Kunfi Zsigmond

Garami a forradalomban – és emlékirataiban^[1]

 

Goethe, amikor emlékiratait öregkorában megírta, a „Dichtung und Wahrheit” címmel a képzelet színező és eltorzító mentségére hivatkozott amaz eltérések igazolására, amely előadása és a valóság között van. Garami emlékirataiban nem képzelet, hanem a rossz emlékezés pajzsát tartja előadása fölé védelemül s igazolásul s számos döntő dolognál siklik el azzal, hogy a dolgokra így emlékezik vagy sehogysem. Nehéz is vitára kelni olyan történetíróval – s a memoire is történelemírás –, aki eleve lefegyverzi a bírálót azzal, hogy maga mondja meg, hogy emlékezete hiányos és megbízhatatlan. Noha a feledés és visszaemlékezés a fölületes gondolkodás szemében szeszélyes, kormányozhatatlan és törvényekhez nem kötött lelki történésnek tűnik fel, éppen Garami, aki szabad óráiban sokat foglalkozott freudizmussal, bizonyára jól tudja, milyen nagy mértékben feledjük el azt, amit nem akarunk tudni, miképpen esnek ki egy gondolatsorból éppen azok a szemek, amelyek a magunk megvádolására és ellenfeleink igazolására alkalmasak. Ennek a tudatunk alatt dolgozó éjjeli ügyésznek kék ceruzája ugyancsak meglátszik Garami emlékezéseinek lapjain. Amilyen botorság volna ezért önmagáért Garaminak bármi szemrehányást is tenni, mégis jogos dolog arra figyelmeztetni, hogy még az emlékiratok formájában író történetírónak is nemcsak joga, de kötelessége is a saját emlékezetének korrigálására felhasználni a mások emlékezetét, ha és amennyiben rendelkezésre áll. Kétszeres kötelesség ez akkor, ha az ilyen emlékiratok a mának legégetőbb politikai és emberi következményekkel járó kérdéseibe nyúlnak bele, s a tévedések és feledések esetleg döntő jelentőségű politikai tényezőkké válhatnak pártok és emberek mellett vagy ellen.

Garami emlékezetének erre – a bizonyára öntudatlanul működő – politikai célok okozta determináltságára fel kell néhány esetet könyvéből hoznom, és noha én bennem igen erős egy bizonyosfajta visszavonulási hajlam, amelyet a francia író a „Le moi est haissable”. (Az én gyűlölni való) szavakkal fejezett ki, kénytelen leszek, mert itt a könyv írója diktálja a tempót, Garami könyvéből néhány velem kapcsolatos eseményt kiemelni. Garami például könyve 104. oldalán pontosan emlékezik arra, „hogy Kunfi és Böhm hamarosan kifejezést is adtak annak a nézetüknek, hogy a bolsevisták letartóztatását a tömegek előtt csak úgy képviselhetik, ha nemcsak a baloldali véglet, hanem a szélsőjobboldali álláspont képviselői is ugyanolyan elbánásban részesülnek”, de sajátságos módon nem emlékezik arra, hogy őt Böhmnek és Peidlnek kellett kapacitálniok arra, hogy egyezzék bele Kun Béláék letartóztatásába, s nem emlékszik arra sem, hogy nekem egyénileg sem Kunék, sem Szurmayék letartóztatásában nem volt szavam, mert én ez idő alatt a berni nemzetközi szocialista kongresszuson voltam, s csak visszatértem után jelezhettem ezekhez a rendszabályokhoz való viszonyulásomat. Még sokkal feltűnőbb, hogy a sorsdöntő március 20.-i és 21.-i eseményekről teljesen összezavart és hamis képet ad Garami, s még azt a fáradságot sem vette magának, hogy legalább ennek a két napnak pontos kronológiáját összeállítsa. Már Jászai rámutatott Garami előadásának arra az ellentétére, hogy már 21-én délelőtt, tudta, hogy most pedig proletárdiktatúra következik. Sőt, hogy e nap délelőttjén már határozatba ment, hogy Garbai Sándor lesz az új kormány feje, nem miniszterelnöki, hanem forradalmi kormányzótanácsi címmel XXX a 21.-i délutáni minisztertanácson mégis véka alá rejtette. Garaminak tudnia kell, hogy ellenem az egész kurzussajtó, sőt hajdani közös miniszterelnökünk, Berinkey és Károlyi is azt a vádat emelte, hogy én március 21.-én délután 5 órakor visszatérve a minisztertanácsra amelyen Garai már két óra óta részt vett, sem vele, sem minisztertársammal nem közöltem, hogy a pártvezetőség elhatározta a kormány átvételét és a proletárdiktatúra felállítását. És most joggal kérdem Garamitól, aki saját előadása szerint állítólag már tudta, hogy forradalmi kormányzótanács fog alakulni, és annak elnöke Garbai lesz, miért nem közölte ezt a bizonyára nem jelentéktelen részletet minisztertársaival és Károlyival? Hiszen, ha az események így történtek volna, akkor Garamit – saját előadása szerint – joggal érhetné az a vád, hogy a kormányt tudatosan félrevezette hallgatásával, vagyis az a vád, amellyel jogtalanul illettek engem. De nem érheti Garamit ez a vád, mert az ő előadása erről a sorsdöntő napról teljesen hamis. Mi volt az események menete március 20.-án és 21.-én, ha nem a tömegek, ha nem a kormány és a szociáldemokrata párt döntő testületeinek cselekedeteit nézzük?

