulajdonképeni szerepével nincsenek tisztában. S hogy nem tudják azt, hogy a munkástanácsok konkrét lehetőségének puszta felismerése is túlmutat ugyan már a polgári társadalmon és a proletárforradalom felé nyujt kilátást s hogy ezért a munkástanácsot a proletáriátus számára folyton hirdetni és a proletáriátust erre a feladatra folyton előkésziteni igenis kell, de hogy a munkástanácsok valóságos léte, ahhoz, hogy a munkástanács ne móka legyen: máris komoly harcot jelent az államhatalom ellen, vagyis a polgárháborut jelenti.

A munkástanács mint államszerkezet azt jelenti, hogy az állam az osztályharc fegyverévé válik a proletariátus kezében. Az opportunisták dialektikátlan s ezért történetietlen és forradalmiatlan felfogása abból a tényből, hogy a proletárság a burzsoázia osztályuralma ellen küzd, s hogy osztálytalan társadalomért harcol, azt a következtetést vonta le, hogy a proletárság minden osztályuralom ellen harcol s ezért a saját uralmi formái sem lehetnek semmiképen az osztályuralom, az osztályelnyomás szervei. Ez az alapvélemény, mely igy elvontan nézve tisztára utópiának mutatkozik, (mert a proletariátusnak ilyen uralma a valóságban soha el nem következhetik) konkrétebben megfogva és a jelenre alkalmazva: behódolásnak bizonyul a burzsoázia ideológiája előtt. Ez a felfogás a burzsoázia legkifejlettebb uralmi formáját, a demokráciát, legalább is a proletári demokrácia kezdetének, de legtöbbnyire valóságos proletári demokráciának tekinti, amelyben csak gondoskodni kell arról – békés agitációval – hogy a lakosság többségét a szociáldemokrácia „ideáljai” számára megnyerjük. Az átmenet a polgári demokráciából a proletári demokráciába szerintük tehát nem okvetlenül forradalmi. Forradalmi csupán az átmenet az elmaradt államformákból a demokráciába; s néha a társadalmi reakció ellen a demokráciát forradalommal kell megvédeni. (Hogy a proletárforradalomnak a polgári forradalomtól való ilyen gépies elválasztása mennyire helytelen és ellenforradalmi, az gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy a szociáldemokrácia a fassiszta reakcióval szemben sehol komoly ellentállást nem tanusitott s a demokráciát forradalommal meg nem védelmezte.)

Ez a felfogás azonban nemcsak a forradalmat távolitja el a történeti fejlődésből, s helyére durván vagy finoman kigondolt átmeneteket tesz, mint „belenövést” a szocializmusba, hanem elhomályositja a demokrácia polgári osztályjellegét is a proletariátus szemében. Az ámitás a többség fogalmának dialektikátlan felfogásából ered. Mert a munkásosztály uralma, lényege szerint, a népesség túlnyomó többségének érdekeit képviseli, azért sok munkás könnyen esik abba az ábrándba, hogy a tiszta, formális demokrácia, melyben minden állampolgár szava egyformán érvényesül, a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az összesség érdekeit kifejezze. Mindössze arról a csekélységről feledkeznek meg, – nem többről! – hogy az emberek nem elvont egyének, nem elvont állampolgárok, elszigetelt atomjai az állam-egésznek, hanem, kivétel nélkül mind: konkrét emberek, akik meghatározott helyet foglalnak el a társadalmi termelésben s ez a hely határozza meg társadalmi létüket és, azon keresztül, gondolkodásukat. A tiszta demokrácia ezt a közvetitő elemet kikapcsolja: közvetlenül köti össze a puszta elvont egyéneket az állam egészével, mely, ebben a felfogásban, épily elvontan jelentkezik. A tiszta demokráciának már ez a formális alapjellege: teljesen szétporlasztja a polgári társadalmat. Ami nemcsak előnyét jelenti a burzsoáziának, hanem a burzsoázia osztályuralmának döntő feltétele is. Mert bármennyire épül is minden osztályuralom végeredményében erőszakra, mégsincs olyan osztályuralom, mely állandóan erőszakkal tudná magát fenntartani. Már Talleyrand megmondta, hogy „sok mindent csinálhat az ember a bajonettel, csak épen rája nem ülhet”. Minden kissebbségi uralom tehát társadalmilag ugy van szervezve, hogy az uralkodó osztályt összpontositja és egységes fellépésre képesiti, ugyanakkor azonban az elnyomott osztályokat széjjelbontja és elforgácsolja. A modern burzsoázia kissebbségi uralmánál nem szabad elfelednünk, hogy a lakosság nagy többsége nem tartozik egyikéhez sem az osztályharcot eldöntő osztályoknak, nem tartozik sem a proletáriátushoz, sem a burzsoáziához, s igy a „tiszta” demokrácia van hivatva arra, hogy a burzsoázia számára a középrétegek feletti uralmat megszerezze. Minél régibb a demokrácia valamely országban, minél tisztábban fejlődött ki, annál nagyobb ez a szellemi dezorganizáció, mint azt Angliában és Amerikában a legvilágosabban láthatjuk. Természetes, hogy pusztán a politikai demokráciával még nem tudná a burzsoázia ezt a célt elérni. De a demokrácia csak politikai csucspontja annak a társadalmi rendszernek, melynek többi alkatrészei: a gazdaság és a politika eszmei széjjelválasztása; bürokrata államszerkezet létrehozása, mely a kispolgárság nagyrészének anyagi s erkölcsi érdekévé teszi az állam fennmaradását; a polgári pártok, a sajtó, a vallás, stb. Valamennyi együtt (többé vagy kevésbbé tudatos munkamegosztással) azt a célt szolgálja, hogy megakadályozzák az elnyomott osztályoknál az önálló, a saját osztályérdeket kifejező ideológia létrejövését; s ezeknek az osztályoknak egyes tagjait, mint elkülönitett egyéneket, mint puszta „állampolgárokat” hozzák összeköttetésbe az elvont – s osztályok felett trónoló – állammal; hogy ezeket az osztályokat, mint osztályokat, dezorganizálják, s a burzsoázia által könnyen kormányozható atomokká bontsák.

Annak a felismerése, hogy a tanácsok (a munkások és parasztok és katonák tanácsai) a proletáriátus államhatalmát teszik ki: a proletáriátusnak azt a kisérletét jelenti, hogy, mint a forradalom vezető osztálya, ezt a szétzüllési folyamatot megakadályozza. De előbb a proletariátusnak önmagát kell, mint osztályt, megalakitania. S emellett a középrétegeknek azokat az elemeit, melyek ösztönszerüen lázadoznak a burzsoázia uralma ellen, szintén tevékennyé kell szerveznie. Ugyanakkor ezeknek az osztályoknak a többi részeit is fel kell szabaditani a burzsoázia anyagi és eszmei befolyása alól. Okosabb opportunistak, amilyen például Otto Bauer, már belátták, hogy a proletárdiktatúrának, a tanácsdiktatúrának, társadalmi jelentősége nagyobbrészt ez: gyökeresen megszünteti annak a lehetőségét, hogy a burzsoázia ezeket a középrétegeket s főkép a parasztságot vezethesse s a vezetést, az átmeneti időre, a proletariátus kezébe teszi. Azért életfeltétele a proletárforradalomnak a burzsoázia elnyomása, a polgári államszerkezet szétzuzása, a polgári sajtó elpusztitása, mert a burzsoázia az első vereségek után, melyek az államhatalomért folyó harcban érik, egyáltalán nem mond le korábbi gazdasági és politikai vezérszerepéről s még a megváltozott körülmények közt folyó osztályharcban is soká marad meg hatalmasabbnak.

