A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása^[1]

 

A VKPD új, offenzív taktikája körül folyó vita nagyon könnyen elválasztható attól a vitától, amelynek tárgya a márciusi akció helyes vagy helytelen irányítása.[2] Az elválasztás lehetőségét világosan mutatja Paul Franken[3] elvtárs módosító indítványa, amelyet a Központi Bizottság április 7-én és 8-án tartott ülésén terjesztett be, és amelyben azt javasolta, hogy a Központi Bizottság irányelveinek XII. szakaszában ebből a mondatból: „A Központi Bizottság ezért jóváhagyja a központi vezetés politikai és taktikai magatartását” – töröljék ki a „taktikai” szót. Igaz, hogy a Központi Bizottság nagy többséggel elutasította e módosító indítványt; ennek ellenére mind az irányelvek VI. pontja, mind pedig Paul Frölich elvtársnak az Internationaléban megjelent Offenzíva című cikke[4] azt bizonyítják, hogy a márciusi akció semmiképpen sem az új taktika klasszikus példája volt; sokkal inkább  az új taktikára való szellemi és szervezeti átállás közepette a pártra kényszerített védekező  harcnak. Ennek megállapítása semmiképpen sem jelenti azt, hogy az új taktika belső kiépítése szempontjából ne lehetne teljes mértékben felhasználni a márciusi akció tanulságait. Annyi azonban világos, hogy az offenzív taktika problémáját – legalábbis részben – függetlenül kell tárgyalnunk a márciusi akció konkrét eredményeitől és konkrét kritikájától.

Lényegében három kérdést érint a nyíltan vagy tudattalanul opportunista oppozíció érvelése az új taktikával szemben. Először is megkísérli bebizonyítani, hogy amennyiben „helyesen” fogjuk fel a forradalmi offenzívát, akkor az semmilyen szempontból sem jelent újdonságot a VKPD számára; azt bizonygatja, hogy már a Nyílt levél taktikája is offenzív taktika volt. Másodszor ez az érvelés Bakunyin vagy Blanqui szellemében fogant puccsként akarja leleplezni a márciusi akciót. Harmadszor pedig, annak igazolására törekszik, hogy a VKPD-ben most kiéleződött elméleti ellentét nem egyéb, mint Rosa Luxemburg és Lenin régi ellentéte, amely az orosz párt szervezeti kérdéseivel kapcsolatban már 1904-ben világosan kifejeződött Rosa Luxemburg cikkeiben (Neue Zeit, XXII. II.).[5]

Nem szeretünk sem Marx-, sem Rosa Luxemburg-filológiát űzni. Felesleges volna Marx-idézeteket felhozni a márciusi akció puccsvolta mellett vagy ellen; éppilyen méltatlan volna, ha meg akarnánk menteni Rosa Luxemburg emlékét az opportunizmussal való szövetségtől. Ehelyett idézetektől és címszavaktól lehetőleg függetlenül, világosan ki akarjuk fejezni annak az elméleti ellentétnek a lényegét, amely a VKPD-ben áthidalhatatlanná vált, amelyet azonban az említett három gondolatmenet inkább csak kerülget, mintsem nyíltan kimond. A kérdés a párt és a tömegek szervezeti,  szellemi és taktikai kapcsolata a proletárforradalom kiéleződésének időszakában. Ha így tesszük fel a kérdést, rögtön elesik minden hivatkozás Rosa Luxemburgnak a tömegakciókról szóló elméletére. Hisz az a proletárforradalmak egy másik, kevésbé fejlett szakaszára vonatkozik. Nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy Rosa Luxemburg sohasem törekedett „időtlen”, „örökké érvényes” igazságok kimondására, hanem konkrét elemzések segítségével, konkrét helyzetekben kívánta az adott pillanatban szükséges taktikát meghatározni, és a tömegakciókkal, valamint a pártnak ezekben játszott szerepével foglalkozó meggondolásait a polgári forradalom szakaszában, az első orosz forradalom előtt, alatt és után fogalmazta meg. Megállapításai ezért semmi esetre sem vonatkoztathatók minden további nélkül a mostani helyzetre; pontosabban először a következő kérdést kell felvetnünk: ugyanaz marad-e az  egész forradalmi folyamat alatt a párt és tömegek kapcsolata; vagy pedig maga e kapcsolat is  olyan folyamat, amelynek aktív vagy passzív módon át kell élnie az egész folyamat dialektikus átváltozásait és átcsapásait? Ez a vita kulcskérdése; a jobbszárny – többnyire burkolt formában – nemmel, a balszárny viszont – gyakran nem eléggé világosan – igennel felel rá.

