A porosz választások mérlege^[1]

 

Minden választás csak nagyon hozzávetőlegesen ad képet a pártok mögött álló osztályok tényleges erejéről. És bizonyos, hogy a parlamenti választásoknál mutatkozó erő, illetve gyengeség az osztályok, helyesebben az osztályoknak az osztályharcban elfoglalt különböző helyzetei szerint nagyon különböző. Olyan pártok számára, melyek az őket támogató társadalmi rétegek érdekeinek megfelelően a jelenleg fennálló rend alapján állanak, melyek tehát a parlamentet igazán komolyan veszik, benne igazán „dolgozni” akarnak, életkérdés, hogy a választásoknál milyen támogatásban részesülnek. Életkérdés, és ezért a rájuk leadott szavazatoknak a többi pártéhoz való aránya csakugyan kifejezése a párt tényleges erejének. Az olyan pártok ellenben, melyek csak időlegesen vonulnak be a parlamentbe, melyek a fennálló állapotot csak addig fogadják el, amíg nem áll módjukban azt fegyverrel megdönteni, sohasem fejezhetik ki tisztán a mögöttük álló osztályok harci erejét. Részben többet mutat a választás eredménye a tényleg rendelkezésre álló erőnél, mert nem mindenki, aki hajlandó szavazatával támogatni a maga pártját, van egyúttal elszánva arra is, hogy fegyverrel a kézben védje meg, ha kell, élethalál-harcban a maga reális osztályérdekeit. Részben azonban kevesebbet mutat a tényleges erőnél, mert a nyíltan és határozottan forradalmi (vagy esetleg ellenforradalmi) pártok mögött igen gyakran állanak az elszánt harcosok olyan tömegei, amelyek viszont a fegyveres harcra hajlandók, míg ellenben a puszta szavazástól megvetéssel vagy közönnyel fordulnak el.

Mégis: minden választás képet ad az osztályokon belül a pártnak erőviszonyairól, az erőviszonyok átalakulásairól. Legfőképpen pedig megmutatja, hogy azok a közönyös, ingadozó, határozott iránnyal nem rendelkező kispolgári tömegek, melyek az osztályharcban kezdeményezési képességgel nem bírnak, és mindig csak mint az uralkodó vagy uralomra törő osztályok uszályai jelentkeznek, hol helyezkednek el; hol érzik magukat biztonságban, mitől várják jövő boldogulásukat.

A mostani porosz választás röviden összefogott képe a következő. Lényegében komoly nyereséggel zárták le harcukat: a német nemzeti párt (a junkerek, a szélső anarchista ellenforradalom képviselői), a Scheidemann-féle szociáldemokraták és a kommunisták. Nagyjából megtartotta régi helyzetét a centrum, a katolikus kispolgárok és parasztok pártja. Kisebb veszteséget szenvedett a német néppárt (Stinnesék[2] képviselete). A polgári demokraták és a függetlenek ellenben katasztrofális vereséget szenvedtek.

Mit jelent ez az eltolódás a jelenlegi német osztályhelyet szempontjából? A vereségek magyarázata a legegyszerűbb: a látszatpártok, a (forradalmi és a demokratikus)[3] frázis képviselői lejáratták magukat. A német kispolgárság széles tömegei, melyek 1918-ban komolyan hittek abban, hogy a polgári demokrácia fogja őket kivezetni nemcsak a háborúból, hanem leveszi róluk azokat a bajokat, melyek a vesztett háború következményei, ezekben a várakozásokban keservesen csalódtak. A demokrácia, a forradalom és az ellenforradalom erőinek – relatív – egyensúlyi helyzete,[4] az a helyzet, amikor egyik oldalon sem voltak világosan kikristályosodva az ellentétek, végét járja. A kispolgárság egy része, csalódva a „dicsőséges forradalom”-ban, mindig nyíltabban vágyódik vissza a „régi jó idők”, a Hohenzollernek után: a nyílt reakció uszályává lesz. Ez a reakció ma még Németországban a „nemzeti egység” jelszavai alatt halad (főleg az antanthoz való viszony következtében). De már a mostani választás is mutatja az eljövendő, az ellenforradalmi osztályok között ^,várható harc előjeleit és a közöttük mutatkozó erőeltolódásokat. A német nemzeti párt, a junkerek ti. nemcsak a demokratákra mértek halálos csapást, hanem komoly veszteséget okoztak Stinneséknek, a német nagytőke pártjának. Az annak kíséretében baktató kispolgárság egy részét meghódították a maguk ellenforradalmi, proletárellenes, de nem tisztán a nagytőkét pártoló politikájának. Feltűnő dolog pl., hogy a német nemzetiek szavazattöbblete (kb. 300.000) nem sokkal haladja meg a Stinnesék veszteségét (250.000). E két szám között bizonyára van összefüggés, annál^. is inkább, mert a demokraták szavazatveszteségét egyáltalában nem szükséges kizárólag a jobboldali pártok számlájára írni: ott van, mint nyertes, a szociáldemokrácia is.

