A proletariátus egységfrontja Németországban^[1]

 

Leninnek a KPD jénai kongresszusához intézett levele a kommunisták kötelezettségéről[2] a proletariátus egységfrontjának helyreállítása érdekében hamarabb vált aktuálissá, mint azt bárki gondolta volna. Amit a folyton növekvő drágaság és a kapitalisták munkabér-leszállítást célzó offenzíváját követő sztrájkhullám nem volt képes létrehozni, azt megteremtette a szélső reakció egyre vakmerőbb előretörése: Erzberger centrumpárti képviselő meggyilkolása.[3]

A német reakció felvonulása már régen folyamatban van. Nap nap után hallottuk és láttuk seregszemléiket. Ludendorff és Eltel Frigyes (Vilmos császár másodszülött fia) mindig gyakrabban jelentek meg a gárdaezredek emléknapjain, a frontharcosok szövetségének ünnepein stb. És a beszédek, amelyek ezeken az ünnepeken elhangzottak, a cikkek, proklamációk stb., melyek kísérték őket, mindig öntudatosabb, mindig provokálóbb hangúak lettek (pl. a königsbergi orvosi fakultás indoklása Ludendorff tiszteletbeli doktorrá avatása alkalmából). Ezekkel a megnyilatkozásokkal a mozgalom természeténél fogva a legvadabb pogromuszítások, politikai gyilkosságra való felbujtások jártak együtt. és a szót mind gyakrabban követi a tett. Gareis bajorországi független szociáldemokrata meggyilkolását az Erzberger elleni merénylet követte. Az első Spartakus-felkelések, a Kapp-puccs napjainak pogromhangulata, úgy látszik, visszatérőben van. A különbség csak annyi, hogy a pogromrendező pártok szándékai ma legelső sorban a mai köztársaság vezetőemberei, a középpártok vezérei ellen irányulnak. A mai koalíciós, „demokrata” burzsoádiktatúra egyik megalapítójának, Erzbergernek megöletése után – a történelmi nemezis keserű, de jól megérdemelt iróniája ez! – a burzsoázia legutolsóbb lakája, Scheidemann ellen készülő merénylet veti előre árnyékát.

A szélső monarchista csoportok ilyetén, minden fék nélküli provokációja megmozdulásra kényszerítette a szociálpatrióta pártokat is. Az az elégedetlenség, amelyet az adókérdésben, a sztrájkok kérdésében való ingadozásuk a tömegekben keltett, ebben a helyzetben katasztrofálissá vált volna számukra, ha nem állanak a tömeg spontán megmozdulásának élére. Mert a proletártömegek itt éles ösztönnel érezték meg, hogy a monarchisták ilyen előretörése – ha magához Erzbergerhez nincs is semmi köze a proletariátusnak – végveszedelemmel fenyegeti a munkásosztályt. A szociáldemokratáknak és függetleneknek a mozgalom élére kellett állniok, ha azt nem akarták, hogy az akaratuk ellen induljon meg és így aztán más jelszavak alatt, más célok érdekében folyjon le, mint azt ők kívánják. Ki kellett tehát adniok a jelszót, „veszélyben a köztársaság”; ki kellett tehát menniök az utcára tömegeik élén; követelniök kellett a köztársaság létének hatályos védelmét az egyre agresszívabb Orgesch támadásai ellen. Ily módon jött létre – a Kapp-puccs napjai óta először – a proletariátus egységfrontja Németországban. Bajorországban már az azt megelőző napokban együtt tüntetett a három proletárpárt, és olyan impozáns tömegeket állított talpra a fehér reakció székhelyén, mint amilyenek az 1918-iki őszi forradalom óta nem gyűltek össze soha. A fehér gardák provokációjának itt és néhány nappal később Potsdamban sikerült kisebb összecsapásokat  rendezni, ami itt is és ott is néhány munkásnak életébe került. De amikor augusztus 31-én, a három párt együttes tüntetésén egyedül Berlinben félmillió munkás vonult ki, és a birodalom minden nagyobb ipari centrumában több tízezres, több helyen százezres tömegek sorakoztak fel, rémülten hallgattak el az előbb oly provokáló hangok; a reakció – csakúgy, mint 1919 novemberében – visszahúzódott a kuckóba.