A proletáriátus tehát a tanács-szervezet (mint állam) segitségével ugyanazt a harcot folytatja, amit előbb küzdött az államhatalomért a burzsoázia állama ellen. A burzsoáziát gazdaságilag meg kell semmisítenie, politikailag el kell szigetelnie, ideológiailag széjjel kell züllesztenie és el kell nyomnia. Ugyanakkor azonban a társadalom többi rétegeit, melyeket a burzsoázia vezetése alól kitép, a szabadság felé kell vinnie. Vagyis: nem elég, hogy a proletáriátus objektive a többi kizsákmányolt rétegek érdekeiért harcol, hanem a proletárság államformájának azt is elő kell mozditania, hogy ezeknek a rétegeknek közönyét és elforgácsoltságát neveléssel legyőzze, őket aktivitásra, az állam életében való önálló részvételre nevelje. A tan[á]csrendszer egyik legfőbb feladata a társadalmi életben ujra összekötözni azt, amit a kapitalizmus széjjelszakitott. Ott, ahol a széjjelszakitás csak az elnyomott osztályok tudatában van meg, ott az együvétartozást tudatossá kell tenni. A tanácsrendszer például: mindig elválaszthatatlan egysége a közgazdaságnak és a politikának s ezzel összeköti az emberek közvetlen létét, közvetlen napi érdekeit az összesség döntő kérdéseivel. De [az] objektiv valóságban is helyreállitja az egységet ott, ahol a burzsoázia osztályérdekei „munkamegosztást” hoztak létre. Igy mindenekelőtt létrehozta a hatalmi apparátus (katonaság, rendőrség, közigazgatás, biróság) egységét a „néppel”. A felfegyverzett parasztok és munkások, mint államhatalom, a tanácsok harcának eredményei s egyszersmind létezésük alapfeltétele is. A tanács-rendszer mindenütt összekapcsolja az emberek tevékenységét az állam általános kérdéseivel, gazdasággal, kulturával stb., azáltal, hogy harcol az ellen, hogy mindezeknek a kérdéseknek a kezelése egy zárt, bürokrata réteg előjoga legyen, amely a társadalom életétől el van szigetelve. Azzal, hogy a társadalmi élet valamennyi mozzanatának összefüggését igy a társadalom számára tudatossá teszi (s később a ma még csakugyan széjjelválasztott dolgokat, várost és falut, testi és szellemi munkát, valóban egyesiti) a tanács-rendszer, vagyis a proletár-állam, döntő tényezőjévé válik a proletariátus osztályyá[!]-szerveződésének. Ami a proletáriátusban, a kapitalista társadalom közepett, csupán lehetőség volt, csak most fejlődik valósággá; a proletariátus igazi teremtő energiája csak az államhatalom megragadása után ébredhet fel. De ami a proletáriátusra érvényes, érvényes a polgári társadalom többi elnyomott rétegére is. Azok is csak ebben az összefüggésben fejlődhetnek életre; azzal a különbséggel, hogy ezek az uj államrendben is vezetettek maradnak. De a kapitalizmusban ez a vezetettségük annyit jelentett, hogy a saját gazdasági és társadalmi felbomlásuknak, kizsákmányoltságuknak és elnyomottságuknak nem ébredhettek tudatára. Mig ellenben most, a proletáriátus vezetésével, nemcsak a saját érdekeik szerint élhetnek, hanem kifejleszthetik eddig rejtett vagy elnyomorodott energiáikat is. Vezetettségük most csak abból áll, hogy fejlődésük keretét és irányát a proletariátus, mint vezető osztály, adja meg.

A nem-proletár középrétegek vezetettsége tehát a proletár-államban tartalmilag nagyon lényegesen különbözik a polgári társadalomban való vezetettségüktől. De emellett fennforog még egy nem-lényegtelen formális különbség is: a proletár-állam az első állam a történet folyamán, amely nyiltan és kendőzetlenül osztályállamnak, elnyomó-szerkezetnek, az osztályharc eszközének vallja magát.

Ez a teljes nyiltság, ez a kiméletlen őszinteség teszi csak lehetségessé a valóságos megértést a proletáriátus és a többi rétegek között. De ezenfelül: roppant fontos ön-nevelési eszköz a pro- letárság számára. Mert amilyen végtelenül fontos volt a proletariátusban fölkelteni annak tudatát, hogy a forradalmi harcok döntő szakasza már itt van, hogy az államhatalomért, a társadalom vezetéséért való harc már kitört: époly veszedelmes lenne ezt az igazságot dialektikátlanul megmerevedni hagyni. Nagyon veszedelmes volna, ha a proletárság, mikor már megszabadult az osztályharc-pacifizmus eszmemenetétől, mikor már megértette az erőszak történeti jelentőségét és elengedhetetlenségét, most a másik végletbe esnék s azt hinné, hogy a proletáruralom minden kérdése minden körülmények közt erőszakkal megoldható. De még veszélyesebb volna, ha a proletariátus azt gondolná, hogy az államhatalom meghóditásával az osztályharc véget ért, vagy legalább is szünetel. A proletárságnak meg kell értenie, hogy az államhatalom meghóditása csak egyik szakasza ennek a harcnak. Hogy a harc ezután csak még hevesebbé válik s még csak azt sem lehet állitani, hogy az erőviszonyok azonnal és döntően a proletárság javára tolódtak volna el. Lenin fáradhatatlanul ismétli, hogy a burzsoázia még a tanácsköztársaság kezdetén is, mikor már gazdaságilag kisajátitották, mikor már politikailag elnyomták is: hatalmasabb marad a proletariátusnál. Az erőviszonyok annyiban tolódtak el, hogy a proletáriátus uj, hatalmas fegyvert kapott osztályharca számára: az államot. Természetes, hogy ennek a fegyvernek az értéke, képessége arra, hogy a burzsoáziát felbomlassza, elszigetelje, megsemmisítse s a társadalom többi rétegét megnyerje a munkások és parasztok államában való együttműködésre, a proletáriátust magát valóban vezető osztálylyá[!] szervezze: az államnak ez a feladata még nem oldódik meg automatikusan a hatalom megragadásának tényével, sem ki nem fejlődik szükségképen magából ebből a tényből. Az államnak, mint fegyvernek, a proletárság számára való értéke attól függ, hogy a proletáriátus mit tud csinálni az államból?

A forradalom időszerüsége kifejezést nyer abban, hogy az államprobléma időszerüvé válik a proletárság számára. De ezzel egyszersmind a szocializmus kérdése is közelebb jött a „végcél” ködéből s a proletariátus közvetlen napi-kérdésévé lett. A szocializmus megvaló- sitásának ez a kézzelfogható közelsége szintén dialektikus viszonylat, s veszedelmes lenne, ha (gépiesen-utópikus módon) a szocializmus megvalósitásának közelségét ugy fognók fel, hogy a hatalom puszta megragadásával, (a kapitalisták kisajátitásával, a szocializálással stb.) a szocializmus már meg is van valósitva.

