A Szovjetunió és a béke^[1]

 

Mi, kommunisták sohasem voltunk pacifisták. Tudjuk: a pacifizmus csalás vagy öncsalás. Amíg osztálytársadalom van, addig elkerülhetetlen az osztályharc, és az osztályállamok egymáshoz való viszonya, döntő gazdasági ellentéteiknek kiharcolása nem is képzelhető másképp, mint háborúk által. Minden marxistának tehát tudnia kell, hogy amíg osztályok vannak, addig a döntő ellentéteket mindig a harc, háború vagy polgárháború fogja végső fokon elintézni. Az elnyomott osztály pedig, ha a béke kívánásának,  a tehetetlen jámbor óhajnak álláspontjára áll, ilyen passzivitásával akaratlan is támogatja a háborút és polgárháborút előkészítő uralkodó osztályokat.

Ez az igazság kétszeresen igaz az imperializmus korszakában[. A] proletariátus számára már az elmúlt világháborúban osztályérdekeinek megfelelő cselekvés csak egy lehetett: az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá. Egyrészt mert az imperializmus lényegéhez tartoznak az általános, nagy világháborúk. Vagyis ha a proletariátus nem dönti meg – polgárháborúval – az imperialista burzsoázia uralmát, elkerülhetetlen, hogy 10 millió számra menjen a vágóhídra meghalni, nyomorékká lenni  az imperialista burzsoázia profitjának növelése kedvéért. Másrészt mert a tőkés termelés imperialista szakaszában a szocializmus objektív előfeltételei már megvannak. A polgárháborúban győztes munkásosztály tehát abban a helyzetben van már, hogy az osztályérdekeinek megfelelő termelési rendet megteremtse, hogy hozzálásson az osztálynélküli társadalom első alapköveinek lerakásához.

De ez az igazság sokszorosan igaz a fejlődés mai szakaszában. Az orosz proletariátus győzelmesen vívta meg a maga polgárháborúját a külső és belső osztályellenség ellen. Építi a szocializmust. Az imperialista háborús készülődések homlokterében tehát most már nem az imperialista hatalmi csoportok egymás közötti ellentétei állanak (melyek persze megvannak, sőt élesednek), hanem a szövetkezett imperialista rablók háborúja a Szovjetunió ellen. Imperialista kapitalizmus és épülő szocializmus élethalál-harca. A most készülő háború ilyen módon még világosabban fonódik össze az osztályharccal, mint az elmúlt világháború. A frontok még világosabbak: az egyik oldalon a rabló imperialisták, a munkásosztályt mindig jobban kizsákmányoló halódó kapitalizmus, a másik oldalon minden munkás hazája, az egyetlen proletárállam, a proletárforradalom védőbástyája: a Szovjetunió. Világos, hogy ebben a helyzetben az elmúlt világháború proletár csatakiáltását még élesebben kell megfogalmazni. Igaz marad, hogy változtassuk át az imperialista háborút polgárháborúvá. De ez az igazság csak akkor lesz konkrét, a konkrét helyzetnek igazán megfelelő, ha így fogalmazzuk: védjük meg a proletárok hazáját, a Szovjetuniót az imperialistákkal szemben!

A mi harci jelszavunk a készülődő háborúval szemben tehát még élesebb, még harcibb, mint az elmúlttal szemben volt: nemcsak „saját” imperialistáink ellen készülünk küzdeni, hanem nyílt szövetségben állunk „saját országunk” „ellenségével”, az imperialista támadás célpontjával, a Szovjetunióval.

De ha így van, nem ellentmondás-e, ha ugyanakkor azt hangoztatjuk, hogy a Szovjetunió békét akar, hogy a Szovjetunió békepolitikát folytat? Nem. Mert a Szovjetunió békepolitikája amilyen őszinte, olyan kevéssé van megfertőzve pacifista hazugságokkal. A Szovjetunió őszintén akarja a békét – miért? Mert a polgárháború befejezése után az orosz proletariátus és [a] vele szövetkezett parasztság osztályérdekei a szocializmus építőmunkáját követelik meg. A polgárháború pusztításai után az utolsó évek hatalmas gazdasági fellendülést jelentettek, melynek perspektívái beláthatatlanok, melynek gyümölcseit a munkás- és paraszttömegek élvezik. Minden békében eltöltött év ezt a fejlődést és vele a proletariátus uralmának megszilárdulását, gazdasági alapjainak kiszélesedését jelenti. Az orosz munkásság és parasztság ezt a fejlődést akarja. Nem akar, nem akarhat háborút.