Persze, ez a visszakozás, csakúgy, mint akkor, csak látszólagos. Az egységes  proletariátussal szemben még az állig felfegyverkezett burzsoázia is nagyon meggondolja, hogy felvegye-e a harcot. Be akarja, be kell várnia a pillanatot, amíg – a szociálpatrióta árulók jóvoltából – megint magára marad a proletariátus forradalmi előcsapata, amíg ismét lehetséges lesz izolált forradalmi csapatokkal felvennie a küzdelmet. Ezt megakadályozni a kommunista partnak forradalmi kötelessége.

A feladat nem könnyű, ha (egyelőre úgy látszik) nem is megoldhatatlan. A helyzet nehézségei röviden a következők: A proletariátus egységes fellépése múlhatatlanul szükséges előfeltétele annak, hogy a folyton súlyosbodó gazdasági helyzet, az osztályharc kiéleződése a munkásosztályt ne csak ne vesse vissza a hatalomért való küzdelmében, mint az már annyiszor megtörtént, hanem közelebb vigye a győzelem felé vivő rögös úton. De ezt az egységet nemcsak a helyzet objektív szükségessége teremti meg, hanem a proletariátus régi vágyódása. Alig van olyan munkás, aki – bármennyire be is lássa a pártszakadások szükségességét – ne vágyódnék a régi egységes fellépés, egységes szervezettség után, aki nem fog érzelmileg az ellen a párt ellen fordulni, amelynek hibájából ez az egység felbomlott. Másrészt azonban bizonyos, hogy a ma létrejött egység, csakúgy, mint a Kapp-puccs idején, ha a munkások helyes forradalmi ösztöne teremtette is meg, minden inkább, mint igazi forradalmi egység. A szociáldemokraták a polgári középpártokkal való koalíciójukat akarják összekovácsolni; legfeljebb, ha a függetleneket akarják ebbe a koalícióba belevonni. Azért az ő jelszavuk olyan, amit minden vérbeli polgári párt magáévá tehet: a köztársaság védelme a monarchista reakcióval szemben. A függetlenek jelszavai sem mennek ezeken lényegesen túl: amnesztia a politikai bűnösök számára, az ostromállapot megszüntetése; a hadsereg és a közigazgatás megtisztítása a „demokrácia” számára megbízhatatlan elemektől stb. A kommunisták ilyen módon annak a veszedelemnek vannak kitéve, hogy vagy kénytelenek fölbontani az egységfrontot a komolyan szükséges követelések (az ellenforradalmi alakulatok lefegyverzése stb.) komolyan vétele miatt, vagy pedig a közös fronthoz való túlságos ragaszkodás miatt a „szocialista” pártok uszályába kerülnek, elveszítik vezető szerepüket a forradalmi mozgalomban. Eddig a kommunisták németországi pártja ezt a nehéz feladatot sikerrel oldotta meg. A többi pártokénál jóval messzebbmenő követelései olyanok voltak, melyek az egységes fellépést lehetővé tették, és a tömegek előtt mégis élesen dokumentálták a kommunisták különválását, forradalmi voltukat, a forradalomban vezető szerepüket. A nagy tüntetés közben mindig erősebben hangzó Internacionálé, a szociáldemokraták és függetlenek dühödten alattomos támadásai, akik mégsem mertek annyira menni, hogy felmondják a fegyverbarátságot – bizonyságai az eddig folytatott taktika helyes voltának.

Persze, az eddig lefolyt tüntetések csak előjátékai e meginduló harcnak. Mert a reakció meghátrálása csak pillanatnyi lehet. Sőt, a szociáldemokrata pártok gyáva meghátrálása, a koalíciós politika szükségszerű ingadozása miatt rövidesen be kell hogy következzék a visszahatás. Ez az egyik helyen, Bajorországot illetőleg, már be is következett. A koalíciós kormány ti. rendeletet adott ki azok ellen a lapok ellen, amelyek az „alkotmány” fennállása ellen izgatnak. A kommunisták lapja, a Rote Fahne igen helyesen figyelmeztette a proletariátust ennek az intézkedésnek veszedelmes voltára: arra, hogy a burzsoá-kormány kezében ez a fegyver nagyon hamar a proletariátus ellen lesz felhasználható. De a mai pillanatban a kormány jobbfelé él ezzel a hatalmi eszközzel – mint a szociáldemokraták diadalmasan állapítják meg. Ámde a bajor Orgesch-kormány ellenszegül e rendelet végrehajtásának. A bajor szélső reakciós lapok még akadálytalanul jelennek meg és akadálytalanul dicsőítik Erzberger gyilkosait, akadálytalanul izgatnak a köztársaság ellen. Nagy kérdés, vajon a koalíciós kormány nem mer-e, és ami a fő, akar-e ez ellen fellépni, és a szociáldemokraták képesek lesznek-e őt erre kényszeríteni. Ha pedig nem, bizonyos, hogy a többi területek fehér bandái is vérszemet kapnak és újbóli támadásba mennek át. Az objektív felelősség itt kizárólag a szociáldemokratákat terheli. Mert soha helyzet ilyen kedvező nem volt. Mint rendesen, ha a proletariátus egységesen lép fel, megbomlik az ellenforradalom egységes frontja: a nem egészen osztálytudatos és a végletekig elszánt ellenforradalmárok meginognak, megbízhatatlanokká lesznek. Ez a folyamat is megindult már, és például a chemnitzi Schupónál[4] világosan észlelhető. Még több konfliktus magját hordja magában a most kitörőben levő gazdasági harc. A szociáldemokraták, akik az eddigi politikai harcban együtt mentek a polgári középpártokkal, itt kénytelenek színt vallani, és vagy a munkásság, vagy a kapitalisták érdekeit szolgálni. A kommunisták itt még nehezebb feladat előtt állanak. Még jobban ügyelniök kell arra, hogy úgy fokozzák a gazdasági harcot, oly módon ne engedjék meg annak leszerelését, hogy a proletárfront egységének felbomlásáért a munkások ne őket, hanem a szociáldemokrata pártokat okolják.

