A magyar ellenforradalom tíz esztendeje^[1]

 

A Habsburg-monarchia bukása szükségképpen magával rántotta a magyarországi uralkodó osztályokat, nagybirtokot és nagytőkét. Mindenekelőtt gazdasági és hatalmi érdekeik oly szoros kapcsolatban tartották [őket] a monarchiával és annak háborús, imperialista politikájával, hogy az összeomlás után teljesen elvesztették a talajt lábaik alól. Az összes középrétegek, melyeket vélt vagy igazi gazdasági érdekeik, az államhatalom nyomása, szervezetlenségük stb. a két osztály vezetése alatt tartottak, szervezetlenül, vezetés nélkül, komoly célkitűzések nélkül balfelé orientálódtak. Az országban az egyetlen szervezett hatalom a munkásosztály volt. És az eddigi fejlődés szükségszerű következményeképpen 1918 októberétől fogva a magyar ellenforradalmi erők szervezője és vezetőjévé a szociáldemokrata pártvezetőség és a szakszervezeti bürokrácia lett.

Az ellenforradalmi funkció rögtön megnyilvánult a parasztság ösztönös forradalmi megmozdulásával szemben; éles kifejezést nyert Garami állásfoglalásában a munkásság szocializáló törekvéseinek szabotálásában és letörésében; első csúcspontját éri el az 1919. februárban rendezett kommunista-pogromban. Amikor a kommunisták egyre növekvő befolyása, a parasztmozgalom újrafellángolása, a wilsoni külpolitika csődje, a Vix-jegyzék arra kényszerítették a szocdem pártvezetőséget, hogy részt vegyen a proletárdiktatúra kikiáltásában és megalakításában, csak a taktika változott meg, nem a célkitűzés. A magyar proletárdiktatúra történetéből a legvilágosabban kiviláglik, hogy komoly ellenforradalmi központ csak kettő volt: nemzetközi méretben az antantimperializmus cseh és román zsoldosai; nemzeti méretekben a szociáldemokrata és szakszervezeti vezetőréteg. A kettő mind közelebbhaladása egymáshoz (Böhm, Weltner, Peyer és társainak összejátszása a bécsi antantdiplomáciával) hozta létre az ellenforradalom első döntő diadalát: a „demokratikus ellenforradalmat”. A Peidl-kormány a maga „demokratikus” programjával, mely a diktatúra minden proletár osztályvívmányának leépítését (nemcsak a munkásságnak politikai uralmáról való lemondását) jelentette, a maga „nyugati” orientációjával kezdete az ellenforradalmi korszaknak Magyarországon.

De a szociáldemokrácia csak arra volt képes, hogy a munkásosztályt demagóg jelszavakkal félrevezesse (a nyugati orientáció húst, zsírt, textilárut jelent stb.), de nem volt egy pillanatra sem képes a kispolgárságot és a középparasztságot vezetése alá vonni, „demokratikus blokkot” alakítani. A nagybirtok és a nagytőke az osztályerőviszonyok akkori állása mellett még képtelenek voltak nyíltan átvenni a hatalmat. Az ellenforradalom[2] a Peidl-kormány rövid, de annál szégyenteljesebb szereplése után megkezdődő szakasza a városi kispolgárságot és a gazdag parasztságot dobta az ellenforradalom élére. A még le nem zárult forradalmi korszak erősen rányomta a maga bélyegét erre a szakaszra. Egyrészt az ellenforradalom jelszavai még antikapitalisták voltak (kispolgári antikapitalizmus, antiszemitizmus, földreform[)], másrészt az ellenforradalom módszerei a vad, szervezetlen bosszúállásban nyilvánultak meg („kilengések”). Az ellenforradalmi fehérterroron rajta ült a rettegés a proletárforradalom közeli megismétlődésétől. Külpolitikailag pedig a kispolgári, kalandor irredentapolitika.

A szociáldemokrácia ezzel szemben a konszolidáció politikáját hirdette: az osztályközi békét, a „gazdaság helyreállítását”, a „törvényes” államhatalomnak „törvényes” eszközökkel való kormányzását. Ebben a törekvésében egy vonalon haladt a finánctőke által egyesített nagybirtok és nagytőke terveivel. Az ellenforradalom, bár kispolgári antikapitalista jelszavak alatt, gazdaságilag visszaállította a nagybirtok és a nagytőke uralmát. Csak idő kérdése volt,  hogy ez a gazdasági uralomra jutás mikor kapott határozott kifejezést a politikai uralom kézbevételével.

Hosszas ide-odaingások után a Bethlen-kormány uralomra jutása jelenti az ellenforradalomnak ezt a szakaszát. Persze ezt az uralkodóosztályokon belül erős rétegharcok előzték meg és kísérték. A két Károly-puccs, a frankhamisítás stb. mindmegannyi csatája az egymással a vezetésért küzdő nagybirtokos és nagytőkés rétegeknek, másrészt visszavonulási harcai az uralmukat vesztő kispolgári szervezeteknek. A szociáldemokrata párt hagyományaihoz híven őrizkedett attól, hogy ezekben a harcokban a munkásosztály erejét érvényesítse; ahogy 1919–20-ban a Peyer- és Miákits-kormányban való részvételével elősegítette a legféktelenebb fehérterrort, úgy 1922-es paktumával segített Bethlennek a „konszolidáció” alapjait lerakni.