A Központi Bizottság Clara Zetkin elvtársnő által képviselt kisebbségi határozata[6] akaratlanul is elárulja a jobbszárny e taktikai és elméleti alapgondolatát. A számunkra fontos szakasz így hangzik: „A VKPD Központi Bizottsága rendkívüli módon helyteleníti, hogy a központi vezetőség nem tette a burzsoázia és állama ellen folytatott erőteljes offenzíva harci kérdésévé a Nyílt levél követeléseit és a Szovjet-Oroszországgal kötött szövetség követelését. Ez az akció hozzájárult volna a széles proletártömegek mozgósításához, a kis- és középpolgárság egyes részeinek a harcba való bevonásához; ezzel kétszeresen is megnövelte volna a forradalmi proletariátus erejét, és kényszerűen (az én kiemelésem!) túlvitte volna önmagán, távolabbi célok felé az akciót.” Azt hiszem, hogy az általam kiemelt szó (kényszerűen) képezi a vita tulajdonképpeni lényegét: vajon a tömegakciók az egész forradalmi folyamatban megőrzik-e azt a „kényszerű” jelleget, amellyel a forradalmi időszak kezdetén, a spontán és elemi erejű tömegakciók korszakában kétségtelenül rendelkeztek, vagy pedig a forradalmi fejlődés folyamán itt döntő változás következik be ? A tömegakciók kényszerű jellegét gazdaság és ideológia klasszikus – Rosa Luxemburg által is átvett – kapcsolata alapozza meg. E felfogás számára a tömegakciók ideológiai (gondolati és cselekvésbeli) kifejezői az objektív gazdasági folyamat válságának és a válság kiéleződésének. Ebben az esetben „spontán módon”, vagyis az objektív gazdasági válság bizonyos mértékig automatikus következményeként jönnek létre a tömegakciók: „spontaneitásuk” csupán egy objektív tényállás szubjektív, ideológiai oldala. Ez a helyzet határozza meg egyben a legtudatosabb élcsapat, a párt szerepét is. Jelentősége abban rejlik, hogy a párt taktikai tevékenysége „sohase maradjon a tényleges erőviszonyok mögött, hanem előttük járjon”.[7] Bár a párt kétségtelenül gyorsító és előrevivő erő, e funkciója azonban egy olyan mozgalomban érvényesül, amely – végső fokon – döntéseitől függetlenül fejlődik ki, s amelyben éppen ezért semmiképpen sem a párt a kezdeményező.

A nézetek mögött kétségtelenül az a klasszikus szemlélet rejlik, amely szerint a gazdasági, következésképpen a politikai és ideológiai folyamatok is „természettörvényszerűen” szükségszerűek. A forradalmi akció kiélezésének „kényszerű” jellege annyit tesz, hogy helyesen kell felismernünk és alkalmaznunk a benne működő „törvényeket” – hasonlóan ahhoz, ahogy a technikában kell alkalmaznunk a természettudomány által helyesen felismert természettörvényeket. Hangsúlyozzuk: a gazdaság és (a szó legtágabb értelmében vett) ideológia, következésképpen társadalmi történés, e történés megismerése és a párt cselekvése közt fennálló összefüggésnek ez a leírása a kapitalista társadalomra feltétlenül érvényes. De vajon a társadalmasult ember felett általában uralkodó, „időtlenül érvényes” törvényekről van itt szó, vagy csak a kapitalista gazdaságra és társadalomra érvényes törvényekről? Marxnál és Engelsnél csak utalásokat találunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mindazonáltal fel kell tételeznünk, hogy az olyan, fontos helyeken használt kifejezések, mint a „szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrás”, számukra nem pusztán képek vagy stiláris fordulatok voltak. Nekem úgy tűnik, tanításuknak lényeges alkotórészét képezi az a gyakran megismételt állítás, hogy a gazdaságtan és a társadalomtudomány kijelentései csak meghatározott történelmi korszakokra érvényesek, hogy e megállapítások nemcsak objektív, hanem szubjektív értelemben is meghatározott társadalmi állapotok önmegismerései (a történelmi materializmus mint a proletariátus „ideológiája”).[8]

