A Danton-legenda^[1]

 

Igen érdekes, főként azért, mert nemcsak magyar jelenség, hogy már hosszú idő óta az intelligencia tekintélyes része szemében Danton bevonult a történelem panteonjába. Dantonért szabad lelkesedni, illetve nem szégyen, ha az ember Dantonért lelkesedett valamikor. Sajátos sorsa ez Dantonnak, szinte teljesen egyedülálló sors a forradalmárok sorában.[2] Mert hiszen Spartacusért, Münzer Tamásért, Dózsa Györgyért, Marat-ért, Robespierre-ért nem illik lelkesedni (még történelmi távlatból sem), és Babeuf és Blanqui nevét még csak ismerni sem köteles a művelt ember.[3] Honnan van Dantonnak ez a privilegizált helyzete? Csakugyan ellenforradalmár volt Danton?

Olvasóink meg fogják érteni, hogy úgy tettük fel a kérdést, hogy előbb, sőt elsősorban a Danton-kérdéssel magával foglalkozunk, és Büchner darabjára csak azután térünk rá. Sohasem véletlen, nem is másodrendű kérdés, hogy valamely kor történelmi alakjai közül ki és hogyan válik költői alkotások központi alakjává. Mehring igen helyesen emelte ki többször, hogy a német irodalmi fejlődésre nagyon jellemző, hogy Goethe éppen Götz von Berlichingent választotta ki a parasztháborúk vezéreinek sorából, nem Florian Geyert (Münzerről nem is szólva). És a Takácsok minden szocializmustól távolálló alaptendenciáját ismét megerősíti és aláhúzza Florian Geyer mint a Hauptmann parasztlázadás-drámájának központi alakja. Ezeket a példákat akármeddig lehetne halmozni. Ami most már Dantont illeti, ő a központi hőse minden polgári – nem egyenesen restaurációs ellenforradalmi – írásnak, mely a francia forradalommal foglalkozik. Még Carlyle-nál és Lamartine-nál is ő áll a központban, Romain Rolland őt választja hősének, és amikor a Madách-féle világtörténeti panorámában a francia forradalomra kerül a sor, Ádám mint Danton reprezentálja az „örök emberit” a forradalomban.

Honnan van ez a nagy rokonszenv? Csakugyan ellenforradalmár volt Danton? Erre a kérdésre nem könnyű igennel vagy nemmel felelni. Danton bukása – a Danton-legenda központi tárgya – mint ellenforradalmárt mutatja be. Amikor Danton és házi publicistája, Camille Desmoulins kiadják az „irgalom” jelszavát, alapjában véve tényleg restaurációs jelszót adnak ki. Le akarják zárni a forradalmat, megállítani a jakobinus terrort, mégpedig a forradalmi fejlődés olyan pontján, amikor annak fennmaradása sem külső, sem belső ellenségekkel szemben nincs biztosítva. Még világosabban ellenforradalminak mutatkozik Danton szerepe, ha bukásának konkrét belpolitikai előzményeit– melyeket a legenda eltakar – vesszük szemügyre. Dantonék ui. közvetlenül azután adják ki az „irgalom” jelszavát, közvetlenül azután fordulnak szembe a forradalmat továbbvinni akaró Robespierre-rel, miután Robespierre-rel együtt, vele a legszorosabb szövetségben letörték és vérpadra vitték a párizsi községháza alsó néprétegek érdekképviselete vezetőit, Hébert-t, Chaumette-et és társait. Csak azok kivégzése után merült fel számukra az „irgalom” szükségessége, a terror leépítésének[4] erkölcsi parancsa. A legenda itt a „lelkiismeret” szavát hallatja, a hős „tragikusan mély” megrendülését saját cselekvéseinek következményei felett, megfordulás[t] a forradalom helytelen útján, tragikusan késői belátást stb., amikor is persze a király, az arisztokraták, a girondisták vérpadra vitele a „tragikus bűn”, nem Hébert-ék kivégeztetése. Danton mint ennek a legendának a hőse éppen úgy ellenforradalmár, mint előtte a király, az udvar által megvesztegetett Mirabeau, mint a „nemes” girondisták (akik – mellesleg megjegyezve – azért buktak el elsősorban, mert testükkel védték a háborúban, polgárháborúban és inflációban szélesebben terjeszkedő és a párizsi tömegek vérét kiszívó uzsorát).