Marx a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet behatóan elemezte s rámutatott arra a sokféle polgári szerkezeti formára, melyet csak hosszu-hosszu fejlődés folyamán lehet majd kiirtani. Lenin itt is a lehető legélesebben meghuzza azt a vonalat, mely az utopizmustól elválaszt bennünket. „Azt hiszem – mondja Lenin – nincs kommunista, aki nem tudná, hogy ez az elnevezés »szocialista tanácsköztársaság« nem azt jelenti, hogy mi most az adott gazdasági viszonyokat szocializmusnak ismerjük el, hanem azt, hogy az átmenetet a szocializmusba meg akarjuk valósítani.” A forradalom időszerüsége a szocializmust mindenesetre a munkásmozgalom napi kérdésévé teszi.

De csak abban az értelemben, hogy most nap-nap-után küzdenünk kell a szocializmus feltételeinek megteremtéséért, hogy a mindennapi konkrét intézkedések közül egynéhány már konkrét lépés a szocializmus megvalósitása felé.

Az opportunizmus ezen a ponton, a szovjet és a szocializmus viszonyának birálatában, azt mutatja, hogy végleg átment a burzsoázia táborába s osztályellensége lett a proletariátusnak. Mert egyrészt minden látszat-engedményt, amit a pillanatnyilag megijedt vagy dezorganizált burzsoázia (a visszaszippantás reményében) a proletáriátusnak tesz: a szocializmushoz vivő valóságos lépésnek tekint. (Gondoljunk az 1918-1919-es szocializáló bizottságokra Ausztriában és Németországban, amely bizottságok azóta már rég feloszlottak!) Másrészt kigúnyolja a tanácsköztársaságot, mert a szocializmust nem lépteti valóban életbe, mert proletár formában, proletár vezetéssel csak a polgári forradalmat hajtja végre. („Oroszország mint parasztrespublika”, „a kapitalizmus visszahozása” stb.) Mindkét esetben bebizonyul, hogy az opportunizmus valamennyi árnyalata számára az igazi ellenség, aki ellen valóban harcolni akar: maga a proletár-forradalom. S ez is csak következetes továbbfejlődése az opportunizmus állásfoglalásának az imperialista háboru dolgában. S épenigy Lenin is csak következetesen továbbvitte a maga birálatát, amelyet a háboru-előtti és utáni opportunizmuson gyakorolt, mikor az opportunistákat praktikusan is a proletárság osztályellenségeiként kezelte a tanácsköztársaságban.

Épen a szocializmus időszerüsége teszi ezt a harcot az opportunizmus ellen sokkal élesebbé, mint amilyen például a Bernstein-vita idején volt. Az állam, mint a proletáriátus fegyvere, a szocializmusért vivott harcban, a burzsoázia elnyomására: egyszersmind fegyver az opportunizmus kiirtására abban a proletári osztályharcban, melyet a diktatúra idején is nem-csökkenő hevességgel folytatni kell.

 

VI.

FORRADALMI REÁLPOLITIKA.

A proletáriátus megragadja a hatalmat és berendezi a maga forradalmi diktaturáját. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus megvalósítása napikérdés lett. Erre a problémára a proletáriátus eszmeileg a legkevésbbé volt előkészülve. Mert a szociáldemokraták „reálpolitikája” a szocializmusnak ismét az utópia jellegét adta, azzal, hogy a napikérdéseket mindig csak mint napi kérdéseket kezelte, a fejlődés egészével való összefüggés nélkül, anélkül, hogy az osztályharc végső problémáira vonatkoztatta volna őket, azzal tehát, hogy soha reálisan és konkréten a polgári társadalom látókörén túl nem mutatott. A végcél elválasztása a mozgalomtól nemcsak a mindennapi kérdések helyes perspektiváját hamisitja meg, hanem magát a végcélt is utópiává ködösiti. Ez a visszaesés az utópiába nagyon különböző formákban nyilatkozik meg. Mindenekelőtt abban, hogy az utópisták a szocializmust nem mint létrejövőt, hanem mint létezőt tekintik. Vagyis a szocializmus problémáit – amennyiben egyáltalán fölmerülnek – csak abból a szempontból nézik, milyen gazdasági kulturális és egyéb kérdések és kedvező technikai és egyéb megoldások lehetségesek, mikor a szocializmus már a megvalósulás stádiumába jutott. De sem azt a kérdést nem vetik fel, hogy ez a helyzet társadalmilag hogyan válik lehetségessé, sem azt, hogy egy ilyen helyzet társadalmilag-konkréten milyen? minő osztályviszonyokat, milyen gazdasági formákat talál a proletariátus abban a történeti pillanatban, amelyben a szocializmus megvalósitásának feladatát megkezdi? (Mintahogy’ annak idején Fourier a falanszterek berendezését pontosan elemezte, anélkül hogy a falanszterig való eljutás konkrét utját meg tudta volna mutatni.) A dialektika eltávolitása a szocialista gondolkodás módszeréből: magát a szocializmust is eltávolítja az osztályharc történeti folyamatából. Akiket a dialektikátlan gondolkodás megmérgezett, azoknak a szocializmus megvalósitási feltételeit és a megvalósitás problémáit is torz perspektivában kell látniuk. Az alapbeállitásnak ez a hamissága olyan mélyre megy, hogy nemcsak az opportunisták gondolkodására terjed ki (akik számára a szocializmus mindig távoli végcél marad), hanem a becsületes forradalmárokat is fonák elképzelésekhez vezeti. Ezek – a Második Internacionálé baloldalának nagy része – magát a forradalmi folyamatot, a hatalomért való harcot, mint folyamatot, összefüggésben tudták látni a mindennapi kérdésekkel, de képtelenek voltak a proletáriátus helyzetét a hatalom megragadása után, s az ebből folyó konkrét problémákat ebbe az összefüggésbe belekapcsolni. Ezen a ponton ők is utópistákká lettek.

Az a nagyszerü realizmus, mellyel Lenin a diktatúra idején a szocializmus összes problémáit tárgyalta s amellyel még polgári és kispolgári ellenfeleinek a tiszteletét is kivivta, ez a nagyszerü realizmus nem egyéb, mint a marxizmus következetes alkalmazása, a történeti és dialektikus szemlélet alkalmazása a szocializmusnak most már esedékessé vált problémáira. Lenin irásaiban és beszédeiben époly keveset találunk a szocializmusról, mint állapotról, amilyen kevés Marx müveiben van róla. De annál többet hallhatunk azokról a lépésekről, melyek a szocializmus megvalósitására visznek. Mert a szocializmust, mint állapotot, képtelenség részleteiben konkréten elgondolnunk. Akármily fontos a szocializmus alapszerkezetének helyes elméleti felismerése, ez a fontosság főképen abban rejlik, hogy a felismerés megadja a szocializmus felé vivő lépések helyességének zsinórmértékét. A szocializmus megismerése – épugy, mint maga a szocializmus – annak a harcnak a terméke, mely a szocializmushoz visz; a szocializmus megismerését csak a szocializmusért vivott harcban, csak e harcon keresztül lehet megszerezni. S minden kisérlet, amely arra törekszik, hogy a szocializmus megismeréséhez ne ezen az uton (az osztályharc mindennapi problémáival való dialektikus cserehatásának utján) jusson el, minden ilyen kisérlet ezt a megismerést metafizikává, utópiává, csak-szemlélővé és nem-gyakorlativá teszi.

