A görlitzi kongresszus^[1]

 

A német szociáldemokrata párt ez idei kongresszusát szokatlanul heves viták előzték meg. Ezen a kongresszuson kellett volna ti. a pártprogram (az erfurti program) módosításáról tanácskozni, amely tanácskozásnak szükségszerű eredménye előrelátható volt: az osztályharc elméleti feladása, miután a párt – 1914. augusztus 4. óta – gyakorlatában nyíltan feladta volt az osztályharcot. Cunow, a német szociáldemokrata párt vezető teoretikusa meg is adta már hozzá az elméleti megalapozást. Kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt megszűnt tiszta proletárpárt lenni: magában egyesíti a „nemzet” majdnem valamennyi rétegét (kispolgárok, intellektuelek stb.) – és ennek következményeit politikájában is tartozik viselni. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az új program kiküszöböli az erfurti programból a marxizmus összes elavult tanításait a kapitalizmus szükségszerű összeomlásáról, a proletariátus folyton növekvő nyomoráról (Verelendung) – és végül még az osztályharc szót is kénytelen eltávolítani a maga szótárából. A napi politikai események azonban úgy fordultak, hogy a kongresszus vitáinak középpontjában egy aktuális kérdés állott: a nagykapitalisták pártjával való koalíció kérdése. A tavaly őszi, kasseli kongresszus kimondotta, hogy ebbe a koalícióba az SPD-nek nem szabad belemennie. A pártvezetőség a görlitzi kongresszushoz olyan rezolúcióval jött, amely szabad kezet adjon a pártnak ebben az irányban. Ami természetszerűleg a gyakorlatban a koalíció rövid időn belül való megvalósulását kell, hogy jelentse.

Bármennyire úgy is van, hogy a nagykapitalisták, a Stinnesék pártjával való együttműködés természetes, logikus következménye az SPD eddigi koalíciós politikájának, bármennyire igaz is, hogy az eddig koalícióban levő kispolgári pártokat (demokraták, centrum) csak árnyalatok választják el Stinneséktől, ez a döntés, melyet a kongresszus többnapos heves vita után nagy szótöbbséggel hozott, nagy jelentőségű a német munkásmozgalom történetében.

Mindenekelőtt jelenti, hogy annak a folyamatnak, mely Erzberger meggyilkolása után megindult, melynek célja a proletárosztály egysége volt a „reakció” elleni küzdelemben, vége szakad. Az SPD bürokráciája úgyis csak az alulról jött nyomásnak engedett, amikor ezekbe a közös akciókba, amelyekben nemcsak a függetlenek, hanem a kommunisták is részt vettek, belement. Most elérkezettnek látja az időt arra, hogy teljes erővel a burzsoázia felé haladjon, hogy megszakítsa az együttműködést a függetlenekkel. Mert – közvetlen, gyakorlati következményeiben – a kongresszus döntése választást jelentett aközött, hogy a mostani kormányzás bázisát Stinnesék vagy a függetlenek felé szélesítsék ki. A szociáldemokrácia Stinneséket választotta, és ezzel, mint azt a kongresszus számos baloldali szónoka kiemelte, újra megszilárdította a már-már összeomló válaszfalat az SPD és az USPD között.

Ezzel a lépéssel, a proletariátus egységének nyílt feladásával és elárulásával nagy lépéssel haladt előre a munkásmozgalom belső tisztázódása. Mert az SPD nyílt jobbratolódása végleges csatlakozás az ellenforradalom frontjához, különösen, ha – mint most – kiélezett helyzetben, erős belső ellenzék leküzdése után történik: lehetetlen, hogy hatás nélkül maradjon a folyton jobban elkeseredő proletariátusra. A mozgalom tisztázódásában azonban ez a lépés nem jelent mégsem döntő lépést. Hogy pedig nem jelent, annak fő oka az USPD belső összetételében és állásfoglalásának még az SPD-nél is nagyobb zavarosságában rejlik. Ez a zavar nyíltan kifejezésre jut az állásfoglalásban a kormányzásban való résztvételhez. Míg az SPD néhány szónoka világosan látta és kifejtette, hogy választani kell koalíció és polgárháború között, és itt – tudatosan – az osztályharc feladását, [a] koalíciót választott[á]k, addig az USP hivatalos állásfoglalása itt még mindig teljesen zavaros. A kormányzásban – burzsoápártokkal együtt – nem akar részt venni. Másrészt az osztályharc komoly megvívásától, amely végül szükségképpen polgárháború felé visz, mindig visszariad. Jelenleg pl. mint „ellenzéki” párt „támogatja” a Wirth-kormányt.[2] Polgárháború és koalíció között választva tehát ugyanúgy választ, mint az SPD – anélkül azonban, hogy ennek a választásnak elvi, taktikai és organizatórikus következményeit levonná. Fenntartja a burzsoá-államrend felelőtlen támogatásának rendszerét; fenntartja a forradalmi frázis és az ellenforradalmi cselekvés zavaros kettősségét.

