Állandósul a magyar válság^[1]

 

A magyar „konszolidáció” az elmúlt napokban ismét válságok jegyében állott. Még le sem csillapodott a felháborodás a debreceni események miatt, már tele volt Budapest az ébredők hadüzenetével a destruktív sajtó ellen; március 15-ikének ünneplése kétoldali vitát provokált a sajtószabadság kérdése körül, amelyben mindegyik fél magát vallotta a sajtószabadság hivatott őrének, és a másik elnyomatásában látta a lehetőséget az „igazi” szabadság megvalósítására. De mindezeknél a válságoknál lényegesebb és fontosabb a kisgazdapárt utolsó értekezlete, amelyen heves és elkeseredett felszólalások hangzottak el a kormány, az egész mai uralkodási rendszer ellen, felmerült újból a gabona szabad forgalmának, a rekvirálásnak, a földosztásnak a kérdése (kapcsolatban a belügyminiszteri tárcának kisgazda által való betöltésével) – és a kormány április 15-ig kapott ultimátumot ezeknek kérdéseknek legalább elvi rendezésére.

Mindezekben a válságokban az a legérdekesebb és leginkább figyelemreméltó, hogy a magyar uralkodó osztályok belső ellentétei hogy vetik le mind jobban ideológiai álarcukat, hogyan vetkőződik le meztelenre a kiegyenlíthetetlen osztályellentét közöttük, mely oly éles, hogy szinte már a nyílt osztályháború felé irányul. De még érdekesebb, hogy hogyan kényszerül ez a kiélesedés ismét „parlamentáris” formák felé, hogyan jutnak ezek a válságok „megoldás”-ra. Ezek a megoldások azonban, mert nem az osztályellentétek megoldásai – melyek maguk hatalmi szóval [nem], csak osztályháborúval volnának eldönthetők – nem eredményezhetnek egyebet, mint azt, hogy a válságot állandóvá, permanenssé teszik.

A Baltazár-botrány[2] Debrecenben még erősen ideológiai jellegű volt, a katolikusok és protestánsok összeütközése. Közelebbről nézve azonban, itt is már erős lyukakat mutatnak a dolog magját takaró ideológiai leplek. Egyrészt jellemző, hogy a Baltazár mellett, illetve ellen felvonult csoportok – nagyjában – megegyeznek az uralkodó két párttal, hogy Baltazár mögött – nagyjából – a kisgazdapárt vonult fel. A mögött a még mindig ideológiai tény mögött, hogy Baltazárék mellett a „közszabadságok védelme” címén, ellenük a „keresztény Magyarország konszolidációja” címén harcolnak, a tiszántúli református kisparasztság reális osztályellentétei ütik fel fejüket a budapesti parazita kispolgár-rétegek terrorizmusával szemben.

Március 15-re még reálisabb – ezúttal városi kispolgár – osztályellentétek ütköztek ki: a régi polgári rend, az úgynevezett normális (háború előtti) tőkés társadalom parazita rétegei állottak itt szemben az új kurzus kitartottjaival. Az ideológia hazug, felületes volta abban lepleződött le a legnyilvánvalóbban, hogy a konfliktus végső fokán mint két nagy sajtóvállalat, az „Est”-tröszt s a „Központi Sajtóvállalat” harca csúcsosodott ki. Az ideológiai harc itt két – ugyanazokért az előnyökért marakodó – városi burzsoá- és kispolgárcsapat élet-halál harcát jelenti. A kettő együtt Csonka-Magyarországban nem tud megélni. Az imperialista álmokról egyelőre le kell mondani. Most tehát megindul az élet-halál harc a kiváltságok koncáért: liberalizmus és keresztény kurzus között. De az ideológiának itt már sajátos szerepe van. Már nem csak takarója az osztályérdekeknek, hanem maga az osztályérdek: ezek az osztályok az ideológiából, az ideológia segítségével nyerik el kiváltságos helyzetüket. Az ideológia győzelme tehát számukra egyúttal az anyagi szükségletek kielégítését is biztosítja.

