A centrizmus összeomlása[1]
Minden nagyobb időtávlat perspektívája megváltoztatja képünket a napi eseményekről: ami a mindennapi harcok türelmetlenségében csigalépés-tempónak látszott, arról kiderül, hogy tulajdonképpen gyors iramban való előrehaladást jelentett, és nem egy, a küzdelem pillanatában nagynak látszó eredmény (vagy vereség) egy nagyobb időszak távlatából lényegtelennek bizonyul. Ezért hasznosak időről időre a visszapillantások, különösen a mai időben, amikor a forradalom úgynevezett lassú tempója nem egy meggyőződött embert is türelmetlenséggel, sőt kishitűséggel tölt el.
Ha az elmúlt év munkásmozgalmi eseményeit kissé összefoglalóan tekintjük, akkor a munkásmozgalom centrumának, a 2 ½[-es] Internacionálénak összeomlása marad emlékünkben, mint az elmúlt szakasz legnagyobb eseménye. Mert ha az 1918–20-as időszak sikertelen küzdelmeit elemezzük, látnunk kell, hogy a forradalmi proletariátus vereségének legmélyebb oka nem is annyira a jobboldal, mint a „forradalmi”, „marxista” centrum magatartásában keresendő. Igaz: Noske és társainak gépfegyverei verték le a német munkásság első fölkeléseit; a jobboldal vezető emberei támogatják ma is a kommunisták minden üldözését, illegalitásba szorítását Lengyelországtól Jugoszláviáig, Csehszlovákiától Amerikáig. De a hatalmat, a lehetőséget arra, hogy ezt az áruló szándékukat keresztül is vihessék, majdnem mindenütt a centrumnak köszönhetik. A Noskék galád szándékai azért sikerülhettek, mert a forradalmi érzésű munkások széles tömegei a centrumban voltak megszervezve, mert a centrumnak sikerült forradalmi frázisai révén a döntő pillanatokban tétlenségben tartani ezeket a tömegeket, és ezáltal elszigetelt harcokba kényszeríteni az elszánt forradalmárok kis csoportjait.
Az osztályharc kiélesedése leszámolt ezzel az irányzattal. Németországban, a 2 ½-es Internacionálé legfontosabb tömegpártjának, az USP-nek hazájában kezdődött a fölszámolás: egyesült a centrum és a jobboldal. És ha ezzel a burzsoáziát támogató szociáldemokrácia számbelileg gyarapodott is, rövidesen kiderült, mekkora előnyöket biztosít a forradalmi eszmék terjedése számára az, hogy a munkásosztályon belül már csak két front van: a forradalom és az ellenforradalom frontja. Például az utolsó szász kormányválság világosan megmutatta, hogy az „egységes” szociáldemokrácia ellenzékét ma könnyebb mozgásba hozni, mint régebben az USP-t fölvonultatni az SPD ellen. És az USP likvidálása magával hozta az egész 2 ½-es Internacionálé felszámolását: most már a kommunisták erélyén és ügyességén fog múlni, milyen gyorsan játszódik le a bomlási folyamat a mindenütt „egységessé” vált pártokban.
A munkásosztály fölfogásának ezt a tisztázódását persze elsősorban az objektív helyzet teremtette meg. A centrum egész ideológiája arra volt fölépítve, hogy a forradalom lassú menete a polgárháború „veres”, erőszakos”, „mechanikus” stb. formáit fölöslegessé teszi, hogy a kommunisták forradalomelméletét a történelmi fejlődés nem igazolta. A polgárháború azonban, melyről a centristák nem akartak tudni abban az időben, amikor a siker nagy kilátásaival lett volna megvívható, mégis bekövetkezett. De a burzsoázia részéről. Nem lehet ennek a cikknek föladata a fasizmus előnyomulását részletesen ismertetni. Csak arra az összefüggésre akarjuk fölhívni a figyelmet, hogy a fasizmus – mert létezése eleven cáfolata a centrizmus elméletének – szükségképpen okává válik a centrista pártok fölbomlásának. Amíg úgy látszott, hogy a proletariátuson múlik, akarja-e a polgárháborút (mint átmenetet a maga uralma felé), addig a centrum fönn tudta magát tartani mint párt; mihelyt a fasizmus rákényszerítette a polgárháborút a proletáriátusra, a munkásoknak választaniok kellett a mindenbe való belenyugvás és a komoly harc között. Ez a helyzet őrölte föl az olasz centrista pártot: Serrati és hívei visszatértek a kommunista Internacionáléba; a többiek rövidesen hazatalálnak Turatiékhoz.
Ezzel a Kommunista Internacionálé egyik legnagyobb belső válsága nyert végleges elintézést. De különben is az elmúlt év, a kommunista pártok belső válságait illetőleg, a likvidáció éve volt. A márciusi akciót követő pártválság a német pártban teljesen elsimult; a cseh ellenzék mozgalma sem ver már nagyobb hullámokat, és az elmúlt év legsúlyosabb belső válsága, a francia párté is a megoldás fele közeledik. Itt is meg kellett szabadulni a centrista elemektől (Frossard), itt is a helyzet forradalmi lelkesedése teremtette meg a válság megoldásának kereteit: az igazi harcot, mely elválasztja a forradalmi elemeket az ellenforradalmiaktól. Míg Frossard elindult jobb fele, addig Monatte, a forradalmi, szindikalisták vezére, a mostani, a komolyan küzdő kommunista párttal szemben föladta azt a bizalmatlanságot, amellyel a szindikalisták a pártnak még a fogalmával szemben is viseltettek; beléptek a kommunista pártba.
Ezt a belső tisztázódási folyamatot a világhelyzet élesedése indította meg. A versailles-i és egyéb békék összeomlása, a Ruhr-vidék megszállása, az új világháború előrevetett árnyéka, a gyarmati népek egyre növekvő elégedetlensége, az amerikai munkásság hatalmas megmozdulása (bányászsztrájk) stb. adják meg azt a keretet, amely az elmúlt év legfontosabb munkásmozgalmi eseményét, a centrizmus nemzetközi összeomlását igazán szükségszerűvé teszi.
[1] Munkás, Kassa 1923. május 1. (XIV. évf., 51. sz.), 6. o. – A szerk.