Ez pedig nagy nehézsége a helyzet tisztázódásának. A német munkásosztály igazi forradalmi tisztánlátása lehetetlen mindaddig, amíg a tömegek szemében az USPD baloldali pártnak látszik az SPD-vel szemben. Mert ez a baloldaliság ma már puszta látszat: frázis. Nem volt csak frázis a háborúban, amikor az SPD nyílt szociálpatriotizmusával és háborús uszításával szemben az USPD pacifizmust, nyílt kormánytámogatásával szemben annak ellenzéki demokratizmusa stb. bizonyos baloldaliságot jelentett – ha felette zavarosat is. Ma ellenben, amikor minden valóságos gazdasági kérdésben együtt megy a két párt (1. az USPD-„ellenzék” mai szerepét a szakszervezetekben), amikor a tényleges politikát illetőleg alig van köztük különbség, életkérdés volna a német munkásmozgalom számára ennek a látszat elválásnak, ennek a látszat baloldaliságnak a likvidálása. Ezt a folyamatot lényegesen meglassította a görlitzi kongresszus koalíciós határozata.

Pedig a koalíciós határozat más tekintetben jelentős lépés e felé a tisztulás felé. Főképpen azért, mert a kongresszus vitái mindig világosabban – ha nem is még megfelelő elméleti világossággal – mutatják, hogy a polgári forradalomról[3] a proletárforradalomra való áttérés kérdése, a diktatúra és a demokrácia kérdése mindig mélyebben foglalkoztatja a német proletariátus széles tömegeit. Mert a polgári pártokkal való koalíció kérdése lényegében nem egyéb, mint a demokrácia kérdése. Ami F. Krüger[4] fent idézett kijelentésében, hogy polgárháború és koalíció közt kell választani, világosan kifejezésre jutott. Míg azonban a forradalmi harcok elején ez[5] a kérdés mint élesen feltett elméleti kérdés szerepelt – melyet[6] ilyen módon csak a munkásság legosztálytudatosabb rétegei értettek meg, mely a széles tömegeket nem volt képes megmozgatni [–], addig most ugyanez a probléma mint égető gyakorlati kérdés hozza mozgásba a legszélesebb tömegeket. Természetes, mivel a kérdés csak mint a napi politika gyakorlati kérdése van feltéve, mivel az SPD vezetősége mindent megtesz, hogy a kérdés ne legyen élesen feltéve, a munkásság nagy része még nincs világosan tudatában annak, hogy hová vezet az útja, amikor a koalíciós politika ellen tiltakozik. (Mert a valóságos ellenzék nagyobb volt, mint azt a szavazás eredménye, 290 szavazat 67 ellen mutatta.) De már útban van a megismerés felé. Ha most a pártvezetőség győzött is, a következő csalódás, mely[7] a mostani válság és nyomor mellett, akár rögtön az adókérdésben, hamarosan be fog következni, már lényegesen előre kell, hogy vigye ezt a folyamatot. Bár nem szabad elfelejteni, hogy az így bekövetkező balratolódásnál az USP látszat-baloldalisága újabb zavarokat idézhet elő.

Így a görlitzi kongresszus a maga ellenforradalmi határozatával fontos lépés a német munkásmozgalomban. A proletárforradalmak – mondja Marx –– vissza-visszatérnek kiindulási pontjukhoz, és újból kezdik a munkát. Úgy látszik, a német forradalom nem azon a ponton van, hogy a gyakorlati oldalról fogja fel a demokrácia lehetőségének kérdését. Pedig az a kérdés, a német munkásság illúzióinak kérdése, a diktatúra, a polgárháború szükségességének kérdése: a német forradalom életkérdése.

 

[1] Proletár, Wien, 1921. szeptember 30. (II. évf., 39. [66.] sz.) 4–5. o. – Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1921. október 24-i számában (XVII. évf., 3337. sz., 4–5. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Der Görlitzer Kongreß, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 62. skk. o – A szerk.

[2] Joseph Wirth (1879–1956) német centrum-párti politikus, tanár. 1914-től volt birodalmi gyűlési képviselő, 1918-ban a weimari nemzetgyűlés tagja; 1920–21-ben a Müller-kabinet pénzügyminisztere volt, 1921 májusától 1922 novemberéig birodalmi kancellár, az antant követeléseivel szemben tanúsított „kielégítési politika” képviselője. Kormánya hagyta jóvá Kelet-Felső-Szilézia elszakítását a birodalomtól (1921 októberében), és kötötte meg (1922 májusában) a rapallói egyezményt. Rathenau meggyilkolása után javasolta egy a köztársaság védelméről szóló törvény  elfogadását. 1929–30-ban a Müller-kabinetben a megszállt területek minisztere volt, 1930–31-ben az első Brüning-kabinet belügyminisztere. 1933-tól 1948-ig svájci emigrációban élt, hazatérte után a Szovjetunióhoz való közeledés híve, a német újrafegyverkezés ellenfele. 1955-ben Sztálin-díjat kapott. – A szerk.

[3] Az 1921-es megjelenésekben: forradalomnak; javítottuk. – A szerk.

[4] Franz Krüger (1887–1924) német szociáldemokrata politikus, 1918 novembere után a népbiztos Friedrich Ebert titkára, az utóbbi birodalmi elnökké választása után az elnöki hivatal vezetője; 1919–20-ban a weimari nemzetgyűlés tagja, 1920-tól az SPD központi vezetőségének tagja, illetve titkára. – A szerk.

[5] Az 1921-es megjelenésekben: az; javítottuk. – A szerk.

[6] Az Előrében tévesen: mihelyt – A szerk.

[7] Az 1921-es megjelenésekben: melynek; javítottuk. – A szerk.