Ady mint program^[1],[2]

 

Ennek a kis terjedelmű röpiratnak célja zászlóbontás. A zászló Ady Endre. És köréje a progresszív magyar irodalom és művészet legjobb nevei tömörülnek: Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Kodolányi János. A még fellépő fiatal íróknak súlyt és jelentőséget ad, hogy 1000 diák támogatja ezt a zászlóbontást.

A tény maga nem jelentőség nélkül való. Az ellenforradalmi korszak elején úgy látszott, mintha az egész fiatalság vagy legalábbis annak nyilvánosság előtt megszólaló része a szélső reakció, a faji és vallási ideológia talaján állana. És ha annak a mámornak, mintha a magyar nemzet és különösen a nemzeti intelligencia reneszánsza, újjáéledése és új virágkora most következnék be, csakhamar vége szakadt, a farsangra következő böjt idején viszont úgy látszott, mintha a csalódott ifjúságnak egyáltalában nem volna iránya, orientációja. A háború előtti irodalmi és tudományos „baloldal” (Nyugat, Századunk) nem gyakoroltak és nem gyakorolhattak vonzerőt az ifjúságra. A szórványosan fellépő csoportosulások vagy a régi vizeken eveztek (Pandora), vagy eleve teljesen szűk szektaszerűségre voltak kárhoztatva (Szintézis), már csak azért is, mert célkitűzésük szinte szakszerűen irodalmi vagy filozófiai területekre szorítkozott.

Az új csoportosulás eleve élesen tiltakozik az ilyen beállítás ellen. Makkai János a röpirat egyik programcikkében (Győzni fog az ifjú Magyarország!) ezeket írja: „Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy csak irodalomról van szó ebben a vitában. Nem! Az új magyar ifjúság Adyban előfutárját látja a maga eszméinek, első szónokát az akaratának, és ha részben öntudat alatt is él benne mindez – ezért nem lehet elkorbácsolni Ady mellől! Mi tisztában vagyunk azzal, hogy Adyt sok érdekszövetség ki akarja sajátítani magának, melyek elég szellemesek ahhoz, hogy belássák ennek az üzletnek nagyszerűségét, de az mégiscsak letagadhatatlan, hogy Ady közülünk való volt, nekünk írt, és nekünk akart öntudatot adni. Ady kérdése mint irodalom előttünk már végleg eldöntetett. Erről már nem is vitatkozunk. Ellenben állítjuk, hogy túl az irodalmon is győzni fog Ady Endre gondolata, mert vele van az idő, az ifjúság, a század egész, ma még szunnyadó igazsága és az elkerülhetetlen szükségszerűség.” Ez szélesebb, az élet egészére kiterjedő, világnézeti törekvés, aktívan cselekedni akarás programja. Kötelességünk tehát megnézni, mi ennek a programnak valóságos tartalma, mi az eszmei egysége, és ennek előidézésében milyen társadalmi erők működnek közre.

A program lényege, mint már az idézett sorokból is látszik, és mint ezt a röpirat minden cikke tanúsítja: Ady Endre. És Ady nevét nemcsak zászlójukra akarják írni, hanem a teljes Ady súlyával, építő és romboló energiáival akarják egy új Magyarország alapjait megvetni.

Ady Endre nem először szerepel így a magyar közéletben. Első fellépésekor is hatása messze túlment a szépirodalmon, pláne a lírai költészet megújításán. Az Ady költészete körül vívott csaták a régi Magyarország közéletének úgyszólván összes kérdéseit felvetették, az Ady körül való állásfoglalás a legszorosabb összefüggésben állott a régi Magyarország tűzön-vízen keresztül való védelmével vagy mindenáron való megváltoztatási, reformálási vagy forradalmasító szándékával. Ady maga túlságosan okos, józan és politikai fejű ember volt ahhoz, túlságosan tisztán látta a társadalmat átalakító folyamatok igazi mozgatóerőit, mintsem hogy saját jelentőségét ezen a ponton túlbecsülte volna. (Kár, hogy ellenségei és követői nem tanulmányozzák eléggé prózai írásait.) Ady érezte és tudta, hogy ő nem program. És csakugyan – mint azt e lap hasábjain több cikk már kifejtette – az ő körülötte való csoportosulás ténye nem adott és adhatott elvi egységet ezeknek a csoportoknak.

