A forradalmi kezdeményezés szervezeti kérdései^[1]

 

Sokszor elhangzott már, és kétségtelenül helytálló: a VKPD válsága, a Serrati-konfliktustól kezdve egészen a márciusi akciót követő akut Levi-válságig nem egyéb, mint a második kongresszus megszabta csatlakozási feltételek hatásának kibontakozása. Szükségképpen kiderült ugyanis, hogy a csatlakozási feltételeknek – ha komolyan veszik őket – semmiképp sem lehet eleget tenni úgy, hogy egy aktusban elfogadják őket, sem hogy határozatot hoznak szervezeti megvalósításukról; ezek a feltételek csupán kiindulópontját jelentik annak a folyamatnak, amelynek a  végén az igazi kommunista pártok állnak. Tehát a III. Internacionálé minden opportunistája Serratitól Leviig jó ösztönnel lázadt ellenük, és fogadta egyetértéssel – bárha egyelőre óvatosan és pianissimo – a centrum dühödt kifakadásait. A centristák és opportunisták ugyanis egyöntetűen politikai feltételekhez akarták kötni a csatlakozást, ami egyet jelentett volna azzal, hogy a kommunista pártok alakításának ügye végképp megreked: hogy álkommunisták (azaz opportunisták által, az „autonómia” játékszabályai szerint vezetett, forradalmi érzületű, de nem tisztánlátó munkástömegek) „tömegpártjai” jönnek létre.^. Ezt a tévutat a második kongresszus határozatai végérvényesen elzárták. Mindazonáltal ezek a határozatok csupán a helyes vágányra állították a folyamatot. Hogy a két kongresszus között mindenütt pártválságok törtek ki, azt mutatja, hogy a helyzet nagymértékben tisztázódott ugyan, ez a folyamat mégsem tekinthető lezártnak. A harmadik kongresszus feladata lesz, hogy összefoglalja mindezeknek a válságoknak a tapasztalatait, és előmozdítsa a szerencsésen megkezdődött kibontakozást.

Ezeknek a tapasztalatoknak a sorában igen lényegesek a márciusi akció tapasztalatai, kiváltképpen mert a párt és a forradalom ügye Németországban van a legelőrehaladottabb stádiumban. Ami – még egy kívülálló számára is – azonnal szembeötlik, az egyfelől az, hogy az akció során a centralizáció csődöt mondott, azaz kiderült, hogy a párt csak papíron volt centralizált, és hogy másrészt a párttagok tömege, helyes forradalmi ösztönről téve tanúságot, nyomban megértette, és a márciusi akcióról folytatott viták középpontjába állította ezt a szervezeti fogyatékosságot, amiért is kétségkívül kedvezőek a gyógyulási folyamat kilátásai.

Mindemellett mégis figyelemre méltó, hogy ez a szervezeti fogyatékosság, amely már előbb is kétségtelenül jelen volt, éppen az akció során vált ennyire szembetűnővé. Ennek oka véleményem szerint az, hogy  a párt szervezeti  centralizációja és taktika iniciatívája egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. Ez a kölcsönhatás először is technikai. Mert egyrészt a párt minden kísérlete, hogy magához ragadja a kezdeményezést, szükségképpen puszta szándék marad, sőt éppenséggel üres frázis lesz belőle, ha nem áll rendelkezésre olyan teljességgel centralizált szervezet, amely a párt minden részét, embereket és intézményeket egyaránt, egyszerre képes megmozgatni, mint testrészeket, melyek egyetlen testhez tartoznak. Másrészt a centralizáció, ha valóban meg is valósítják, belső dinamikájának erejénél fogva is szükségképpen az aktivitás és kezdeményezés felé fogja terelni a pártot. Ahogy a Kapp-puccs idején bénítólag hatott a Spartakus-szövetségre saját szervezeti gyengeségének érzete és tudata, és nem kis mértékben játszott közre taktikai ingadozásában és határozatlanságában, éppúgy igaz az is hogy a forradalmi szellemben létrehozott szervezet – működése révén – taktikailag is előre ösztökéli a pártot.

