A Proletár-Internationale Bécsben^[1]

Meghívó a Bécsben, 1921. február 22-én kezdődő nemzetközi szocialista értekezletre

 

A berni értekezleten kiküldött bizottság Innsbruckban január 8–10. között megtartott ülésén a bécsi értekezlet számára a következő javaslatokban állapodott meg:

A bécsi értekezleten részt vehetnek mindazok a szocialista pártok, amelyek a második Internacionáléból kiléptek, és a Bernben 1920. december 7-én megállapított kiáltványban körvonalazott alapelveket elfogadják. Kisebbségi csoportok részvételéről a bécsi értekezlet fog véglegesen dönteni.

A bécsi értekezlet igazolóbizottságot küld ki, amely a berni értekezleten részt vett pártok egy-egy kiküldöttjéből áll. Ez az igazoló bizottság tesz majd végleges javaslatot arra nézve, hogy az értekezleten részt vevő pártok mindegyikére hány szavazat esik. A bizottság a csatlakozásukat eddig már bejelentett pártok számára a következő javaslatot teszi: Németország 8 szavazatot, Ausztria 6, Franciaország 8, Nagy-Britannia 8, Jugoszlávia 4, Lettország 4, Poale Zion 2, Oroszország 8, Svájc 6, Csehszlovákia (német párt) 4, az Egyesült Államok 8 szavazatot kapnak.

Az egyes országok kongresszusi kiküldöttjeinek száma legföljebb még egyszerese lehet az illető ország számára megállapított szavazatoknak. Kívánatos, hogy minden állam delegációjában legalább egy elvtársnő legyen.

Az értekezlet költségeinek födözésére minden delegátus után 1000 osztrák korona fizetendő.

Jelentkezések 1921. február 1-ig Friedrich Adlerhez, Wien, V, Rechte Wienzeile 97, küldendők. A pártvezetőségektől származó hivatalos bejelentésekhez melléklendők a szervezett elvtársak számáról, valamint a párt erősségéről szóló egyéb adatok.

A berni értekezlet a következő ideiglenes napirendet javasolja:

1. Megalakulás.
2. Az imperializmus és a szociális forradalom. (Előadó Wallhead.)
3. Az osztályharc módszerei és szervezete. (Előadó Adler.)
4. A nemzetközi harc az ellenforradalom ellen. (Előadó Ledebour.)

A bécsi értekezlet tanácskozásai számára a bizottság irányelveket és ideiglenes szabályokat dolgozott ki, amelyek alább következnek. Módosításokat és ellenjavaslatokat lehetőleg a konferencia kezdete előtt a föntebbi címre, Adler elvtárs nevére kell küldeni.       Innsbruck, 1921. január 10-én.

A bizottság nevében:

Adler, Grimm, Ledebour, Wallhead.

 

Irányelvek

Imperializmus és szociális forradalom
1. Az imperializmus egyrészt annak eredménye, hogy a haladott országok termelését a finánctőke hatalmába kerítette, amely ezeknek az államoknak teljes politikáját expanziós szükségleteinek vetette alá, másrészt pedig annak, hogy a visszamaradott, a korai kapitalizmus fokán álló vagy még oda el sem jutott országokat kizsákmányolta, és a különböző nemzetekhez tartozó kapitalista csoportok versenyének szolgáltatta ki. A burzsoázia liberális korszakában a fejlett kapitalista államokban még meglevő feudális csökevényekei rombolta szét, és a régi uralmi és céhszerű szervezetek helyén a korlátlan szabad verseny rendszerét honosította meg; ezzel szemben a kapitalizmus imperialista fejlődése szakát az jellemzi, hogy a tengeren túli piacokon és kizsákmányolási területeken fölbomlasztja a hagyományos társadalmi rendet, továbbá az, hogy a szabad versenyt féktelenül egészen a fegyveres összeütközésekig fölfokozza, hogy ezeket a területeket monopolisztikus alapon kizsákmányolhassa.

