A marxizmus legújabb meghaladása^[1]

 

Ritkán múlik el év, hogy ne akadna egy-egy törekvő magántanár vagy divatfilozófus, aki immár végleg „meghaladja” Marxot. A polgári társadalom ideológiai síkon is haláltusáját vívja. A figyelmes szemlélőnek fel fog tűnni, hogy e meghaladások arculata furcsán változatlan. Változik az okfejtések szóhasználata, az ismeretelméleti vagy metafizika érvelés szintén újnak hat – ám a dolog alapvető karaktere, a kiindulópont és végcél mindig ugyanaz. Ez az értelmiség osztályhelyzetének kispolgári-élősködő jellegéből fakad. A tudósok ugyanis, igazi kispolgárok lévén, még az osztályharc tényét sem látják kellőképpen, nemhogy helyesen értékelnék. Intézményekre vágynak, de „nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszüntesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa.”[2] Mivel a kapitalista államon élősködő egzisztenciák, ez az állam úgy tükröződik gondolkodásukban, mint ami abszolút, sőt mint maga az abszolútum. Marx elméletével valamiféle utópiát állítanak szembe, amely, megfosztva a többé-kevésbé hangzatos frázisoktól, a fennálló állam dicsőítésére lyukad ki.

E nemes vonulat legújabb nagysága Oswald Spengler, a divatfilozófus, aki helyenként szellemes, ám lényegét tekintve teljességgel dilettáns könyvével, A Nyugat alkonyával, nemrég olyan sikert könyvelhetett el, mely voltaképpen Ernst Blochot illette volna meg Az utópia szelleme[3] című mélyenszántó művéért. Spengler úr legújabb könyve, a Poroszság és szocializmus[4] arra hivatott, hogy „megszabadítsa a német szocializmust Marxtól” (4. o.). Tudniillik Marx nem vette észre az újkor nagy történelemfilozófiai problémáját, amelyet filozófusunk ekképp foglal össze: „a Nyugat három népe testesítette meg a fennkölt értelmű szocializmust: a spanyolok, az angolok és a poroszok. A szónak ellentétes, anarchikus értelmet Párizs és Firenze népe adott: olaszok és franciák.” (26. o.) Ennélfogva Marx nem juthatott el az itt következő, alapvető felismerésekhez. Egyrészt ahhoz, hogy a francia forradalomban nem volt osztályharc (14–15. o.); hogy francia burzsoázia egyáltalán nem létezik, hisz „minden igazi francia polgár volt, és ma is az. Minden igazi német munkás” (10. o.); hogy Franciaországban egyáltalán nincsenek valódi osztályok. (70. o.) Másrészt ahhoz, hogy Angliában nincs állam (32–33. o.); hogy voltaképpen csak Anglia ismeri a kapitalizmust (48. o.); hogy tehát osztályrétegződésről is csak ott beszélhetünk. Nos, a felszínes Marx, akinél az osztályhelyzetet a termelési folyamatban elfoglalt hely határozta meg, ilyeténképpen mélyül el, és válik túlhaladottá: az osztályrétegződés a vagyoni viszonyok következménye, szegény és gazdag ellentéte. (44–45. o.) Szegény Marx, aki mindezt nem látta, következésképpen azt sem vehette észre, hogy a szocializmus már rég megvalósult – a porosz királyságban. Ezért nem tudta Marx az állam problémáját sem megragadni (75. o.); ezért van az, hogy „dilettáns módon dicsőíti” az 1871-es kommünt (76. o.); ezért nem tudja méltányolni az igazi tanácsrendszert, amelyet von Stein báró már száz éve eltervezett. (61. o.) Így kap a felszínes szocializmus filozófiai mélységet. Ez a szocializmus a tekintély rendje (44. o.), „tisztán technikai szemszögből a hivatalnoki elv”. (76. o.) Így lehetséges persze az is, hogy a szocializáció, noha Marx nem ismerte fel, már rég megvalósult, hisz „I. Frigyes Vilmostól Bismarckig … fokozatosan bevezették” (89. o.). Ugyanilyen mélyenszántó filozófiai átértelmezést kap az Internacionálé fogalma is: „a valódi Internacionálé az imperializmus” (84. o.). Ezért van az, hogy a két párt, konzervatívok és szocialisták, mint az elmélyített szocializmus megtestesítői, összetartoznak, s közülük „a konzervatívok voltak a jobb tisztek, a szocialisták a jobb katonák” (63. o.). A szocializmus filozófiai újrafelfedezésének célja az ellenségként szembenálló testvérek összebékítése.

Érdemes-e bírálni az efféle írásokat? Tünet voltukban nem érdektelenek. A dolog nemcsak azt bizonyítja, hogy Spengler úr, aki az egyetlen Marx idézetet Lensch úrtól veszi (49. o.), határtalanul járatlan a marxizmus kérdéseiben, hanem egyúttal felvillantja a német jobboldali szocialisták elméletének és gyakorlatának szükségszerű végkifejletét is. Egyébiránt ez a könyvecske vajmi kevéssé különbözik a marxizmus – Dühring & Co. óta unos-untig ismert – „meghaladásaitól”, melyek mindig is a porosz állam dicsőítésében csúcsosodtak ki. Az újdonság csupán annyi, hogy a németeket a forradalom sem tudta kigyógyítani abból a nyavalyából, amelyet Engels „a nemzeti tudatba behatolt szolgalelkűség”-nek nevezett.[5]

 

[1] Die neueste Überwindung des Marxismus, Kommunismus, Wien 1920. február 22. (I. évf. 5. sz.), 155–156. o.; kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 172. skk. o. – A cikket Lukács a „G. L.” szignóval jegyezte. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Brumaire, 37. [Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 131. o.]

[3] Ernst Bloch: Geist der Utopie, Duncker und Humblot, München–Leipzig 1918; magyarul: uő: Az utópia szelleme, ford. Mesterházi Miklós, Gond-Cura, Budapest 2007. – Ernst Bloch és Lukács 1910-ben ismerkedtek meg egymással, és az 1910-es években szoros barátságban álltak; Bloch könyvére Lukács az 1923-ban megjelent Történelem és osztálytudatban több helyütt visszatért – ahogy másrészt Ernst Bloch is az elsők között szentelt beható recenziót Lukács könyvének Aktualität und Utopie címmel a Der neue Merkur (Stuttgart–München) 7. évfolyamának 1. kötetében. – A szerk.

[4] Oswald Spengler: Preußentum und Sozialismus, C. H. Beck, München 1919; a cikkben zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak. – A szerk.

[5] Antidühring, 193. [Friedrich Engels: Hogyan forradalmasítja Eugen Dühring úr a tudományt, MEM XX., 180. o.]