Március 20.-án este minisztertanács volt, melynek eseményeiről majd még más összefüggésben szólok. Március 21.-én délelőtt pártvezetőségi ülés volt. Azután ment ki a Weltnerből, Landlerből, Pogányból és belőlem álló bizottság a gyűjtőházba. Délután 3 órára volt összehívva a szociáldemokrata párt választmánya, és ugyanakkorra a minisztertanács. Este 7 órakor ülésezett a munkástanács, este 9-kor gyűlt össze a már kiszabadult kommunistákkal együtt tárgyaló új pártvezetőségi ülés. Garami azt írja könyvében, hogy a pártvezetőség már 20.-ikán küldött ki tárgyalóbizottságot a gyűjtőházba, és hogy 21-én délelőtt Landler azzal rontott be a tanácskozó pártvezetőség ülésére, hogy „Megvan a megállapodás”. Kérdem, mi szükség lett volna arra, hogy a pártvezetőség 21-én délelőtt bizottságot küldjön ki a gyűjtőházba, ha már előző nap készen lett volna valami megállapodás? Az októberi forradalom bukása és a proletárdiktatúra kikiáltása Magyarországon van olyan komoly és nagy jelentőségű esemény, mint az, hogy Hegedűs Lóránttal mikor társalgott Garami és hogy Vázsonyi szivarozott-e vagy sem Horthy jelenlétében? De amíg ezekről mindről igen pontos és szabatos képet kapunk Garami könyvéből, a diktatúra születésének körülményeit a tényeket összezavaró, pontatlan és – kénytelen vagyok ezt a szót használni – könnyelmű módon adja elő Garami. Ha már antibolsevista szüzességének palástján Garami nem akar szeplőt ejteni azzal, hogy az eseménynek az emigrációban élő kompromittáltjait kitüntette volna azzal, hogy saját bevallása szerint oly ingatag emlékezetének ellenőrzésére nézve megkérdezi őket, talán nem esett volna posszibilitásai fehér leplén folt azzal, ha elolvasta volna az „Az Ember” 1919. november 13-iki számában megjelent „Jegyzetek a diktatúra keletkezéséről” írt igen részletes cikket, amelyben az események egyik szereplője, Kunfi Zsigmond elmondja azt, amit ő tud ezekről az eseményekről. Azt helyesnek és ildomosnak tartom, hogy a fehér terror sajtókulijai erről nem vesznek tudomást, de kötelességmulasztó eljárásnak tartom, hogy Garami, ha másért nem, hát azért, hogy megcáfolja az ott előadott történelmi tényeket, és talán ellenőrzése alá fogja saját emlékezését, mit sem látszik tudni az ott elmondott dolgokról. ezért kénytelen vagyok felvetni a kérdést: mi és hol történt tehát ezen a két napon? Március 20.-án kellett a kormánynak állást foglalnia a Vyx-jegyzék ügyében. A kormány összes tagja s a forradalomnak erre az ülésre meghívott más vezetői, Hock János és Jászi Oszkár, talán mások is, egyértelműleg állást foglaltak amellett, hogy a Vyx-jegyzéket vissza kell utasítani, egyértelműleg állást foglaltak amellett, hogy a kormánynak le kell mondania s az összes polgári miniszterek állást foglaltak amellett, hogy a szociáldemokrata pártnak kell a hatalmat átvennie. Bármilyen kellemetlen is lehet az egyeseknek, mégis meg kell mondanom, hogy csak egy tagja volt a kormánynak, aki a koalíciós kormány további fenntartását kívánta. Lehetséges, hogy ez helytelen volt, hogy ez megvalósíthatatlan volt, hogy ez nem volt megoldás, de senki sem állíthatja, hogy ez nem egy politikai s talán nem is jelentéktelen állásfoglalás volt, senki sem állíthatja, ha volt mód a bolsevizmus elhárítására, akkor ez volt és semmi más. Erről az állásfoglalásról Garami könyve 110. oldalán a következő felvilágosítást találja az olvasó: „Kunfi tett valami halasztást célzó javaslatot, amely mint célranemvezetőt Hock Jánossal együtt elleneztünk”. Ez a halasztást, tudniillik a bolsevizmus elhalasztását célzó javaslat a minisztertanács jegyzőkönyve szerint az volt, hogy rá kell bírnunk az entente-ot, vagy legalább kísérletet tennünk, hogy a koalíció fennmaradásának nemzetközi feltételeit megteremtsük: feltárva az entente előtt azt, hogy a koalíció bukása után kikerülhetetlen a proletárdiktatúra.

