A magyar proletárdiktatúra külpolitikai helyzete^[1]

 

A magyar proletárdiktatúráról[2] rendszeresen elterjesztett szociáldemokrata ellenforradalmi legenda lényege az, hogy a diktatúra „korai” volt, hogy a belső osztályviszonyok eleve elbukásra ítélték a magyar proletariátus uralmát. Ez a legenda persze, ha közelről megnézzük, legendának bizonyul, szétfoszlik, semmivé lesz. Kiderül, hogy a szociáldemokraták kendőzik ilyen utólagos „bölcsességekkel” a maguk árulását.

Igaz: a közép-nyugat-európai proletariátus forradalmi mozgalmai, melyek 1918 őszén kezdődtek, a magyar és a bajor tanácsköztársaságoktól eltekintve sehol sem végződtek a proletariátus győzelmével. Ha tehát valaki úgy okoskodik, mert vereséggel végződtek, tehát vereséggel kellett végződniök, akkor tényleg arra az eredményre jut, hogy jobb lett volna el se kezdeni. Akkor azt kell mondania, amit Plehanov mondott az 1905-ös moszkvai fegyveres felkelés leverése után: nem kellett volna fegyvert ragadni. Akkor az ellenkezőjét mondja annak, amit Marx az 1871-es párizsi kommün idején barátjának, Kugelmann-nak írt.[3]

A kérdés lényege ott van: forradalmi helyzet volt-e Európában a magyar proletárdiktatúra idején? És ha igen: mi volt annak az oka, hogy a magyar proletariátusét kivéve egyik harc sem végződött a munkások uralomra jutásával? Bár még akkor is, ha objektív gazdasági szükségszerűség volt, hogy ezeknek a harcoknak el kellett bukniok, még akkor is fennállana Marx ama intelme, hogy ha a proletariátus  a harcra kényszerült, akkor „a munkások demoralizációja a harc nélküli vereség esetén nagyobb szerencsétlenség, mint akárhány »vezérnek« pusztulása”.[4] De ha a helyzet objektíve forradalmi volt, akkor minden forradalmi munkáspártnak kötelessége felvenni a harcot – mert soha nincsenek is[5]  százszázalékos győzelmi kilátások. Vajon objektív forradalmi helyzet volt-e 1919-ben? Helyesebben: a magyar proletárdiktatúra ideje még a forradalmi korszakba esik, vagy pedig már akkor megkezdődött a kapitalizmus nemzetközi méretű stabilizációja? Vagyis: része-e a magyar proletárdiktatúra az 1917-tel kezdődő[6] nagy forradalmi hullámnak, vagy pedig már csak utóvédharc a stabilizáció előtt? Egy pár tény a legjobban megfelel erre a kérdésre. A magyar diktatúra 1919. augusztus elsején bukott meg. 1919 végén Szovjetoroszország[7] letörte az összes intervenciós kísérleteket. 1920 márciusában a német proletariátus visszaverte a Kapp-puccsot, az általános sztrájk alatt a hatalom ismét – mint 1918 októberében – a munkások kezében van, a Ruhr-vidéken és Szászországban már vörös hadsereg alakul; csak a szocdem vezérek játsszák át újból a hatalmat – mint 1918-ban – a burzsoázia kezébe. 1920 nyarán Varsó alatt állnak az orosz csapatok. 1920 őszén van a gyárak megszállása Olaszországban, 1920 decemberében a nagy csehszlovákiai sztrájkmozgalom. 1921 tavaszán a márciusi felkelés. És így megy ez tovább egészen 1923-ig. A hamburgi barikádharc, miután a KPD Szászország és Thüringen megszállása alkalmával kitér a döntő harc elől, csakugyan utóvédharcnak tekinthető. A gazdasági kép is e harcok képének felel meg: 1923-ban indul meg az a folyamat, mely Európában rendezi a valutát, rendbe hozza a termelési apparátust, eléri vagy felülmúlja a békebeli termelést. Az 1917-ben megindult forradalmi hullám 1923-ban ér véget. Akkor csakugyan új szakasza kezdődik a világforradalomnak.