Lenin realizmusa, „reálpolitikája” tehát: minden utópizmusnak végleges beszüntetése, Marx ama programmjának konkrét tartalmi megvalósitása, hogy praktikussá lett elméletet, a praxis elméletét kell adnunk. Lenin ugyanazt tette a szocializmus problémájával, amit az állam problémájával tett: kiragadta az eddigi metafizikai elszigeteltségből, az elpolgárosodásból és az osztályharc problémáinak teljes összefüggésébe állitotta be. Azokat a zseniális ujjmutatásokat, amiket Marx a „Gothai Programm Birálatában” és egyebütt is adott, Lenin a történeti folyamat konkrét életén próbálta ki, a történeti valóságban konkrétebbé és teljesebbé tette, mintahogy’ ez Marx korában még egy marxi lángész számára is lehetséges volt.

A szocializmus problémái tehát: a gazdasági szerkezet és az osztályerőviszonyok problémái azon az időponton, amikor a proletáriátus a hatalmat megragadja. Ezek a problémák közvetlenül abból a helyzetből származnak, amelyben a proletáriátus a diktatúrát elkezdi. Tehát csak ebből a helyzetből érthetők meg és válnak megoldhatókká; de ugyanez okból tartalmaznak valami elvileg ujat is, szemben ennek az időpontnak a helyzetével és az összes megelőző helyzetekkel. Ha ezeknek a problémáknak valamenyi eleme a multból nőtt is ki, összekapcsolásuk a proletáruralom megtartásával és megszilárditásával olyan problémákat vet föl, amelyek sem Marxnál, sem más előbb-keletkezett elméletekben adva nem lehettek, amelyeket csak ebből a lényegében uj helyzetből lehet megérteni és megoldani.

Lenin „reálpolitikája” eszerint – ha összefüggéseire és alapvetéseire visszamegyünk – a materialista dialektika eddig elért legmagasabb fokának mutatkozik. Leninnél egyfelől az adott helyzet gazdasági szerkezetének és osztályviszonyainak szigoruan marxista, egyszerü és józan, de azért legkonkrétabb elemzése áll, másfelől az ebből a helyzetből adódó összes uj tendenciáknak olyan világos látása, melyet semmi elméleti elfogultság, semmi utópista vágyakozás meg nem zavar. Ennek a (látszólag szimpla és a materialista dialektika lényegéből fakadó) követelménynek eleget tenni egyáltalán nem könnyü. (Ez a követelmény azért fakad a materialista dialektika lényegéből, mert ez a dialektika a történet elmélete.) A kapitalizmus gondolkodásmódja mindenkibe, és főként a tudósokba, belenevelte azt a hajlamot, hogy az ujat teljesen a régiből, a mait végig a tegnapiból akarják kimagyarázni. (A forradalmárok utópizmusa kisérlet arra, hogy magukat a saját copfjuknál fogva rántsák ki az árokból, próba arra, hogyan lehetne egyetlen ugrással egy egészen uj világ legközepében teremni, ahelyett hogy a dialektika segítségével az ujnak a régiből való dialektikus keletkezését megértenék.) „Ezért van az – mondja Lenin – hogy sokakat, nagyon sokakat megzavar az államkapitalizmus. Hogy zavarba ne essünk, arra az alapvető tételre kell gondolnunk, hogy az államkapitalizmusnak azt a formáját, amelyet mi alkalmazunk, semminő irodalom nem elemezte még és pedig egyszerüen azért, mert mindazok a fogalmak, amelyek ehhez a szóhoz füződnek, a kapitalista társadalomban megnyilatkozó polgári hatalomra vonatkoznak. S nekünk olyan államunk van, mely a kapitalizmus sinjét már elhagyta, de az uj sinre még át nem érkezett.”

De mit talál az uralomra jutott orosz proletáriátus maga előtt, mint környezetet, konkrét, valóságos környezetet, a szocializmus megvalósitása számára? Először is (aránylag) kifejlett monopól-kapitalizmust, a kapitalizmus háboru-okozta összeomlását egy hátramaradt parasztországban, amelynek parasztsága csak a proletárforradalom révén tudta magát a feudális maradványok bilincseiből kiszabaditani. Másodszor, Oroszországon kivül, ellenséges kapitalista világot, mely minden rendekezésére álló eszközzel ráveti magát az ujonnan-támadt munkás- és parasztállamra. Ez a kapitalista világ elég erős lenne még arra is, hogy az uj államot gazdaságilag és katonailag elpusztitsa, ha őt magát nem szaggatnák széjjel az imperialista kapitalizmus ellentéteinek egyre fokozódó megnyilvánulásai, melyek a proletárságnak folyton alkalmat adnak a kapitalista államok vetélkedésének kihasználására. (Ezzel persze csak a két fő probléma-csoportot érintettük; de néhány oldalon még ezt a kettőt sem lehet kimeritően letárgyalni.)

A szocializmusnak, mint a kapitalizmust felváltó magasabb gazdasági formának, csak az lehet az anyagi alapja, hogy az ipart átszervezi és előbbreviszi, alkalmazza a dolgozók szükségleteihez, átgyurja az egyre értelmesedő élet értelmében (megszünteti falu és város, szellemi és testi munka különbségét). A szocializmus ez anyagi alapjainak állapotától függ tehát a szocializmus megvalósitásának utja és lehetősége. S ezen a ponton Lenin, még 1917-ben, a hatalom megragadása előtt, világosan megállapitotta a gazdasági helyzetet és azokat a feladatokat, melyek belőle a proletariátus számára származnak. „A történet dialektikája épen az, hogy a háboru, amely roppantul meggyorsitotta a monopolista kapitalizmus átalakulását állam-monopolista kapitalizmussá, épen ezáltal hatalmasan közelebbvitte az emberiséget a szocializmushoz. Az imperialista háboru a szociális forradalom előestéje. S nemcsak azért, mert a háboru, a maga szörnyüségével, létrehozza a proletár-lázadást – nincs lázadás, amely megvalósithatná a szocializmust, ha az idő gazdaságilag erre nem érett még – hanem azért, mert az állam-monopolista kapitalizmus tökéletes anyagi előkészitése a szocializmusnak, kapuja néki, mert a történeti létrán közte és a következő fok között, amelyet szocializmusnak neveznek, nincsek másik fok.” Eszerint „a szocializmus nem egyéb állam-kapitalista monopóliumnál, melyet az egész nép számára használunk ki s amely ennyiben nem kapitalista monopólium többé”. És 1918 elején: „…az állam-kapitalizmus a mi tanácsköztársaságunk mai helyzetében egy lépést jelentene előre. Ha például egy féléven belül minálunk az állam-kapitalizmus gyökeret tudna verni, ez hatalmas siker volna és a legbiztosabb garancia arra, hogy nálunk a szocializmus egy év mulva véglegesen megalapitható és legyőzhetetlen.”

Leninnek ezeket a mondatait azért kell hangsulyozottan idéznünk, hogy véget vessünk annak a polgári és szociáldemokrata legendának, mely azt hirdeti, hogy Lenin, miután csütörtököt mondott a kommunizmus „egyszerre való” bevezetésének doktriner-marxista kisérlete, „reálpolitikai okosságból” megalkudott a helyzettel és politikája eredeti vonalától eltért. A történeti igazság épen ennek az ellenkezője. Az ugynevezett hadi kommunizmus, melyet Lenin „polgárháboru és pusztulás által okozott átmeneti intézkedésnek” nevez, amely „nem volt és nem lehetett a proletárság gazdasági feladatainak megfelelő politika”, épen a hadi kommunizmus volt az eltérés az eredeti vonaltól, amelyen – Lenin elméleti előrelátása szerint – a szocializmus fejlődése létrejön. A hadi kommunizmus elkerülhetetlen intézkedés volt, melyet a belső és a külső háboru tett szükségessé, de csak átmeneti intézkedés. Lenin szerint azonban veszedelmes lett volna, ha a proletárság a hadikommunizmusnak ezt a jellegét félreismerte volna, ha a szocializmus felé vivő valóságos lépésnek tekintette volna, mintahogy sok becsületes forradalmár tette is, akik, persze, nem állottak Leninnel egy elméleti magaslaton.