Igaz ugyan, hogy a szociáldemokrácia nyereségszámlája (900.000 szavazat), úgy látszik, mintha kizárólag a függetlenek rovására volna elkönyvelendő. Az utolsó birodalmi választáson ti. a porosz területen fekvő választókerületekben a függetlenek közel három millió, a kommunisták 180.000 szavazatot kaptak; most a függetlenekre egy millió, a kommunistákra egy millió kétszázezer szavazat esett. A különbség tehát kb. a szociáldemokraták nyereségével egyenlő. Ámde nem szabad szem elől téveszteni, hogy a választások [a] meglehetős részvétlenség jegyében zajlottak le: mely részvétlenség éppen a munkások körében volt feltűnő nagy. Úgyhogy nagyon lehetséges, sőt felette valószínű, hogy a szociáldemokraták nyeresége nagyrészt a kispolgárság részére könyvelendő el, míg a kommunisták mögött még nagyszámú munkás áll, aki a választáson nem akart részt venni.

Ez természetesen nem csökkenti a függetlenek vereségének jelentőségét. Ez a vereség a vég kezdete, a feloszlás világos előjele. A Vorwärts, a szociáldemokraták lapja a választásból le is vonja a konklúziót; barátságosan meghívja a függetleneket az egyesülésre, a burzsoádemokrácia közös támogatására; rámutat, hogy a köztük fennálló elvi és taktikai ellentétek oly jelentéktelenek, hogy azok a külön politikát már alig képesek igazolni. Lényegében igaza is van. A wieni nemzetközi kongresszus (melyen pl. Renaudel és Buchinger[5] is részt vesznek) világosan mutatja, milyen kevés választja el a második Internacionálét a két és felestől. Ami elválasztja, az lényegében úgy fogható össze, hogy az egyik még a forradalmi frázisról is lemondott, a másik ellenben éppen a forradalmi frázisból akar politikailag megélni. Igen ám, de a politikai viszonyok alaposan megváltoztak Németországban. A munkásság nagy tömegei annyira tudatosodtak már, olyan kétségbeejtővé vált anyagi helyzetük, hogy elfordultak a forradalmi frázistól. Amennyiben ezek a tettek a pillanatnyi helyzeten való (látszat-) segítés, azt a szociáldemokrata kormánypárt jobban képes teljesíteni, mint az „elvhű” független „ellenzék”. Forradalmi tettet pedig már senki sem vár a függetlenektől.  A forradalmi munkásság a III. Internacionálé táborában van, vagy legalább is arrafelé tódul. A „Mitläufer”-kispolgárok ellenben a szociáldemokráciában látják a fennálló rend legbiztosabb védőjét. Aki közülük nem lett monarchista, az Scheidemannék táborába^. terelődik. Így – mint azt már a kasseli kongresszus idején megírtuk – az ellenforradalom mai felvonulási szakaszában a szociáldemokrácia [az] egyik legfőbb kristályosodási pont. A „konzervatív” elemek, aki[k] a mai állapotot fenn akarják tartani, akik félnek a „felfordulás”-tól: ide jönnek. A forradalmi frázis idejének, a független konjunktúra idejének vége van. A függetlenek rövidesen felőrlődnek szociáldemokrácia és a kommunizmus között.

