A Ganz-gyári kizáratás tanulságai^[1]

 

A két Ganz-gyár és a Hofherr és Schrantz vállalat kizárt munkásainak küzdelme megegyezéssel végződött. A megegyezés a gyárosok győzelmét jelenti az egész vonalon. Jelenti pedig egy olyan helyzetben, amelyben nemcsak a kizárt munkások voltak elszánva a küzdelem folytatására, amit a január 12-én tartott értekezlet bizonyít, amelyen kétharmad többséggel szavazták le ezt a megegyezési ajánlatot, hanem a többi rokon üzemek (Lipták) és más szervezetek munkásai komoly hajlandóságot mutattak a küzdelem támogatására, sőt a benne való részvételre is (famunkások, cipészek, festők, könyvkötők stb. határozatai a mozgalom anyagi támogatásáról).

A megegyezés lényege a következő:  „A munkások elismerik a munka szabadságát.” Vagyis meghajolnak a keresztény szocialista szervezetek követelései előtt. A munkások elfogadják az Andrejka főkapitány-helyettes[2] elnöklete alatt e hó 19-én megtartott tárgyalás megállapításait, mely szerint a hatósági vizsgálat állapítja meg, hogy a Ganz vagongyárból elbocsájtott hat bizalmi közül kik voltak okozói annak, hogy az újonnan felvett munkások munkájukban nem maradhattak meg. És akikről megállapítást nyer, hogy a munka megakadályozásában részük nem volt, azokat a gyárvezetőség munkába állítja. Az eddigi vizsgálat megállapította, hogy a bizalmi férfiak közül három az újonnan felvett munkások munkában maradásának megakadályozói nem voltak. Ennek folytán a munkájukba többi munkásokkal együtt visszatérhetnek.

A Hofherr és Schrantz gyárban a túlórázás kérdésében a munkásság teljesen meghajolt a nagytőke álláspontja előtt. A Népszava ezt természetesen győzelemnek hirdeti. Január 22-ki számában ezt írja: „A munkások emelt fővel büszkén térhetnek vissza munkahelyeikre, mert a munka és a tőke harcában éppen a megegyezés jelzi a munkások győzelmét.” Kifejezi egyúttal azt a reményét, hogy a többi három bizalmi is „ártatlan”, és így „rövidesen ott lesz a műhelyben”. Ezt az álláspontot képviselte már Kabók[3] a január 19-én tartott értekezleten: „Ha a munka felvételét mondjuk ki – fejtette ki –, az nem lehet lealázó a munkásokra. Sokkal lealázóbb, ha bukott harc után kell visszamenniök egyenként a gyárba. Ezért mindenki hallgasson lelkiismeretére, és jól megfontoltan adja le szavazatát.” Amit 19-én nem ért el a bürokrácia, azt elérte 22-én: a megegyezést. A munkásság életérdekeiért vívott tömegmozgalmat sikerült ezúttal leszerelnie és megakadályoznia.

A munkásság osztályküzdelmének ehhez az elárulásához a Népszava már jóelőre megcsinálta az elméletét. Január 15-iki vezércikkében, mely ezeknek a kizárásoknak a kérdésével foglalkozik, arra a megállapításra jut, hogy

„Mindennek semmi köze a politikához, semmi köze a szociáldemokrata párt taktikájához, politikai működéséhez. Ezek egyenként és önmagukban álló esetek, amelyek mindegyike önállóan és minden politikai tendenciától menten bírálandó el.”

Ez az „elmélet” nemcsak a legteljesebb mértékben hamis, és szöges ellentétben áll a marxizmus abcjével, hanem – éppen a Népszava részéről – a legteljesebb mértékben rosszhiszemű is. A Népszava egész világosan felismeri, hogy ezeknek a kizáratásoknak kérdésénél miről van szó. Ugyanabban a vezércikkben, amelyből ezeket a sorokat idézzük, kiemeli a Népszava: „hogy itt nem a munkások, hanem a munkáltatók viszik politikai térre a harcokat.” És január 12-iki vezércikkében azt is tudja még a Népszava, hogy ezeknek a harcoknak a tőkések szempontjából mi az értelmük és mi a jelentőségük:

„És nem csak a Ganz-gyárról van szó. Ha ez a próba sikerült, jönnek a többiek, jön az egész vasipar – s ez a luciferi gondolat, amely egy csapásra két legyet akar ütni, siker esetén az egész munkásosztály tönkretételét jelenti.”