Ez az összefüggés ugyanakkor rávilágít taktika és szervezet, iniciatíva és centralizáció szellemi összefonódottságára is. A forradalmi szervezettség, a forradalmi szervezet jelentőségének felismerése az osztálytudat igen magas színvonalát feltételezi. Itt nem elég, ha az emberekben megvan az – ösztönös – forradalmi cselekvésre való szimpla érzelmi készség; az is kevés, ha tisztán látják, hogy jelenleg a kapitalizmus végső válságát éljük. Annak sziklaszilárd tudására van szükség, hogy eljött a cselekvés pillanata: hogy olyan döntés előtt állunk, amikor a forradalom sorsa az egyes ember odaadásán, áldozatkészségén és maradéktalan szervezeti szubordinációján múlik. Forradalmi szervezetet ugyanis nem lehet mechanikusan létrehozni. Ha nincsenek meg hozzá a szellemi előfeltételek, a legszebb elhatározás (a csatlakozási feltételek elfogadása) is csak üres elhatározás marad. Hiába a nemes szándékok, hiába a jóakarat, ha a döntés úgy születik meg, hogy akik meghozzák, valójában nem ismerik fel a horderejét és következményeit. A csatlakozási feltételeket úgyszólván mindenütt így fogadták el. Tehát bármennyire dicséretes is, hogy a VKPD eltökélte magát az offenzívára; bármennyire igazuk van is a döntés kezdeményezőinek abban, hogy az élcsapat csak ilyen módon gyakorolhat valóban döntő ösztönző hatást a proletariátus egész osztályára, egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy éppenséggel maga az élcsapat nem volt – szervezetileg – érett erre a szerepre. Miáltal egyszersmind az is kiderült, hogy szellemileg sem készült fel kellőképpen feladatára.

Ezt a kritikát nem lehet és nem is szabad az offenzív taktika helytelenítéseként felfogni. Egy korábbi cikkemben (A tömegek  spontaneitása, a párt aktivitása, Internationale, 6. füzet)[2] kellőképpen tisztáztam azokat az elméleti megfontolásaimat, amelyek arra késztettek, hogy alapvetően egyetértsek ezzel a taktikával. Ha azonban arról van szó, hogy levonjuk az akció gyakorlati tanulságait, semmit és semmilyen tekintetben nem szabad elhallgatnunk. Éspedig nemcsak eltitkolnunk nem szabad az egyes hibákat, hanem pontosan azt kell vitára bocsájtanunk, ami a hibákban szimptomatikus volt. Bár itt nem bocsájtkozhatunk a részletekbe, rá kell mutatnunk hogy a márciusi akció mindkét részről (Paul Levit persze nem sorolhatjuk ide) jó ösztönnel bírálták. Amikor ugyanis egyfelől a központ a fegyelem hiányában jelöli meg az akció legfontosabb hibaforrását, és drákói rendszabályokkal készül változtatni ezen, messzemenően igaza van. A másik oldalról szintén teljes joggal mutatnak rá, hogy az akció előkészítésének és magának az akciónak a során csődöt mondtak a párt központi megnyilvánulásai. Mindkét szemrehányás ugyanarra a pontra irányul. Mert fegyelmet lehet és feltétlenül kell is követelni – csakhogy a fegyelem a legjobb^. akarat mellett is csak abban az esetben válhat hatékonnyá, ha a fegyelmet követelő központi akarat nem csak önmagában egységes és céltudatos, hanem egyszersmind a célok világos megfogalmazásának feltételeivel is rendelkezik. Nem szabad eltitkolnunk, hogy ezzel kapcsolatban komoly hiányosságok kerültek napvilágra. Senki sem vonja kétségbe, hogy az akció során a központi vezetés előtt világos és végiggondolt célok lebegtek; az ellenkező állítás nemcsak a tények rosszindulatú félremagyarázása volna, hanem elterelné a figyelmet azokról a tárgyi-szervezeti kérdésekről, amelyek pedig nagyon tanulságosak lehetnek és azoknak is kell lenniük, és csak terméketlen csatározásokhoz vezet az egyesek személyes képességeit illetően. Joggal kétségbe vonhatjuk viszont, hogy a központ rendelkezett azokkal a szervezeti eszközökkel, amelyek egyáltalán lehetővé tették volna, hogy egyértelműen kifejezésre juttassa és az egész pártra világosan és minden részletében átsugározza szándékát (ami előfeltétele a fegyelemnek).