Mondottuk, a kommunisták tényleges erejét nézetünk szerint a leadott szavazatok száma nem fejezi ki igazán. Ezt nemcsak a KAPD féktelen választás elleni agitációjának tulajdoníthatjuk, hanem a párton belül az utolsó időben lefolyt viták, a szászországi parlamentáris taktika kiábrándító hatása és legvilágosabban a berlini választási eredmények – ahol a függetlenek több szavazatot kaptak, mint a kommunisták – mutatják, hogy vannak igenis kommunista munkástömegek, melyek éppen ezen az egy ponton: nem egészen értenek egyet a párt taktikájával. Ezt nem kell valami tragikusan venni. A párt számára a választás csak agitációs alkalom, csak felvonulás. A szakszervezeti és egyéb akciók ellenben azt bizonyítják, hogy a tömegek ott, ahol világosan látják, hogy igazi életérdekükről van szó, mindig erősebben és elszántabban tartanak ki a kommunisták mellett.

A nyílt ellenforradalom pártjára ez az erőviszony véleményünk szerint sokkal kevésbé áll meg. Nekik egyrészt nyilvánvalóan érdekük, amíg lehet, fenntartani az „alkotmányos” látszatot, sőt, ha lehet, „alkotmányosan” végrehajtani az ellenforradalmat. Másrészt közöttük nagy számmal van „Mitläufer”, aki gyávaságból és ingadozásból csatlakozott hozzájuk, akire akciójában semmiképpen nem lehet számítani.

A porosz választás így megkezdte a középpártok felőrölését. A szociáldemokrácia felduzzadt ugyan, mint az ingadozó és konzervatív elemek gyűjtőhelye, és előreláthatólag még növekedni fog a jövőben. De ő mindig kevésbé lesz harcoló fél: inkább hadszíntér, csatahely, ahol a felvonuló két ellenfél, a forradalom és az ellenforradalom, a felkelő proletariátus és az Orgesch majd fegyveresen mérkőzni fog.

 

[1] Proletár, Wien 1921. március 3. (II. évf., 9. [36.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Bilanz der preußischen Wahlen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 222. skk. o. – A szerk.

[2] Hugo Stinnes (1870–1924) német nagyiparos. A Stinnes-konszern, melynek már 1914 előtt vezető szerep jutott a német vas-, szén és energiatermelésben, 1918 után ipari nagyhatalmi pozícióra törekedett, részesedést szerezve olasz, csehszlovák, boszniai és lengyel vállalatokban, és részt kérve nemcsak a német, de a francia helyreállításban is. Stinnes 1920–24-ben a német néppárt parlamenti képviselője, 1920-ban a spai konferencia (amely jóvátételi és leszerelési konferencián először vehettek részt Németország képviselői is) egyik német szakértője, a weimari koalíció ellenfele volt. Az infláció egyik legnagyobb haszonélvezőjeként tartották számon. – A szerk.

[3] A lapban a zárójel rossz helyen nyílik; javítottuk. – A szerk.

[4] A lapban: helyzetei. – A szerk.

[5] Buchinger Manó (1875–1953) könyvkötő, szocialista író és politikus. Fölszabadulása után megalakította a könyvkötők szakegyesületét, később az MSZDP vezetőségi tagjává, majd 1905-ben titkárává választották. 1917-ben a stockholmi szocialista konferencia egyik magyar küldötte volt, az 1919-es berni nemzetközi szocialista kongresszuson, amelyen a szocialista békeköveteléseket tárgyalták, a magyar delegáció előadója. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor visszavonult a politikától. 1919 augusztusától ismét a párt titkára lett, de 1920-ban, egy Berlinbe tervezett konferenciára utazva, emigrált, és csak 1929-ben tért haza. 1931-től 1944 márciusáig a szociáldemokrata párt (centrista) országgyűlési képviselője volt. 1946 után a munkásegység híve, haláláig az MDP tagja. Állandó munkatársa volt a Népszavának és a Szocializmusnak, több agitációs füzetet, politikai önéletrajzot és visszaemlékezést írt, valamint egy monográfiát a magyar kikötőmunkásság szervezkedéséről. – A szerk.