Nem lehetséges tehát – Gorter módján[9] – a proletariátus uralmának időszakában is a kapitalizmuséhoz hasonló kapcsolatot feltételeznünk a gazdaság és (ismét csak a szó legtágabb értelmében vett) ideológia között; mivel azonban a „szükségszerűségből” a „szabadságra” való átmenet sohasem egyetlen, gyors és közvetítések nélküli aktus, hanem folyamat  – melynek forradalmi, válságokkal tarkított jellegét Engels találóan jelezte az „ugrás” szóval –, fel kell tennünk a kérdést: mikor, hol, milyen körülmények között  és milyen mértékben kezdődik el ez az ugrás a „szabadság birodalmába”? Csaknem minden döntő jelentőségű teoretikus kérdéshez hasonlóan, sajnos ezt a kérdést is csak nagyon ritkán tették fel, pedig megválaszolása rendkívüli gyakorlati fontosságú a kommunista pártok taktikájának meghatározása szempontjából. Ha ugyanis a kapitalizmus végső válságának időszakától számítjuk ennek a folyamatnak a kezdetét, akkor ebből az elméleti állásfoglalásból messzemenő taktikái következmények adódnak. Mindenképpen így kell azonban állást foglalnunk – nemcsak abból a merőben elméleti megfontolásból, hogy lehetetlen a szabadságot, a szükségszerűség alóli felszabadulást a sors ajándékaként, gratia irresistibiliaként felfognunk, amely a mechanikus, automatikus módon folytatott harcok végén ingyen hullik az ölünkbe. A harcoknak és amelyben zajlanak, annak a miliőnek a tárgyilagos szemügyrevétele is ezt a feltevést kényszerítik ránk. Lenin joggal szállt szembe azzal a felfogással, amely a kapitalizmus imperialista válságát – melyet maga is végső válságnak tekintett – mechanikus-fatalista módon kiúttalannak tekintette; mint mondta, nincs olyan helyzet, amely elvontan tekintve és önmagában kilátástalan volna. A  válságból való kilábalás útját a proletariátus, a proletariátus tette zárja el a kapitalizmus előtt. Természetesen gazdasági „természettörvények” következménye az, hogy a proletariátus képes erre, hogy tőle függ a válság megoldása. A „természettörvények” azonban csak a válságot határozzák meg; csak kizárják a (korábbiakhoz hasonló) kapitalista megoldás lehetőségét; a válság akadálytalan önmozgása azonban más megoldást is lehetővé tesz; „a harcoló osztályok kölcsönös megsemmisülését”, a barbárság állapotába való visszaesést.

A kapitalista fejlődés „természettörvényei” tehát csak elvezethetik a társadalmat a végső válsághoz, nem mutathatják meg azonban a válságból kivezető utat. Az eddig eltelt forradalmi időszak egyetlen elfogulatlan megfigyelője sem zárkózhat el a belátás elől, hogy a forradalomnak s a forradalom győzelmének útjában álló leglényegesebb, elméletileg és taktikailag azonban a legkevésbé előre látott akadály nem annyira a burzsoázia ereje, mint inkább a proletariátus ideológiai korlátai. Itt nem tárgyalhatjuk a mensevizmus egész problémakörét. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a forradalom előtti elméletben szinte semmilyen szerepet sem játszott ez a probléma; a középpontban a burzsoázia ellen vívott közös harc állt, és nem az egyes proletárpártok egymásközti harca. Az Oroszországon kívüli irodalomban a revizionizmus a párton belül megoldandó problémaként jelentkezett. Hogy itt mégis világtörténelmi jelentőségű kérdésről, talán a forradalom sorsát eldöntő problémáról van szó, az abból is látszik, hogy a kapitalizmus rettenetes válsága, a forradalmi helyzetek gyors egymásra következése, a burzsoázia olyan mértékű ideológiai zavara, amelytől kisiklott a kezéből az államhatalom – mindez együttvéve sem volt képes kényszerítő erővel előcsiholni forradalmi ideológiáját a proletariátus körében. Az adott helyzetből azonban nemcsak taktikai következtetéseket kell levonni a mensevik ideológiával szemben, amely most arra a kényelmes álláspontra helyezkedik, hogy mivel hiányzik a proletariátus forradalmi akarata, objektív forradalmi helyzet sem létezik. A mensevik vulgármarxizmusnak mindenekelőtt azokat az elméleti előfeltevéseit kell revízió alá venni, amelyekből ezek a következtetések adódnak; vizsgálat tárgyává kell tennünk a fent említett és a mensevizmus által jellemző módon ellenforradalminak tartott tényállás problémáját; meg kell vizsgálnunk a proletariátus e – legyünk őszinték! – meglepő ideológiai válságának okait.