Az ellenforradalom győzelme után kísérletek történtek Adyt kisajátítani az ellenforradalmi nemzeti reneszánsznak. Ez nem sikerülhetett. Részben mert erre a célra Ady írásainak csak igen kis részét lehetett még csak félre is magyarázni. Részben mert az ellenforradalmi fejlődés mind jobban éppen azokat a rétegeket hozta uralomra, amelyek most éppoly kevéssé, sőt még kevésbé akartak Adyról tudni, mint a háború előtti időben.

Ha most már Ady ismét mint zászló, mint program szerepel: mi ennek a jelentősége, mik ennek a kilátásai és lehetőségei? Mindenekelőtt ne felejtsük el: Ady fellépése, az Ady-harcok óta több mint húsz év telt el. Mégpedig olyan húsz év, mely gyökeres átalakulást, tisztázódást, újjácsoportosulást teremtett. Ahogy eleve reménytelenek azok a konzervatív kísérletek, amelyek mintha mi sem történt volna, vissza szeretnének térni a régi jó Tisza István-korszakra, éppúgy reménytelen lenne az a kísérlet, mely az ország megújhodásáért és vele kulturális újjászületéséért vívott küzdelemben vissza akarna térni az első Ady-harcokhoz. Mondjuk ki nyíltan: Ady nem nyújthat egy ilyen küzdelem részére elegendő szellemi fegyvertárat. Számos hitét illúzióvá foszlatta a történelmi fejlődés. Sok ponton, ahol ő még egységet látott, a történelem menete felszínre hozta a mélyben lappangó ellentmondásokat.

Ezek a megszorítások persze nem érintik Ady nagyságát. Nemcsak kötői nagyságát nem kisebbítik, hanem még azt a megállapítást sem gyöngítik le, hogy – éppen úgy, mint annak idején Petőfi – korának egyik legtisztábban látó, legvilágosabb fejű embere volt. Csak éppen azt mondjuk, hogy 1928-ban sok mindenféle olyan kérdés előtt állunk, amelyeket húsz, sőt tíz év előtt nem lehetett látni – még Ady Endrének sem.

És Ady Endre nagyságát – éppen világnézeti, társadalomkritikai szempontból – mi sem világítja meg jobban, mint az, hogy ő mennyire szélesebben és átfogóbban, mélyebben és merészebben látta az összes magyar problémákat, mint most táborrá alakuló hívei. Azt mondtuk az előbb: Ady ma már nem lehet program, még a teljes Ady sem. Tegyük hozzá: a Híd körül csoportosuló írók nem fogják át a teljes Adyt.

Hiba volna persze túlbecsülni a csoport eszmei egységességét, bár bizonyos törekvés a kérdés tisztázására, egységre jutásra kétségkívül megvan. Ebből az egységből szinte csak Móricz Zsigmond cikke esik ki teljesen, aki szinte a húsz év előtti hangon (és még az ahhoz az időhöz mérten sem elöljáró módon) kizárólag a Kisfaludy Társasággal való ellentétre állítja be a kérdést. Majdnem ugyanígy redukálja a tisztán művészire a kérdést Kodály Zoltán. Mindkettő úgyszólván mint dísztag, mint régi idők még egyelőre tiszteletben tartott maradványa szerepel a fiatalok gyülekezetében.

A többi cikknek azonban bizonyos egységet ad a probléma közössége.  [A p]roblémát most a szó szerinti értelemben véve: a megoldandó és még meg nem oldott feladat közössége. Ez a probléma a magyar falu nyomorúságának kérdése, összefüggésben a magyar intelligencia válságának kérdésével. A cikkírók legnagyobb része világosan látja – és ez nagyon érdekes –, hogy ez a két kérdés voltaképpen egy kérdés: az intelligencia gyökértelensége elválaszthatatlanul összefüggésben van a dolgozó nép testéből, a dolgozó nép közösségéből való leszakadottságával. „Itt az intelligencia úgy él, mint valami gyarmaton” [–] mondja Kodolányi. És egy másik cikkben (Dr. Fábián Dániel) ezt olvassuk: „Soha a történelemben egy középosztály ennyire el nem szakadt egy faj lelki életétől…” A kapcsolat hiányának megállapítása, a baj gyökereinek és orvosságának keresése kétségkívül Ady problémakörébe tartozik. De Ady, mint mondottuk, átfogóbban és mélyebben látta a problémát. Nemcsak a falu, hanem a város dolgozóit is látta, és a maga hivatását, az intelligencia hivatását abban látta, hogy az összes dolgozók életével, harcával, felszabadulási útjával helyreállítsa a kapcsolatot. Az Ady-követők új csoportja – legalább egyelőre – a falura redukálja a problémát. Persze az ipari munkásságról is szó esik itt-ott. Makkai János pl. cikkének végén hangsúlyozza: „A mi ifjúságunk szociálisan elrendezett Magyarországot akar. Kevesebb nagybankot, kisebb kapitalizmust, kevesebb tízezer holdas birtokot, kevesebb anakronizmust, de magyarabb értelmiséget és több munkáslakást, nagyobb munkabért, több kisbirtokot és több magyar falut.” De ez – eltekintve a követelések zavaros és ellentmondó voltától – csak epizód marad.