Mostanában sokat beszélnek arról, hogy a VKPD túljutott a propaganda időszakán, és az akciók szakaszába lépett. Ez azonban nem érthető másként, különben üres ^.frázis lesz belőle, mint hogy megnőtt a propaganda jelentősége, és azt  tényleges meg kell szervezni. Ameddig ugyanis a párt defenzívában van, maguk a körülmények gondoskodnak a propaganda szervezeti hiányosságainak elfedéséről. Hisz a defenzíva végső soron azt jelenti, hogy a párt életmegnyilvánulásai, akármilyen erős forradalmi érzés és tudat áll is mögöttük, nem magából a pártból indulnak ki, hanem a polgári avagy szociáldemokrata ellenforradalom magatartása határozza meg őket. A kezdeményezés ás a kényszerű reakció határvonala természetesen elmosódott. Legyen mégoly hatalmas egy tömegpárt, legyen mégoly elszánt az offenzív akarat, a cselekvések és a döntések alakulásában mindig közrejátszik az ellenséges csoportok stb. magatartása. Másfelől viszont a leggyengébb csoportocska is dönthet arról, meddig hajlandó élezni a „rákényszerített” akciókat, ha ehhez kellő akarata és elszántsága van. Bár a határvonal elmosódott, a különbség éppen szervezetileg nagyon is látható. Ameddig ugyanis a párt tartása és magatartása – a fenti értelemben – defenzív jellegű, a propagandának az a feladata, hogy leleplezze a nyílt vagy rejtett ellenforradalmi erők minden ténykedését, és ezáltal felgyorsítsa a proletariátus forradalmi osztálytudatának fejlődését, illetve a gazdasági és a politikai helyzetet kihasználva hozzájáruljon spontán tömegakciók kiváltásához. Amennyire nélkülözhetetlen ilyenkor, hogy a KP tevékenysége szellemileg és taktikailag egységes legyen, épp annyira kevéssé fenyeget szervezettsége fogyatékos voltának a lelepleződése. A defenzív taktika „külső” meghatározottsága ugyanis (jó szervezettség mellett is) bizonyos fokig diffúz, laza és dekoncentrált vonalvezetést kölcsönöz a KP propagandájának és tevékenységének. Amíg a KP a puszta erőgyűjtés szakaszában van, ezen a diffúz jellegen nehéz is fölülkerekedni. A pártnak sokfelé kell odafordulnia. Egyaránt magához kell vonzania a legkülönbözőbb intenzitású, érettségű stb. erőket, és minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy színre lépjen és leleplezze ellenségeit. Kénytelen messzemenően elébe menni spontán módon kialakuló mozgalmaknak, és ennélfogva ebben a stádiumban aligha lehet világosan megkülönböztetni, hogy a szétágazóan diffúz munkamódszeren belül mi tekinthető taktikai megfontolásnak és mi szervezeti gyengeségnek. Különösen a propaganda területén nagyon is lehetséges, hogy a párt szervei teljesen „önállóan” is képesek kiemelkedő teljesítményekre: elég, ha az ellenforradalom leleplezésének, a spontán kitörések előmozdításának taktikai vonalát követik, és – persze itt is csak meghatározott határokon belül – rendkívüli mértékben a javára lehetnek a mozgalomnak.