A válságot persze már több ízben diagnosztizálták, okait behatóan elemezték. Ezek az elemzések rámutattak a proletariátus gazdasági rétegződésére, a munkásarisztokrácia előnyös gazdasági helyzetére, életmódjának és ideológiájának kispolgáriasodására stb., és semmiképpen sem áll szándékomban kétségbe vonni az analízisek helyességét. Csupán azt vonom kétségbe, hogy kérdésünk totalitását, tehát lényegét érintenék. Hisz először is ma már annyira problematikusnak tekinthető ez az előnyös helyzet, hogy csak ezzel nem magyarázható a széles tömegek mensevizmusa. Másodszor az is tökéletesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel, és fordítva. Ennél is fontosabb azonban, hogy az utóbbi évek forradalmi tapasztalatai nagyon élesen rávilágítottak a forradalmi spontaneitás korlátaira. Ha mennyiségileg rendkívül megszaporodtak is, a forradalmi tömegakciók – önmagukban – lényegüket tekintve nagyon hasonlók a forradalom előtti időszak tömegakcióihoz: spontánul törnek ki, csaknem kivétel nélkül a burzsoázia valamilyen gazdasági (ritkábban politikai) támadásával szemben, és spontánul meg is szűnnek, mihelyt elérték közvetlen céljaikat, vagy kilátástalannak tartják teljesültüket. Megtartották tehát „természettörvényszerű” lefolyásukat.

A kommunisták ma már nem kételkednek abban, hogy, tekintve a dolgoknak ezt az állását, a pártnak döntő, a döntést kikényszerítő szerepe van. Kérdés, hogy hogyan képzeljük el azonban elméletileg (s ennek megfelelően taktikailag is) a pártnak ezt a szerepét. Vajon elégséges-e a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton? Vagy pedig az a párt kötelessége, hogy kezdeményezőként avatkozzon be, s közvetlen érdekein keresztül oly módon ragadja meg az egész  proletariátust, hogy így az akció „kényszerű” fokozásával, párt és tömegek állandó kölcsönhatása révén túl lehessen jutni a holtponton? A KPD és az USDP közötti korábbi viták lényegében ezt a kérdést érintették; a VPKD taktikája a márciusi akció előtt, a Nyílt levél, a Szovjet-Oroszországgal kötött szövetség taktikája is ezen a szemléleten alapult. Ez a beállítottság nemcsak a közkeletűvé vált klasszikus ideológiatanra, hanem az orosz forradalom tapasztalataira is támaszkodhatott, így igen meggyőzőnek, az elméletileg egyetlen következetes álláspontnak tűnt. Hogy egyetlen példát említsünk, 1917-ben a béke jelszava kétségkívül alkalmas volt arra, hogy a bolsevizmus zászlaja alatt akciókra vezesse, vagy legalábbis jóakaratú semlegességre késztesse a legszélesebb tömegeket, csaknem a dolgozó népesség többségét. De vajon minden esetben ez lesz-e a proletariátus helyzete a döntő harcok előtt? Vajon nem különös, nem szükségképpen megismétlődő történelmi körülmények (s hogy őket ügyesen ki tudták használni) segítették-e át az orosz forradalmat a holtponton? Avagy a proletárforradalom lényegéhez tartoznék, hogy automatikusan, „természettörvényszerű” szükségszerűséggel szünteti meg ezeket az akadályokat?