Az azonban nem az orosz munkásokon és parasztokon múlik, hogy meddig élvezhetik a békés fejlődés, a szocialista építőmunka áldásait. A fejlődő szocialista gazdaság és a válságokban vergődő tőkés termelés ellentéte mindig élesebb lesz. Mert a két fejlődés világosan megmutatja az egész világ munkásságának, hogy mi az egyedüli kivezető út a tőkés termelés okozta növekvő nyomorúságból. Hiába akar tehát békét a Szovjetunió. Puszta fennállása, gazdasági virágzása halálos fenyegetés a hanyatló kapitalizmus számára. Hiába akar békét – az imperialisták nem adják meg neki ezt a békét.

Ezért van, hogy ebben az előbb-utóbb elkerülhetetlen harcban csak az imperialisták lehetnek a támadó fél, és a Szovjetunió mindenképpen védelmi politikát, békés politikát folytat. Ezt nemcsak a gazdasági elemzés igazolja. Gondoljunk a pekingi és sanghaji esetekre, a londoni Arcos-esetre,[2] Vojkov elvtárs meggyilkolására,[3] a francia sajtó és kormány viselkedésére Rakovszki elvtárssal[4] szemben! Melyik polgári állam tűrte volna el ennek a provokációnak tizedrészét? A Szovjetunió nem ugrott be semmi provokációnak, mert mint proletárállam a munkásság osztályérdekeit képviseli, és ezek az osztályérdekek most a békét, a szocializmus építőmunkáját követelik meg.

Az imperializmus szocdem lakájai, a militarizálást előkészítő Paul Boncourok persze „védelmi” háborúról fecsegnek, melyet hosszú éveken keresztül készítenek elő „saját hazájukat illetőleg”. De minden értelmes munkás tudni fogja, mit tartson arról a „védelmi” háborúról, melyet diplomáciai intrikákkal és fegyverkezéssel, finomabb és durvább eszközökkel igyekeznek kiprovokálni, hogy végül ha megindították, a polgári és szocdem sajtó által mint védelmi háborút tüntessék fel.[5] 1914-ben is minden imperialista állam „védelmi” háborút folytatott. Most is ezt fogja állítani az egész polgári és szocdem tábor. De az öntudatos munkásság tudni fogja most már érdekeit megvédeni, történelmi hivatását teljesíteni: harcolni fog a rabló imperialisták ellen, megvédi a Szovjetuniót ellenük, és ezt a harcát egész a polgárháborúig fokozza.

 
[1] Párisi Munkás, Paris, 1927. november 5. (IV. évf. 45. sz.), 1. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 79–81. o. – A szerk.

[2] 1927. május 12-én a brit rendőrség házkutatást tartott a brit–szovjet kereskedelmi kapcsolatok szervezésével megbízott All-Russian Co-operative Society épületében, a kémkedés gyanújába keveredett intézményben illegálisan megszerzett War Office-dokumentumok után kutatva; bár ilyenek nem kerültek elő a házkutatás során, a közjátékot követő diplomácia botrány után a Baldwin-kormány megszakította a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat a Szovjetunióval. – A szerk.

[3] A diplomata Pjotr Vojkovot 1927 június 27-én a varsói központi pályaudvaron lelőtte egy emigráns orosz családból származó gimnazista. – A szerk.

[4] A komoly forradalmár múltra visszatekintő, a régi bolsevikok közt számon tartott, számtalan pozíciót betöltött  és Leninnek a politikából való kiválása után a baloldali oppozícióhoz csatlakozott Christian Rakovsky 1925-től 1927-ig a Szovjetunió párizsi nagykövete; miután aláírta a baloldali ellenzék nyilatkozatát, Franciaországban nemkívánatosnak nyilvánították. 1938-ban, a nagy moszkvai perekben húsz év kényszermunkára ítélik, 1941-ben kivégzik. – A szerk.

[5] A cikk utolsó bekezdése rekonstrukció, az eredeti közlésben szedéshibás:  Az imperializmus szocdem lakájai, a militarizálást előkészítő Paul Boncourok persze diplomáciai intrikákkal és fegyverkezéssel, melyet „védelmi” háborúról fecsegnek. De minden értelmes munkás tudni fogja, mit tartson arról a „védelmi” háborúról, melyet hosszú éveken keresztül készítenek elő „saját hazájukat illetőleg” finomabb és durvább eszközökkel igyekeznek kiprovokálni, hogy végül ha megindították, a polgári és szocdem sajtó által mint védelmi háborút tüntessék fel. – A szerk.