A magyar diktatúra nemzetközi jelentősége^[1]

 

Az újkori történelemben kétszer játszott Magyarország önálló szerepet, kétszer volt komoly tényezője, sőt – ha rövid időre is – központja az európai politikának, 1848–49-ben és 1919-ben, a kommün alatt.

Egyik esetben sem véletlenül. Magyarország gazdasági és politikai okokból későn lépett a kapitalista fejlődés útjára. Ennek múlhatatlan következménye az volt, hogy a fejlettebb szomszédos Ausztriával szemben félgyarmati, gazdasági és politikai függő viszonyba került, s a magyar uralkodó osztályok lázongása ez ellen a kapcsolat ellen (például II. József alatt) vagy verekedésük az osztrák uralkodó osztályokkal a kizsákmányolásban való részesedés körül (67 utáni magyar politika) az európai politika szempontjából lényegtelen epizód lehetett csak. Így Magyarország, mely gazdasági helyzete következtében a „normális” fejlődés folyamán csak mint a politika eszköze, tárgya, sakkfigurája szerepelhetett, csupán forradalmi megmozdulással bírt magának cselekvési önállóságot, önálló politikai szerepet biztosítani. Aki a 48–49-es forradalom írásait (Marx és Engels cikkeit, Heine verseit stb.) ismeri, tudja, hogy 1849-ben a francia proletariátus júniusi veresége, Bécs elbukása, a német polgári forradalom dicstelen visszahúzódása után Magyarország forradalmi háborúja volt a forradalom utolsó reménye: aki akkor még fordulatot várt, Magyarországra kellett tekintenie. És a reakció hatalmai is érezték ennek a harcnak Európa sorsára fontos jelentőségét: amikor Ausztria nem volt képes végezni a forradalmi hadseregekkel, az európai reakció legfőbb támasza, a cári Oroszország avatkozott be, hogy a magyar forradalom fegyveres leverésével eljusson nemzetközi céljához: Európa temetői csendjéhez.

A kommün jelentősége nemzetközi méretekben még ennél is nagyobb. A győztes államok a leszerelés nehéz válságával küzdöttek. A német forradalom a januári és márciusi Spartakus-fölkelések ellenére nem volt még végleg leverve. Sőt, amikor Budapestet nyomon követte München, úgy látszott, mintha forradalmi hullám futna végig Közép-Európán. Úgy látszott, mintha a Szibériában (Kolcsak), Dél-Oroszországban (Denikin) nehéz harcokat vívó orosz szovjetnek most végre segítségére sietne a világforradalom.

München elesett, és a román és cseh imperialista csapatok szétverték a diktatúra első, gyülevész, a Károlyi-forradalomtól átvett seregét. Ámde az örökké emlékezetes május 2-án talpra állott magyar proletariátus ellenállhatatlan rohammal kergette maga előtt végig a Felvidéken az antant-imperialista cseh zsoldosokat. Az európai reakciót ismét páni félelem fogta el: a magyar proletárforradalom fegyvereinek minden egyes győzelme összeomlással fenyegette az antant-imperializmus győzelmét, Európának saját imperialista érdekei képére való átformálását. Az élethalál-harcot vívó orosz szovjeteknek a magyar proletár fegyverek diadala nemcsak bátorságot és reményt ad[ott][2] a további küzdésre, hanem – magukra vonva az antant imperializmus erejét – újabb lélegzetvételi szünetet juttatott neki.

Persze hiba volna most megállani 1848 és 1919 ilyen hasonlóságánál. A magyar diktatúra proletárforradalom volt, és mint proletárforradalom szükségképpen egészen mást jelentett, mint 48 jelenthetett.

De ennek ellenére érdemes elgondolkodni a két esemény hasonlósága felett, mert ha tekintetbe vesszük a döntő különbségeket, és így nem esünk bele abba a hibába, hogy egy kaptafára húzunk különböző jelenségeket, sok tanulság rejlik a hasonlóságban is. Mindenekelőtt nem véletlen a magyar forradalomnak nagy jelentősége és katonai ereje. Magyarország gazdaságilag és politikailag fejlettebb a balkán országoknál, és egyúttal (az egy Romániától eltekintve) egyik országban sem olyan élesek a falusi osztályellentétek. Magyarországon tehát minden forradalom, akár nemesi, akár városi polgári, akár proletárforradalom, azonnal „hinterlandot” kaphatott a felszabadulásért küzdő parasztság millióiban, legyőzhetetlen hadsereget a francia 1793 és az orosz 1917 mintájára. És az ezer éve elnyomott és kizsákmányolt, az eddig minden reményében megcsalt parasztság ösztönösen támogatására sietett minden forradalomnak. Legyőzhetetlenné tenne minden forradalmat – amelynek elég ereje, elszántsága és forradalmi tisztánlátása van ahhoz, hogy ezeket az erőket felhasználja.

De 1849 és 1919 abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy ezeket az erőket nem [voltak] képesek teljesen felhasználni. Tudvalevő: 48 nem hozta meg a jobbágyok igazi felszabadulását. És az is tudvalevő ma már, hogy a magyar proletárdiktatúra elbukásának egyik legfőbb oka az volt, hogy a hősies, de forradalmi múlt, forradalmi kapcsolatok és forradalmi párt nélkül harcba indult magyar proletariátus nem volt képes a parasztság évezredes vágyait kielégíteni, igazi szövetségesévé tenni a parasztságot. Az ösztönös támogatás így is megvolt. És igen nagy része van abban, hogy a diktatúra seregei diadalról diadalra haladtak a cseh imperialisták ellen. De a tudatos forradalmi agrárpolitika hiánya nemcsak nem engedte ezeket az erőket igazán kihasználni, hanem a „hinterland” ingadozó voltának érzése nem engedte a diktatúra katonai és külügyi politikáját sem azzal az erővel megnyilvánulni, ami a nagy francia és orosz forradalmat legyőzhetetlenné tette.

Azok az osztályellentétek, amelyek lehetővé tették, hogy a kapitalizmus lánca 1919-ben éppen Magyarországon szakadjon el, ma is működnek. Azok az osztályerőviszonyok, amelyek a magyar diktatúra katonai lökőerejét megadták, ma sem tolódtak el a proletariátus rovására. A diktatúra tapasztalatai és az ellenforradalmi terror tanulságai megteremtették a proletariátus forradalmi múltját, és az ellenforradalom „földreformjától” keservesen megcsalt parasztság harmadszor egészen más szövetségese lehet a forradalomnak, mint eddig volt. A proletárdiktatúra tanulságai a magyar proletariátus számára tehát nem elmélet[et], hanem aktuális gyakorlatot jelentenek. A dicsőséges múlt emléke forradalmi öntudatot és bátorságot ad a magyar munkásnak. A gyöngeségek belátása, az elkövetkezett hibák elkerülése pedig legyőzhetetlenné fogja tenni az eljövendő magyar forradalmat.

 

[1] Párisi Munkás, Paris 1926. március 20. (III. évf., 12. sz.), 6. o. – A szerk.

[2] A lapban hibásan: adtak. – A szerk.