A fiatal Hegel fejlődéstörténete^[1],[2]

 

A fiatal Hegel fejlődéstörténetének diltheyi ábrázolását bírálva nagyon is kézenfekvő volna azt mondani, hogy Dilthey képtelen volt a társadalmi fejlődés igazi történelmi összefüggéseiben látni Hegelt, mi több, képtelen volt megérteni a dialektikus módszert, és a dialektikával szemben arra a hamis és lapos álláspontra helyezkedett, amelyet a már a polgári Hegel-kutatás által is régóta meghaladott Trendelenburg képviselt. Ebből a szempontból nagyon is kézenfekvő volna elutasítani a művet – ám éppannyira jogtalan és terméketlen is volna. Először is mert a puszta tény, hogy a polgári filozófia színvonala ebben a tekintetben mélyebbre süllyedt náluk, még nem ok az önhitt fölényességre azoknak a történelmi materialistáknak a részéről, akik a dialektikus módszer elsekélyesítésében Feuerbachon is jócskán túltettek. Másodszor és mindenekelőtt pedig mert – módszerének fogyatékosságai ellenére – Dilthey könyvéből nagyon sokat tanulhatunk.

A könyv Hegel fejlődését a legelső kezdetektől egészen azokig a rendszeralkotó kísérletekig rajzolja fel, amelyek amúgy kiindulópontjai a megszokott Hegel-értelmezéseknek: a jénai írásokig (Hit és tudás stb.) és A szellem fenomenológiájáig. Dilthey ábrázolása elsősorban azért tanulságos, mert ismét megkérdőjelezi azt a legendát, amelyet jórészt maga Hegel indított útjára, és amely szerint a klasszikus filozófia fejlődése Németországban olyan egyenes vonalú és merőben szisztematikus fejlődés, mely Kanttól Fichtén és Schellingen át Hegelhez vezet. A közös (filozófiai) kiindulópont persze Kant. Vitathatatlan az is, hogy Hegel fiatalkori fejlődésére Fichte és mindenekelőtt Schelling jelentős (bárha többnyire túlbecsült) hatást gyakorolt. Ám Dilthey nagy érdeme, hogy – legalábbis tisztán filozófiai szempontból – felszínre hozta Hegel fejlődésének önálló mozzanatait.

E mozzanatok között is elsőrendű a felvilágosodás filozófiájának, és ezzel összefüggésben a francia forradalomnak a döntő hatása. Az ifjúkori barátok, Hegel és Schelling fejlődését mindenekelőtt az különbözteti meg, hogy Hegel bensőséges kapcsolatban állt a felvilágosodás polgári-forradalmi filozófiájával, és jóllehet később túllépett ezen a filozófián – mégpedig kettős értelemben, amennyiben módszertanilag továbblépett a dialektikához, tartalmilag viszont megalkudott kötött kora reakciós poroszságával –, mégis, a forradalmi polgárság legjobb, leghaladóbb hagyományaival való kapcsolata, összenőttsége felvértezték azok ellen a szélsőségesen reakciós tendenciák ellen, amelyek Schellinget és kortársait (többek között Friedrich Schlegelt) hatalmukba kerítették.

A fiatal Hegel kérdésfeltevései a felvilágosodás fő problémáján kezdik, azon a problémán tehát, amelyen a felvilágosodás elméletileg zátonyra futott: a történelem problémáján. A forradalmi polgárság számára a történelem kikerülhetetlen, de egyszersmind megoldhatatlan problémává vált. Amíg csupán a feudális-abszolutista társadalom kritikájáról volt szó, ennek a társadalomnak az intézményeivel (jog, állam, vallás stb.) szemben a polgárság arra hivatkozhatott, hogy ezeknek pusztán létező, pusztán pozitív, de nem az emberi észben gyökerező fennállásuk van. Ennek megfelelően a „pozitív” joggal a természetjogot, a szükségállammal az észállamot, a pozitív vallással az ész vallását állította szembe – olyan formákat tehát, amelyek tartalmilag szükségképpen adódtak a feltörekvő polgárság osztályérdekeiből.[3] Röviden összefoglalva a feladat abban állt tehát, hogy, szemben a polgári intézmények örök és észszerű tartalmával, bizonyíttassék a feudális-abszolutista intézmények viszonylagos, pusztán történeti karaktere.

A polgári osztály győzelmei, kivált a francia forradalomban, messzemenően megváltoztatták ezt a helyzetet. Nemcsak a politikai hatalmat ruházták rá a polgárságra, hanem egyszersmind arra is rákényszerítették, hogy ráeszméljen saját osztályhelyzetének viszonylagos voltára. Megmutatkozott – s ez a francia forradalom leghaladottabb ideológusai előtt, bár módszertanilag-fogalmilag nem, ám, mégis világossá vált –, hogy a természetjog, az észállam stb. igazi megvalósulása túlmutat a polgári társadalmon; hogy a polgárságnak két ellenséges táborral, a feudalizmussal és a proletariátussal szemben kell megvédenie hatalmát. A polgári társadalom antagonisztikus természete – ha egyelőre negatív, öntudatlan és ezért meg nem fogalmazható formában is, de – immár probléma lett.