2. Az imperializmus 1914 előtt Európát két állig fölfegyverzett táborra osztotta, és az ellentéteket annyira kiélezte, hogy egy kisjelentőségű, úgyszólván helyi konfliktus általános katasztrófává fejlődött. A világháborúban az imperializmus több millió emberéletet és egész nemzedékek gazdasági javait áldozatul dobta a finánctőke uralmi vágyának és zsákmányt hajszoló mohóságának. A háború folyamán az imperializmus maga semmisítette meg azokat a hazug ürügyeket, amelyekre hivatkozva a dolgozó néptömegek vérét és vagyonát a finánctőke érdekei szolgálatában fölhasználta. A középhatalmak hirdette legenda, hogy a háborút csak államaik megvédése céljából viselik, már a háború első napján hazugságnak bizonyult, mihelyt ugyanis Szerbiát és Belgiumot bűnös módon megtámadták, s ez még inkább nyilvánvalóvá lett, amikor a breszt-litovszki és bukaresti erőszakon alapuló békét kikényszerítették. Az entente államok és az Egyesült Államok hirdette legenda, hogy azért viselik a háborút, mert a demokrácia uralmát ás az örök békét akarják biztosítani, a versailles-i, saint-germaini, trianoni, neuillyi és sèvres-i béke révén cinikus hazugságok rendszerének bizonyult. Még a kis nemzetek nemzeti mozgalmainak szabadságideológiája is, amelyet az imperializmus a háború folyamán saját céljaira fölhasznált, hazugságnak bizonyult a háború befejeztével; ez a szabadság, amelyet ezek a nemzetek a háború révén megszereztek, nem más, mint állandó szolgálatkészségük az imperialista világhatalmakkal szemben; a fölszabadított nemzetek ezt a „szabadságot” arra használják, hogy a többi nemzetek önrendelkező jogát lábbal tapossák.

3. A világháború alapjaiban ingatta meg a kapitalizmus gazdasági rendjét. A háború izgalmas élményei és a súlyos gazdasági válság, amelyet az imperializmus nem tud megoldani, forradalmasították a népeket. A hatalmas orosz szociális forradalmat nyomon követték a közép-európai forradalmak, Ázsia és Afrika elnyomott népei fölkeltek az imperializmus ellen, s a munkástömegek lázongása nem maradt el a győztes államokban sem. Most az imperializmus hatalmi eszközeivel a forradalom ellen fordult: arra törekszik, hogy megsemmisítse az orosz forradalmat, bilincsekbe verje a közép-európait, és tovább is erőszakosan elnyomja a gyarmatok népeit. Az imperializmus most már nemcsak a kapitalista terjeszkedés rendszere; nyíltabban és brutálisabban megmutatja igazi arculatát, azt, hogy a kapitalista ellenforradalom rendszere. Az imperializmus ellen való küzdelem igazi tartalmává lesz annak a szociális forradalomnak, amelyet maga ez az imperializmus hívott életre.

4. Az imperializmus nem tudta még befejezni a háborút Kelet-Európában és Kisázsiában, és máris új háborúk veszedelmét teremtette meg. A győztes hatalmak egymás között való vetélkedése, az új államok mesterséges határai, az ellenforradalmi intervenciók a forradalmi országokban egyre növelik új háborús összeütközések veszedelmét. A proletárság tisztában van azzal, hogy a kapitalista társadalmon belül épp oly kevéssé biztosítható a béke, mint a népek szabadsága. Ahol a proletariátus már meghódította a politikai hatalmat, ott is fegyverrel a kezében kell az imperializmus támadásai ellen védekeznie. Ahol a forradalom még nem jutott el a hatalom meghódításának fokáig, a munkásosztálynak a forradalom eddigi vívmányait védenie kell az imperializmus ellen, amely fegyveres erejével igyekszik az ellenforradalmat győzelemre juttatni vagy a forradalom menetét megakasztani. A proletariátusnak a forradalmi válságot a hatalom meghódítására kell kihasználnia. A nagy kapitalista államokban pedig, ahol az imperializmus még hatalmon van, és azokban a kis államokban, amelyeket az imperializmus mint hűbéreseket harcba küld, a munkásosztálynak meg nem tévesztve a kapitalista ideológiától, amely minden támadó háborút a nemzet védekező háborújának igyekszik föltüntetni, rendületlenül szembe kell helyezkednie az uralkodó osztályok háborús politikájával és igyekeznie kell imperialista háborút forradalmi elszántsága egész erejével megakadályozni. Ha ez a proletariátus kötelessége minden imperialista háborúval szemben: kétszeres kötelessége azokkal a háborúkkal szemben, amelyeknek az a céljuk, hogy valamely államban a szociális forradalmat leverjék.