A röpirat közli Ady gyönyörű versét, melyet annak idején, a Csizmadia-polémia idején írt:

Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kivánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.

Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség és nem ravaszság[:]
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk ti meg én.

Ady felismerte a proletariátus döntő jelentőségét Magyarországnak abban az újjáalakulásában, amelyért egész életén át verekedett. Felismerte, mert gondolkodása és költészete lényegében nem volt romantikus. Előre és nem hátra akart menni. Bármennyire nem tetszett neki korának polgári Magyarországa, túlságosan tisztán látó és világos fejű ember volt ahhoz, hogy – még csak gondolatban is – megpróbálta volna visszacsinálni a kapitalista fejlődést. Új követőinek tábora, ha nem is világosan, ha nem is egyértelműen, ha nem is tudatosan, romantikus ellenzékben van a kapitalizmus mai formáival, amelyek uralmának válságos következményeit a faluban és a városi intelligenciában egyaránt észleli. Nem csoda, ha egyik cikkíró a múlt századbeli „ifjú angolok”-ra, a romantikus antikapitalizmusra akar visszamenni. Nem csoda, ha Kodolányi, miután nagyon világosan megállapít egy csomó tényt („De vajon mit nyújt ez a többtermelés, amely ma folyik, a falu népének? Kiviszik az élelmiszereket, a nyersanyagot, s idehaza a saját terméséből nem ehet a nép”, „…a kartellek és kartellszerű »racionalizálási« módszerek nem egyebek nemzetkizsákmányoló szervezeteknél”), olyan romantikus utópiákban keresi a megoldást, hogy „az egyetemre felkerülő minden férfi vagy nő egy évet töltsön a nép között mint néptanító, mint mezei munkás, mint gyári munkás, mint népdalgyűjtő” stb.

Ebből a romantikából következik azután, hogy pl. Kodolányi, miután cikke elején megállapítja, hogy „előbb a gazdasági kérdéseket kell kielégítően megoldani, hogy a kulturálisak is eltűnjenek”, a következő oldalon a tőkés termelésnek, a pénznek magyarázatául a pszichoanalízis legújabb bolondgombáját, a koprofíliát fogadja el.

Romantikus utópiák ezek. A tőkés termelés következményeinek romantikus bírálata. Mint bírálat sok tekintetben értékes, célkitűzéseiben azonban reakciós. Mint koncepció zavaros, ellentmondó, és alapos visszaesés Ady Endre húsz esztendő előtti álláspontjához képest. Mégis érdekes és megemlítésre méltó ez a röpirat. Mert jele annak, hogy a magyar intelligencia ismét keresi a maga útját, éspedig a dolgozó nép millióival együttes, közös útját keresi. Ma – bár ez a röpirat bizonyára egyik legönállóbb és leggondolkodóbb réteg hangulatát fejezi ki – nem vetette le még magáról az ellenforradalmi évek tojáshéjait; még nemcsak hogy nem haladta meg Adyt, hanem még el sem érte. De ismét keres. És ezt mint jelentős tényt kell leszögezni. Ugyanakkor persze a legnagyobb nyíltsággal kell kimondanunk azt, amit a keresés eredményeiről gondolunk. Mert az ifjúság válaszúton van haladás és reakció között. És igaza van Kodolányinak, „a kíméletlen kimondásban igenis követni kell Adyt”.

 

[1] Ifjú szívekben élek. Röpirat. Kiadta a Híd irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat, 1000 magyar diák közreműködésével.

[2] 100 %, Budapest 1928. június (II. évf., 9. sz.), 321–324. o. – A cikk Vajda Sándor neve alatt jelent meg, az azonosításhoz lásd: Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 116. o. – A szerk.