De a győztes államok? – kérdezhetné valaki. Először is az itt felsorolt éles helyzetek egész sora győztes államokra is esik. Azután ma már pozitíve tudjuk, hogy 1918–19-ben a győztes államokban is komoly leszerelési válságok[8] dúltak. Erre vezethetők vissza a békeszerződések szociálpolitikai ígéretei; ez az oka, hogy Anglia és Franciaország tartózkodtak a közvetlen fegyveres beavatkozástól a magyar Tanácsköztársasággal szemben. Hozzájárul ehhez még, hogy a magyar proletárdiktatúra idején a közép-európai új államok belső konszolidációjára még nem volt idő. Főleg Csehszlovákia, de Románia és Jugoszlávia is még igen kevéssé megszilárdult állapotban voltak. Mindegyik távol volt attól, hogy [az] újonnan szerzett területeket politikai, gazdasági, közigazgatási és katonai szempontból asszimilálja. Csehszlovákia hadserege még csak részben volt megszervezve. Németország a legsúlyosabb belső és külső válságok idejét élte. A magyar diktatúra fennállásának második felében írták csak alá a versailles-i békét. És ha a szociáldemokrácia úgynevezett bal szárnya,[9] a „független” szociáldemokrácia nem foglal olyan határozott állást a békeszerződés aláírása mellett, ha pacifizmusával nem támogatja a burzsoáziát, könnyen az 1923-asnál is nagyobb méretű és mélységű össznemzeti mozgalom törhetett volna ki a francia imperializmus ellen, Vix-jegyzék-szerű következménnyel. Belül a proletariátus még távolról sem nyugodott bele abba,[10] hogy az 1918-ban ölébe hullott hatalmat ellentállás nélkül átruházza a burzsoáziára. Alig néhány héttel a magyar diktatúra kikiáltása előtt, két hónappal a januári Spartakus-felkelés leverése után, Spartakus újból Berlin utcáin épít barikádokat; áprilisban Münchenben kiáltják ki a Tanácsköztársaságot stb.

Látjuk: a kép, amit kapunk, forradalmi korszak képe, akut forradalmi helyzetek szakadatlan sora. Hogy ezek a forradalmi helyzetek nem hozták meg a proletariátus győzelmét, annak elsősorban szubjektív okai vannak: a kommunista pártok számbeli, ideológiai és szervezeti gyengesége; a proletártömegek forradalmi tapasztalatlansága.

A magyarországi proletariátusnak és a KMP-nak ilyen körülmények között kötelessége volt megpróbálni a hatalom megragadását. Lenin elvtárs meghatározása a forradalmi helyzetről pontosan ráillik a magyar diktatúra keletkezési idejére: „ha az uralkodó osztályok nem képesek már a régi módon kormányozni, ha az elnyomott osztályok már nem hajlandók tűrni a régi állapotokat”. Hogy mégis elbukott, azt elsősorban a magyar és a környező államok proletariátusának még kifejletlen forradalmi érettsége okozta. Ez volt oka hibáinak is a forradalom továbbvitele, az imperialista államokkal szemben való manőverek dolgában, bár az objektív kutatás itt számos helyes politikai gondolatot és cselekedetet fog megállapítani. De ha el is bukott a magyar diktatúra, csak dicsőségére válhatik a magyarországi proletariátusnak és a KMP-nak, hogy forradalmi helyzetben a hatalmat megragadta.[11] Meg kellett próbálni, és ha a siker el is maradt, nem igaz, hogy eleve ki volt zárva a győzelem.

 

[1] Munkás, Kassa, 1928. március 21., különszám, 3. o.; Párisi Munkás, Paris, 1928. március 25. (V. évf., 12. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] A kassai Munkásban hibásan: proletárdiktatúrának. – A szerk.

[3] Marx levele Ludwig Kugelmannhoz 1871. április 12-ről, MEM XXXIII. k., 198–199. o. – A szerk.

[4] Marx levele Ludwig Kugelmannhoz 1871. április 17-én, uo., 202. o. („A döntően kedvezőtlen »véletlen« ezúttal korántsem a francia társadalom általános feltételeiben keresendő, hanem abban, hogy a poroszok ott vannak Franciaországban és közvetlenül Párizs előtt állnak. A párizsiak ezt nagyon jól tudták. De tudta a versailles-i polgári csőcselék is. Éppen ezért állították az elé a választás elé a párizsiakat, hogy felveszik-e a harcot, vagy harc nélkül elbuknak. Az utóbbi esetben a munkásosztály demoralizálódása sokkal nagyobb szerencsétlenség lett volna, mint bármennyi »vezető« pusztulása.”) – A szerk.

[5] A kassai Munkásban: még ha nincsenek is… – A szerk.

[6] A kassai Munkásban: része-e a magyar proletárdiktatúra egy, az orosz 1917-tel kezdődő… – A szerk.

[7] A kassai Munkásban: a Szovjetunió. – A szerk.

[8] A kassai Munkásban: a „komoly” hiányzik. – A szerk.

[9] A kassai Munkásban az „úgynevezett” hiányzik. – A szerk.

[10] A kassai Munkásban az „abba” hiányzik. – A szerk.

[11] A kassai Munkásban hibásan: De ha el is bukott a magyar diktatúra, forradalmi helyzetben a hatalmat megragadta, csak dicsőségére válhatik a magyarországi proletariátusnak és a KMP-nak. – A szerk.