Akadémiai jubileumok[1]
A Magyar Tudományos Akadémia századik, a Leningrádi Akadémia kétszázadik évfordulója
A Magyar Tudományos Akadémia századik évfordulóját ünnepli. A polgári sajtó nagy dobszóval hirdeti ennek az ünnepnek a jelentőségét – érdemes-e a forradalmi munkásságnak tudomást venni erről az ünnepről?
A polgári sajtó közhelye, hogy az akadémia „eltávolodott az élettől”; de nem volt-e eltávolodva kezdettől fogva? Az egyes országok akadémiái mint kísérletek a tudományos kutatásnak és a tudomány népszerűsítésének megszervezésére különböző időkben, de leginkább a polgári kultúra első felvirágzása idejében jöttek létre. Miután szétesett a középkori egyházi, szerzetesrendi kultúrszervezet, szüksége mutatkozott annak, hogy a különböző területeken létrejövő új tudomány valami összefogó formát kapjon. Hozzájárult ehhez, hogy a nemzeti államok és velük a nemzeti nyelvek mint irodalmi nyelvek a polgári osztály feltörekvésével, a polgári kultúra kifejlődésével kezdik uralkodó szerepüket elfoglalni, a középkori világnyelvet, a latint kiszorítani. A számtalan nyelvjárásból összeálló, a fejlődő élet sok fogalma számára szavakkal nem rendelkező nemzeti nyelveknek szükségük volt egy legfőbb fórumra, mely ezt a fejlődést elősegítse és szabályozza.
Ámde a polgári osztály feltörekvésének kezdete minden országban (ha mindenütt más és más formák között is) kompromisszumos módon játszódott le. Engels szerint a XVII–XVIII. század abszolút királysága a nemesség és a polgárság erőegyensúlyából jön létre. Ennek pedig a kultúra, a tudomány, az irodalom, a nyelvkialakulás szempontjából az a következménye, hogy az udvar lesz a kultúra számára irányadó társadalmi alap. A polgári osztály szellemileg annyira érvényesül, amennyire produktumai, a természet- és társadalomtudományok termékei az abszolút királyság szükségleteit kielégítik, fennállása számára szükségesek. Ahogy az abszolút királyság két ellentétes osztály erőegyensúlyának eredménye, úgy az akkori kultúra legmagasabb szervezeti formája, az akadémia kompromisszum a feltörekvő polgárság tudományt átalakító energiái és az udvari nemesség ideológiai szükségletei között. Nem véletlen tehát, hogy a XVIII. század polgárságának legnagyobb kollektív alkotása (a francia Enciklopédia) nem az akadémiákkal kapcsolatban, sőt ellenükre jön létre, noha az Enciklopédia szerkesztőinek nagy része (Diderot, D’Alambert stb.) személy szerint közeli kapcsolatban állottak nem egy – akadémiát fenntartó és támogató – udvarral; amint nem véletlen, hogy a legkiválóbb és legforradalmibb polgári írók és tudósok (Rousseau, Lessing) nem álltak összefüggésben az akadémiákkal. A polgári osztály hatalomra jutása a XIX. században ezt az állapotot nem változtatta meg lényegesen. Részben mert a gazdasági túlsúly meghódítása a politikai hatalom körüli kompromisszummal járt együtt (Németország), részben mert az egyeduralmat elhódított burzsoázia régen nem volt többé forradalmi osztály, és így maga is örömmel csatlakozott az akadémia osztálykompromisszumból alakult, konzervatív hagyományaihoz (Franciaország).
A magyar akadémia keletkezésében valamivel szerencsésebb volt a többinél. Magyarországon, a Habsburg-monarchiához való viszony folytán, nem volt udvar; az uralkodóház törekvései nemcsak haladásellenesek, hanem magyarellenesek is voltak. Amikor tehát a XIX. század elején megindult a reformmozgalom, az – akarva-nem akarva – úgy a jobbágyfelszabadítás, mint a nemzeti felszabadulás, a nemzeti kultúra kifejlesztése irányában volt kénytelen haladni. Ennek a mozgalomnak, melyben ha különböző célkitűzésekkel is, úgy a nemesség, mint a polgárság progresszív része egyaránt részt vett, egyik terméke az akadémia megalapítása. Így az új akadémiának megvolt legalább a lehetősége arra, hogy a kifejlődő nemzeti kultúra egyik vezető, összefoglaló és organizáló szerve legyen. Az akadémia első évtizedeiben tagjai között csakugyan a nemzeti mozgalom igazi kiválóságai (Kisfaludy Károly, Vörösmarty, később Arany János stb.) foglaltak helyet; Petőfi azonban nem.
