A fehér terror és a függetlenek^[1]

 

A „vörös március” napja leáldozott: a magyar függetlenek nem lelkesednek többé a forradalomért. Úgy látszik (legalább az ő szemükben, akik csak kiragadott részleteket képesek meglátni és soha igazi nagy összefüggéseket), hogy a harctéri helyzet az orosz fonton már nem ingadozik, hanem az oroszok ellen fordult a hadiszerencse. Most már felhagynak a hallgatással, és offenzívába mennek át. Az offenzívára kivezényelték Rónai Zoltánt, aki nemcsak az egyetlen komoly szocialista tudással rendelkező ember az ő táborukban, hanem az egyetlen is, aki – meggyőződése ellen bár – becsületesen szolgálta a diktatúra ügyét. Kivezényelték, hogy megcáfolja a szociáldemokrata árulókról terjesztett kommunista „legendákat”. Lássuk, hogy mit tud Rónai cikkében felhozni.

Sajnálattal kell megállapítani: Rónai Zoltán is csak ferdítéseket és rágalmakat halmoz össze hosszú, de üres cikkében. Ő se[m] képes egy percre se[m] felülemelkedni szociáldemokrata demagógia mocskos és alárendelt szempontjain. Hiába, a rossz ügy még képzett és becsületes embereket is ostobává és rosszhiszeművé hogy tegyen.

Egy pár példával kezdem. Rónai azt mondja: „Éppen a szociáldemokrata Kunfi volt az, aki a kommunistákkal szemben rámutatott a gazdag parasztságnak nyújtott túlságos kedvezményekre.” Rámutatott, az igaz. De Rónai, akinek mint cikke bizonyítja, bő irodalom áll rendelkezésére, nagyon jól tudja, mit írt Kunfi abban a bizonyos cikkében, melyben erre rámutatott. Azt hirdette Kunfi, hogy ezt a kedvezményt, melyet a gazdag parasztoknak adott a tanácskormány, hogy ideiglenesen semlegesítse őket (más kérdés, hogy ez helyes politika volt-e), adja meg a háziuraknak és a mozgó tőke képviselőinek is. Hogy Rónai ennek tudatában (és ennek letagadásával) így állította be kérdést, világos jele teljes rosszhiszeműségének. Más. Végzetes hiba volt szerinte, hogy Kun Béla „visszautasította puccsszerűen, a kormányzótanács megkérdezése nélkül, a Smuts-féle békeajánlatot, az antant békejobbját”. Ehhez nem kell még kommentár se[m]. Ha Rónai Zoltán ma, az orosz béketárgyalás hosszú hónapjai után, amikor tudja, hogy Anglia gazdasági előnyöket is várhatna az orosz békétől, amikor látja, hogyan köt békét Anglia Szovjet-Oroszországgal, komolyan gondolja, hogy áprilisban az antant hajlandó lett volna velünk békét kötni – végleg kitörülte saját nevét a szocialista gondolkodók sorából. Ha nem hiszi (amint nem tudom elképzelni, hogy komolyan higgye), és mégis így állítja be a kérdést: ismét bizonyságot tesz arról, hogy a rossz ügyet csak hazugságokkal és rágalmakkal lehet védeni.

Ez a tudatlansággal vegyes hazugság a legélesebben ütközik ki a bukást követő menekülés és fehér terror tárgyalásánál. „A kommunisták vezetői”, írja, „csekély kivétellel megszöktek akkor, amikor a szociáldemokrata vezetők nagy többsége, bárha az ellenforradalom elkerülhetetlen győzelmét és az utána következő üldözést érezték, otthon maradt, és egynéhányan életveszély közepette juthatt[ak] ki külföldre később”.[2] Ahány állítás, annyi rágalom. Először nem igaz, hogy a szociáldemokrata vezetők (akik közül Böhm, Weltner[3] és társai már jóval a bukás előtt biztonságba helyezték magukat, a többiek pedig az első napokban gyönyörrel élvezték, hogy ismét miniszterek, államtitkárok vagy legalább azok közvetlen környezetéhez tartoznak), előre látva a fehér terrort, mártírszerűen vállalták a kormányt. Például Böhm Vilmos az elisabethpromenádi fogházban elzárt kommunista népbiztosoknak ragyogó arccal tartott előadást arról, hogy a Peidl-kormány legalább 5-6 hónapig fogja tartani magát. Hazug legenda a híres kommunista különvonat is. Kun Béla, Landler Jenő és Pór Ernő[4] utaztak el a bukás napján különvonattal, és a második napon Vágó és Pogány, a többi vezető vagy otthon maradt, vagy életveszéllyel bírt csak elmenekülni.