Nem arról van tehát szó, hogy a gazdasági élet külső formái mennyire szocialista jellegüek, hanem kizárólag arról, mennyire sikerül a proletáriátusnak azt a gazdasági szerkezetet, amit a hatalom megragadásakor átvett s amely a proletáriátus társadalmi létének alapja, mennyire sikerül a nagyipart tényleg kormányoznia s a nagyipar kormányzását tényleg a maga osztálycéljainak szolgálatába állitani. De bármennyire megváltozott is ezeknek az osztálycéloknak a környezete s megváltoztak ennek következtében a cél-megvalósitó eszközök, általános alapjuk ugyanaz kellett hogy maradjon. Vagyis az osztálycél továbbra is az, hogy a proletárságnak a mindig ingadozó középrétegek (s különösen a parasztság) maga mögé sorakoztatásával a döntő fronton, a burzsoáziaellenes fronton, kell folytatnia az osztályharcot. És itt nem szabad megfeledkezni arról, hogy első győzelmei ellenére is: a proletáriátus gyöngébb osztály maradt és marad is még sokáig, mindaddig, amig a forradalom, világméretekben, nem győzedelmeskedik. A proletáriátus harcának tehát gazdaságilag két elv szerint kell igazodnia. Az egyik, hogy gátat kell vetnie a nagyipar háboru- és polgárháboru-okozta züllésének; mert ha ez az alap nincs meg, akkor a proletáriátus, mint osztály, elpusztul. A másik, hogy a termelés és az elosztás minden problémáját ugy kell szabályoznia, hogy a parasztság, melyet az agrárkérdés forradalmi megoldása a proletáriátus szövetségesévé tett, megmaradjon ebben a szövetségben, annak révén, hogy a proletáriátus a parasztság anyagi érdekeit lehetőleg kielégiti. Az eszközök, melyek ezeket a célokat megvalósithatják, a körülmények szerint változnak. De ennek a célnak fokozatos megközelitése az egyetlen ut, a proletáruralom fenntartására, az egyetlen mód a szocializmus megközelitésére.

Az osztályharc burzsoázia és proletariátus között a belső gazdasági fronton is változatlan hevességgel folyik tovább. A kisüzem, melyet megszüntetni, „szocializálni” ezen a fokon még tisztára ábránd, „a kapitalizmust és a burzsoáziát folyton, minden nap és minden  órában, elementárisan és tömegesen is ujratermeli”. Attól függ minden, hogy ebben a vetélkedésben az ujra létrejövő, ujra tőkét halmozó burzsoázia győz-e, vagy a proletariátus kezében levő állami nagyipar? Ezt a versengést a proletariátusnak muszáj megkockáztatnia, ha nem akarja azt kockáztatni, hogy a kisüzemek és a kereskedelem megfojtása miatt (amit valóban keresztülvinni egyelőre csak illuzió) a parasztsággal való szövetsége meglazuljon. Emellett a burzsoázia még a külföldi tőke és a koncessziók alakjábat is részt vesz ebben a versengésben. Itt az a fonák helyzet támad, hogy a tőkének ezt a beavatkozását – tekintet nélkül a tőke szándékaira – gazdaságilag a proletariátus szövetségesévé lehet tenni, mert a tőkével a nagyipar gazdasági erejét lehet fejleszteni. Szövetség jön létre „a kisüzem elemei ellen”. Természetes, hogy ugyanekkor erélyesen harcolni kell a koncessziós külföldi tőkének ama magától értetődő törekvése ellen, hogy a proletárállamot lassanként kapitalista gyarmattá alakítsa át. (Koncessziós feltételek, a külföldi kereskedelem monopóliuma a proletárállam kezében stb.)

Ebben a kis műben lehetetlen Lenin gazdasági politikáját még csak vázlatosan is ösmertetni. Amit elmondtunk, az csak példa, amivel Lenin politikájának elveit, elméleti alapját akartuk kidomboritani. S Lenin alapelve az volt, hogy a proletáruralmat, nyilt és titkos ellenségek egész világa ellen, s az ingadozó és megbizhatatlan szövetségesek ellenére is, minden áron fenn kell tartani. Ahogy’ már a hatalom megragadása előtt is Lenin politikájának alapelve az volt, hogy a pusztuló kapitalizmus egymást keresztező törekvéseinek zürzavarában megtalálja azokat a mozzanatokat, amelyek kihasználása a proletariátust a társadalom vezető és uralkodó osztályává teheti. Ehhez az elvhez Lenin életehossziglan rendithetetlenül, megalkuvatlanul ragaszkodott. De ezt az elvet – époly megalkuvatlanul – dialektikus elvnek fogta fel. Abban az értelemben, hogy „a marxi dialektika alaptétele az, hogy minden határ, ami a természetben és a történetben van, csak a körülményektől függő és mozgékony, hogy nincs egyetlen olyan jelenség, amely, bizonyos körülmények közt, a saját ellentétébe át ne csaphatna”. Ezért a dialektika megköveteli, hogy „az illető társadalmi jelenséget fejlődésében minden oldalról megvizsgáljuk, hogy a külső és látszólagos mozzanatokat visszavezessük az alapvető, mozgató erőkre: a termelőerők kifejlődésére és az osztályharcra”. Leninnek, mint dialektikusnak, abban rejlik nagysága, hogy a dialektika alapelveit, a termelőerők kifejlődését és az osztályharcot, mindig világosan látta, legbenső lényegük szerint, konkréten, elvont elfogultság nélkül, de egyszersmind anélkül is, hogy a felszini jelenségek fetisista zürzavara által magát megtéveszttetni engedte volna. Hogy minden jelenséget, amellyel dolga volt, visszavezetett erre a végső alapra: konkrét (azaz osztályuk által meghatározott) emberek konkrét s osztályérdekből fakadó cselekvésére. Csak ha ennek az elvnek a látószögéből nézzük Lenint, akkor hullik széjjel az „okos reálpolitikus”, a „megalkuvás mestere” felől szóló legenda s látjuk meg az igazi Lenint, a marxi dialektika következetes kiépitőjét.

Mindenekelőtt a kompromisszum (megalkuvás) fogalmi meghatározásából el kell távolitanunk minden olyan értelmezést, mintha „fogás”-ról, ügyeskedésről, raffinált becsapásról volna szó. „Azokat az embereket, – mondja Lenin – akik politika alatt apró csalafintaságokat értenek, melyek néha már a csalással határosak, nekünk a leghatározottabban el kell utasitanunk. Osztályokat megcsalni nem lehet.” A kompromisszum tehát Lenin számára annyit jelent, hogy osztályok vagy (elnyomott népeknél) nemzetek tényleges fejlődési irányzatát, mely bizonyos körülmények közt, bizonyos ideig, bizonyos kérdésekben a proletáriátus érdekeivel párhuzamosan halad, a proletáriátus számára – s mindkettejük javára – kell értékesiteni.