5. A világháború kezdetén a legtöbb államban az a szociálpatrióta fölfogás volt uralkodó a szocialista pártokban, amely a burzsoáziának imperialista hódító célokért folyó háborúját „az ország megvédésének kötelessége” gyanánt tüntette föl. Minél tovább tartott a háború, annál világosabb lett azonban a tömegek szemében, hogy minő célokért áldozzák föl őket az uralkodó osztályok. A pártközi béke ellen való tiltakozás egyre erősebb lett. Némely államban a vele való szembehelyezkedés a pártok megbomlására vezetett, más államokban pedig azt eredményezte, hogy a szocialista pártok vezetése azok kezébe került, akik az összes országok kapitalistáinak háborús politikájával a proletár nemzetköziség elveit szegezték szembe. A szociálpatriotizmus háttérbe szorításának ez a folyamata az 1918-iki novemberi fegyverszünet után meggyorsult. De még ma is vannak egész pártok vagy kisebbségek más pártokban, amelyek ehhez a szociálpatrióta fölfogáshoz ragaszkodnak. Ezért kijelentik a bécsi értekezleten jelen lévő pártok, hogy közös munkára való társulásukból ki kell rekeszteniök azokat a pártokat, amelyek a szociálpatriotizmus lelki betegségét még mindig nem gyűrték le, és amelyek elvileg nem állnak azon az állásponton, hogy minden imperialista háborút elvetnek, még akkor is, ha az ország megvédésének köntösét ölti magára.

6. A bécsi értekezleten képviselt pártok elítélik azokat a törekvéseket, amelyeknek kiinduló pontja Moszkva, s amelyek arra irányulnak, hogy a proletár pártokat fölbomlasztások útján „tisztítsák meg”. Minden munkáspárt fejlődésképes szervezet, amely mint egész a történelmi tapasztalatok alapján előző tévedéseit helyrehozhatja vagy jóváteheti. A bécsi értekezleten képviselt pártok tehát nem kívánják azt, hogy azoknak a pártoknak tagjai, amelyek a háború alatt a szociálpatriotizmus szellemében működtek, nyilvánosan vallomást tegyenek bűneikről, és az sem áll szándékukban, hogy mindenkit, aki valaha is politikai hibákat követett el, a politikai pártok közösségéből kirekesszenek. De tudva azt, milyen jelentősége van a szociális forradalom korszakában az imperializmus elleni harcnak, a bécsi értekezleten képviselt pártok közös munkára való társulása ragaszkodik ahhoz, hogy minden párt, amely csatlakozni kíván hozzá, oly többséggel rendelkezzék, amely véglegesen szakított a szociálpatriotizmussal, hogy a kisebbségek, amelyek szociálpatrióta múltjukkal még nem szakítottak teljesen, a legszigorúbb pártfegyelem szellemében kövessék a többségtől megszabott taktikát, és hogy valamennyi csatlakozott párt váljon ki a II. Internacionáléból, amely még ma is a szociálpatriotizmus búvóhelye.