Erről a „menekülésről” pedig minekünk megvan a magunk véleménye, melyet Kun Béla a „Proletár”-ban részletesen kifejtett már.[5] Melyet nekem annyival is inkább van jogom teljes mértékben magamévá tenni és aláírni, mert én Korvin Ottó elvtársammal együtt a bukás után a párt megbízásából otthon maradtam, hogy a kommunisták földalatti mozgalmát vezessem. De otthon maradt rajtunk kívül Alpári,[6] Hirossik,[7] Hevesi,[8] Rudas,[9] Révai,[10] Sallai[11] és még sok más elvtárs. És a bécsi „Vörös Újság” szerkesztősége, melyet Rónai – igazi szociáldemagógiával – úgy állít be, mint „különvonat-politikusokat”, akik a veszély elől megszökve dicsőítik a fehér terrort, kivétel nélkül olyanokból állott, akik hosszú bujkálás után életveszedelmekkel küzdve, nagy nehezen vergődtek Bécsbe, hogy ott újra felvegyék a harcot a nemzetközi ellenforradalommal. Éppen ezért van jogunk azt mondani: forradalmi taktika, forradalmi erkölcs szempontjából helyesen jártak el azok az elvtársaink, akik idejekorán elmenekültek – az általuk és csak általuk előre látott fehér terror elől. Nemcsak azért, mert – mint Lenin mondja – a forradalmi párt első kötelessége vereség esetén vezérkarát biztonságba helyezni, hanem mert a magyar viszonyok mellett a kommunista párt vezetősége Budapesten sem végezhetett volna eredményes forradalmi munkát. Ha meglettek volna a kommunista párt illegális szervezetei ahhoz a munkához, melyet akkor lehetett és most lehet elvégezni, egy-két vezető ember bőven elég lett volna, sőt kérdés, nem kerültek volna azok is előbb-utóbb hurokra. (Az orosz illegális munkát a magyarral nem lehet összehasonlítani. Részben az ország nagysága miatt, mely megengedte, hogy például egy Moszkvából üldözött vezér, teszem, Odesszában nyugodtan dolgozzék, ha Rónai, aki sokat beszél arról, hogy Magyarország kis területe milyen stratégiai bajokat hozott a forradalomra, itt persze nem is veszi tekintetbe a terület kicsiny voltát. Részben azért, mert a cárizmus minden üldözési apparátusa mégis csekélység volt a mai Magyarországéhoz képest.) Mi a forradalomért dolgozni akarunk. És ezért volt kötelességünk, mikor megbukott a tanácskormány, oda sietni, ahol dolgozni lehet.

De mindezek a rágalmak csak annak megalapozására valók, hogy a mi legfőbb aljasságunk, a fehér terror „dicsőítése”, visszataszítóbb színben tűnjék fel a munkásság előtt. (Föltéve, hogy az olvassa a Világosságot.) Tehát: hogy is áll dolog azzal a „dicsőítéssel”? Azt mondottuk mindig, és mondjuk ma is: a proletárdiktatúra után csak fehér terror következhet. Ha Rónai Zoltánt elméleti tehetetlenségének érzése nem tenné vakká és siketté minden ellenérvvel szemben, akkor képzett ember létére tudná, hogy ez az állítás megállapítás. Megállapítás, melyet bizonyít a párizsi kommün, bizonyít Ukrajna, Finn-, Bajor- és Magyarország esete, melyet az osztályerőviszonyok és eltolódások tudományos elemzésével is lehet bizonyítani, és melyet mi bizonyítottunk is. Rónai nem hoz föl egy szót sem bizonyításunk ellen. Nem is tud. Ellenben úgy állítja be a dolgot, mintha a mi ténymegállapításaink nem ténymegállapítások lennének, hanem kívánságaink kifejezése. Ez olyan elferdítése a dolognak, mintha Marxnak és Engelsnek azt vetné szemére, hogy mert szerintük a munkásosztályt elnyomottsága, kizsákmányoltsága, fizikai és szellemi nyomora forradalmasítja, ők ezt a nyomort kívánták, és örültek neki csak azért, hogy – könnyelműen forradalomba kergessék a munkásokat.

És itt megfogtuk a nyavalya gyökerét. Rónaiéknak az a kényszerképzetük, hogy a háborús és a háborút követő demokratikus_. „idillt”, mely magától sose vezetett volna a kapitalizmus válsága és vele a forradalom és ellenforradalom élet-halál harca felé, kizárólag mi, kommunisták zavartuk meg; kizárólag a mi „türelmetlenségünk” és „demagógiánk” okozta, hogy forradalmi helyzetek jöttek létre. Rónaiék félnek a forradalomtól, utálják, és remegnek, ha csak a nevét hallják. Ahogy a burzsoázia „lelketlen izgatóknak” nevezte a szociáldemokratákat, úgy szórják[12] kínos-tehetetlenül a rágalmakat a kommunistákra. A fehér terrorról mi a diktatúra alatt kezdtünk beszélni – ugyanakkor, mikor a szakszervezeti bürokraták és Rónai egyéb mai fegyvertársai élelmiszervonatokról és hasonló jókról regéltek munkásságnak, arra az esetre, ha hűtlen lesz a diktatúrához, ha demokratikus kormányt alakít. (Ha Rónai kíváncsi, mi züllesztette el a frontokat, mi tette lelkileg harcképtelenné a munkásságot – itt a felelet.) A diktatúra alatt beszéltünk a fehér terrorról úgy, ahogy a diktatúra előtt beszéltünk a diktatúra idejének szükségszerű nyomoráról ás nélkülözéseiről, amit Rónai Zoltán mint a „Vörös Újság” hűséges olvasója, lehetetlen, hogy ne tudom, ha most az ellenkezőjét állítja is, úgy, ahogy a fehér terror idején eljövendő diktatúráról mint az egyetlen kivezető útról beszélünk. Mindez Rónaiék előtt érthetetlen. Érthetetlen, mert sem a forradalom objektív szükségszerűségét nem képesek meglátni, sem a forradalmi helyzetekben való forradalmi cselekvés erkölcsi parancsát nem érzik magukra kötelezőnek.