A vasas bürokrácia és az ő irányítása alatt álló pártvezetőség és [a] Népszava nagyon jól tudják, hogy itt a munkásság létérdekeiért folyó politikai harcról van szó. De a politika a szociáldemokrata párt számára nem jelenti – mint Marxnál mindig – az egyes gazdasági harcok kiszélesítését, elmélyítését és végig küzdését az azokban megnyilvánuló egyetemes munkásérdekek kiharcolására és megvédésére. Vanczák-Miákitsék azt hiszik (vagy legalább is ezt akarják elhitetni a munkássággal), hogy a tőkések gazdasági formában jelentkező politikai offenzívájával a munkásság csak ott, csak azon a területen veheti és vegye fel a harcot, ahol a tőkések akarják. A tőkések érdekeinek ma az felel meg, hogy a három gyár kizárt munkásai egyedül harcoljanak. Hogy az egész munkásság ne ismerje fel: az ő egész léte körül forog a harc – hogy aztán (a három gyár munkásait levervén) a nagytőke egyenként végezhessen a többi üzem munkásaival.

A nagytőke tehát tudatos politikai harcot folytat. És a harc sikerének egyik előfeltétele, hogy a munkásság ne lássa azt politikai küzdelemnek. Miákitsék politikája ebben a tekintetben tehát a munkásság nyílt kiszolgáltatását jelenti a nagytőke akaratának. És pedig tudatosan gyalázatos kiszolgáltatását. Mert ők is pontosan tudják, hogy politikai harcról van szó. Meg is mondják. A Népszava január 12-iki vezércikke azonban azt is megmutatja, hogy mit ért a szociáldemokrácia politikai harc alatt. A fent idézett sorok után közvetlenül ti. így folytatja a Népszava: „Hogy fog-e sikerülni (jól értsük meg, miről van szó: az „egész munkásosztály tönkretételéről”), ez attól függ, hogy a kormány bedűl-e ennek a nagyon átlátszó machinációnak. Mi nem hisszük.” Vanczák­-Miákitsék tehát tudják, hogy ez a harc politikai harc. A politikai harc az ő számukra azonban a Bethlen-féle paktumot jelenti. Azt a reményt, hogy a Bethlen-kormány a szociáldemokrácia kilátásba helyezett támogatása fejében segíteni fogja Miákitsékat a Gyosszal szemben. Mert Miákits a harc politikai hátterét itt 1átja: „Felfogásunk egyébként az, hogy ennek az egész ügynek a gyárosok részéről politikai tendenciája van. Úgy látszik, diszkreditálni akarták ezt az akciót, amit a kormány a munkássággal elkezdett és esetleg folytatni akar.” (Az Ujság, január 13.) És így most már egészen világosan érthető a vasas bürokrácia állásfoglalása a kizárt munkások értekezletén: leszerelni a mozgalmat; megakadályozni, hogy abból komoly – forradalmi – sikeres tömegmozgalom legyen. Megakadályozni, hogy a munkásság a maga erejével verje vissza a tőke offenzíváját, ellenben elérni azt, hogy a kormány „pártatlan” békítő tevékenysége „eredményeket” hozzon. És ezzel a munkásság ellentállása a bürokráciának Bethlennel kötött paktumával szemben enyhüljön.