Ezzel az utolsó, zárójeles mondattal elhagytuk a legenda talaját, és ráléptünk a valóságos történel[e]mére. Danton sokkal komolyabb és jelentősebb politikus volt, semhogy cselekedeteit Romain Rolland-féle (de sőt, Georg Büchner-féle) literátor-szentimentalitások és „lelki örvények” szabályozták volna. Amikor Danton le akarta zárni a forradalmat, azért akarta, mert az a társadalmi réteg, amelyet ő képviselt, amelynek ő politikai vezére és szócsöve volt, mindent elért már, amit a forradalomtól remélhetett. Ez a társadalmi réteg pedig – és itt van a Danton-legenda társadalmi alapja – az intelligencia alsó és középrétege volt. A francia forradalom párttörténetének tömkelegében csak a marxizmus lehet iránytű. Ha megértjük, hogy a girondisták az ipari és kereskedelmi burzsoázia felső rétegeit képviselték (mely Dél-Franciaországban sokkal erősebb volt, mint magában Párizsban), ha tudjuk, hogy Robespierre és St. Juste a forradalmi kispolgárság képviselő voltak, ha tudomásul vesszük, hogy az 1793-as párizsi községháza a plebejus proletár, félproletár rétegeknek[5] és a kispolgárság legalsó, legszegényebb részének adott hangot, akkor egycsapással tisztán áll előttünk a forradalmi pártok küzdelme, fel- és aláhullámzásának képe. Világos, hogy az abszolút királyság megbuktatása, a hűbériség eltörlése közös érdeke volt valamennyi nem hűbéri osztálynak. De  a burzsoázia nagyon szívesen kompromisszumot kötött volna egy „alkotmányos”, vagyis a polgári és hűbéri osztályokra együttesen támaszkodó királysággal. Ez a kompromisszum azonban a külső és belső háborúk forgatagában mindkét részről későn merült fel, akkor, amikor a forradalom fejlődése már túlhaladott ezen a ponton. A kispolgárság, az intelligencia, mely a hűbéri abszolutizmusban sehogy sem tudott elhelyezkedni, és deklasszálódott, a plebejusrétegek, a jobbágyi terhek alól szabadulni vágyó, földéhes parasztsággal együtt forradalmi erővel harcolt a külső és belső ellenség ellen: a hűbéri abszolutisztikus hatalmak koalíciója, a royalista és burzsoá összeesküvések ellen. Ennek a szövetségnek, amelyben a párizsi plebejus rétegek adták a forradalmi lökőerőt, volt szellemi vezére, legnagyobb néptribunja Marat – akit éppen akkor ért az ellenforradalmi tőr, amikor ez a szövetség, diadalai tetőpontján, bomladozóban volt. A francia forradalom mélyreható belső ellentmondása abban rejlett, hogy a benne politikailag vezető és cselekvésben elöljáró, a legnagyobb áldozatokat és önfeláldozást tanúsító osztályoknak gazdaságilag nem nyújthatott semmit. Elsöpörte a hűbériséget, és földet adott a felszabadult jobbágynak, de a városban a lerombolt hűbériség helyébe csak a tőkés termelés léphetett. A plebejus rétegek kétségbeesett és akkor kilátástalan küzdelme a fejlődő kapitalizmus okozta gazdasági leromlás ellen kapott vezetőt a párizsi községházában, mely a forradalmat – akkor szükségképpen zavaros, ellentmondó gazdasági és társadalmi célkitűzésekkel – tovább akarta vinni, és biztosítani az eddigi vezető réteg uralmát. Ez ellen szövetkeztek Danton és Robespierre, de homlokegyenest ellenkező okokból. A forradalomban vezető szerephez jutott intelligencia elérte minden célját: elhelyezkedett vezető állásokban, tekintélyes része meggazdagodott (Danton környezete hírhedt volt korrupt voltáról), ez a réteg – a maga szempontjából jogosan – befejezettnek tekintette a forradalmat, mely az ő céljait már megvalósította. Robespierre és csoportja ellenben rousseau-ista utópista ideáloktól fűtve azt remélte, hogy az állam kíméletlen beavatkozása az erkölcsök megjavulása segítségével megteremti a társadalmi harmóniát, mindenki jólétét, de még a magántulajdon alapján. Visszautasította tehát a plebejus rétegek kívánságát a forradalom szociális továbbvitelét illetőleg, de azért nem tekintette lezártnak a politikai, a kulturális forradalmat. A párizsi községháza bukása után, amikor a dantonisták egyre nyíltabban lépnek fel restaurációs törekvéseikkel, amikor Danton lesz minden ellenforradalmi irányzat titkos reménye, a harc elkerülhetetlenné válik. És a harcban Danton bukik el. A két forradalmi vezér ellentéte mögött objektív osztályellentétek állanak (nem Robespierre irigysége a zseniálisabb Dantonnal szemben, mint a legenda hirdeti). És az objektív viszonyok logikája természetesen Robespierre bukásához is vezet. Amikor a parasztok ki vannak elégítve, amikor a fleurusi győzelem biztosítja a francia köztársaság fennállását, elkerülhetetlenné válik a visszahatás: a gazdaságilag győztes burzsoázia politikai győzelme. Egy hónappal Fleurus után Robespierre is a vérpadra lép.