Osztályellentétek ama végzetes kiélesedését, amely ma egész Európában, nemsokára az egész világon a forradalom felé vezet, semmiféle egyén vagy párt „agitációja” nem lett volna képes létrehozni. Ezt az imperialista fejlődés és annak a világháborúban való kicsúcsosodása teremtette meg. (Rónaiék tanítómesterei nevezték bolondoknak vagy demagógoknak Lenint, Luxemburgot, Radekot,[13] Pannekoekot,[14] amiért ezt előre tudományosan megállapították.) Az osztályellentétek forradalmi kiélesedése adva lévén a kapitalizmus válsága folytán, felmerül a kérdés, mi a proletárpolitikus, a proletárpárt kötelessége ilyen helyzetekben? Itt válnak el a mi utaink Rónai Zoltántól és barátaitól. Ők azt mondják: le kell tompítani ez ellentéteket, el kell kerülni az egymással szembenálló osztályok komoly összecsapását. Ahogy a háború előtt a homokba dugták a fejüket, és nem akarták meglátni az imperialista világháború elkerülhetetlen közeledtét, úgy a háború alatt és után ugyanezzel a módszerrel igyekeztek „megakadályozni” a forradalmat. A háború megjött, a Kautskyak és Bauerek bölcs előrelátása ellenére – és megjött a forradalom is, bár százszor bebizonyították, hogy nem kell, nem lehet bekövetkeznie. És ahogy a háború az ő taktikájuk következtében készületlenül találta a munkásságot, úgy a háború után mindent megtetteik és megtesznek avégből, hogy a proletariátus a forradalomba is gyanútlanul és harcra szervezetlenül kerüljön bele. Ezt a szép tervet akadályozzuk meg mi, gonosz kommunisták, mert felvilágosítjuk a munkásságot, hogy a – gazdasági helyzet teremtette – ­ harcot meg kell vívnia, és megtanítjuk, hogyan kell megvívnia. Ezért vagyunk „lelketlen izgatók”, „demagógok” a Rónaiék szemében. Ezt a vádat azonban emelt fővel álljuk. Igenis azt tartjuk, hogy a proletárpártnak, minden proletárpolitikusnak elemi kötelessége a munkásság előtt az osztályharc helyzetét kíméletlen őszinteséggel feltárni és minden helyzetben – éppen a tudatosítás segítségével – az osztályellentéteket kiélesíteni. Kötelessége az objektív forradalmi helyzet tudatát a proletariátusba minél mélyebben és gyökeresebben belevinni és ilyen módon az osztályhelyzet és öntudat egymást fejlesztő, egymást élesítő kölcsönhatása réven a forradalom végső győzelmét előkészíteni. Mi nem becsüljük túl a magunk szerepét a forradalomban, ahogy azt Rónai – rágalmazón és rosszhiszeműen – túlbecsüli. Nem hisszük, hogy csináltuk a forradalmat. De igenis hisszük és erőnkhöz mérten az irányban cselekszünk, hogy lehet a proletariátust az adott forradalmi helyzetben forradalmi irányba vezetni.

Ehhez persze a proletariátus győzelmébe vetett hit kell és az a hit, hogy ez a győzelem csak a forradalmon keresztül lehetséges. Mind a kettő hiányzik Rónaiékban. Ezért nem képesek a mi elméletünket (a marxizmust) megérteni; ezért szórják rágalmakkal teli minden szavunkat és minden tettünket. A forradalomba és a forradalom végső győzelmébe vetett törhetetlen hit kell ahhoz, hogy a forradalom minden fázisában lássuk a végcélt, és lássuk az eszközöket. Hogy minden fázisban a forradalomhoz, a győzelemhez vezető utat legyünk képesek látni. Így láttuk mi a diktatúrát, így látjuk ma a fehér terrort. Tudtuk mindig: a diktatúra jogi ténye nem jelenti a proletáriátus győzelmét, sőt magában véve még biztos utat sem a győzelemhez. A diktatúra csak abban az esetben vezet a győzelem felé, ha a proletariátus tudja, hogy kezében van a hatalom a győzelem megvívására, ha – ennek tudatában – tud és akar élni a kezébe adott eszközökkel. Ez hiányzott minden erőfeszítésünk ellenére, a szociáldemokraták jóvoltából a^. magyarországi tanácsköztársaságban. Ezért kellett elbuknia. És most a fehér terror dühöngései közepette tudjuk, a fehér terror is csak fázisa a proletariátus felszabadítási harcának, és a közeli győzelem előkészítő szaka lehet, ha a munkásság megérti, hogy csak rajta, az ő osztálytudatának fejlettségén múlik: mikor dől meg végleg a kapitalista termelés és a burzsoázia állami rendje^.. Mert a végső válság itt van. A munkásságnak csak tudnia kell, hogy itt van – és a kapitalizmus fennállása lehetetlenné vált. Ezt akadályozza meg a Rónaiék politikája és propagandája. Ezért árulói ők a proletariátus ügyének. Mert az ő politikájuk következtében tolódik el az elkerülhetetlen döntő küzdelem, van ideje és módja a burzsoáziának felkészülni erre a küzdelemre, míg a proletariátust ez a hallgatás esetleg kevésbé teszi harcképessé. Minden, ami a proletariátust a forradalmi tudatosság irányába fejleszti, hasznos az ügy végső győzelme érdekében. (Még a fehér terror is.) Minden, ami ez irányban megzavarja és visszaveti, káros és veszedelmes. (Még a legszebb és a legbékésebb angol „eredmények” is.) A forradalom objektív folyamat, melyet azonban mi cselekvéssel többé-kevésbé gyorsíthatunk vagy lassíthatunk: ez az, amit Rónaiék nem tudnak és nem akarnak megérteni. Ezért minden szavuk és tettük veszedelem a munkásosztály végső osztályharca számára; ezért elkerülhetetlen, hogy szabotálják a forradalmat a diktatúra előtt, alatt és után. És Rónai, aki buzgón idéz orosz elvtársaink írás[ai]ból, elhallgatja azt, hogy az egyetlen, amit ők szemünkre vetnek az, hogy velük, a szociáldemokratákkal csináltuk meg a diktatúrát. Hogy szerintük a magyar forradalom legfőbb tanulsága_. a centrummal való megegyezés lehetetlensége, hogy a német függetleneknek adott feltételek alapja – a Rónaikkal szerzett tapasztalatok gyakorlati alkalmazás volt. Erről Rónai ismét egy ^.szót sem szól, és úgy tesz, mintha az oroszok csak Magyarország területe kicsinységének tulajdonítanák a tanácskormány bukását. Értjük, hogy itt hallgatással hazudik Rónai: hiszen azért beszél most ilyen hangon, mert előttük, a hátsó ajtó főmesterei előtt – Moszkva végleg becsapta az ajtót.