Mindezeknél az összeütközéseknél jóval fontosabb a kisgazdák ultimátuma. A tisztán politikai rész – a belügyminiszteri tárca kérdése – még aránylag a legkönnyebben juthat megoldásra. Bár köztudomású, hogy ettől a tárcától függ a választások minden kilátása s kimenetele. De mégis itt – talán – meg lehet találni az államtitkári állás kiegyenlítő szerepe révén a „formulát”, amivel a válság élét le lehet tompítani.

Sokkal komolyabb a válság a földbirtokreform és a gabona szabad forgalma kérdésében. Az előbbiről a kisgazdapárt annyira jobboldali tagja, mint sokorópátkai Szabó István[3] beszélt a nemzetgyűlésen. Leleplezte, hogy a kormány minden lehetőt elkövet a földbirtokreform szabotálása ügyében. „Klikkek dolgoznak – mondja –, hogy a földbirtokosok ne adjanak földet.” „Ha adnak, úgy majd oly árat kérnek, hogy egy hold ára 160.000 koronát tesz ki. És az így nyújtott házhelyeken a normális gazdálkodás nem folytatható.” Fokozza az elégedetlenséget, hogy a kisbérlőknek a nagybirtokosok tömegesen mondanak fel. Egy bérletben 600 kisbérlő közül csak 274 maradt meg, a többitől elvették a bérletet. Így aztán igaza lesz a „vörös galíciai”-nak, aki azt mondta, hogy a forradalomnak meg kell hódítania a földmíveseket. Ezek az intézkedések a legjobb eszközök arra, hogy ez bekövetkezzék.

Ez a beszéd világos bizonyítéka annak, hogy milyen erős a nyomás, melyet a kisgazdatömegek osztályérdekeik érvényesítése érdekében pártjukra gyakorolnak. Ennek legélesebb kifejezése az az ultimátum, melyet a kisgazdapárt április 15-i lejárattal a kormányhoz intézett, melynek középpontjában a gabona szabad forgalmának a kérdése van. Ezzel pedig igazán élére van állítva a kérdés. Teleki miniszterelnök kénytelen volt nyilvánosan bevallani, hogy a rekvirálások nem jártak a várt eredménnyel, a kormány tehát kénytelen lesz külföldről gabonát behozni. A rekvirálások igazi eredménye tehát a parasztság szembekerülése a kurzussal. Gabonát nem kaptak. De a paraszt, akinek a segítségével a diktatúrát megbuktatták, benyújtja követelését: a rekvirálások megszüntetését, a gabona szabad forgalmát. Ezt a kívánságot a kurzus nem teljesítheti, ha nem akarja az uralmának igazi alapját képező városi kispolgárságot teljesen kiszolgáltatni. Ezt ugyan el kell látnia élelmiszerekkel, akár sikerült a rekvirálás, akár nem, akár lemond róla esetleg, hogy kitérjen a parasztság nyomása alól, akár nem. De ez az ellátás, ha teljes mértékben külföldről kell hozatni a gabonát, vagy a parasztoknak szabad forgalmi árakat kell fizetni, a kurzus pénzügyi csődjét csak gyorsítani képes. Hozzájárul ehhez, hogy a munkásság életszínvonalának újabb, katasztrofális süllyedése nem^–kis veszedelemmel járhat a kurzus részére.

Itt tehát megoldhatatlan kérdés, igazi válság elé került a kurzus: a városi kispolgárság és a kisbirtokos parasztság érdekellentéte elé. Persze: akármilyen éles is ez a válság, akármennyire megoldhatatlan is, bármennyire csak az osztályharc hatalmi szava tudja igazán eldönteni az egyik osztály javára (de úgy, hogy az a másik gazdasági kihasználásával és elnyomatásával jár) – arra az összeütközésre aligha fog kerülni a sor. Légüres térben nézve, [az] 1919. év végének látószögéből szemlélve, ide kellene hogy vezessen a válság. Hogy mégsem fog ide vezetni, annak a proletariátus az oka.