De ez a kép – a Danton-legenda társadalmi magja – csak egyik oldalát adja Dantonnak, csak pályájának lefelé menő vonalát. Ugyanez a Danton a forradalom győzelme előtt nemcsak a feltörekvő plebejus rétegek legnagyobb szónoka, hanem egyik legerélyesebb, legokosabb, legtaktikusabb vezére is volt. A győzelem organizátora. Amikor az ellenséges koalíció már mélyen behatolt Franciaországba, amikor Longwy ágyúlövés nélkül megadja magát, és Párizsban az udvar, az arisztokrácia szívrepesve várják az „ellenség” bevonulását, és a girondista minisztérium jobban fél az ellenállás megszervezésétől, a párizsi tömegek mozgósításától és felfegyverzésétől, mint az osztrákoktól és a poroszoktól, és harc nélkül föl akarja adni Párizst – akkor áll Danton forradalmi jelentősége csúcspontján. Ekkor hangzik el híres beszéde, ezzel a végakkorddal: „de l’audace, de l’audace et encore de l’audace” (bátorság, bátorság és még egyszer bátorság). Akkor adja ki a jelszót, hogy a haza veszélyben van, és szervezi meg vasenergiával a végső harcot a külső és belső ellenség ellen. Az 1792-es szeptemberi események, a népbíráskodás a börtönökben, a hadsereg megszervezése természetesen nem egy ember, egy „zseni” műve. De Dantonnak oroszlánrész jut ennek a döntő csatának, a forradalom megmentésének a szervezésében és keresztülvitelében.

Ellentmond a kép az előbb rajzoltnak? Igen: ha – polgári módon – a hős „lelkében” keressük cselekvéseinek kulcsát. Akkor itt van a vérszomjas, a szeptemberi Danton az egyik, az „irgalmat” követelő Danton a másik oldalon; a tetterős, a győzelem organizátora 1792-ben, és a fáradt kéjenc 1793-ban. De ha mint marxisták a felület alatt működő társadalmi erőket vizsgáljuk, akkor nem látunk ellentmondást: Danton zseniális és tetterős, amíg osztályával ki kell verekednie a maga céljait, e célok elérése után élvezni akarja a győzelem gyümölcseit; nyugodtan vérpadra küldi osztályellenségeit e cél elérése kedvéért, de nem hajlandó vért áldozni más osztályok győzelme érdekében. Danton ellenmondásai osztályának ellentmondásai: az intelligencia forradalmi szerepének ellentmondásai a tőkés társadalom keletkezési vajúdásainak, a polgári forradalmak[nak a] történetében. A nagy francia forradalomtól egészen a ma lejátszódó gyarmati forradalmakig mindenütt találkozunk ezekkel az ellentmondásokkal. Persze azzal a lényeges különbséggel, hogy amint semmiféle polgári forradalom nem érte el és nem fogja elérni a nagy francia forradalom nagyszerűségét (éppen azért, mert a plebejus rétegekből közben osztálytudatos proletariátust teremtett a tőkés termelés fejlődése), úgy az intelligencia képviselői mindinkább Danton végső fejlődésének paródiáját játsszák el,[6] és mindinkább kivész belőlük az 1792-es Danton erélye és államférfiúi éleslátása.