Az így vezetett harcnak csak vereséggel lehet végződnie. Hogy mennyire veszik Horthy és Bethlen komolyan a paktumba foglalt ígéreteket, azt már sokszor megmutatták. Hogy mit lehet várni az ő „közvetítésüktől”, azt nem kell komolyan magyarázni: ha a munkások munkába állnak, és a bizalmiak ügyét a „hatóság” vizsgálja meg – majd ki fog derülni, hogy azok „bűnösök” voltak. És a munkásság elérte azt a nagy eredményt, hogy bizalmi férfiait ne Kende úr – hanem a hatóság távolítsa el az üzemből. Igen: akkor nem önkényes elbocsátás történt, hanem „a bűnösök lakolnak”. De mintha ezt a jelszót, hogy a bűnösök lakoljanak, már a fehér terror első szakaszából ismernők. Akkor ezen a címen pártfogolták Miákitsék Korvin, László[4] és a többi vértanú kivégzését. Most ezen a címen fogják letörni a munkásság első komoly megmozdulását.

Ha a magyar munkások nem akarják mindjárt meginduláskor elveszteni a harcot, akkor maguknak kell levonniok a helyzetből a tanulságokat. Meg kell tanulniok, hogy 1. nem lehet elválasztani a gazdasági harcot a politikai harctól. A tőkések nem is választják el soha: gazdasági harcaikkal egyúttal politikai célokat (harc a bizalmiak ellen), politikai küzdelmekkel gazdasági eredményeket akarnak elérni. De nekik érdekükben áll, hogy a munkásság ne így lássa a helyzetet – és ehhez liferá1 elméletet a Népszava. 2. A politikai harc a munkásság számára az üzemi és szakmai harcok kiszélesítését és elmélyítését jelenti: tömegmozgalmakat. A munkásság egyetemes érdekeiért a munkásság legszélesebb tömegeinek, a munkásság egészének kell síkra szállnia, ha eredményeket akar elérni.

Ebben a harcban – ma Magyarországon a munkásság csak önmagára számíthat. Minden koalíció, akár a liberális blokkal, tehát Méhelyvel és a Gyosszal Horthy ellen, akár Bethlennel a legitimisták ellen csak a munkásosztály érdekeinek feladását jelentheti. Ilyen harcban a munkásság csak veszíthet. És oktalanul veszítene.

Mert a munkásosztály ma komoly hatalmi tényező Magyarországon. Ezt azonban nem koalícióban érvényesítheti. Hanem ellenkezőleg: kizárólag az által, hogy mint önálló tényező lép fel, hogy érvényesíti a maga szervezett és ma komolyan számba jövő erejét. Ezzel a harcban álló ellenforradalmi osztályokkal szemben olyan eredményeket érhet el, amelyeket koalíciós tárgyalások sohasem nyújthatnak. A forradalmi osztályharc, a forradalmi tömegmozgalom az egyetlen komoly reálpolitika a munkásság számára. Ez a mostani mozgalmak végső tanulsága.

 

[1] Vörös Újság, Wien 1922. január 25. (V. évf., 2. sz.), 7. o. – A szerk.

[2] Andréka Károly (1874–1937) államrendőrségi főkapitány-helyettes. – A szerk.

[3] Kabók Lajos (1884–1945) szociáldemokrata politikus, géplakatos. 1918 elején a Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségében a budapesti mozgalmi ügyek titkára, a tanácsköztársaság idején az ún. jobboldali szakszervezeti vezetők csoportjához tartozott, a diktatúra bukása után tagja lett az MSZDP vezetőségének és a Szakszervezeti Tanács vezetésének. 1922-ben a tatabányai kerületben kapott mandátumot, 1926–1935-ig, majd  1939-től ismét az egyik budapesti választókerület képviselője. 1945-ben a nyilasok elhurcolták és meggyilkolták. – A szerk.

[4] László Jenő (1878–1919) ügyvéd. 1906-tól a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének és a fuvaros-szakszervezetnek volt a jogásza, a szociáldemokrata pártban 1907-től az Alpári Gyula vezette baloldali csoporthoz tartozott. Részt vett a KMP megalakításában, tagja lett a párt első KB-jának, és a párt ügyésze lett. A tanácsköztársaság idején a forradalmi törvényszékek politikai biztosa volt. A diktatúra bukása után gyorsított tanács ítélte halálra. – A szerk.