Én a közkeletű felfogással szemben már akkor is azt tartottam, ma is azt tartom, hogy lényegében mit sem változtatott volna az, hogy a diktatúra a szociáldemokrata minisztérium vagy proletárdiktatúra formájában valósult volna meg, mert mind a kettő a proletariátus diktatúrája lett volna, mint ahogy a forradalom elindulásának pillanatától fogva diktatúra volt, s aminthogy minden forradalom, amíg új jogrendet nem teremt, szükségképpen és kikerülhetetlenül mindig diktatúra volt, és mindig az is lesz, s a különbség csak a diktatúra szervezeti formájában és a diktatúrát gyakorló osztályok mivoltában gyökerezik. A forradalomnak célja és eredménye a demokrácia, a harc idején azonban szükségképpen a diktatúra fegyvereivel él minden forradalom. A forradalmak világtörténetében nem mutathat fel senki példát arra, hogy az új jogrend megteremtése előtt forradalmak nem éltek volna a diktatúra fegyverzetével. A legalitás és mérséklet szellemétől annyira áthatott forradalom, amilyen a csehszlovák államot megteremtette, épp olyan formális diktatúra volt, mint akár a magyar vagy a német, amely utóbbiról Garami igen tévesen írja könyvében, hogy az általános választójog következtében parlamentáris és demokratikus volt, s a régi Reichstaggal, az általános választójog parlamentjével kormányzott. Garami különös módon nem tudja azt, hogy a német forradalom éppúgy szétkergette az általános választójog demokratikus Reichstagját, mint a Nemzeti Tanács Tisza parlamentjét, és hogy a német forradalomban 1918 novemberétől egészen 1919 márciusáig a munkás- és katonatanácsok gyakorolták a hatalmat. A csehszlovák forradalom a cseh nemzet diktatúráját teremtette meg, s még Ausztriában is csak úgy menthette át magát a parlament egy része, hogy még a forradalom előtt széttörte a nemzeti forradalom a régi Reichsratot, s az új német Nationalrat éppen újsága következtében a forradalom szervének látszott a tömegek előtt, s különben is, benne abban az időben a német szociáldemokrata párt diktálta a tempót.