7. A proletariátus csak akkor teljesítheti a szociális forradalom korszakában történelmi föladatát, ha kérlelhetetlen harcot folytat az imperializmus ellen, ha minden ország proletariátusának támadása első sorban saját országának imperialistái ellen irányul, és ha mindezekben a küzdelmekben a világ valamennyi országának proletariátusai támogatják egymást. Az imperializmus számos népet megfosztott gazdasági létének minden föltételétől, számos országot kiszolgáltatott a világhatalmak fosztogató kapitalizmusának, egész világrészeket erőszakos, idegen uralomnak vetett alá; a szociális forradalom a világ valamennyi részének fölkelése az imperializmus elnyomó és pusztító működése ellen. A proletariátus csak akkor gyűjtheti maga köré az imperializmus ellen irányuló erőket, és csak akkor győzheti le mindezekre támaszkodva ez imperializmussal együtt az alapjául szolgáló kapitalista kizsákmányolást, ha ebben a világküzdelemben ő maga áll a harcolók élére.

Az osztályharc módszerei és szervezetei
1. A burzsoázia osztályállama fejlődésének első szakában a legtöbb államban a burzsoáziát a politikai jogok tekintetében kiváltságos helyzetbe juttatta. Évtizedes küzdelmek során a proletariátus megdöntötte a burzsoáziának ezt az oligarchikus államrenden nyugvó diktatúráját. A demokratikus államokban a burzsoázia nem a politikai jogok kiváltságos élvezete révén uralkodik; a tőke hatalma teszi számára lehetővé, hogy szabályozza a közvéleményt, hogy a maga érdekei szolgálatába hajtsa a társadalom középrétegeit, és ily módon elnyomja a proletárságot.

A burzsoáziának az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svájcban, a Német Birodalomban gyakorolt brutális osztályuralma azt mutatja, hogy a burzsoázia a demokrácia formájában is fenntarthatja a proletárságon gyakorolt diktatórikus uralmát.

2. Ha a demokrácia nem is jelenti a proletariátus fölszabadítását, mégis kedvező terepet nyújt a proletariátus fölszabadításáért folyó küzdelem számára. A demokrácia alapján szabadon fejlődnek ki az osztályellentétek és osztályharcok. A proletárság a demokrácia adta jogokat kihasználja arra, hogy osztályként való létezését bebizonyítsa, hogy a habozó középrétegeket a burzsoázia vezetése alól fölszabadítsa, hogy a szellemi munkásokat, valamint a mezőgazdasági népesség proletár és félproletár elemeit maga köré gyűjtse, és velük együtt meghódítsa az államhatalmat.

3. A proletárság osztályharcának formái az illető állam sajátos gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyaitól, az egyes osztályok katonai hatalmától, valamint az országnak a többi államokhoz való nemzetközi viszonyától függenek. Ezek a formák mások az ipari államokban, mások a mezőgazdaságiakban. Mások a győző államokban, amelyek a világon uralkodnak, mint azokban, amelyeket ezek az államok levertek és kizsákmányolnak, s nagymértékben befolyásolják az osztályharc formáit a mezőgazdasági munka- és birtokviszonyok, amelyeket a kapitalizmus régi formájában fönntartott, vagy csak kevéssé változtatott meg. A proletariátusnak az államhatalomért vívott osztályharca és a hatalom gyakorlásának módja szükségképpen más az olyan államban, amelyben a mezőgazdasági nagyüzem az uralkodó, mint abban, ahol a paraszti kisbirtok az uralkodó típus. Más formában folyik le ez a küzdelem ott, ahol a parasztság is föllázadt a feudális vagy félig feudális kizsákmányolási formák ellen, mint azokban az államokban, ahol konzervatív, a magántulajdont védő parasztosztály a kapitalista uralom legerősebb támasza. Az osztályharc tárgyi föltételeinek ez a nehezen áttekinthető változatossága idézte elő a legnagyobb mértékben a nemzetközi proletárság soraiban ma észlelhető véleményeltéréseket és viszályokat.