Mert ebben harcban mindenki, aki nem segíti elő ezt a küzdelmet, ellensége a proletariátusnak. Ellenségei Rónaiék, és ellenségei voltak azok szerencsétlen elvtársaik, akik mégis áldozatul estek a fehér terrornak. Ezt sem a fehér terror idején mondjuk először. Rónai emlékezhetik, mert nyílt kormányzótanácsi ülésen mondottam: „mindent hajlandó vagyok elviselni a forradalomért, nem bánom, ha felakasztanak – de Vincze Sándor és Kondor Bernát közt nem akarok felakasztva lenni”. Amit akkor mondtam, azt mondom ma is. Mártír csak az lehet, aki az ügyért, a forradalom ügyéért hal meg. Nem mártír az, akit a forradalmi sors mint baleset, mint a fejére hulló tégla ér. Nem mártír az, aki végigszabotálta a diktatúrát (mint szegény Somogyi Béla),[15] és érdemeinek tudatában maradt a fehér terror Magyarországában. Nem mártír, még ha a fehér terror nem hajlandó elismerni a diktatúra bukása körül szerzett érdemeit. A Korvin Ottók, Krammer Sándorok,[16] Latinkák,[17] Vadas Mártonok,[18] Kohn Gáborok nemes névsorába csak a forradalom igazi, meggyőződött hőseinek neveit szabad iktatni.

Itt is ellensége a proletariátusnak mindenki, aki hazug illúziókkal áltatja, aki nem tárja fel előtte kíméletlenül a helyzetet, aki nem arra törekszik, hogy mérhetetlen szenvedéseiből a jövő számára tapasztalatokat szerezzen. Hazudik, aki azt állítja, hogy mi „helyeseljük” a fehér terrort. Hazudik, aki azt állítja, hogy nálunk jobban fáj neki az otthonlevők emberfeletti szenvedése, aki azt állítja, hogy nálunk jobban akarja megrövidíteni ezeket a szenvedéseket. De százszorosan hazudik az, aki a fehér terrort úgy állítja be a munkásság előtt, mint egyesek gonoszsága miatt létrejött epizódot, melyből vannak kivezető utak a „normális” állapotok felé. Százszorosan hazudik, mint ahogy Kautskyék hazudtak a háború alatt, mikor azt egyesek hatalmi tébolyának tulajdonították, „bűnösöket” kerestek, és azt remélték, a „hibák” elkerülése révén „normális” békeállapot felé haladhatnak. A béke itt van – és Európa fele lángban áll. A béke itt van – és új imperialista háborúk készülnek világszerte. És ha a munkásság hamarosan rá nem eszmél arra, hogy azt kell tenni, amit tennie kellett volna 1914-ben, amit meg is tett volna, ha Kautskyak félre nem vezetik: polgárháborúvá változtatni az imperialista háborút, rövidesen új világháborúval állunk szembe. Így hazudnak Rónaiék a fehér terrort illetőleg. És ha az agyonkínzott munkásság rájuk hallgat és nem az igazságra – új fehér terrorok váltják fel az esetleg pillanatnyilag „megszűnt” fehér terrort. Horthy vagy Noske: nem nagy különbség; elvi különbség semmi esetre sem. És mi nem törekedhetünk arra, hogy Héjjasék után Böhm vagy Peidl gyilkoltassa le a magyar munkásságot.

 

[1] Proletár, Wien 1920. október 7. (I. évf., 15. sz.), 7–9. – Kötetben németül: Georg Lukács: Der weiße Terror und die Unabhängigen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 111. skk. o. – A szerk.

[2] A lapban toll- vagy nyomdahiba: „egynéhányan életveszély közepette juthatott ki”. – A szerk.

[3] Weltner Jakab (1873–1936) szocialista politikus, újságíró, asztalos. Az asztalosmunkások szakegyletének vezetőségi tagja, majd a Famunkásszövetség titkára volt. 1898-ban a szociáldemokrata párt vezetőségi tagja lett, 1909-ben a Népszava helyettes szerkesztője, 1918-ban felelős szerkesztője. 1917-ben az MSZDP egyik képviselője volt a stockholmi kongresszuson. Az 1918-as októberi forradalom után tagja volt a Nemzeti Tanácsnak, elnöke az újságíró-szakszervezetnek. Egyik aláírója volt 1919. március 21-én az SZDP és a kommunista párt egyesülését, illetve a proletárdiktatúra platformjának elfogadását rögzítő megállapodásnak, tagja lett az egyesült párt vezetésének, és részt vett a kormány tevékenységében, bár a kommunistákat opponáló szociáldemokrata áramlatok vezető politikai figurájának számított (szerepet játszott a Közoktatásügyi Népbiztosság, illetve Lukács ellen intézett, Göndör Ferenc–Kéri Pál-féle támadásban is, lásd az Ünneprontás című cikk jegyzetét). A tanácskormány bukása után emigrált, 1924-ben tért haza, és a pártvezetőség kívánságára újra átvette a Népszava szerkesztését. 1931-től országgyűlési képviselő volt. Számos szociálpolitikai tanulmánya jelent meg a Szocializmusban és a Munkaügyi Szemlében, szerzője volt több politikai brosúrának, 1927-ben Milljók egy miatt, 1929-ben Forradalom, bolsevizmus, emigráció címmel jelentette meg politikai emlékiratait. – A szerk.