Talán akad olvasó, aki ezeknek a fejtegetéseknek szükségét és összefüggését a Garami könyvével s éppen a márciusi eseményekkel való összefüggését nem látja be. De a magyar forradalom megítélésében és megértésében ez döntő kérdés, és döntő volt március 21.-én is. Nem arról kellett azon a napon dönteni, hogy diktatúra vagy demokrácia következzék-e: ezt a kérdést a történelem akkor, amikor belesodort bennünket a forradalomba s amikor nem tette lehetővé, hogy a forradalom első négy hónapjában megteremtsük a forradalom új jogrendjét, alkotmányát és demokratikus szerveit, régen eldöntötte. Március 21-én arról kellett dönteni, hogy a proletariátus egymaga vagy pedig a polgárság forradalmi elemeivel együtt és közösen gyakorolja a diktatúrát. S énnekem rendületlen meggyőződésem ma is, az volt akkor is, hogy aki a koalíciós kormányzást elvetette, azt nem a diktatúra ellen, hanem a proletariátus diktatúrája mellett foglalt állást. Ily értelemben mondom, hogy a magyar forradalom vezető emberei közül senkit olyan nagy felelősség nem terhel a proletárdiktatúra elkövetkezéséért, senki annyit nem tett érdekében, senki nem járult hozzá a forradalmi pártok osztályközi diktatúrájának proletárdiktatúrával való felváltásához, mint Garami Ernő. Nem olyan értelemben, hogy ő tudatosan törekedett volna a proletariátus diktatúrájára, sőt nem volt senki nálánál tudatosabb ellenzője. De alapvető tévedés volt a forradalom alatt is, s ez végighúzódik természetesen könyvén is, s ebből következik, hogy nem érti meg igazán a forradalmat sem, az, hogy nem számolt azzal, hogy a forradalom szükségképpen diktatórikus kormányzati rendszer a harc stádiumában, s hogy csak a tisztán osztály- vagy osztályközi diktatúra, nem pedig demokrácia vagy diktatúra között kell választani. A forradalmi diktatúrának a demokráciához leggyorsabban, legbiztosabban átvezető, a demokrácia jogrendjének előnyeit előlegező formája: a koalíciós kormányzat volt. Garami ennek a kormányzati formának az egész forradalom alatt és előtt tudatos ellenfele volt, nem látva azt, hogy a forradalomban csak a diktatúra jellegét, de nem annak mivoltát lehet kiküszöbölni. Garami azzal, hogy az egész forradalom alatt a minisztertanácson és a párt szűkebb fórumain belül propagálta azt a gondolatot, hogy a koalíciós kormányzat szűnjön meg, halálos csapást mért, mégpedig elsőnek mérte a halálos csapást a koalíciós kormányzásra, s utána követték őt ezen az úton Jászi és Károlyi s utána a többi miniszterek, akik a koalíciónak más iránya likvidálását tartották szükségesnek, a szociáldemokrácia egyedüli kormányvállalásával. Nem tudom, honnan veszi Garami könyve 92. oldalán azt az állítást, hogy „Kunfi ezt a megoldást tartotta helyesnek, s a kormányon belül egyedül voltam csakhamar, aki a szociáldemokrata párt egyedüli kormányvállalását elleneztem.” Én itt a nyilvánosság előtt szólítom fel Garamit, jelölje meg egyetlen beszédemet vagy állásfoglalásomat, amelyben én kizárólagos szociáldemokrata kormányzást helyeseltem volna, vagy ahol annak gondolata felmerült, nem a legélesebben küzdöttem volna ellene.

Más kérdés az, hogy valaki azt mondaná, hogy ez az én politikai állásfoglalásom nem állott összhangban cselekedeteimmel. Noha azt gondolom, itt is szerfelett zavarba jutna Garami, ha konkrétumot kellene megneveznie. Én viszont hivatkozhatom a Nemzeti Tanácsnak arra az ülésére, amelyen a kormánynak a miniszterei eskü alól való feloldását jelentettem be egy beszéd kíséretében, amely miatt oly éles támadások értek az egész szocialista irodalomban, amikor a nemzetgyűlés megválasztásáig az „osztály- és felekezeti ellentétek” pihentetését kívántam. Hivatkozhatom a munkástanácsok januári ülésére, ahol talán szerénység nélkül mondhatom, igen jelentős részem volt abban, hogy a tiszta szociáldemokrata kormányt követelő javaslat végül is elbukott. S végül a március 20-iki minisztertanácson tett „valami halasztást célzó javaslatomra”, amelyet Garami elvetett. S talán nem árt Garaminak emlékezetébe idézni azt is, hogy kettőnk közül én voltam az, aki Károlyinak azt a törekvését támogattam, hogy Nagyatádi Szabó Istvánnak és a kisgazda pártnak a bevonásával szélesebb bázist építsünk a forradalom alá, vele szemben, aki – mint az események mutatják – joggal bízott Nagyatádiban, de akkor nem Nagyatádi személye, hanem a forradalom szociális talajának kiszélesítése volt a döntő kérdés. Talán, ha emlékeztetem rá, visszaemlékezik Garami arra is, hogy milyen szkepszissel fogadta, és mennyire ellenezte azt is, hogy a klerikálisoknak akkori demokratikus alszárnyával, Zbórayval, Huszárral keressünk érintkezést és hogy őket megnyerjük a koalíciós kormányzat számára, amiből egy és más a Persián elleni pörben nyilvánosságra is jutott. S azt hiszem még ma is, ha Garami a forradalom alatt még mindig igen nagy befolyását arra használta volna fel, hogy a koalíciós kormány fundamentumait kiszélesítsük, nem pedig arra, hogy reakciós miniszteri tisztviselőket megvédelmezzen a szociáldemokrata szervezetek terrorja ellen, s főképpen, ha nem lett volna foglya annak a szerintem gyermekes gondolatnak, hogy a par excellence forradalmi párt, a forradalomnak egyetlen szervezett védelmezője, hagyja ott a forradalmat, és szolgáltassa ki azt a polgári pártoknak, akkor sok minden másképp következett volna.