Ha így tesszük fel a kérdést, erre tagadólag kell felelnünk. Az opportunisták persze energikusan igyekeznek elkerülni ezt a kérdésfeltevést: Paul Levi brosúrájának egész statisztikai anyaga azt a célt szolgálja, hogy a kérdést kezdettől fogva kikapcsolja a vitákból, s a forradalom minden olyan felfogását, amely nem a kérdésre adott igenlő válaszból indul ki, a puccsizmusba való visszaesésként bélyegezze meg. Ha azonban el akarjuk kerülni az újabb zavarokat, akkor el kel vetnünk minden olyan kísérletet, amely a puccsizmus kérdéskörébe akarja átcsempészni a vitát. A fent megfogalmazott kérdésre adott tagadó válaszból, valamint ennek taktikai következményeiből ugyanis olyan helyzet adódik, amelynek semmi köze a puccsismushoz. Mint a VPKD központi vezetősége helyesen megállapította, nem szervezeti intézkedésről van szó, amelynek segítségével a kommunista párt (tehát egy bármilyen nagy, Blanqui értelmében vett „szervezett kisebbség”) meghódíthatja az államhatalmat; a kérdés az, hogy hogyan küzdhető le a VPKD önálló kezdeményezéseinek segítségével az ideológiai válság, a proletariátus mensevisztikus letargiája, vagyis miként lehet túljutni a forradalmi fejlődés holtpontján. Mert a puccs és a proletariátus vagy annak élcsapata által végrehajtott marxista-kommunista részakciók között nemcsak a résztvevők számában van a különbség; bár egy bizonyos mennyiségi határnak, egy tömegpárt fennállásának itt döntő minőségi jelentősége is van. A lényeges különbség mégis az, hogy szervezett előkészítés után a tervezett akció: egy konkrét célt akar-e megvalósítani (az államhatalom meghódítását), függetlenül a proletariátus osztálytudatának adott állapotától és érettségétől, vagy az akció közvetlenül kitűzött célja csak eszköze a proletariátus osztálytudatára gyakorolt döntő hatásnak, s e hatás révén valósulhat meg az államhatalom meghódítása.

E taktika szükségszerűsége nemcsak abból következik, hogy – mint az ifjúsági kongresszusnak a világpolitikával foglalkozó határozata kifejezi[10] – a spontán tömegakciókra való várakozás „kvietisztikus csodahit”, hanem abból is, hogy a forradalom kiéleződésének időszakában, még minden „objektív” feltétel megléte esetén sem lehet sem kitörésüket, sem a lehetőséget illetően kiterjeszthetők a szükségképp elérendő célig, a spontán tömegakciók „kényszerűségére” számítani. Teljes mértékben lehetséges ugyanis, hogy az „eredménytelen” spontán tömegakciók sora erősíti a burzsoázia cselekvési készségét és támadószellemét, miközben a proletariátusban fáradtságot és letargiát idéz elő; így az objektív feltételek meglétét és kiéleződését nem követi a proletariátus megfelelő akciója. (Úgy tűnik, ez történt Olaszországban Serrati követőinek taktikája nyomán.) Másodszor arra sincs semmilyen tapasztalati vagy teoretikus garancia, hogy ha a tömegek, akár külső indítékok, akár csupán a kommunista jelszavak szellemi  befolyása következtében, akcióra lépnek anélkül, hogy  szervezetileg szakítottak volna a mensevista vezető rétegükkel, akkor lényegesen továbbjuthatnak annál, ami a mensevik szervezeteknek még ínyére van. Nagyon is kérdéses például, hogy akár nagyobb tisztánlátással és határozottsággal is, de tarthatta volna-e magát a Spartakus-szövetség a Kapp-puccs idején és utána a szociáldemokraták és a függetlenek visszavonulási jelszavaival szemben, mihelyt megvalósult a közös akció „célja”, a köztársaság megmentése. Ebben rejlik a Nyílt levél taktikai irányvonalának mint a VKPD egyedüli taktikájának a veszélye. Nem kétséges, hogy ilyen és ehhez hasonló jelszavak segítségével a pártnak tágítania kell szellemi hatókörét; minden spontán módon (vagy ilyen hatások nyomán) keletkező akciót ki kell használnia céljai érdekében. Nem szabad azonban erre az egyetlen lapra feltenni a proletárforradalom sorsát Németországban. Ha nem akarjuk kitenni a forradalmi fejlődést az elsekélyesedés veszélyének, akkor másik kiutat kell keresnünk – ez a kiút a VKPD akciója, az offenzíva. És az, hogy offenzíva, annyit tesz: a párt megfelelő pillanatban és helyes jelszavakkal meginduló, önálló akciójának fel kell ébresztenie letargiájukból a proletár tömegeket; a cselekvésen keresztül (tehát nem pusztán szellemileg,  hanem szervezetileg is) el kell szakítania őket a mensevik vezető rétegektől, a proletariátus ideológiai válságának csomóját a cselekvés kardjával kell szétvágnia. Ez a célkitűzés cáfolja az opportunista fecsegést a kisebbség ilyen akcióinak puccsista jellegéről. A proletariátus többsége és kisebbsége sem statisztikai, hanem történelmi-dialektikus fogalmak. Nincsenek adva már a cselekvés előtt kész és kiszámítható formában; a cselekvésben,a cselekvés alatt és által jönnek létre. Ha fenntartásaink vannak is a márciusi akcióval mint a tervezett, új taktika igazi példájával szemben, ha kritizálhatók és kritizálandók is az elkövetett taktikai hibák, kétségtelen (legalábbis Németország néhány részében) az akciónak ez a hatása. Így végül is ráléptünk arra az útra, amely a valóban forradalmi cselekvés felé vezeti a német proletariátust. Most azon fordul meg a dolog, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, mi ez az út, és hogyan kell járni rajta. A márciusi akció tanulságai a dolog lényegénél fogva elsősorban szervezeti tanulságok. A taktikai tisztázás kevés újdonságot ígér: inkább csak abban áll, hogy tudatosítsa a pártban, és érthetővé tegye a tömegek előtt azokat a motívumokat, amelyek az offenzívába való átmenetről szóló döntéshez vezettek. Szervezetileg viszont minden ponton döntő jelentőségű következtetéseket kell levonni.

