A Paléologue-féle ajánlat^[1]

 

Rothermere lordnak veszélyes versenytársa akadt a magyar sajtóban. Amióta a harcos legitimista és irredenta Magyarság leleplezte, hogy 1920-ban a Simonyi-Semadam-kormány ajánlatot kapott a francia kormánytól, melyben nagyjából a Rothermere-féle határokat helyezi kilátásba, ha a magyarok 100 000 katonával segítik Lengyelországot Szovjetoroszország ellen, és francia kézbe adják a MÁV-ot, másról sincsen szó a magyar sajtóban, mint erről az „elmulasztott alkalomról”. A legszorosabban vett kormánysajtón kívül mindenki, pártkülönbség nélkül támadja a Simonyi-Semadam-kormányt a mulasztásért. Egyik legélesebb támadást a Népszava intézte szeptember 20-iki vezércikkében, mely oly nyíltan és alávalóan uszított háborúra az SSSR[2] ellen, oly erővel korholta az 1920-as támadás elmaradásáért, hogy másnap a bécsi[3] Arbeiter-Zeitung is kénytelen volt ellene állást foglalni, figyelmeztetni, hogy a nemzetköziség legalapvetőbb követelményeivel ellenkezik nyíltan háborúra uszítani a tanácsállam ellen. Ez a megrovás, melyhez hasonlóban a magyar szocdemek az érthetően „elnéző” II. Internacionálé pártjai részéről a hírhedt paktum óta nem részesültek, némileg enyhítette a lap tónusát. A többi lap visszhangzott a biztosítástól: amit „lelkiismeretlenül” elmulasztottak 1920-ban, azt ma mindenki hajlandó pótolni. Magyarország készen áll a háborúra a Szovjetunió ellen. Csak akadjon valaki, aki ismét hajlandó megfelelő árat fizetni érte.

[A]z még nem nagy újság,[4] hogy a francia külpolitika 1920-ban ilyen terveket szőtt. Ezt vég[té]re a leleplezés nélkül is tudni lehetett. Érdekes csak az,[5] hogy miért éppen most a leleplezés. Milyen belső és küldő erők nyilvánulnak meg a leleplezés körül?

Mindenekelőtt feltűnő a harcos és a „reálpolitikai” irredenta irányok összeütközésének élessége. Ennek oka a Rothermere-akció kudarcában és a genfi magyar–román döntésben keresendő. Kétségtelen, hogy ezzel a Bethlen-féle külpolitika tekintélye befelé erősen megingott. Egy évvel ezelőtt Bethlen még maga mögé tömörítette az összes „kompetens” rétegeket (az uralkodó osztályokat és uszályukban a kispolgárság és a birtokos parasztság többségét). Azt hitték: Bethlennek sikerülni fog lépésről lépésre, „kalandorpolitika” nélkül az elveszett terület legalább tekintélyes részének visszaszerzése. Az utolsó események azt mutatják – amit mi, kommunisták mindig is mondtunk[6] –, hogy az sohase fog sikerülni. A Paléologue-féle leleplezés a harcos irredenták részéről történelmi leckének van szánva arra, hogy milyen hitvány, eredménytelen, alkalmakat elmulasztó a „reálpolitika”; hogy eredményeket csak a „kalandorpolitika” hozott volna 1920-ban, csak az hozhat a jövőben is.

Ennek az előretörésnek nagy volt azonban a visszhangja a harcos irredenta táboron túl is. A visszhang felületes oka a kormánypárt erjedése: Bethlen betegsége, általánosan várt visszavonulása, az utódok (Klebelsberg és Vass József) tülekedése a várt vezéri pálca után. Mélyebb oka azonban az, hogy a Rothermere-be vetett hit üres illúzióként való szétomlása egybeesik a „konszolidáció” ki nem elégítő gazdasági és szociális eredményeivel, és élesen rávilágít azokra. A munkásság harcba lépése, aktív fellázadása életszínvonala még nagyobb lenyomásával szemben a sztrájkhullámban nyert és nyer kifejezést. A kispolgárság gazdasági elégedetlensége oly nagy, hogy – legnyíltabban szintén a Magyarságban – szinte forradalmi hangokon szólal meg. És a már-már eltemetettnek látszott földreform se tud lekerülni a napirendről. Látszólag a külföld kedvező befolyásolására[7] való tekintettel (Romániával szemben való veresége Genfben), megint emlegetik a földreformot (szintén jobboldali radikális helyekről) – sőt bizonyos demokratikus reformok szükségességét.

Mindezek a hangok csak hullámverései a  „konszolidáció” kezdődő válságának, amely válságból – ezt mind szélesebb rétegek érzik – normális kiút nincsen. Világos, hogy a kispolgári rétegek számára ismét előtérbe kerül a harcos irredenta, a kalandorpolitika, a dupla vagy semmi. Annál is inkább, mert az angol külpolitikának ez felel meg a legjobban. A harcos legitimisták a „kalandorpolitika” dicsőítésével befelé maguk felé vonzzák az elégedetlen középrétegeket, kifelé piszkos konkurenciát csinálnak Bethlennek: ingyen ajánlják fel Magyarországot a Szovjetunió elleni háborúra. Lehet, hogy ez a „vihar” hamarosan elül, de bizonyos: a „konszolidáció” válságának kezdetei benne már világos kifejezésre jutottak.

[1] Munkás, Kassa, 1927. október 9. (XVIII. évf. 229. sz.), 1. o.; Párisi Munkás, Paris 1927. október 15. (IV. évf. 42. sz.), 1. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 77–78. o. – A cikk a kassai lapban névvel, a párizsiban L. Gy. szignóval jelent meg. – A szerk.

[2] A Párisi Munkásban Szovjetoroszország. – A szerk.

[3] A Párisi Munkásban wieni. – A szerk.

[4] A bekezdés mindkét lapban úgy kezdődik: Ez még nem nagy újság, a Párisi Munkásban így folytatódik: a francia külpolitika 1920-ban ilyen terveket szőtt… A kassai Munkás a következőképpen korrigálta a szöveget: Ez még nem újság. Az az újság, hogy… – A folytatás azonban ezt a korrekciót nem indokolja, a bekezdés elejét a folytatáshoz igazítottuk. – A szerk.

[5] A kassai Munkásban: … érdekes csak, hogy… – A szerk.

[6] A gondolatjelek között szereplő beszúrás a Párisi Munkásban hiányzik. – A szerk.

[7] A Párisi Munkásban: befolyására. – A szerk.