Néha még a munkásosztály döntő ellenségével, a burzsoáziával kötött kompromisszum is lehet az osztályharc egyik formája. (Gondoljunk Szovjetoroszország viszonyára az imperialista államokhoz.) S az opportunizmus szóvivői bele is csimpaszkodnak a kompromisszumoknak ebbe a speciális formájába, részben, hogy Lenint itt is mint „nem-dogmatikust” dicsérjék, vagy ócsárolják, részben hogy a saját kompromisszumaik számára köpönyeget találjanak. Az első érv semmisségére már rámutattunk, a második érv megitélésénél – mint minden dialektikus kérdésnél – a totalitást (a teljességet), a kompromisszum egész konkrét világkörnyezetét kell tekintetbe vennünk. S itt csakhamar kiderül, hogy Lenin kompromisszumai és az opportunisták kompromisszumai épen egymással ellenkező feltétlelekből [!] indulnak ki. A szociáldemokrata taktika – bevallottan vagy öntudatlanul – azon alapul, hogy a voltaképeni forradalom még messze van; a szociális forradalom feltételei még nincsenek jelen, a proletáriátus eszmeileg még nem érett a forradalomra, a párt- és a szakszervezetek még gyöngék, stb.: tehát a proletáriátusnak kompromisszumokat kell kötnie a burzsoáziával. Mennél inkább meglesznek a szociális forradalom tárgyi feltételei, annál „tisztábban” valósíthatja meg a proletáriátus a maga osztálycéljait. Ugyhogy a gyakorlati kompromisszum gyakran nagy radikalizmust tesz lehetségessé, elméleti tisztaságot a végcélok dolgában. (Itt most persze csak azokról a szociáldemokrata elméletekről van szó, amelyek szükségesnek tartják még azt, hogy valami módon megtartsák az osztályharc elméletét. Mert a többi „szociáldemokrata” vélemény már ott tart, hogy a kompromisszum nem is kompromisszum neki, hanem „a különböző foglalkozáságak” természetes együttműködése az „összesség” javára.)

Lenin számára azonban a kompromisszum egyenesen és logikusan a forradalom esedékességéből következik. Ha az egész korszak alapjellege a forradalom esedékessége, ha ez a forradalom – bármely egyes országban, vagy az egész világon – minden pillanatban kitörhet, anélkül, hogy ezt a pillanatot bármikor is előre meg lehetne állapitani, ha az egész korszak forradalmi jellege a polgári társadalom fokozódó bomlásában nyilatkozik meg (aminek az a szükséges következménye, hogy a legkülönbözőbb tendenciák szakadatlanul váltogatják és keresztezik egymást): akkor mindez azt jelenti, hogy a proletáriátus a maga forradalmát nem kezdheti és hajthatja végre a magaválasztotta „legkedvezőbb” körülmények közt, s hogy ennek megfelelően minden tendenciát, mely – ha mégoly átmeneti is – a forradalmat erősiti, vagy legalább ellenségeit gyöngiti, minden esetre okvetlenül ki kell használni. Imént idéztük Lenin néhány nyilatkozatát, melyekből látható, hogy, még a hatalom megragadása után is, milyen józan volt Lenin a szocializmus megvalósitásának tempóját illetőleg. Néhány mondat Lenin egyik utolsó cikkéből, melyet már a „kompromisszumok” után irt, époly világosan megmutatja azonban, hogy Lenin számára az óvatos előrelátás sohasem jelentette a forradalmi cselekvés halogatását.

„Napóleon ezt irta: »On s’engage et puis on voit.« Ami, szabadon lefordítva ezt mondja: »Előbb bele kell menni a komoly harcba, a többi majd kiderül aztán.« Igy mi is előbb belementünk a komoly harcba, 1917 októberében s aztán derültek ki olyan egyes részletek (a világtörténet szempontjából kétségtelenül csak részletek) amilyenek a breszti béke, vagy az uj gazdasági irány, a Nyep.”

A kompromisszumok lenini elmélete és taktikája tehát csak logikusan következik abból a marxista, dialektikus történetmegismerésből, hogy az emberek maguk csinálják ugyan történetüket, de nem csinálhatják magukválasztotta körülmények között. Abból a megismerésből, hogy a történet mindig ujat hoz létre s hogy ezért a történeti pillanatok, a tendenciák kereszteződésének pontjai, soha ugyanabban az alakban vissza nem térnek: következik, hogy azok a tendenciák, melyek a forradalom számára ma értékesíthetők, holnap halálos veszedelme lehetnek a forradalomnak és megforditva. Igy Lenin 1917 szeptember elsején meg akar állapodni a mensevikekkel és a szociálforradalmárokkal s kompromisszumot ajánl nekik ennek a bolseviki jelszónak az alapján: „Minden hatalmat a tanácsoknak!” De már szeptember 17-én ezt irja: „A kompromisszum felajánlása már elkésett. Talán az a néhány nap, melynek folyamán a békés fejlődés még lehetséges volt, elmulott. Sőt világosan látszik, hogy csakugyan elmúlott.” Ennek az elméletnek az alkalmazása Brestlitovszkra [!], a koncessziókra, stb. magától adódik.

Hogy Lenin kompromisszum-elméletének mennyire a forradalom esedékessége volt az alapja, azt talán még élesebben mutatják Lenin elméleti harcai saját pártjának balszárnya ellen (az első forradalom után; a breszti béke után az orosz viszonyokra vonatkozóan; 1920/21-ben európai méretekben). Mindezekben a vitákban a baloldali radikalizmusnak minden kompromisszum elvi elvetése volt a jelszava. S Lenin vitájának az a lényege, hogy a kompromisszum elutasitása: kitérés a döntő harcok elől s hogy ennek a meg-nem-alkuvásnak az alapja forradalmi defetizmus (az a hit, hogy a forradalmat leverik). Mert az igazi forradalmi helyzet – és ez Lenin szerint korunk jellege – épen abban nyilatkozik meg, hogy nincs az osztályharcnak olyan területe, melyen forradalmi (vagy ellenforradalmi) lehetőségek adva ne volnának. Az igazi forradalmárnak tehát, annak, aki tudja, hogy forradalmi időszakban élünk s aki gyakorlatilag is levonja az ebből következőket, az igazi forradalmárnak a társadalmi és történeti valóság egészét mindig ebből a szempontból kell néznie s a forradalom érdekében mindent, a legnagyobbat csakugy, mint a legkisebbet, a szokásosat épugy, mint a meglepőt, a leghatékonyabban számba kell vennie, abból a szempontból és csakis abból, hogy mennyire fontos a forradalom számára. S ha Lenin a baloldali radikalizmust néha baloldali opportunizmusnak nevezi, akkor nagyon helyesen és mélyen mutat rá mindkét irányzat közös történet-látására. Pedig egyébként a két irányzat ellentétes áramu, az egyik minden kompromisszumot elvet, a másik a kompromisszumban látja a „reálpolitikát”, szemben a „dogmatikus elvekhez való merev ragaszkodással”. De mégis közös kettejükben a pesszimizmus a proletárforradalom közelségére és esedékességére vonatkozóan. Abból, ahogyan Lenin ezt a két irányt ugyanazon elvből utasitja vissza, láthatjuk, hogy a kompromisszum Leninnél és az opportunistáknál csak ugyanaz a szó, de mindegyőjüknél más valóságra vonatkozik s ezért mindegyőjüknél egészen más fogalmat takar.