Ez a kérdés azonban Garaminak egész forradalmi, helyesebben forradalomellenes alapkoncepciójával függ össze, amelyről más összefüggésben akarok egyetmást elmondani, s most visszatérek a március 20-iki minisztertanácsra, illetve annak Jászi cikkében felvetett vitakérdéseire, arra, vajon mi határoztatott el azon a napon? Ebben a pontban Garami előadását kell helyesnek elismernem Károlyi és Jászi tudományával szemben, s az igazsághoz – tudomásom szerint – Szende előadása jár a legközelebb. A minisztertanács, amint említettem, egyértelmű volt az Vyx-jegyzék visszautasításában és abban, hogy a kormány lemondjon. Nem lehetséges, hogy a kialakult nézet az volt, hogy a kormány lemondása után most a polgári miniszterek kiválnak s az összes polgári résztvevők kikerülhetetlennek mondották a szociáldemokrata kormányt. Ámde szavazás vagy határozat nem volt, s a dolog természeténél nem is jöhetett létre, mert hiszen a szociáldemokrata miniszterek még ennél sokkal kisebb jelentőségű dolgokban is rendszerint a pártfegyelemre való hivatkozással kitértek a döntés elől, s azt a pártvezetőségre bízták. Ez történt ezúttal is, s hogy e tekintetben elfogulatlan tanúra hivatkozzam, idézem Berinkey Dénesnek a „Pester Lloyd” 1919. október 8.-iki számában megjelent cikkét, amelyben a következőket írja: „Ezen a minisztertanácson a kormány szociáldemokrata tagjai hozzájárultak a kormány lemondásához, de egyúttal kijelentették, hogy végleges állásfoglalásra nincs joguk, s a továbbiakra nézve pártjuk utasításai szerint fognak eljárni.” De nem lehet kétséges, hogy a közhangulat az volt, hogy ez az utasítás úgy fog hangzani, hogy a szociáldemokrata párt átveszi a kormányt, s Garami állásfoglalása pusztán abban volt más, mint a többieké, hogy ő kijelentette, hogy ő abban a kormányban nem fog részt venni.

A pártvezetőség másnap délelőtti ülésén szintén nem hozott érdemleges határozatot, csak az, hogy a kommunistákkal meg kell egyezni, s hogy evégből bizottság menjen ki tárgyalni velük. Mi legyen a tárgyalás konkrét alapja, arra ez a bizottság, amelynek tagja voltam, semmi utasítást nem kapott, és bizonyos fokig carte blanche-a volt. „Az Ember”-ben írott cikkemben ezt még nem írtam meg, de most már nincsen okom elhallgatni, hogy a tárgyalást Weltner Jakab bevezető szavai, amelyeknek jelentőségével ő valószínűleg nem volt tisztában, tették lehetetlenné, amelyekben azt hiszem, nem csak az én legnagyobb ámulatomra, kijelentette, hogy az a megbízatásunk, hogy közöljük a kommunistákkal, hogy a pártvezetőség mindenben magáévá teszi állásfoglalásukat. Kun Béla mint a vércse csapott le erre a nyilatkozatra, s mielőtt magunkhoz térhettünk volna, már készen volt a híres „platform”, amely a szociáldemokrácia teljes kapitulációját tartalmazta. Messzire vinne, ha erről is be akarnék számolni, mi vitt rá engem arra, hogy ezt az okmányt aláírjam. De két, még abban a rövid pillanatban is átcikkanó megoldásra rá kell mutatnom: mitévő legyek ellenérzéseimmel, amikor a forradalom polgári pártjai úgy érezték, hogy fel kell adniok a harcot, s kiléptek a koalícióból, s mikor a szociáldemokrata párt vezető antibolsevistájának politikája abban az egyéni és nem politikai állásfoglalásban merül ki, hogy ő szerepet nem vállal, s ha kell, kivándorol? Láttam, hogy ez csak az egyesre, de nem a munkásságra és nem a forradalomra megoldás, s én mindkettővel annyira összeforrottnak éreztem magam, annyira elképzelhetetlennek ítéltem a tőlük való elszakadást, hogy inkább mentem velük a végzetes és harcos útra, mint arra a másikra, amelyen kikerülhetetlenül szembe kellett kerülni a forradalommal, és menthetetlenül eljutni azokra a mezsgyékre, amelyeket zivataros időben csak hajszálak választanak el az ellenforradalomtól. Lehetséges, hogy ez súlyos politikai hiba volt, de még mai tapasztalataimmal is inkább vállalnám a felelősséget azért, hogy részem van abban, hogy a magyar munkásság képviselői Kun Béla kormányába vezetődtek, mint azért, hogy a munkásság képviselőit Horthy Miklós kormányába vezettem volna, amiért Garami Ernőnek kell a felelősséget a munkásság egyeteme előtt viselnie.