Ezzel azonban a történelem problémáját illető állásfoglalás elméletileg alapvetően eltolódott. Mert egyrészt most már a polgári társadalmat is történelmi jelenségként kellett felfogni és értékelni. Amiből erről az álláspontról megoldhatatlan probléma adódott: egyszerre abszolút valamikként felfogni a polgári társadalmat és intézményeit, s ugyanakkor a történelem szükségszerű termékeiként. A természetjog tehát szükségképpen a polgári állam stb. pozitív jogában teljesedett ki. Szerepköre is megváltozott: immár nem a feudalizmust kellett mint fennállót támadnia, hanem a polgári fennállót védelmeznie. Ráadásul a módszertani kérdésfeltevésnek ez a fordulata csupán következménye volt a tartalmi változásnak. A polgári osztály fokozatosan eljutott oda, hogy kiegyezzék a feudális-abszolutista társadalom számára hasznos vagy legyűrhetetlen elemeivel. Ideológiai szempontból ez azt jelentette, hogy az ész vallásának feladata immár nem úgy szólt, miképp foglalhatná el egy észvallás a történelmi vallás, a kereszténység helyét, hanem hogy miképp igazolhatná a kereszténységet az ész vallásának álláspontjáról. A polgári társadalom fejletlen formája következtében Németországban ez a fordulat még élesebb volt, mint Franciaországban vagy Angliában – ugyanakkor merőben ideologikus formában játszódott le. Ami a politikai-társadalmi konkrétságnak kárára volt ugyan, ugyanakkor nagyon is javára volt a kérdésfeltevés tisztán elméleti, filozófiai tisztaságának és mélységének.

Ebből a szempontból kell Hegel fiatalkori fejlődésének problémáját mérlegre tennünk. Hogy Hegelnél a vallás problémája, az ész vallásának és a pozitív vallásnak a viszonya áll előtérben, az nagyon is érthető tehát. Hiszen jóval később és az osztályok differenciálódásának jóval fejlettebb fokán is ugyane körül a probléma körül bontakozott ki a „tudat reformjáért” vívott első nagy szellemi küzdelem, a történelmi materializmus előfeltétele (Bruno Bauer, Feuerbach). Mindazonáltal nagyon érdekes nyomon követni, ahogy Hegel, aki Kant Vallás a puszta ész határai közöttjéből indul ki, és a pozitív vallásban Krisztus észvallásának elcsökevényesedését látja, mind erőteljesebben beleütközik a történelem problémájába; ahogy a „fennálló igazolása” mindinkább fejtegetéseinek középpontjába kerül; ahogy mindinkább eltűnik a vallás „lényegének” (mint Kantnál) a priori etikai tételekből való levezetése. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a fiatal Hegel elmélete a „szeretetről” mint a vallásfilozófia középponti kérdéséről sok tekintetben a feuerbachi elmélet előképének tekinthető. Hasonló Hegel fejlődése a politikai-jogi, kivált a francia forradalmat érintő kérdések tekintetében.

Mindamellett döntően fontos, hogy Hegel az egyes jelenségeket nem csupán elvontan-fogalmilag, hanem a konkrét-történelmi élet, a „végtelen” élet összességéből próbálja megérteni. És nemcsak mert érzékelhetjük, miféle forrásokból táplálkozott a későbbi és szinte felbecsülhetetlenül gazdag hegeli életmű, hanem mert láthatjuk, hogy a történelmi egésznek, a végtelenül sok konkrét meghatározás összességének a problémája, a történelmi egész megismerésének lehetősége és módszere határozza meg a fiatal Hegel valamennyi logikai kérdésfeltevését. És, mint Dilthey rámutat, Hegel felismeri, hogy a korábbi gondolkodás, az elvont reflexió módszerei ehhez elégtelenek. Egy új logika: a dialektikus módszer a társadalmi-történelmi kérdésfeltevés szükségszerű következménye volt tehát. Ennek bemutatása Dilthey könyvének legnagyobb érdeme. Bár Dilthey nemcsak elutasítja, de még csak nem is érti a dialektikus módszert, könyvében mégis értékes adalékkal szolgált keletkezésének történetéhez.

 

[1] Wilhelm Dilthey: Die Jugendgeschichte Hegels, Gesammelte Schriften, Bd. IV., Teubner, 1921.

[2] Die Jugendgeschichte Hegels, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 3. (V. évf., 203. sz.), 5–6. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[3] A mondat vége egy következetlen javítás jegyeit viseli magán: Formen, die sich inhaltlich aus den Klasseninteressen der aufstrebenden bürgerlichen Klasse erfüllen müssten; ennek megfelelően a fordítás szólhatna így is: amelyek tartalmilag szükségképpen kielégítették a feltörekvő polgárság osztályérdekeit. – A szerk.