Annak a megismerése, mit értett Lenin kompromisszum alatt, hogyan alapozta meg elméletileg a kompromisszumok taktikáját, nemcsak Lenin módszerének megértésére alapvető jelentőségü, hanem gyakorlatilag is rendkivül fontos. A kompromisszum Leninnél csak az elvekhez való ragoszkodással [!] és a marxista módszerrel való dialektikus cserehatásban lehetséges; a kompromisszum mutatja mindig a marxista elmélet megvalósitásának legközelebbi reális lépését. S ahogy’ ez az elmélet és ez a taktika élesen elkülönül a „tiszta” elvekhez való gépies merevségü ragaszkodástól, ugy kell minden elvtelenül általánositó „reálpolitikától” is elkülönöznünk. Vagyis Leninnek nem elég, hogy a maga ténylegességében helyesen felismerjük és értékeljük a konkrét helyzetet, melyben cselekszünk, a konkrét erőviszonyokat, melyek a kompromisszumot meghatározzák, a proletármozgalom továbbfejlődésének tendenciáját, mely a mozgás irányát eldönti; hanem a munkásmozgalom roppant gyakorlati veszedelmének tartja, ha a ténylegesség helyes felismerését nem illesztjük bele az egész történetfolyamat általános helyes felismerésébe. Igy a német kommunisták praktikus magatartását a Kapp-puccs után tervezett „munkáskormány” irányában (az ugynevezett lojális ellenzékiséget), helyesnek ismerte el. De ugyanakkor a legélesebben elitélte azt, hogy ezt a helyes taktikát elméletileg helytelen – demokrata ábrándokkal teli – történetlátással alapozták meg.

Ennek a kompromisszum-elméletnek az alapja tehát: az általánosnak és a különösnek helyes egyesitése, az általánosnak (a történet általános tendenciájának) felismerése a különösben (konkrét helyzetben) s az elméletnek ebből keletkező konkréttá válása. Azok, akik Leninben csak okos, vagy esetleg zseniális „reálpolitikust” látnak, teljességgel félreismerik Lenin módszerének lényegét. S mégjobban félreismerik azok a másikak, akik Lenin döntéseit mindenütt alkalmazható „recepteknek”, „előirásoknak” tekintik. Lenin soha fel nem állitott „általános szabályokat”, melyeket esetek sorozatára „alkalmazni” lehetne. Lenin „igazságai” a konkrét helyzet konkrét elemzéséből nőnek ki, a dialektikus történet-szemlélet segitségével. Lenin ujjmutatásainak vagy döntéseinek „általánositásából” csak karrikatúra, csak vulgárlenimizmus származhatik, olyan, amilyen például azoké a magyar kommunistáké volt, akik, 1919 nyarán, a Clémenceau-jegyzékre adott felelet dolgában a breszti békét – teljesen eltérő helyzetben – egyszerüen utánozni próbálták. Mert, mint ezt Marx Lassalle[-]nál erősen megrótta: ,,… a dialektikus módszer itt (Lassalle[-]nál) hamisan van alkalmazva. Hegel sohasem nevezte dialektikának azt, ha valaki egy csomó »esetet« egy általános elv alá gyömöszölt.”

Valamennyi meglévő tendencia figyelembevétele az adott konkrét helyzetben: nem azt jelenti, hogy ezeknek a tendenciáknak egyforma sulyuk van a döntésnél. Ellenkezőleg. Minden helyzetnek megvan a maga központi problémája, amelynek eldöntésétől függ nemcsak a vele egykoru többi kérdések megoldása, hanem a jövő valamennyi társadalmi tendenciájának tovább fejlődése is. „Érteni kell ahhoz – mondja Lenin – hogyan kapjuk el minden pillanatban a láncnak azt a bizonyos szemét, amellyel, ha minden erőnkkel belekapaszkodunk, az egész lánc a kezünkben marad s elő tudjuk késziteni azt, hogy erősen megfoghassuk a lánc következő szemét; s az események történeti láncán a láncszemek egymásutánja, alakja, összekapcsolódása, egymástól való különbsége nem olyan egyszerü és értelmetlen, mint egy közönséges láncnál, amit kovács kalapált össze.” Hogy a társadalmi életnek melyik mozzanata ez a láncszem az adott pillanatban, az csak a marxista dialektikából, a konkrét helyzet konkrét elemzéséből derülhet ki. De megtalálni csak a társadalomnak, mint folyamatban lévő egésznek, forradalmi szemléletével lehet csupán. Mert csak az egészre való vonatkozás adja meg annak a láncszemnek ezt a jelentőséget; s azért kell azt a láncszemet megragadni, mert benne és vele az egészet ragadtuk meg. Igy Lenin nagyon élesen emeli ki ezt a problémát, szintén utolsó irásai egyikében, amely a szövetkezetekről szól és arra mutat rá, hogy „sok minden abból, ami a régi szövetkezeti-emberek álmaiban fantasztikus, sőt rossz-szaguan romantikus volt, mezitlen valósággá lett.” És ezt is mondja ugyanott: „Voltaképen »csak« az van számunkra hátra, hogy népünket olyan »civilizálttá« tegyük, hogy a szövetkezetben való személyes részvevés minden előnyét megértse és ezt a részvevést elkezdje. »Csak« ez van hátra. Semmi más furfangra nem volna szükségunk [!] ahhoz, hogy a szocializmusra áttérhessünk. De hogy ezt a »csak«-ot elintézzük, ahhoz teljes változás, az egész néptömeg kulturális fejlődésének nagy darab utja szükséges.” Sajnos: itt nem elemezhetjük Leninnek ezt az egész cikkét részletesen. Egy ilyen elemzés – és pedig Lenin akármelyik ujjmutatásának elemzése – megmutatná, hogyan van benne mindegyik ilyen „láncszemben” mindig az egész. Hogy a helyes marxi politikának az az ismérve, hogy a folyamatból mindig azt a mozzanatot ragadjuk ki, s a legnagyobb erőt arra összpontositsuk, amely mozzanat – az adott pillanatban, az adott fejlődési szakaszon – magában rejti ezt a vonatkozást az egészhez, a jelen egészéhez és a jövő központi fejlődési problémájához, tehát magához a jövőhöz is, s magában rejti a maga gyakorlatilag megfogható egészében. A következő, a fontos lánc-szemnek ez a megragadása nem azt jelenti, hogy tépjük ki ezt a mozzanatot az egészből, s hanyagoljuk el a többi mozanatokat ennek az egynek a kedvéért. Ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy valamennyi többi mozzanatot vonatkoztassuk erre a központi problémára s ebben a vonatkozásban értsük és oldjuk meg helyesen. Valamennyi probléma egymáshoz kapcsolódását ezzel nem lazitottuk, sőt inkább erősebbé és konkrétebbé tettük.