Persze ez a fajta szervezet, amely az orosz párt kivételével – kialakulása időszakában – csaknem valamennyi KP-t jellemezte, ebben az időpontban sem tekinthető eszményinek. Katasztrofális veszéllyé válik ellenben abban a pillanatban, amikor a mozgalom és a párt már annyira megerősödött, hogy az erőviszonyok alapján lehetségessé és a forradalom továbbfejlődése érdekében szükségessé is válik a párt akcióra törő kezdeményezése. Igaz ugyan, hogy a propaganda továbbra is ugyanazokra a tárgyakra fog vonatkozni, funkciója azonban  alapvetően megváltozik: belső tervszerűségre kell szert tennie. Nem mintha a KP most már abban a helyzetben, volna, hogy megszabja a forradalom menetét és ütemét. De propagandája segítségével meg kell teremtenie az élcsapat mindenkori egységes és zárt előrenyomulásának szellemi előfeltételeit, éspedig nemcsak azzal, hogy forradalmi szellemben reagá1 az ellenforradalom viselkedésére, hanem hogy minden olyan alkalommal, amelyet a párt előretörésre alkalmasnak ítél, taktikailag és szervezetileg zártan cselekszik. Ezáltal a propagandatevékenység előkészítése és fokozása elsősorban szervezeti feladatot jelent. A pártnak olyan szilárdan kézben kell tartania az apparátust, hogy a propaganda egésze egységes eszközként működjön. És ez az a pont, ahol véleményem szerint a márciusi akció sok kritikusa téved. Helytelen azt mondani, hogy a VKPD akciója elhibázott volt, mert a proletariátus tömegei nem értették meg, és ezért a pártot újból elszigetelte. Mert egyrészt Németország nem minden területén történt így, másrészt ez korántsem jelenthet döntő kifogást az akcióval szemben. Nagyon is elképzelhető ugyanis, hogy ez a fajta magatartás a párt részéről az előretörés pillanatában értetlenségbe ütközik, és ezért vereségre van kárhoztatva. Csakhogy ez a vereség utóbb a párt újbóli megerősödésének lehet a forrása, ha ti. csakugyan bekövetkeznek a vereségnek azok a gazdasági következményei (a bérek csökkentése és a munkaidő növelése Közép-Németországban), amelyeket a párt offenzív magatartásával megakadályozni próbált. Az egész proletariátus merőben propagandisztikus felkészítése mint az akció előfeltétele, ez opportunista utópia csupán. Az osztály egészét csak úgy lehet helyzetének és az ebből következő szükséges cselekvésnek a felismerésére késztetni, ha előbb, szemléltető oktatásként, egy egész sor, részben nyilván félresikerülő akció pereg le előtte. A márciusi akció nagy gyengesége (nem az „eszméé”, hanem a megvalósításé) inkább abban állt, hogy az akciót maga a forradalmi élcsapat sem értette meg  elég gyorsan és teljes mélységében. A jelszavak javarészt „hirtelenjében” születtek. Nem mintha a helyzet alapján nem lehetett volna megérteni őket, azaz tárgyilag helytelenek lettek volna. De a propagandaapparátus nem volt beállítva és betanítva rájuk. A központ jelszavai idegen testnek tűntek fel a sajtóban, amely vezércikkeiben, a napi események kommentárjaiban stb. még sok tekintetben a régi hangot ütötte meg. De egyrészt az effajta kudarcokat korántsem lehet mindig szabotázsra visszavezetni, másrészt az ilyen széles körű szabotázs lehetősége éppenséggel lényegbevágó szervezeti hiányosságra utal: hogy ti. a párt propagandaapparátusa bizonyos mértékig automatikusan, „magától” működött, és szervezetileg kicsúszott a központ irányítása alól. És hogy itt nemcsak „technikai” fogyatékosságokról volt szó (a vidéki körzetekkel való rossz kapcsolat stb.), hanem arról, hogy a szellemi szervező elv hiányzott, arról tanúskodik az a tény, hogy a párt központi lapja az akció során úgyszólván éppúgy csődöt mondott, mint a vidéki  sajtó. (Magától értetődő, hogy mindazt, amit itt a propagandaapparátusról elmondtunk, tüneti értelemben gondoltuk, és a párt más szerveire fokozott mértékben vonatkozik.)

A forradalmi vasfegyelem tehát önmagában nem elég, a párt felépítésében is meg kell teremteni ennek a fegyelemnek a szellemi és szervezeti feltételeit. Ennek a belátásnak a tényleges megvalósításán múlik, hogy VKPD megerősödve vagy legyengülve kerül-e ki a márciusi akcióból. Ha képes teljes horderejében megérteni a forradalmi szervezet gondolatát, és levonni belőle minden konzekvenciát, akkor ebből a válságból győztesen került ki. Ha ezt elmulasztja, az „átállás az offenzívára” puszta szándék marad, amely egy újabb megvalósítási kísérlet során szükségképpen újabb és még súlyosabb válságokba torkollik.