4. Mihelyt az osztályharc a fejlődés oly fokára jutott el, ahol a demokrácia a polgári osztályuralom eszközéből a proletár osztályuralom eszközévé válhat, a burzsoázia a demokratikus fejlődés erőszakos megzavarására fog törekedni, hogy a demokratikus államhatalomnak a proletárság kezébe való jutását megakadályozza. A proletárság a demokrácia eszközeivel csak azokban az államokban hódíthatja meg a politikai hatalmat, amelyekben a burzsoázia ezt a folyamatot megfelelő hatalmi eszközök, különösen a fegyveres erő hiánya miatt meg nem akadályozhatja, és ahol ezért nem lesz bátorsága ahhoz, hogy a politikai demokrácia fegyverei helyett a nyílt polgárháború fegyvereihez forduljon. De még ott is, ahol a burzsoáziának erre nem lesz módja, gazdasági hatalmát bizonyára arra fogja fölhasználni, hogy a proletárságtól meghódított államhatalom hatékonyságát gazdasági hatalmával ellensúlyozza. Ez esetben is a proletáriátusnak a hatalom meghódítása után a burzsoázia ellenállásának megtörésére diktatórikus eszközöket kell fölhasználnia. A proletariátus diktatúrája ez esetben a munkásosztálytól meghódított demokratikus államhatalom diktatórikus gyakorlásának formáját ölti magára.

5. Ahol ellenben a burzsoáziának rendelkezésére állanak azok a hatalmi tényezők, amelyekkel uralmát a dolgozó tömegek forradalmával szemben erőszakos eszközökkel meg tudja védeni: ott a burzsoázia megszünteti a demokráciát, és az erőszak eszközeivel nyílt küzdelemben a proletárság ellen fordul. Az ilyen küzdelemben nem a szavazócédulák döntik el a harc kimenetelét, hanem a küzdő osztályok gazdasági s katonai erőforrásai. Ily helyzetben a munkásosztály az uralmat csak a tömegek direkt akciói segítségével, tömegsztrájkokkal és fegyveres fölkelések révén hódíthatja meg, és uralmát csak a legyőzött burzsoázia diktatórikus féken tartása útján tarthatja meg. Ez esetben a proletariátus diktatúrája munkás-, paraszt- és katonatanácsok, szakszervezeti és egyéb proletárintézmények formáját ölti magára.

6. Mindezekben a küzdelmekben a proletárság nemcsak saját állama burzsoáziájával áll szemben, hanem a belső ellentétek ellenére is a munkásosztály kizsákmányolásában egységes nemzetközi burzsoáziával is, amelyet a nagykapitalista világhatalmak finánctőkéjének képviselői vezetnek. Ez a helyzet azt idézi elő, hogy minden egyes állam proletárságának cselekvési lehetőségei annál korlátozottabbak, minél inkább függ az illető ország politikai és gazdasági szempontból a kapitalizmus világhatalmaitól. A proletárság végleges fölszabadulását tehát nem lehet az országhatárok keretein belül kivívni. Ez a fölszabadulás csak nemzetközi akciók eredménye lehet. Ennek a nemzetközi akciónak szervezése a proletár Internacionálé tulajdonképpeni feladata.

7. E föladatát csak akkor teljesítheti, ha számba veszi az egyes országok tárgyi, harci föltételeinek különbözőségét. A proletár Internacionálé nem korlátozhatja az egyes szocialista pártokat abban, hogy akcióikat országuk sajátos föltételeihez idomítsák. A proletár Internacionálé nem kényszerítheti a proletariátust arra, hogy csakis demokratikus fegyverekkel éljen – ez a II. Internacionálé álláspontja –, másrészt nem teheti számára kötelezővé az orosz munkás- és parasztforradalom módszereinek szolgai másolását – erre törekszik a kommunista Internacionálé. Azonban az egyes országokban alkalmazandó módszerek különbözősége ellenére az Internacionálénak a nemzetközi proletárság minden erejét a nemzetközi kapitalizmus ellen irányuló egységes küzdelembe kell összefoglalnia.