[4] Pór Ernő (1889–1943) kommunista politikus, magántisztviselő. 1907-től volt az SZDP tagja, 1915-ben orosz hadifogságba került, 1917-től a bolsevik párt tagja. Megalapítója és titkára volt az OK(b)P magyar csoportjának, 1918-ban hazatért, és részt vett a KMP megalakításában, tagja volt a párt Központi Bizottságának. A tanácsköztársaság idején a Külügyi Népbiztosság propagandaosztályának a vezetője, majd az egyesült párt titkárságának munkatársa. A tanácskormány bukása után Ausztriába, majd Csehszlovákiába emigrált, részt vett a bécsi vezetés tevékenységében. 1922-től Szovjet-Oroszországban élt, gazdasági tisztségeket töltött be. 1937-ben letartóztatták. – A szerk.

[5] Lukács Kun Kolozsváry Béla álnéven írt, Vántus és Haubrich című, a Proletár 1920. július 15-i számában (11–12. o.) megjelent cikkének következő bekezdésére utal: „És az is igaz, amit Haubrich mond, hogy azért nem menekült a diktatúra bukása után, mert ártatlannak érezte magát. Mi, akik menekültünk, mert bűnösnek éreztük magunkat a burzsoáziával szemben, és ezt a bűnünket nem akartuk megbánni, hanem új forradalom új bűneivel akarjuk tetézni, mi letesszük mellettük a tanúságot: nem bűnösök ők azelőtt a bíróság előtt, amely hóhérítéletre készül ellenük.” – A szerk.

[6] Alpári Gyula (1882–1944) szociáldemokrata, kommunista politikus, újságíró. 1903-ban lefordította Paul Lafargue A gazdasági materializmus című munkáját, 1904-től az Ifjúmunkás című lap munkatársa, 1907-től szerkesztője, a magyarországi ifjúmunkás mozgalom vezetője volt. Részt vett a Szocialista Ifjúmunkás Internacionálé stuttgarti alakuló kongresszusán, az antimilitarizmus című téma előadója volt. 1910. március 27-én baloldali szocialista nézeteiért az SZDP kongresszusa kizárta a pártból, a kizárást a II. Internacionálé koppenhágai kongresszusa jóváhagyta. 1911-ben a Szociáldemokrata című folyóirat főszerkesztője volt, cikkei jelentek meg a baloldali szocialista Leipziger Volkszeitungban. Megalakulásakor csatlakozott a KMP-hez, a párt vezetőinek 1919. február 21-i letartóztatása után – amikor Lukács György is – a központi bizottság tagja lett. A tanácsköztársaság idején külügyi népbiztoshelyettes, a külföldi sajtótájékoztatás egyik irányítója volt. A tanácskormány bukása után Csehszlovákiába emigrált, részt vett Csehszlovákia Kommunista Pártjának a megalakításában, illetve Ausztriában, Svájcban, Franciaországban tevékenykedett, nagyobbrészt illegálisan. 1921-ben részt vett a Komintern III. kongresszusán, 1921–32-ig Berlinben az Internationale Presse-Korrespondenz, Bázelban, Párizsban a Rundschau című lapot szerkesztette. 1940-ben Párizsban, ahol kommunista újságíró-iskolát szervezett, letartóztatta a Gestapo, 1944-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborban meggyilkolták. – A szerk.

[7] Hirossik János (1887–1950) szocialista, kommunista politikus, tetőfedő. 1908-ban baloldali szaklapokat szerkesztett, majd mint az MSZDP tagja a VIII. kerületi szervezet elnöke volt. 1910-ben aláírta azt az emlékiratot, amely az SZDP vezetőségét opportunizmussal vádolta meg a II. Internacionálé előtt, ezért kizárták a pártszervezet vezetőségéből. 1912–18-ban a Magyarországi Szállodai, Éttermi és Kávéházi Alkalmazottak Országos Egyesületének a titkára, lapjának szerkesztője. 1918 novemberében részt vett a KMP megalakításában, a párt titkára volt. A tanácsköztársaság idején az egyesült párt titkára, a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács és a Szövetséges Központi Bizottság tagja volt, májusban megbízták a szlovákiai területek kormányzásával, majd a Szlovák tanácsköztársaság népbiztosa lett. A tanácskormány bukása után egy ideig illegálisan Magyarországon dolgozott, majd 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol a KB tagja, a Landler-frakció egyik vezetője volt. 1922 márciusában tagja lett a KMP KB-t a frakcióharcok miatt fölfüggesztő Komintern-határozat nyomán létrejött Ideiglenes Központi Bizottságnak (amely lényegében nem funkcionált). Az 1924-ben létrejött Organizációs Bizottság kooptálta őt, és Rákosi Mátyással egymást váltva jöttek Magyarországra a hazai pártmunka irányítására. 1926–33-ban Berlinben élt, az Inprekorr munkatársa volt. A fasizmus elől Csehszlovákiába emigrált, kommunista párttagsága megszűnt. 1942-ben hazatért, és részt vett az ellenállási mozgalomban. A felszabadulás után visszavonult a politikai élettől. – Lukács Hirossikról 1968-ban a Párttörténeti Intézet felkérésére írt visszaemlékezését ld. itt. – A szerk.