Mert a felbomlás előbb-utóbb be kell hogy következzék. Sem a szociáldemokrata, sem a független szocialista munkások még nincsenek annyira, hogy a forradalmi egységfrontot, ha kell, pártjaik ellenére is megteremtsék. Sőt, az egység után való vágyakozás széles tömegekben egyelőre mint a két nagy jobboldali munkáspárt egyesülésének vágya jelentkezik. Hogy ez az egység mindkét párt baloldalának leválását eredményezheti, az még egy távolabbi kérdés. De hogy ez a folyamat milyen gyors lesz, és mekkora munkástömegeket ragad magával, az – sok tekintetben a kommunisták helyes vagy helytelen taktikájától függ.

A német helyzet folytonos kiélesedése igen sorsdöntő elhatározások elé állítja a kommunisták németországi pártját. Állásfoglalása nemcsak a párt forradalmi fejlődése szempontjából sorsdöntő, hanem nemzetközileg is. Éspedig nemcsak Németország kiszámíthatatlan nemzetközi jelentősége miatt, hanem azért is, mert ebben a harcban lesznek először gyakorlati próbának kitéve a harmadik kongresszus taktikai irányelvei. Az egész nemzetközi mozgalom számára^, döntő jelentőségűek lesznek tehát a most következő idők németországi tapasztalatai. A német proletariátus és a kommunisták németországi pártja már sokszor jártak előtte forradalmiságban, forradalmi tapasztalat szerzésében. Minden jel megvan arra, hogy a legnagyobb várakozással és bizalommal nézzünk közeli elhatározásaik és cselekvésük elébe.

 

[1] Proletár, Wien 1921. szeptember 8. (II. évf., 36. [63.] sz.), 3–4. o. – Megjelent még az Előre (New York–Chicago–Cleveland) 1921. október 1-jei (XVII. évf., 3314. sz., 4. o.), október 2-i (3315. sz., 5. o.) számában, aláírás nélkül. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheitsfront des Proletariats in Deutschland, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 56. skk. o. – A szerk.

[2] V. I. Lenin: Levél a német kommunistákhoz, LÖM 44., 83–94. o. – A szerk.

[3] Matthias Erzberger (1875–1921) német centrumpárti politikus, tanár. 1903-tól parlamenti képviselő, a német gyarmati adminisztráció kritikusa; az I. világháború első éveiben az annexiók híve, később azonban a demokratikus reformok és a tárgyalásokon létrehozott béke gondolatának képviselője. A birodalmi gyűlés békehatározatának létrejöttében és Bethmann-Hollweg megbuktatásában vezető szerepet játszott, ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborút. 1918. november 11-én államtitkárként ő írta alá a compiègne-i fegyvernyugvást. 1919-ben tárca nélküli miniszterként a fegyverszüneti ügyek felelőse volt, Brockdorff-Rantzau külügyminiszterrel szemben a versailles-i szerződés elfogadása érdekében lépett föl. 1920 márciusáig pénzügyminiszter, 1920 júniusától parlamenti képviselő, 1921. augusztus 26-án jobboldali radikális katonatisztek merényletének esett áldozatul. – A szerk.

[4] Schutzpolizei – rohamrendőrség. – A szerk.