Most válik egészen érthetővé, miért koncentrálódik a Danton-legenda Danton halálára. Itt van az a pont, ahol az elégedetlen intelligencia magára ismer Dantonban, ahol saját sorsának hatalmas történelmi szimbólumát látja benne. (Marx persze az 1792-es Dantont emeli ki, különösen 1848-as írásaiban.) Ennek a Danton-legendának része Georg Büchner most előadott színműve. Büchner a két francia forradalom közötti (az 1830-as és az 1848-as) német fejlődés primitív fokának megfelelően még az összes alsó rétegek forradalmában hitt a megkövesedett német abszolutizmus ellen. „Béke a kunyhóknak, harc a paloták ellen” – írja mottónak egyik röpiratára. És fiatalon, alig 24 éves korában hal meg Zürichben, száműzetésben. De a Danton-dráma mély forradalmi pesszimizmussal van telítve. A forradalmi intellektuel, Büchner már előre átéli osztályának szomorú szerepét abban a forradalomban, amelyet maga igyekszik előkészíteni, amelyért fiatal életét feláldozza. Ez a költői éleslátás okozza műve hosszú feledettségét. Az 1848-at megelőző mély erjedési folyamat tele van harci kedvvel, optimizmussal, társadalomkritikával,[7] nem hajlamos az önmarcangolásra. És  még 48 után is a német intelligencia kisebb része vagy Marxszal, vagy Lassalle-lal harcolni kész 48 megismétléséért, nagyobbik része mindjobban a Bismarck-féle felülről csinált nemzeti egység so[d]rába kerül. Csak amikor a német kapitalizmus viharos fejlődése újra forradalmi helyzeteket kezd teremteni, amikor ennek következtében az irodalom is szembehelyezkedik a 70 óta uralkodó hivatalos költészettel, jön fel Büchner napja is. A 90-es évek naturalista költészete kezdi először megbecsülni. De az 1918 körüli idő expresszionista állítólagos forradalmárainak[8] irányzata teszi őt igazán klasszikussá. Érthető, hogy fáradt, önmarcangoló pesszimizmusa, a világot káosznak tekintő látása miatt ősüknek tekintették őt.

Érthető, de nem fejezi ki a tényeket mégsem. Mert ahogy már [a] Büchnerben is kifejezésre jutó Danton-legenda alapos lefokozását jelenti az igazi, a történelmi Dantonnak, úgy a Büchner-féle pesszimizmus, az elszigetelten küzdő és magányosan elesett harcos pesszimizmusa egészen másvalami, mint az 1918-as kávéházi elégedetlenek kávéházi lumpenproletár-pesszimizmusa. Érthető, hogy Moissi – ennek a kornak egyik reprezentáns színésze – fáradt, blazírt, élvvágyó, kávéházi írónak játszotta, mégpedig nagy sikerrel, Büchner Dantonját. De még kevésbé Dantont játszotta, mint ahogy azt Büchner megírta. Nem Dantont, hanem a Danton-legendát. Mégpedig nem az 1848 előtti, hanem 1918 utáni, egészen dekadenssé vált formájában. Nem véletlenül jött létre és így létre ez a legenda. De a legenda keletkezésének és fejlődésének szükségszerűsége egyáltalán nem jelenti azt, hogy igazán kifejezi a történelmi valóságot: Danton egyéniségének minden oldalát és történelmi szerepének igazi jelentőségét.

 

[1] 100 %, Budapest 1928. november (II. évf., 2. sz.), 85–89. o. – A cikk Tamás Aladár neve alatt jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in: uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 117–118. o. A cikk megírására az adott alkalmat – írja Lackó Miklós a megadott helyen ­–, „hogy Budapesten megtiltották Büchner Danton halála című drámájának a bemutatását”. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: sorsában. – A szerk.

[3] A lapban tévesen: … a művelt embernek. – A szerk.

[4] A lapban tévesen: kiépítésének. – A szerk.

[5] A lapban: rétegeket, talán mert a mondat úgy folytatódott volna: …rétegeket képviselte. – A szerk.

[6] A lapban: játsszák meg. – A szerk.

[7] A lapban nyilván tévesen: társadalomkritikára. – A szerk.

[8] A lapban: forradalmárok. – A szerk.