[8] Hevesi Gyula (1890–1970) kommunista politikus, vegyészmérnök, közgazdász. Tagja volt a Galilei-körnek, 1917-ben kezdeményezője volt az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetsége létrehozásának, majd 1918-ban egyik megalakítója az Alkalmazott Mérnökök Országos Szövetségének, a világ első szocialista mérnökszervezetének. 1918-ban Komját Aladárral megalapította a III. Internacionálét, a KMP elméleti folyóiratát, tagja lett a KMP Központi Bizottságának. A tanácsköztársaság idején a szociális termelés népbiztosa. A tanácskormány bukása után Bécsbe, Berlinbe, majd Olaszországba emigrált. Olaszországból való kiutasítása után a Szovjetunióba ment, ahol magas műszaki, gazdasági pozíciókat töltött be. 1948-ban tért haza Magyarországra, ahol számos műszaki-kutatási intézmény vezető munkatársa, illetve az akadémia tagja, titkára, illetve alelnöke volt. 1959-től haláláig tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. – A szerk.

[9] Rudas László (1885–1950) szocialista, kommunista politikus, újságíró, marxista teoretikus. A Népszava munkatársa, az I. világháború idején a szociáldemokrata baloldal egyik legképzettebb és legmilitánsabb alakja. Részt vett a KMP megalakításában, napilapjának, a Vörös Újságnak a szerkesztője, Lenin Állam és forradalmának fordítója volt. A Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusán ő képviselte a magyar pártot. A tanácskormány bukása után Bécsbe emigrált, munkatársa volt a Kommunismus, illetve a Proletár című lapoknak, szerzője A szakadás okmányai című, a magyar szociáldemokrácia ellen irányuló vitairatnak (1920). A Landler-frakció oldalán militáns debatter volt a KMP 1920–21-ben kirobbant fracióharcaiban, Abenteurer- und Liquidatorentum című vitairata miatt – amelynek egyik fejezeteként Lukács Illúziópolitika című cikke szerepelt – kizárták a KMP-ből. Moszkvai emigrációja idején a Kun-frakcióhoz közeledett, és 1924-ben főszereplője volt annak a kritikai hadjáratnak, amelyet – nem függetlenül a Komintern V. kongresszusának politikai törekvéseitől – a Plehanov-tanítvány Abram Gyeborin indított Lukács Geschichte und Klassenbewusstsein című könyvének Marx-interpretációja, illetve a Lukács könyvével szimpatizáló gondolkodók, pl. Karl Korsch ellen. (A Lukács könyve ellen indított támadásokban való részvételéhez ld. a Komintern elnökségéhez intézett, 1924. június 12-i levelét.) A moszkvai Marx–Engels Intézetben főmunkatársként tevékenykedett, a Vörös Professzúrán és a Lenin-iskolán tanított történelmet, politikai gazdaságtant, filozófiát. A II. világháború alatt a nemzetközi antifasiszta iskola oktatója volt, magyar és német hadifoglyok között dolgozott. 1945 után hazatért, a Központi Pártiskola igazgatója, majd a közgazdasági egyetem rektora, az MTA tagja. 1949-ban pártmegbízatásból ő indítja el az úgynevezett Lukács-vitát, amely a kommunista párt korábbi, a népfrontpolitika időszakában gyökerező politikai elképzeléseivel való szakítást jelezte. – A szerk.

[10] Révai József (1898–1959) kommunista politikus, esztéta. Tagja volt a Galilei-körnek, 1917-ben munkatársa Kassák Lajos Ma és Tett című avantgárd művészeti folyóiratainak. 1918 őszén alapító tagja volt a KMP-nek, munkatársa a Vörös Újságnak, tagja a Budapesti Központi Munkástanácsnak. 1918 végén, Lukács 1918 decemberében publikált A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikke miatt még élesen támadta Lukácsot, hamarosan azonban tanítványul szegődött hozzá, és Lukács köréhez tartoott a Proletár, a Kommunismus, illetve a Vörös Újság című lapok munkatársaként, a tanácskormány bukása után, a bécsi emigráció időszakában is. A Landler-frakció egyre jelentősebb szerepet játszó teoretikusaként politikai tevékenysége is összekapcsolódik Lukács működésével, bár a Lukács politikai téziseit összefoglaló úgynevezett Blum-tézisek 1929-es hivatalos visszautasítása után, noha személyes barátságuk fönnmaradt, politikailag eltávolodtak egymástól. 1925-ben részt vett a KMP I. kongresszusán, tagja volt a kongresszus titkárságának, a későbbiekben munkatársa volt az Új Március, illetve álnéven a 100 % című folyóiratnak. Több ízben volt illegális munkán Magyarországon; 1930-ban letartóztatták, és 3 évi börtönre ítélték; ekkor írta meg a Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, illetve a Marx és a magyar forradalom című tanulmányait. 1934-ben Prágába, majd a Szovjetunióba emigrált, 1937-ig a Komintern munkatársa volt. 1937-ben Csehszlovákiában a Dolgozók Lapja és a Magyar Nap című lapoknak dolgozott. Csehszlovákia német megszállása elől újra a Szovjetunióba emigrált, ahol a Kossuth-rádió, illetve az Igaz Szó című magyar hadifogolylap munkatársa. 1944-ben tért haza, tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd az államfői jogokat gyakorló 3 tagú Nemzeti Főtanácsnak. 1945-től országgyűlési képviselő, a KMP Központi vezetőségének, illetve Politikai Bizottságának a tagja, 1950-ig a KMP napilapjának, a Szabad Népnek a szerkesztője, 1949–53-ban népművelési miniszter. Bár a vita hangnemével nem értett egyet, 1949-ben mégis az ő vezényletével folyt le az úgynevezett Lukács-vita, amely Lukács politikai elszigeteléséhez vezetett. 1953 júliusában fölmentették a Politikai Bizottságban és  a kormányban viselt tisztségei alól, és az Elnöki Tanács elnökhelyettesévé nevezték ki. 1956 júliusában ismét beválasztották a Központi Bizottságba. 1956 után tagja az MSZMP Központi Bizottságának. – A szerk.