A nyomdászsztrájk, a vasasok mozgolódásai stb. megmutatták, hogy a munkásság feléledt már abból a kábultságból, melybe a diktatúra bukása, a fehér terror dühöngése ejtette, és újból elkezdi vívni a maga osztályharcát. Kiderült, hogy az elnyomó osztályok egymással való megegyezése nem mehet korlátlanul végbe a munkásság életszínvonalának lecsökkentése árán, hogy minden fehér terror, minden Prónay–Osztenburg felvonulás ellenére, a munkásság bizonyos életigényeit meg tudja és meg akarja már védeni. De éppen ez a felismerés akadályozza meg azt, hogy az ellenforradalmi osztályok egymás elleni küzdelme nyílt osztályharccá fajuljon. Tudják jól, hogy ennek kitörése nem jár mással, mint a munkásságra gyakorolt nyomás enyhítésével – és senki sem képes ma előre látni, hogy a kurzus rendszerének ilyen lazulása milyen következményekkel járhat a munkásság feléledt aktivitása szempontjából. Ez a felismerés bénítja a kisgazdák „ellenzéki” elszántságát. Ők is csak a kurzuson belül akarják osztályérdekeiket érvényesíteni. És ha érzik is, hogy ezáltal, a kurzus létérdeke előtt való feltétlen meghódolással kiszolgáltatják magukat a kurzus vezető osztályának, kénytelenek megalkudni. Azért olyan ingadozó a nagyatádi Szabó István minden szereplése. Azért szavazták meg a kisgazdák a „leghatályosabb védelem”-ről szóló törvényjavaslatot; azért volt puszta komédia Drózdynak[4] és társainak ellenzéki szerepe. Hiába figyelmeztette egy közbeszólásban Szilágyi Lajos[5] Drózdyt, hogy az új törvény őellene is alkalmazható, a törvényt magát megakadályozni a kisgazdák nem épesek – és ezt nem is akarják.

Azért meg fog oldódni ez a válság is. Meg fogják találni, régi jó magyar szokás szerint, azt a „formulát”, amelyen kiegyeznek. De ez a kiegyezés a válság állandósulását jelenti, amelyből – a polgári társadalmon belül – kiút nincsen. A proletáriátus puszta léte akadályozza meg a válság végigküzdését. A proletariátus osztályharca hozza majd meg – általuk nem remélt és nem óhajtott formában – a válság igazi megoldását.

 

[1] Proletár, Wien 1921. március 24. (II. évf., 12. [39.] sz.), 3–4. o.; megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1921. április 13-i számában (XVII. évf., 3145. sz., 4. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Die ungarische Krise konsolidiert sich, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 257. skk. o. – A szerk.

[2] Baltazár Dezső (1871–1936) református püspök, jogász. 1907-ben az általa szervezett országos Református Lelkész Egyesület elnöke lett, 1911-ben a tiszántúli egyházkerület püspöke, 1917-ben a református zsinat, 1918-ban a konvent elnöke lett; 1914-ben a főrendiház tagja, 1927-től felsőházi tag. Liberalizmusa, a berendezkedő Horthy-rendszerrel szemben táplált fenntartásai miatt éles jobboldali támadások célpontja volt, a „debreceni Baltazár-botrány” fordulat talán 1918–19-es szerepléséről számot adó, A próbáltatások idejéből című, 1920-ban megjelentetett emlékiratának fogadtatására utal. – A szerk.

[3] Sokorópátkai Szabó István (1878–1938) politikus, gazdálkodó. 1918-ban részt vett a Kisgazdapárt szervezésében. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták; a tanácskormány bukása után, 1919. augusztus 27-től 1920. december 16-ig kisgazdaügyi miniszter volt a Friedrich-, a Huszár-, a Simonyi-Semadam- és a Teleki-kormányban. 1920-ban nemzetgyűlési képviselővé választották; kisgazdapárti, majd egységes párti programmal 1931-ig volt képviselő. – A szerk.

[4] Drózdy Győző (1885–1970) politikus, író,  tanár. 1918 őszén a Károlyi-párt titkára. 1922–26 között kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselő; pár éves amerikai emigráció, illetve politikai kitérő után kisgazdapárti politikus; 1945-ben a Független Kisgazdapárt egyik vezetője, 1946-ban kizárják, 1947-ben visszavonul a politikától. – A szerk.

[5] Szilágyi Lajos (1882–?) földbirtokos, legitimista nemzetgyűlési képviselő. – A szerk.