Már ez a névsor is világosan mutatja a magyar akadémia lehetőségeit és határait. Mint a Széchenyi-féle reformmozgalom szülötte, kezdettől fogva elzárkózott a nemzeti mozgalom radikális irányzataitól. A Széchenyi-féle „konstruktív” politika hordozója volt, mely – köztudomás szerint – Magyarország gazdasági és kulturális felvirágoztatása útján akarta a nemzeti önállóságot és a nemzeti kultúrát kivívni, nem megfordítva, mint a Kossuth-szárny: a nemzeti függetlenség révén eljutni a nemzeti kultúrához. Az persze kevésbé köztudomású, hogy mind a két szárny teljesen egyetértett abban, hogy azt az átalakulást „belső megrázkódtatások”, vagyis az osztályok gazdasági és politikai erőviszonyainak lényeges eltolódása nélkül kell végrehajtani. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a minden forradalmiságtól távol álló Arany László tanúsága szerint a reformkorszak irodalma egyáltalában nem járt előtte – mint láttuk – a felette mérsékelt politikai irányzatoknak, sőt a politikusok reményeivel leginkább kételkedve állt szemben (Petőfi persze mindig kivétel), láthatjuk, hogy az akadémia igazi produktuma volt ennek a nemzeti reformmozgalomnak: hogy ez a helyzete, a nemzeti mozgalom szükségszerűen Bécs-ellenes, centralizmusellenes irányzata a múltba (Magyarország önálló nemzeti múltjába) visszatekintő, konzervatív irányzatot kellett, hogy adjon neki. Persze egy olyan hagyománytiszteletet és konzervativizmust, mely szerves összefüggésben állott azon osztályok politikájával, amelyek akarva-nem akarva, jól vagy rosszul, de mégis a haladás – a polgári haladás – hordozói voltak.
Ezt a fejlődést a 48-as forradalom és – még inkább – a 67-es kompromisszum szakították meg. A 67 utáni magyar uralkodó osztály, mely eladta Ausztriának a nemzeti önállóságot, hogy szabadon nyomhassa el a nemzetiségeket, és szabadon zsákmányolhassa ki, nemzetiségre való tekintet nélkül, a dolgozókat, ideológiai érdeke már csak a fennálló, gyökerében rohadt és korrupt állapot dicsőítése volt; a múlt csak arra való volt, hogy ennek az állapotnak a fenntartása érdekében érveket liferáljon. Ezért a történelem minden ágát hivatalból meg kellett hamisítani, és a hivatalos tudomány még az új polgári intelligencia tudományáról és művészetéről sem akart tudomást venni (például polgári szociológia, Ady Endre stb.). A magyar nyelv okozta elszigeteltség a külföldi ellenőrzéstől pedig azt eredményezte, hogy a hivatalos tudomány még a külföldi, szintén reakciós tudományágak szakszerű és erkölcsi színvonalát sem érte el. Jellemző, hogy az akadémiának két olyan főtitkára volt (Pauler Imre és Heinrich Gusztáv), akikről aktaszerűen bebizonyították, hogy tudományos műveiket lopták, anélkül hogy ennek leleplezése állásukra vagy „tudományos elismertségükre” visszahatott volna. Az akadémia tehát méltóan tükrözte a 67 utáni magyar uralkodó osztályok kulturális elmaradottságát és korrupcióját.
A forradalmak és ellenforradalmak után bekövetkező jubileum hangulatát nem zavarja semmi. Az a progresszív polgári ellenzék, mely tudományos és irodalmi téren valamikor élesen támadta az akadémiát, már nem létezik. Csak a radikális Világot, az egykor „nyugatos” és a proletárdiktatúrában buzgón működő Feleki Géza lapját kell megnézni, hogy lássuk, milyen talpnyaló alázatossággal kezelik például Herczeg Ferencet, a korrupt Tisza-korszak tipikusan tehetségtelen, reakciós klasszikusát. A „radikális” intelligencia ma már teljesen behódolt minden reakciónak, csak még azért morog, mert hódolását nem méltányolják eléggé.
Így az akadémia jubileumán nincs ünneprontó. Akik panaszkodnak, hogy „távol áll az élettől”, csak titkos könnyeket morzsolnak, hogy ők nem lehetnek tagjai a szent magyar hagyományőrzők e díszes gyülekezetének. Az ünnepi hangulatot csak egy emlék ronthatja el. Ha a proletariátus megemlékezik arról, hogy a leningrádi akadémia is nemrég jubileumot ünnepelt. És ott – az orosz tudósok egyhangú lelkesedése között – Zinovjev elvtárs a következő célokat tűzte ki az akadémia elé: küzdelem a háború ellen; küzdelem a termelés anarchiája ellen; küzdelem a tudomány népszerűsítéséért. Az orosz akadémia még sokkal inkább reakciós volt, mint bármely európai társa. De a proletariátus 8 éves uralmának itt is megvolt a maga átalakító hatása: a társadalmi haladás engesztelhetetlen ellenségei az emigrációból nézik tehetetlen dühvel a Szovjetunió növekvő hatalmát és kultúráját, a többinek tudományos és irodalmi képességeit pedig a győzelemre jutott proletariátus hasznosítja a maga felszabadulási harcának erősítésére és ezen keresztül az egész emberiség felszabadítására és kultúrájának emelésére.
[1] Új Március, Wien 1925. november (I. évf., 5. sz.), 286–288. o. – A cikk név nélkül jelent meg, az azonosításhoz lásd Lackó Miklós: Névtelenül vagy álnéven megjelent, Lukács Györgynek tulajdonítható írások (1925–1929), in uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 110. o. – A szerk.