 

[1] Spontaneität der Massen, Aktivität der Partei, Die Internationale, Berlin 1921. március 15. [valójában feltehetőleg május] (III. évf., 6. sz.), 208–215. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 239. skk. o. – Berényi Gábor fordítását (Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 166–177. o.) kisebb javításokkal közöljük. – A cikket nem tudtuk pontosan keltezni: a tanulmányt a berlini Die Interrnationale 1921. évi 6. száma közölte, ám úgy tűnik, a különben kéthetente, minden hónap 1-jén és 15-én napvilágot látó folyóirat megjelenése 1921 tavaszán némiképp rendszertelenné vált – ami, tekintettel arra, hogy ez az egymást követő „Levi-válságok” és a márciusi akció időszaka, érthető –; mindenesetre a cikk aligha jelenhetett meg, amint az a lap szokásos periodicitásából következnék, március 15-én, bár a Revolution und Gegenrevolution című kötet, Lukács 20-as évekbeli írásainak mindmáig legteljesebb kiadása is így datálja, és ennek megfelelően is helyezi el a – kronológiai rendet követő – kiadásban. Március közepén azonban a márciusi akció még meg sem indult, nemhogy már apológiára szorult volna (Lukács cikke ugyanis az akció bukását követő apologetikus irodalom darabja). Továbbá Lukács a cikkben hivatkozik a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé 1921. április 7-én megnyitott – és, moszkvai kezdeményezésre április 11-én félbeszakított, majd Moszkvába „áthelyezett” – 2. kongresszusának téziseire (lásd a cikk itt 10. jegyzetét), amelyek csak a Die Jugend-Internationale májusi számában jelentek meg, és semmi sem utal arra, hogy Lukács járt volna a jénai kongresszuson, és a téziseket a megjelenésüknél korábban már ismerhette volna. Emellett Lukács Clara Zetkinnek a Die Rote Fahnéban (Berlin) 1921. április 30-án megjelent nyilatkozatára is utal. És: a szóban forgó Die Internationale-számban közvetlenül Lukács írása után K. S. tollából egy Die Geburt einer Kommunistischen Partei című cikk következik, amely keltezve van, éspedig 1921. május 1-jére (és dátumot visel a lap következő, 7. száma is, június elsejeit…). A fentiek miatt a valószínűbb májusi megjelenéshez igazodtunk – azzal a megjegyzéssel, hogy a cikk keletkezési idejét, valamint a márciusi akció kérdéskörének szentelt más cikkek (a Vor dem dritten Kongress, illetve az Organisatorische Fragen der revolutionaeren Initiative) sorrendjét illetően a helyzet nem kevésbé zavarba ejtő, hiszen Lukács 1921 májusában ugyan átutazott Berlinen, ám azután augusztusig Moszkvában tartózkodott, meglehetősen távolról szólt tehát hozzá a német eseményekhez. – A szerk.

[2] Az Irányelvek a márciusi akcióról (Leitsätze zur Märzaktion) több helyütt megjelentek, egyebek között a Die Rote Fahne (Berlin) 1921. április 10-i (IV. évf., 160. sz., 1–2. o.), illetve a Die Internationale (Berlin) 1921. (III. évf.) 4. számában; ez utóbbi fordítását ld. itt. – A szerk.