A fogházból a pártválasztmány ülésére mentem. Ott csak ketten szólaltak fel a kommunistákkal való megegyezés ellen. Ezek ketten nem Garami Ernő, nem is Buchinger Manó, hanem Rónai Zoltán és Roth Ottó voltak. Szavuk a pusztában hangzó szó volt, a pártválasztmányban összegyűlt Peyerek és Farkas Istvánok majdhogy lehurrogták őket. A munkástanácson nem tudom, mi történt, mert én a minisztertanácsra mentem fel. Amit arról tudok, arról ezt írtam Az Emberben:

„Amikor idáig fejlődtek a dolgok, háromnegyed hat tájban visszamentem a minisztertanácsba, amely azt hiszem, négy óra óta együtt volt, és amelynek tárgya a Vyx-jegyzékre adandó válasz volt, amelynek hat óráig el kellett készülnie, sőt át kellett adódnia. Károlyi Mihály cikkében csak a sorok között, Berinkey Dénesében nyíltan és durván az a vád foglaltatik ellenem, hogy én akkor visszajövet semmit sem szóltam pártunk állásfoglalásáról, hogy ezt azzal a ravasz gondolattal tettem, hogy a »puccsot«, a »hatalom átjátszását« megkönnyítsem, vagy egyáltalán lehetővé tegyem.

Válaszom a következő: a kormány előző éjszaka elhatározta lemondását, s ezzel de facto megszűnt, mint ahogy a tényleges hatalom abban a pillanatban már csak a munkás- és katonaszervezetek kezében volt, s ezek anélkül hogy én vagy másvalaki a kormány tagjai között erről előzetesen tudott volna, a diktatúra mellett döntöttek. De nem ez volt az ok, amely miatt nem szólottam a délelőtti és délutáni eseményekről, hanem az, hogy a minisztertanács a Vyx-jegyzékre adandó válasz és az utolsó személyi és tárgyi likvidáló intézkedések megtétele céljából jött össze, s volt együtt már órák óta, amikor én megérkeztem. Rajtam kívül a kormánynak még három szociáldemokrata tagja volt, akik – talán mindannyian, de egyesek bizonyosan – kezdettől fogva jelen voltak a minisztertanácsban, akik, csakúgy, mint én, részt vettek a délelőtti pártvezetőségi ülésen, s így semmi okom nem volt annak feltevésére, hogy a kormány nem bír tudomással arról, milyen irányban mentek már a délelőtti ülésen az események. A vés formális döntés pedig a munkástanács kezében volt, amelynek ülése akkor kezdődött, amikor a minisztertanács ülése már befejeződött. Amikor ezeket a tényeket megállapítom, ugyanilyen lojalitással megemlítem azt is, hogy a minisztertanács ülése után, amikor Garami nálam érdeklődött, mi történt a gyűjtőfogházban, s én közöltem vele az ott felvett okmány lényegét, s azt, hogy a párt nevét is meg kell változtatni: Garami azonnal papírt és tollat hozatott, s a megrendülés és konsternáció minden külső jelével arcán megírta az új pártból való kilépését bejelentő levelét.

Ez ennek a két történelmi jelentőségű napnak a történetéből az, amit én tudok, s ami belőle szorosabban rám tartozik.

 

[1] Bécsi Magyar Újság, Wien 1922. augusztus 6., 3–4. o. és augusztus 8., 3. o. – A szerk.