A kommunista párok lényegükből fakadóan a szervezettség magasabb fokán állnak, mint bármelyik opportunista vagy centrista párt. Minthogy azonban ez az újjászervezés nem mehet végbe egyszerűen a régi apparátus átvételével és az új céloknak megfelelő átállításával, hanem csakis egy olyan folyamat formájában, amely mindenekelőtt felbomlasztja, sőt részben lerombolja a régi szervezeteket, és a tömegeket spontán lázadásra biztatja a régi pártfegyelem ellen, ezért elkerülhetetlen, hogy a kommunista pártok csak súlyos válságokban küzdhetik ki új, magasabb rendű szervezetüket. A második kongresszus csatlakozási ^.feltételei sok tekintetben ilyen gyógyító kríziseket váltottak ki. Ám ezek a krízisek is csak akkor hozhatnak igazi gyógyulást, ha nemcsak elfogadjuk, hanem valóban érvényre is juttatjuk a csatlakozási feltételeket. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy nemcsak az Internacionálé követeléseit látjuk bennük, és mint ilyeneket „lelkiismeretesen” teljesítjük őket, hanem hogy legalábbis a forradalmi élcsapat egész horderejében megérti a bennük rejlő szellemi lényeget. Ez a folyamat a VKPD-ben kétségkívül megkezdődött. Immár minden azon múlik, hogy hagyjuk-e elakadni, vagy teljes egészében kibontakoztatjuk.

A mensevik és a bolsevik szervezeti formák elválásának döntő ismertetőjegye már az első orosz szakítás idején világos formát öltött: az ti. az igény, amelyet a bolsevik párt  támaszt tagjaival szemben. Lenin már akkor megalkotta a hivatásos forradalmár fogalmát, az egész nem-orosz közvélemény pedig alaposan félreértette azt. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Rosa Luxemburg 1904-es oppozíciójának oka szintén az volt, hogy a legteljesebb mértékben félreértette Lenin javaslatait; hogy akkoriban Rosa Luxemburg is kizárólag a párt régi struktúráját tartotta szem előtt, és abban – ami Közép- és Nyugat-Európát illeti, joggal – olyan, a forradalmat gátló tényezőt látott, amellyel szemben a tömegek spontaneitására mint a forradalom ösztönző erejére apellált. Ebből a nézőpontból vette fel a harcot az abszolút centralizáció lenini követelésével, de ugyanakkor nem vette  észre az új szervezeti forma sarkalatos pontját: az egyes párttagokkal szemben támasztott megnövekedett igényeket, Nem véletlen, hogy minden opportunista – legutóbb különös egyértelműséggel Paul Levi – szüntelenül a proletárok legalantasabb ösztöneire, túlságosan is súlyos gyengéire hivatkozik, és abban, hogy a földi kötelékeknek még túl nagy fölöttük a hatalmuk, újabb indokot talál passzivitásra, mindenfajta forradalmi cselekvés elítélésére és lejáratására talál. Pedig hát a forradalmat, Lenin szavaival, csakis a rendelkezésre álló emberekkel lehet megcsinálni. Mindazonálta1 egyáltalán nem mindegy, milyen embereknek tesszük lehetővé a csatlakozást a forradalom élcsapatához, és kiváltképpen, hogy milyen tetteket és milyen áldozatokat várnunk el azoktól, akik az élcsapathoz tartozónak vélik számíthatni magukat. Gorter és hívei ebben az egy vonatkozásban, mármint az etikai követelmények kérdésében, helyesen értelmezték a bolsevik szervezet gondolatát. Helyes felismerésüket azonban nyomban alaposan eltorzította végiggondolásának mechanikussága és a még mechanikusabb alkalmazás. Ha ugyanis ki akarjuk várni, amíg létrejön egy ilyen szilárd mag, amely a példának köszönhetően utóbb fokozatosan megnövekszik, és ily módon a ma még – Gorter szerint – nem forradalmi proletariátust forradalomra neveli, akkor éppúgy áldozatul esünk az utópizmusnak, mint az opportunisták, akik viszont azokban a „tömegpártokban” hisznek, amelyeknek az egész proletariátust vagy legalább a proletariátus többségét kellene szervezetileg egyesíteniük, és a forradalmat ily módon kellene megvalósítaniuk. Mert jóllehet a kommunista párt és a proletárforradalom fejlődése kölcsönösen feltételezi egymást, növekedésük korántsem egységes folyamat, sőt, alapvető párhuzam sem mutatható ki köztük.