[3] Paul Franken (1894–1944) német politikus; 1911-től az SPD tagja, az 1918 novemberi forradalom idején a solingeni munkás- és katonatanács elnöke, 1919-ben a Független Szocialista Párt kerületi titkára. Még az USPD és a KPD egyesülése előtt belép a kommunista pártba, az egyesülési kongresszus a VKPD központi bizottságába választják. A márciusi akció után az akció kritikusai közé tartozik, 1922 elején kilép a KPD-ből, és a Levi-féle Kommunistische Arbeitsgemeinschafthoz csatlakozik, majd visszatér az SPD-be. A hitleri hatalomátvétel után előbb Csehszlovákiába, onnan több állomáson keresztül a Szovjetunióba emigrál; 1937-ben letartóztatják, 1944-ben hal meg egy sarkkörön túli táborban. – A szerk.

[4] Paul Frölich: Offensive, Die Internationale, Berlin 1921. április elején (III. évf., 3. sz.), 66–71. o. Paul Frölich (1884–1953) szocialista újságíró, 1916–18-ban egyik kiadója volt (Johann Knieffel) az Arbeiterpolitiknak, az egyik baloldali szocialista áramlat, az ún. brémai radikálisok lapjának. 1918 decemberében, a KPD alakuló kongresszusán a brémai radikálisok képviseletében beválasztották a központi bizottságba, kb-tagsága akkor szűnt meg, amikor a párt egyesült az USPD balszárnyával, és csak amikor Paul Levi csoportja 1921-ben elhagyta a vezetőséget, került vissza a KPD vezetésébe, az ún. offenzívaelmélet szószólójaként. A Komintern III. kongresszusán a német párt egyik küldötte volt, a 20-as években a KPD egyik parlamenti képviselője. 1928-ban feleségével, Rosi Wolfsteinnel együtt kizárták a pártból mint a jobboldali ún. „megbékélők” egyik vezetőjét, ekkor a kommunista ellenzékhez csatlakozott. 1931-ben egyik létrehozója volt a baloldali szocialistákat és a pártból kizárt kommunistákat tömörítő Szocialista Munkáspártnak. Hitler hatalomra kerülésekor azonnal börtönbe vetették, és 1933 decemberéig a lichtenbergi koncentrációs tábor foglya volt. 1934-ben Párizsba, majd az USA-ba emigrált, és csak 1950-ben tért vissza Németországba. A bajor tanácsköztársaságról 1920-ban írt könyve és egy cikkgyűjtemény (10 Jahre Krieg und Birgerkrieg) mellett szerzője volt egy Rosa Luxemburgnak szentelt monográfiának, melyet számtalan nyelvre lefordítottak. Paul Frölich cikke az 1921. március 29-i keletet viseli. – A szerk.

[5] Rosa Luxemburg: Organisationsfragen der russischen Sozialdemokratie, Die Neue Zeit (1903–04), 22. évf., 42. sz., 484–492. o., illetve 43. sz., 529–535. o. Magyarul Az orosz szociáldemokrácia szervezeti kérdései, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 229–241. o. (A magyar válogatás csak részleteket közöl, a teljes szöveg újabb kiadásban a Rosa Luxemburg Gesammelte Werke, Dietz, Berlin 1970–1975, 1./2. kötetében olvasható, 422. skk. o.)  – A szerk.

[6] Die vom Zentralausschuss abgelehnte Resolution Clara Zetkins, Die Rote Fahne, Berlin, 1921. április 30. (IV. évf., 1923. sz.), 4. o. – A szerk.

[7] Rosa Luxemburg: Massenstreik, 2. Aufl. 38. o. [Tömegsztrájk, in: uő: Válogatott beszédek és írások, I., 1958, 54. o.]

[8] Elend der Philosophie, 109. [Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 137. o.]

[9] Ld. a Hol állunk? című cikk jegyzetét. – Peter Ludz, a Georg Lukács: Schriften zur Ideologie und Politik, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1967 szerkesztője szerint az utalás Gorter Der historische Materialismus című könyvére (Stuttgart 1919) vonatkozik. – A szerk.

[10] Peter Ludz, a Georg Lukács: Schriften zur Ideologie und Politik, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1967 szerkesztőjének jegyzete szerint az utalás a Kommunistische Jugendinternationale jénai kongresszusának téziseire vonatkozik, lásd a cikk datálásáról írottakat. – A szerk.