Ezeket a mozzanatokat a történeti folyamat, a termelőerők objektiv fejlődése hozza létre. De a proletáriátustól függ, tudja-e és mennyire tudja felismerni, megragadni s ezáltal továbbfejlődésükben befolyásolni őket. A marxizmus alapvető, már többször idézett tétele, hogy az emberek a történetüket maguk csinálják, a forradalom korszakában, az államhatalom megragadása után egyre fokozódó jelentőséget nyer. Természetes, hogy ahhoz, hogy a tétel igaz maradjon, kell az a dialektikus kiegészités is, mely a nem-magunk-választotta viszonyokról szól. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a párt szerepe a forradalomban – s ez a még ifju Lenin nagy gondolata – a szocializmusba való átmenet korában még nagyobb és döntőbb, mint amilyen az előkészités korában volt. Mert minél nagyobbá válik a proletáriátus tevékeny, a történet menetét meghatározó befolyása, mennél sorsdöntöbbé lesz – jó és rossz értelemben – a proletáriátus beleszólása a maga és az egész emberiség ügyébe, annál fontosabb, hogy az egyetlen iránytü ezen a vad és viharos tengeren, a proletárság osztálytudata, minél tisztábban megmaradjon; ez a szellem, mely az egyetlen lehetséges vezér a küzdelemben, egyre növekvő világosságuvá legyen. A proletár-párt aktiv-történeti szerepének ez a jelentősége alapvonása Lenin elméletének, tehát politikájának is s ezt nem győzi eléggé hangsulyozni s jelentőségét a praktikus döntések számára aláhuzni. Igy ezt mondja az Oroszországi Kommunisták Pártjának XI. pártnapján, mikor az államkapitalizmus ellenzőivel szemben lép fel: „Az államkapitalizmus az a kapitalizmus, melyet korlátozni, melynek határait megszabni képesek leszünk; ez az államkapitalizmus össze van kapcsolva az állammal; és ez az állam: a munkások, a munkásság leghaladottabb része, az elő-csapat, amely mink vagyunk… S az már mitőlünk függ, hogy ez az államkapitalizmus milyen legyen.”

Ezért a szocializmus felé fejlődés minden fordulópontja mindig és egyformán belső problémája a pártnak: az erők átcsoportositása, a pártszervezetek hozzáidomitása az uj feladatokhoz; mindez azért, hogy a társadalom fejlődését olyan értelemben befolyásolhassuk, melyet az egésznek proletár osztályszempontból való gondos és pontos elemzése ad meg. Ezért áll az államnak – amely mink vagyunk – hatalmi rangsorában legfelül a párt. De épen azért van ez a párt maga – mert a forradalom csak világméretekben győzhet, mert a proletáriátus csak mint világproletáriátus tud osztállyá szerveződni – a párt maga, mint szekció, a proletárforradalom legfőbb szervének, a Kommunista Internacionálénak alárendelve. A gondolkodás gépies merevsége, mely az opportunistákat és a polgáriakat jellemzi, az ilyen kapcsolatokban mindig megoldhatatlan ellentmondásokat fog találni. Nem fogja megérteni, hogyan lehet az, hogy a bolsevikiek, miután „visszatértek már a kapitalizmushoz”, még egyre ragaszkodnak a régi pártszerkezethez, a régi „demokráciátlan” pártdiktaturához? Nem fogja megérteni, hogyan lehet az, hogy a Kommunista Internacionálé egy pillanatig sem mond le a forradalomról, sőt minden rendelkezésére álló eszközzel előkésziteni és szervezni igyekszik, mig – ugyanakkor – az orosz proletárállam békét köt az imperialista hatalmakkal s törekszik előmozditani az imperialista kapitalizmus részvételét Oroszország gazdasági felépitésében. Nem fogja megérteni, hogyan lehet az, hogy a párt a maga belső szigoru jellegéhez könyörtelenül ragaszkodik és a legerélyesebb eszközökkel szilárditja eszmeileg és szervezetileg ezt a jelleget, mig a tanácsköztársaság gazdasági poli[ti]kája félve ügyel arra, hogy meg ne lazuljon szövetsége a parasztokkal, kiknek fennállását köszöni, mig a tanácsköztársaság – az opportunisták szemében – mindinkább parasztállammá lesz, proletárjellegét mindjobban elvesziti, stb. stb. A dialektikátlan gondolkodás gépies merevsége nem tudja felfogni, hogy ezek az ellentmondások: tárgyi, létező ellentmondásai a mostani kornak, hogy az Oroszországi Kommunisták Pártjának politikája Lenin politikája, csak annyiban ellentmondásosak, amennyiben saját társadalmi létük tárgyi ellentmondás[á]ra a dialektikusan helyes választ keresik és találják meg.

Ekként Lenin politikájának elemzése mindig a dialektikus módszer alapkérdéseihez visz vissza bennünket. Lenin egész életműve: a marxi dialektika következetes alkalmazása, egy óriási átmeneti időszaknak szakadatlanul változó, mindig ujat termelő jelenségeire. De mert a dialektika nem kész elmélet, melyet az élet jelenségeire gépiesen alkalmazni lehetne, hanem csak alkalmazásában, alkalmazásán át van meg, mint elmélet: azért a dialektikus módszer Lenin praxisából szélesebben, telibben, elméletileg fejlettebben kerül ki, mintahogy Lenin ezt [a] módszert Marx és Engels örökéből átvette.

Ezért teljesen jogosult a leninizmusról, mint a materialista dialektika fejlődésének uj szakaszáról beszélni. Lenin nemcsak helyreállitotta a marxi tan tisztaságát, évtizedes ellapositás és eltorzitás után (amit a vulgármarxizmus végzett), hanem magát a módszert is továbbfejlesztette, konkrétebbé, érettebbé tette. De ha most a kommunisták feladata az, hogy Lenin vezérfonala mentén továbbmenjenek, akkor ez a továbbmenés csak ugy lehet termékeny, ha a kommunisták megpróbálnak ugyanugy viszonylani Leninhez, ahogy’ Lenin viszonylott Marxhoz. Ennek módja és tartalma a társadalom fejlődésétől, azoktól a problémáktól és feladatoktól függ, melyeket a történeti folyamat a marxizmus elé tüz, sikere pedig attól, hogy a proletariátus vezető pártjában a proletár osztályöntudat milyen mértékben lesz meg.

A leninizmus azt jelenti, hogy a történeti materializmus elmélete még közelebb jutott a proletárság napi küzdelmeihez, még gyakorlatibb lett, mint amilyen Marx korában lehetett. A leninizmus hagyománya tehát csak az lehet, hogy a történeti matérializmusnak ezt az élő és élet-sarjasztó, növekvő és nőttető funkcióját hamisitatlanul és merevetlenül megőrizze. Ezért kell a kommunistáknak – ismételjük – Lenint ugy tanulmányozni, ahogy’ Lenin Marxot tanulmányozta. Tanulmányozni, hogy a dialektikus módszert alkalmazni megtanulják, hogy megtudják, hogyan kell a konkrét helyzet konkrét elemzésével az általánosban a különöset, a különösben az általánost, az uj mozzanatban azt, ami az addigi folyamattal összeköti, s a történeti folyamat törvényességében az egyre létrejövő ujat, az egészben a részt és a részben az egészet, a fejlődés szükségszerüségében az aktiv cselekvés mozzanatát és a cselekvésben a történeti folyamat szükségszerüségével való kapcsolatot megtalálni. A leninizmus a konkrét, nem-skatulyázó, nem-gépies, tisztán praxisra irányitott gondolkodásnak eddig-el-nem ért fokát jelenti. A leninisták feladata: ezt megtartani. De a történeti folyamatban csak az tud fennmaradni, ami magát élően továbbfejleszti. S a leninizmus hagyományának ilyen fenntartása: ez a legszebb feladata ma mindenkinek, aki a dialektikus módszert, mint a proletári osztályharc fegyverét komolyan veszi.

 

[1] Az áru a kapitalista társadalomban – Marx szerint – abban a sajátságos formában jelentkezik, hogy bár lényegében viszonyt, éspedig emberek közötti viszonyt ábrázol, mégis mint olyan dolog lép fel, amely egyképen eltakarja az emberek közötti összefüggéseket és a dolgok dologi sajátságait. Az áruviszony ilyen szükségszerüen hamis öntudati tükröződését nevezi Marx árufetisizmusnak.