Alfréd Kerr^[1],[2]

 

A német sajtó nem valami nagy lármával ünnepelte Alfréd Kerr hatvanadik születésnapját. A fiatal nemzedék talán csodálkozik is rajta, hogy Kerr még él, annyira idegen lett ez a valamikor nagy befolyású kritikus a mai idő törekvései számára. Kerr az impresszionista idő legtipikusabb kritikusa volt. A társadalom és a történelem fejlődéséről, az irodalmi alkotások társadalmi gyökereiről annyira nem volt fogalma, hogy az még csak nem is érdekelte. Miután a Taine-féle miliőelmélet, a spenceri szociológia és a polgári osztály hasonló kísérletei a társadalmi fejlődés törvényszerűségeit megmagyarázni csődöt mondottak, az intelligencia „leghaladottabb” és főleg „legkifinomodottabb” része lemondott minden általánosító törekvésről. A műalkotásokat mint zsenik irracionális, fogalmilag megmagyarázhatatlan termékeit tekintette, amelyekkel szemben csak a technika elemzése és a műben kifejezésre jutó „ember” megértése és megmagyarázása jogosult. Ez az irodalmi l’art pour l’art, mely a kritikus számára nem engedett más állásfoglalást, mint passzív odaadást a benyomásoknak, természetesen csak tükörképe volt az íróknak az élettel magával szemben elfoglalt állásfoglalásának. Lemondtak arról, hogy az őket környező világot még csak meg is próbálják érteni. És – következetesen – nem is próbáltak mást, [az] életben is, mint magukat benyomásoknak átadni, azokat intenzíven kiélezni. Ez az életfelfogás végtelenül szűkké és kicsinyessé tette egész világukat: nem maradt más, mint egyes emberekhez való (főleg erotikus) viszonyaiknak hangulatreflexe; a nyárspolgár életfelfogásának artisztikus vetülete. Ez a filiszteres szűk látókör természetesen szűklátókörűvé tette őket irodalmilag is. Kerr, aki pedig a dráma és a színészet technikáját csakugyan finom érzékkel tudta követni, egész évtizedes kritikusi tevékenységében nem gazdagította meg az irodalmat úgyszólván egy jelentékeny író igazán helytálló beállításával. Úgy rajongásaiban (Ibsen, Hauptmann), mint gyűlöletében (Sudermann) a felületen maradt.  És mivel stílusában levonta az impresszionizmus összes következményeit, ezeket a felületes benyomásokat, melyek persze a technikát illetőleg sok finom, tanulságos megfigyelést tartalmaznak, oly türelmetlenül modoros stílusban írta meg, hogy ma már alig lehet őket elolvasni. A mai olvasó jubileumi benyomása így csak annyi: temessék el a halottak az ő halottaikat.

 

[1] Budapesti előadása alkalmából.

[2] 100 %, Budapest 1928. május (II. évf., 8. sz.)., 288. o. – A cikk b. b. szignóval jelent meg, az azonosításhoz ld. Lackó Miklós: Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében. Függelék, in:  uő: Szerep és mű, Gondolat, Budapest 1981, 118. o. – A szerk.