A „konszolidáció” döntő lépése a szanálás volt. Vele a nagybirtok és nagytőke gazdasági egyeduralma kétségtelenné vált, és ezzel karöltve sikerült Bethlennek az ellenforradalmi volt vezető osztályok szervezeteit szétmorzsolni. Részben úgy, hogy beépítette őket az állami apparátusba, részben úgy, hogy ellentálló, ellenzékieskedő részüket felbomlasztotta. Így jött létre a nagybirtok és nagytőke vezetése alatt a „nemzeti egységfront”, mely a munkásosztály kivételével 1925-6 körül szinte teljesen lezáródott. A nemzeti egység legfőbb egyesítő jelszava a „reális külpolitika” volt, szemre szakítás az előző évek kalandorpolitikájával, a valóságban azt jelenti, hogy Magyarország feltétel és ellenszolgáltatás nélkül kiszolgálja Anglia és Olaszország imperialista, Szovjetunió-ellenes politikáját.

A „konszolidáció” 1926 vége felé érte el csúcspontját. Attól fogva – egy ideig eltakarva az 1927-es év első felének jó konjunktúrájától – élesednek az osztályellentétek a nemzeti egységfronton belül. Egyfelől nagyipar és nagybirtok közt (vámkérdés, kereskedelmi szerződések), másfelől a vezető osztályok és a középrétegek közt (adókérdés, földreform anyagi megoldása, kartellek). Ezt a kiélesedést fokozza a „reális külpolitika” genfi kudarca: még az optánskérdésben sem tud Bethlen semmi eredményt elérni; világosan látjuk, hogy Trianon revíziójáról ezen az alapon szó se lehet: az egyetlen „eredmény” a kisantant szorosabb összekapcsolódása.

Ezzel az osztályharc élesedése új lehetőségeket adna a munkásosztály önálló fellépésére. De a szociáldemokrácia, mely eddig is támasza volt az ellenforradalomnak, most is segítségére siet. A szociáldemokrata párt segített Bethlennek a szanálásban. Az álellenzékiségével igyekezett levezetni a tömegek elkeseredését a szanálás okozta tömegnyomor fölött. Amikor pedig valóságos munkásellenzék volt kialakulóban (Szocialista Munkáspárt), segített Bethlennek és Horthynak a baloldali munkásmozgalom elnyomásában. Ugyanígy járt el a munkások ösztönös megmozdulásaival szemben (1927 nyári vasassztrájk).  Bethlen fasizáló törekvéseivel szemben (szakszervezeti törvénytervezet, munkásbiztosítás) eleinte jóakaratú álellenzékiséget, később nyílt támogatást mutatott. Közvetlenül a genfi kudarc előtt pedig beállt a Bethlen-féle külpolitika nyílt támogatói közé.

Ez a szociálfasiszta irányzat azonban a magyar szociáldemokrácia nem egyetlen ellenforradalmi ütőkártyája. Az osztályellentétek élesedése lehetővé teszi számára azt is, hogy visszatérjen demokratikus ellenforradalmi hagyományaihoz, hogy szociálliberális politikát folytasson. (Választójogi blokk.) A munkás-, kispolgár- és paraszttömegek növekvő elégedetlenségére, a Bethlen-féle külpolitika kudarcára való tekintettel ma ez áll az előtérben, anélkül hogy el lenne vágva a kormánnyal való újabb paktum bármikori lekötésének útja.

Az ellenforradalom nem tudja megoldani a magyar gazdasági és társadalmi élet egyetlen problémáját sem. Az ipari válságtól a földosztásig és a nemzeti kérdésig a forradalmak összes problémái ma is megoldatlanok. A konszolidáció látszatmegoldásai mind világosabban látszatmegoldásoknak lepleződnek le. Az osztályharc a jövőben élesedni fog; belpolitikai problémák fognak az előtérben állani. Az ellenforradalom két pólusa, a Bethlen-kormány és a szociáldemokrata pártvezetőség mindent megtesznek, hogy a tömegek ne jöjjenek hullámzásba, hogy a konszolidáció fennmaradjon. Hogy ez meddig fog sikerülni, az részben az objektív gazdasági viszonyoktól, részben a KMP aktivitásától fog függni. A kilenc év óta föld alá szorult, üldözött KMP befolyása a tömegekre folyton nő. De csak ha ez a befolyás erős és szervezett lesz, tudják majd az elnyomott tömegek végre lerázni az ellenforradalom igáját, tudják majd egyszerre széttörni felszabadulásuk legfőbb akadályait: a fasiszta államot és a szociáldemokrata pártot.

 

[1] Munkás- és Parasztnaptár 1929, a kassai Munkás kiadásában, 1928, 126–128. o. – A szerk.

[2] A Naptárban: Az ellenforradalommal, a Peidl-kormány rövid…. – A szerk.