8. Ily akció csak akkor válik hatályossá, ha a világproletariátus osztályszervezete vezeti, s csak ennek van joga „a proletár Internacionálé” megtisztelő elnevezésére. Mert bármily fontos is szemünkben az az agitáció és akció, amelyet az egyes pártok sajátos elméleteik alapján kifejtenek, éppoly fontos számunkra az, hogy végső soron ne valamely pártelmélet, hanem a munkásosztály önrendelkező joga legyen a döntő erő. Ennek az önrendelkező jognak a gyakorlására csak oly szervezet alkalmas, amely valamennyi osztálytudatos proletárt egyesít. Az ilyen nemzetközi szervezet azonban csak akkor hatékony erő, ha határozatai minden tagjára nézve kötelező erővel rendelkeznek. A nemzetközi szervezet minden határozata tehát egyúttal az egyes országok pártjai autonómiájának korlátozását is jelenti.

9. Mindenki érzi annak szükségét, hogy az egész osztálytudatos proletariátus rendelkezzék ezzel a fegyverrel. Ez a nemzetközi osztályszervezet formájában kialakuló fegyver csak annak a történelmi folyamatnak az eredménye lehet, amely az egymás ellen harcoló doktrinaircsoportok illúzióit megsemmisíti, és valamennyiben azt a belátást kelti életre, hogy az egész osztálytudatos proletariátus erejének összefoglalása történelmi szükségesség. A bécsi értekezleten képviselt pártokból kialakult egyesülés éppen azt a célt szolgálja, hogy meggyorsítsa ennek a belátásnak a kialakulását, noha tisztában van azzal, hogy ez a folyamat esetleg hosszabb időt is vehet igénybe.

10. Ezekből alapelvekből kiindulva, a bécsi értekezlet a következő ideiglenes szabályzatot fogadja el:

A Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetségének ideiglenes szabályzata:
1. §. A „Szocialista Pártok Nemzetközi Szövetsége” nevén megalakul azoknak a szocialista pártoknak az egyesülése, amelyek a forradalmi szocializmus alapelveinek szellemében arra törekesznek, hogy a proletariátus az osztályharc útján meghódítsa a politikai hatalmat. A szocialista pártoknak ez a szövetsége nem tekinthető az egész proletariátusra kiterjedő Internacionálénak, de igenis alkalmas eszköznek arra, hogy ilyen Internacionálé létrejöjjön.

2. §. E szövetség tagja lehet minden szocialista párt, amely nem tartozik sem a „második”, sem a „kommunista Internacionálé”-hoz, amely ezt a szabályzatot elismeri és egyébként a bécsi értekezlet határozatait végrehajtja.

3. §. A szövetség föladata, hogy a többi nemzetközi proletárszervezetekkel érintkezésbe lépjen avégből, hogy velük együtt megteremtse a valamennyi ország forradalmi munkásságát összefoglaló Internacionálét, és kialakítsa a kapitalizmus ellen harcoló nemzetközi proletár frontot.

4. §. Határozatai végrehajlásával a szövetség azt a bizottságot bízza meg, amelyet a bécsi értekezlet meg fog választani, s amely egyúttal meg fogja szabni a bizottság hatáskörét.

5. §. A költségek födözéséhez a szövetség tagjai pénzügyi teljesítőképességük arányában járulnak hozzá, de mindegyik teljesíti azokat a minimális fizetéseket, amelyeket a bécsi értekezlet megállapít.

6. §. A szövetség határozatai valamennyi tagra nézve kötelezők, de különösen kötelezettséget vállalnak a szövetséghez tartozó pártok arra, hogy egyenkint semmiféle csatlakozásra vonatkozó tárgyalást nem folytatnak más nemzetközi szervezetekkel, és hogy ezt nem tekintve is nemzetközi politikájukat egységesen szabják meg.

 

[1] Világosság, Wien 1921. január 19. (II. évf., 3. sz.), 33–36. o. – A szerk.