[11] Sallai Imre (1897–1932) kommunista politikus, magántisztviselő. A Galilei-kör tagjaként, Szabó Ervin tanítványaként került kapcsolatba a magyar baloldali szocialistákkal, 1918-ban Korvin Ottóval antimilitarista mozgalmat szervezett. 1918 májusában letartóztatták, és csak az 1918. októberi forradalom révén szabadult. Alapító tagja volt a KMP-nek, részt vett a Vörös Katona című lap szerkesztésében, 1919. február 21-én a KMP vezetőivel együtt a rendőrség őt is letartóztatta. A tanácsköztársaság idején a belügyi népbiztosság politikai osztályának helyettes vezetője. A tanácskormány bukása után illegálisan Magyarországon maradt, majd Bécsbe emigrált, ahol Lukáccsal meglehetősen szoros kapcsolatban állva részt vett a bécsi vezetés munkájában. Ő képviselte Bécsben a magyarországi kommunista ifjúmunkás-mozgalmat, részt vett a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé csehszlovák és jugoszláv szekcióinak a megszervezésében, 1922 őszén részt vett a KII III. kongresszusán. Központi bizottsági tagja volt a Nemzetközi Vörös Segélynek. 1924–28-ban a moszkvai Marx–Engels Intézetben dolgozott, majd hazatért Magyarországra, ahol megszervezte az illegális sajtóapparátust. 1931-ben mint a KMP titkárságának magyarországi vezetője újból hazatért, 1932 júliusában azonban letartóztatták, statáriális bíróság elé állították, és gyorsított eljárással halálra ítélték. – A szerk.

[12] A lapban tollhiba: úgy szórják el. – A szerk.

[13] Karl Radek (Karl Berngardovics, 1885–1939) kommunista politikus, politikai gondolkodó, esztéta. Krakkói egyetemi tanulmányai után 1904-ben svájcba ment, ahol kapcsolatba lépett számos orosz emigráns szocialista politikussal. Az 1905-ös forradalom idején Varsóban propagandatevékenységet folytatott a lengyel szociáldemokrata párt mellett, amiért 1906-ban letartóztatták. 1908-ban Németországba költözött, belépett az SPD-be, és a következő években tevékenysége kiterjedt mind a lengyel, mind a német, mind az orosz szociáldemokrata pártra. Az I. világháború alatt Svájcba emigrált, ahol a lengyel szociáldemokrata párt baloldali áramlatainak egyik képviselőjeként részt vett a zimmerwaldi (1915) és a kienthali (1916) konferencián, és bár nem teljes egyetértésben Leninnel, a zimmerwaldi baloldalhoz tartozott. Az 1917-es februári orosz forradalom után csatlakozott a Svájcból Németországon keresztül hazatérni kívánó orosz szocialistákhoz, az orosz kormány azonban megtagadta tőle a beutazási engedélyt. Tagja lett a bolsevik pártnak, bár Stockholmban maradt a bolsevikok egy külföldi delegációjával. Az 1917-es novemberi forradalom után Pétervárra ment, és a külügyi népbiztosság közép-európai szekciójában dolgozott. A breszt-litovszki béketárgyalások körül zajló pártvitában a baloldali kommunisták álláspontjához csatlakozott. Az 1918-as novemberi németországi forradalom után Berlinbe küldték, ahol részt vett a KPD december 31-i alapító kongresszusán. Az 1919. januári felkelés leverése után letartóztatták, börtönbüntetését azonban hamarosan háziőrizetre változtatták. Az OK(b)P 1919 márciusában tartott VIII. kongresszusán távollétében a Központi Bizottság tagjává választották. 1920 januárjában visszatérhetett Szovjet-Oroszországba, ahol márciusban a Komintern egyik titkárává választották. A Komintern második, 1919. július–augusztusi kongresszusán ő tartotta a szakszervezeti kérdésnek szentelt előadói beszédet, és a KIVB tagja lett. 1920 szeptemberében Komintern-megbízottként néhány hónapra újra Németországba utazott, Moszkvába visszatérve 1921 februárjában beválasztották a KIVB elnökségébe, és részt vett a III. kongresszus előkészítésében. A kongresszuson ő tartotta a taktikai kérdéseknek szentelt beszámolót, és újból megválasztották az elnökség tagjának. 1922 áprilisában ő és Buharin vezették a három Internacionálé berlini konferenciájára küldött Komintern-delegációt. Részt vett a Komintern IV. kongresszusán 1922 novemberében, és ő vezette a hágai békekonferencia szovjet delegációját. 1923 áprilisában az OK(b)P XII. kongresszusán utolsó alkalommal választották be a központi bizottságba. 1923 októberében Komintern-megbízottként Németországba küldték a „német október” kudarcának kivizsgálására. 1923–24-ben a Trockij körül kialakult ellenzékkel rokonszenvezett, 1924 májusában részt vett ugyan az OK(b)P XIII. kongresszusán, de nem választották be a KB-ba. Június–júliusban jelen volt a Komintern V. kongresszusán, de bírálatok érték, és nem kapott helyet a Komintern vezető testületében. A KIVB V., kibővített plénumán határozatban foglaltak állást ellene, valamint Heinrich Brandler és August Thalheimer ellen. 1926-ban a Komintern őt nevezte ki a Szun Jat-szen egyetem élére, de egy év múlva elbocsátották. Az OK(b)P XV. kongresszusa 1927 decemberében kizárta őt a pártból, 1928 januárjában deportálták, azonban 1929-ben nyilvánosan szakított Trockijjal, önkritikát gyakorolt, aminek következtében helyreállították a párttagságát, a Komintern-apparátusba azonban nem tért vissza, bár külpolitikai újságíróként igen aktív volt mind a Komintern-, mind a szovjet sajtóban. 1935-ben tagja lett annak a bizottságnak, amelyik előkészítette az új alkotmányt. 1936 elején ugyan nyilvánosan jóváhagyta a Zinovjev és Kamenyev ellen folytatandó per előkészületeit, mégis még ebben az évben kizárták a pártból, és letartóztatták. 1937 januárjában, a második nyilvános moszkvai perben 10 évre ítélték (a 17 vádlott közül 13-at halálra ítéltek). 1939-ben deportáltként halt meg. Pályafutása során számtalan pamfletet és cikket írt; írásainak legfontosabb gyűjteménye a kétkötetes A Komintern öt éve (Moszkva 1924) és a háromkötetes Német forradalom. – A szerk.