E két fejlődési pálya különválasztásának messze ható gyakorlati jelentősége van, éppen mert az opportunizmus, amely mindig megtalálja a maga, a körülményekhez igazított „evolúciós elméletét”, itt egyfajta védelmi vonalat épít ki a szervezet kérdésében. Ahogy taktikailag abból indul ki, hogy a fokozódó gazdasági válság a „természeti törvények erejével” és „kényszerűen” maga után vonja a proletariátus egészének forradalmasodását, és a KP-nak nincs más dolga, mint ezt a folyamatot propagandisztikusan kihasználni, és a – magától – elinduló mozgalomnak utóbb az élére állni, a szervezet kérdésében is abból indul ki, hogy a kommunista párt létrejötte és növekedése nem más, mint az illető országok forradalmi helyzetének egyszerű szankciója. Ez a szervezeti opportunizmus jóval veszélyesebb a taktikainál, mert a szervezet és a forradalmi cselekvés elméleti összefüggéséről mindmáig kevés szó esett, és ezért ennek az összefüggésnek a jelentősége nem tudatosult kellőképpen a tömegekben, következésképpen az itt rejlő opportunizmust is ritkábban ismerték fel és még ritkábban leplezték le mint ilyet.

A helyes kérdésfeltevés opportunista elkendőzése taktikai téren a puccs problémájával operál, szervezeti téren pedig a tömegpárt és a szekta hamis dilemmáját veti fel. A szervezeti opportunizmus ebben a kérdésben nagyon ügyesen kiaknázza Gorter és hívei egyoldalúan etikai, valóságidegen és történelmietlen felfogását a pártról, és úgy veti fel a kérdést, mintha pusztán a KP- típusú vagy a PSI-típusú szervezet közti választásról lenne szó. És ez kétségtelenül igaz is volna, ha a kérdés valóban úgy vetődne fel, hogy csak a zavaros tömegektől különvált, immár tisztánlátó és elszánt kommunisták szervezeti tömörülése és maguknak a tömegeknek a kommunizmus felé tartó „forradalmi evolúciója” között választhatnánk. Világos azonban, hogy effajta vagy-vagyot sem a történelmi valóság, sem a dialektikus módszer nem ismer. Sokkal inkább az a helyzet, hogy a „szabadság birodalma” úgy válik időszerűvé, az elszánt, a történelem menetét világosan felismerő és azt megvalósítani kész élcsapat  úgy fejti ki történelmileg sorsdöntő hatását, hogy be van ágyazva a történelmi valóságba hogy szüntelen  dialektikus kölcsönhatásban áll az objektív  gazdasági válsággal és a válság által forradalmasított tömegekkel. Ennek a kérdésnek a taktikai vonatkozásairól említett tanulmányomban szóltam. Szervezetileg mindebből az következik, hogy a proletariátus tömegeiből kifejlődő tudatosan forradalmi mag, az igazi élcsapat létrejötte olyan folyamat, amely – kiteljesedése során – szüntelen kölcsönhatásban áll ugyan az osztály szubjektív és objektív forradalmi fejlődésével, de ami a lényeget illeti, mégiscsak magának az élcsapatnak a tudatos és szabad tette. Az ilyen pártok szervezeti elvének, amely az orosz bolsevik párt megalakulása óta egyre kimunkáltabb lesz, egyfelől tehát e tudatos mag szellemi és szervezeti megszilárdítását kell céloznia. Oroszországban a két forradalom között az élcsapat fel tudta küzdeni magát a teljes tisztánlátás és tudatosság szintjére; Magyarországon csak a tanácsdiktatúra összeomlása tudta megteremteni egy ilyen párt szellemi es szervezeti előfeltételeit. Németország – és alighanem Nyugat-Európa legtöbb országa – szempontjából a kérdés úgy merül fel, hogy a forradalom szelleme már olyan mélyen átitatta a legszélesebb tömegeket, hogy szervezetileg is csatlakoznak a kommunista Internacionáléhoz – még mielőtt ennek előfeltételei akár magának az élcsapatnak a tudatában is kellően tisztázódtak volna. Következésképpen nem a tömegpárt avagy szekta statikus, történelmietlen és antidialektikus kérdése van napirenden, hanem egy, a forradalmi folyamat által felvetett és ide visszavezető, dinamikus kérdés: hogyan lehet a forradalmi tömegpártot igazi kommunista párttá változtatni?