[14] Anton Pannekoek (1873–1960) holland szocialista politikus, csillagász. 1902-ben szerzett csillagászként doktori címet, és lett az amszterdami egyetem professzora, a holland akadémia tagja. Ugyanebben az évben csatlakozott a Holland Szociáldemokrata Munkáspárthoz is, és elkötelezte magát annak balszárnya mellett. 1907-ben egyik megalapítója volt a De Tribeune-nak, a baloldali szocialisták lapjának. 1909-ben a baloldaliak kiváltak a Szociáldemokrata Munkáspártból, és létrehozták a Szociáldemokrata vagy tribunista pártot; taktikai differenciáikról Pannekoek 1909-ben Hamburgban könyvet jelentetett meg (Die taktischen Differenzen in der Arbeiterbewegung). Az I. világháború alatt pacifista, internacionalista álláspontot képviselt, és a zimmerwaldi baloldalhoz közeledett, akiknek lapját, a Vorbotét segített megjelentetni. 1918-ban, megalakulásakor csatlakozott a Holland Kommunista Párthoz, részt vett a Komintern hollandiai és németországi munkájában, és K. Horner álnéven rendszeresen írt a Komintern lapjába, a Die Kommunistische Internationaléba. A Komintern azonban már 1920-ban bírálta Weltrevolution und kommunistische Taktik című brosúrájának „baloldaliságát”. 1921-ben kivált a holland KP-ból, egy ideig még erős befolyást gyakorolt a KAPD politikájára, de lényegében visszavonult a politikától; elméleti munkái (Rusland en het Kommunisme. De Nieuwe Tijd, 1921, Grundprinzipien kommunistischer Produktion, Gruppe der internationalen Kommunisten, Neue Arbeiterverlag, Berlin 1931, Lenin als Philosoph. Kritische Betrachtung der philosophischen Grundlagen des Leninismus. Bibliothek der „Ratekorrespondenz” No. 1. Ausgabe der Gruppe Internationaler Kommunisten in Holland, 1938) erős kritikával tárgyalják az oroszországi fejleményeket, és egy tanácskommunista alternatívát próbálnak felvázolni. – A szerk.

[15] Somogyi Béla (1878–1920) szociáldemokrata újságíró, tanító. 1897-ben a Népszava munkatársa, 1897–98-ban rövid időre a szerkesztője, majd 1905-től újra a napilappá vált Népszava munkatársa volt. 1905-ben megindította a tanítók szervezkedését, szerkesztője volt a lapjuknak, az Új Korszaknak. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár volt, a tanácsköztársaság alatt nem vállalt politikai szerepet. A tanácskormány bukása után a Szociáldemokrata Röpiratokat szerkesztette, majd a Népszava felelős szerkesztője volt. A fehérterrort támadó cikkei miatt 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tisztjei meggyilkolták. – A szerk.

[16] Krammer Sándor (1896–1920) nyomdász. 1914-től a Szabadság Budapesti Munkásképző egylet titkára volt. Alapító tagja volt a KMP-nek és az Ifjúmunkások Országos Szövetségének, a Vörös Gárda egyik szervezője, a Vörös Újság munkatársa volt. 1919 februárjában letartóztatták. A tanácsköztársaság alatt a forradalmi törvényszék vádbiztosa volt, majd katonai parancsnok. A tanácskormány bukása után a jugoszláv kommunista mozgalomban dolgozott tovább, letartóztatták és kiadták Magyarországnak; a budapesti büntetőtörvényszék halálra ítélte. – A szerk.

[17] Latinka Sándor (1886–1919) vasmunkás. 1910-ben lépett be az SZDP-be, később kapcsolatba került a háborúellenes galileista mozgalommal. Az 1918. októberi forradalom után a Földmunkások Országos Szövetségének szervező titkára lett. 1918 decemberében Somogy vármegyébe került, és az ottani földfoglaló mozgalom élére állt. Belépett a KMP-be, 1919 februárjában a kaposvári munkástanács megbízásából birtokba vette az Esterházy hercegi hitbizomány somogyi birtokát, és megalakította az első termelőszövetkezetet. Tagja volt az 1919 március 10-én megalakult megyei direktóriumnak, amely szocializálta a nagybirtokokat, és megalakította az ország egyetlen megyei Népgazdasági Tanácsát. A tanácskormány bukása után letartóztatták, a Prónay-különítmény tisztjei, illetve helybeli tisztek elhurcolták a kaposvári fogházból, és meggyilkolták. – A szerk.

[18] Vadas Márton (1900–1920) diák. A tanácskormány bukása után Bécsbe emigrált, ahonnan öccsével, Vadas Andorral pártmegbízatással tértek haza; ellenforradalmi különítményesek kezére kerültek, akik halálra kínozták őket. – A szerk.