Ismét csak merő opportunizmus volna, ha ezt a szervezeti kérdést elválasztanánk a taktikai kérdéstől, és, mondjuk, fel akarnánk függeszteni az aktív politikát, amíg be nem fejeződött ez a szervezeti munka. Ugyanakkor a puccsizmus új formáját jelentené, ha a kérdésfeltevés (megint csak a taktika és a szervezet helytelen különválasztása miatt) egyoldalúan a forradalmi offenzívára való felkészülést érintené. Itt is taktika és szervezet  egysége a kulcskérdés. Az, hogy a VKPD minden tagja a csontjaiban érezze a forradalmi centralizáció sorsdöntő jelentőségét; hogy minden egyes elvtárs, aki elszánta magát a döntő ütközetre, és egész életér tette föl rá, világosan lássa, mi az, ami e kérdés megoldásakor kockán forog; hogy a szervezetet immár nem technikai kérdésként, mint a régi típusú pártban, hanem a forradalom legmagasabb rendű szellemi kérdéseként kell kezelni. A márciusi akciót követő viták tanúsága szerint ez a folyamat máris elkezdődött. Ahogy például egyes körzetekben önállóan eljártak mindenfajta fegyelemsértéssel szemben, ahogy a fegyelmezetlenséget jó ösztönnel szigorúbban büntették vezetők és bizalmiak esetében, mint az egyszerű párttagoknál stb., a fokozódó tisztánlátás megannyi jele. Most minden azon múlik, hogy belássuk: itt nem egyszeri „rendcsinálásról” van szó, hanem a forradalmi fegyelem szellemének szüntelen továbbfejlesztéséről.

Itt mindenekelőtt a központi vezetésnek kell tudatosan és kezdeményezően fellépnie. Egyrészt meg kell teremtenie azt az apparátust, amely a forradalmi fegyelmet egyáltalán lehetségessé teszi, másrészt gondoskodnia kell arról is, hogy e probléma elméleti feldolgozása ne torpanjon meg, és jelentőségének tudata valóban a tömegek közé hatoljon. Mert ha mégoly fontos is a központ kezdeményező szerepe, egy forradalmi párt centralizációját képtelenség bürokratikus-technikai módszerekkel megteremteni. Igaz ugyan, hogy a párt centralizált szervezete előfeltétele a tagok forradalmi fegyelmezettségének. De a párttagok tudatossága ebben a kérdésben szintúgy előfeltétele a centralizáció ^.megvalósíthatóságának. Amiből az is kitűnik, hogy a szervezet kérdése szellemi kérdés. A leküzdendő akadályok szellemi természetűek: a kapitalista eldologiasodás ideológiai maradványai maguknak a kommunistáknak a gondolataiban és érzelmeiben: a bürokratikus rutin, az individualizmus, amely „szabadságra” formál igényt, amely az „aprómunkát” magához méltatlannak tekinti stb. Az individualizmus szabadság-ideológiájának veszélye ma már a párt közvéleményének széles köreiben tudatosult. Ám hogy a szervezeti aprómunkától való irtózás mögött az individualizmus még veszélyesebb formája, még megcsontosodottabb eldologiasodás rejlik, azt még kevéssé ismerték fel.  Pontosan ezért van sürgető szükség a szervezet problémájának szellemi-gyakorlati feldolgozására.

Csak ha így tesszük fel a kérdést, akkor világlik ki igazán, hogy a taktikai-forradalmi irányelv és a centralizált szervezet kérdése mögött ugyanaz a probléma húzódik meg: hogy közeledik a „szabadság birodalma”, hogy immár  történelmi szükségszerűség a világválságba, a világtörténelem fejlődésébe való tudatos beavatkozás. Az objektív helyzet megérett a forradalomra. A forradalom győzelmének útjában döntően ideológiai természetű akadályok állnak. Az élcsapat forradalmi kezdeményezésére vár, hogy leküzdje a proletariátus mensevik válságát. De a kommunista párt centralizált forradalmi szervezetének nemcsak annyi a rendeltetése, hogy lehetőséget teremtsen erre az offenzívára; kötelessége az is, hogy az élcsapatot, a harcoló egységet alaposan megtisztítsa a kapitalista eldologiasodás minden salakjától, hogy méltóvá és éretté tegye történelmi küldetésére.

 

[1] Organisatorische Fragen der revolutionären Initiative, Die Internationale, Berlin, 1921. június 15. (III. évf., 8. sz.), 298–307. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 30. skk. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Spontaneität der Massen, Aktivität der Partei, Die Internationale, Berlin 1921. március 15. (III. évf., 6. sz.), 208–215. o. – A szerk.