Arthur Schnitzler^[1]

 

A művelt Németországnak az a nemzedéke, amelyik részt vett a kilencvenes évek irodalmi forradalmában, amelyik győzelemre vitte a naturalizmust és később a neoromantikát, május 15-én ünnepli Arthur Schnitzler hatvanadik születésnapját. A nemzedék reprezentatív folyóirata, a Die neue Rundschau különszámot ad ki tiszteletére; és más oldalról is készülnek az évforduló megünneplésére. Mindazonáltal az ünnep nem egyetemes ünnep. A fiatalabb nemzedék számára Arthur Schnitzler immár nem fontos jelenség. Ma már nincs eleven hatása. Még kortársánál, Gerhart Hauptmann-nál is inkább kikerült a jelenkor irodalmi életének érdeklődési köréből. Alakja anélkül halványult pusztán történelmi jelenséggé, hogy történelmi jelentősége volna.

Mindez önmagában nem feltétlenül tanúskodna Schnitzler életművének – esetleges –jelentősége ellen. Hiszen a jelenlegi Németországban éppenséggel irodalmilag is olyan nagyfokú tétovaság uralkodik, hogy az a tény, ha egy költő észrevétlen marad vagy feledésbe merül, sok esetben inkább mellette, mintsem ellene tűnik szólni. Arthur Schnitzler esete azonban nem ilyen. Ő a tegnapok vagy tegnapelőttök levetett divatjához tartozik. Az a szellemi irányzat, az a társadalmi réteg szűnt meg szerepet játszani, amelynek egykoron irodalmi kifejezője volt. És Schnitzler problémái, aki sem formailag, sem tartalmilag nem emelkedett soha e réteg korlátolt érzelmi élete fölé, vele együtt váltak érdektelenné, művészi eszközei divatjamúlttá.

Most sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy az 1880–l900 közötti korszak irodalmi mozgásait akár csak vázlatosan is bemutassuk, és társadalmi-történelmi magyarázatot adjunk a német irodalom új virágkorának – ma már szinte érthetetlennek tűnő –reményére. Schnitzler megértéséhez elegendő tudnunk, hogy őt nem a kor döntő áramlatai, a süllyedőfélben levő, álforradalmi lázadásoknak nekigyürkőző kispolgárság (a fiatal Hauptmann), és nem is a kibontakozó nagykapitalizmus ideológiai felmagasztalása (a Nietzsche-divat) sodorták. Arthur Schnitzler annak az egyre erőteljesebben kibontakozó burzsoá rétegnek volt a költője, amely anyagilag mentesült ugyan a napi létezés minden gondjától, ugyanakkor meg volt fosztva a termelési folyamathoz vagy az állami-politikai élethez fűződő minden kapcsolattól. Egy olyan réteghez tartozott tehát, amely anyagilag többé-kevésbé a járadékosok kényelmes életét élte, de éppen ezért, éppen azért, mert egész léte a „kultúrára”, a „lelki problémákra” volt beállítva, ideológiailag mind jobban deklasszálódott; amelynek legkiválóbb képviselői, és Schnitzler vitathatatlanul közéjük tartozott, súlyosan megszenvedték ezt az ideológiai deklasszálódást, de kiutat, a kor valóban eleven áramlataihoz (a burzsoáziához, a proletariátushoz vagy akár a felsőbb hivatalnokok és katonák államideológiájához) ideológiai kapcsolatot mégsem tudtak találni. Belső szétesettségükben nem maradt egyebük, mint az a tartás, amelyet a társadalom végképp kiüresedett s ennélfogva iróniával, de mégis kínos pontossággal követett, külsődleges erkölcsei (manírok, divat, konvenciók) nyújtottak.

Ily módon e réteg és vele együtt Schnitzler egész problémaköre a dologtalan emberek lelki életére korlátozódott. Így került ennek a költészet a középpontjába az erotika. Így lett világnézetükké minden „érték” megkérdőjelezése. Így vált szinte kizárólagos kifejezési eszközükké a „hangulat”. Hogy ez a három megállapítás csupán ugyanannak a dolognak három különböző oldalát világítja meg, azt aligha szükséges részletesebben kifejtenünk. Ez a réteg már nem tudta elfogadni a polgári erkölcs régi kódexét, mert az nem illett életviteléhez és szükségleteihez. Ugyanakkor az ellene való lázadás minden nyílt és tiszta formája, minden forradalmi hangsúly is szükségképpen távol állt tőle. Ez a réteg elveszítette hitét régi osztályeszményeiben. Mivel azonban nem volt hajlandó lemondani saját egzisztenciájának anyagi alapjairól, mivel éppen ezért sohasem tudta tisztázni ennek az egzisztenciának a társadalmi alapjait, ideológiailag sem tudott átlátni önnön hitetlenségének társadalmi meghatározottságán. Szkeptikussá vált minden társadalmi jelenséggel szemben. Ezért számára az emberi cselekvés egész köre a magányos kétkedők lelki problémáira szűkült. És minthogy ezek a kétkedők és kétségbeesettek egyúttal olyan emberek voltak, akik minden érdeklődésükkel az élet – bár mind kifinomultabb – élvezetei felé fordultak, az erotika maradt az egyedüli élettartalom, a magányos emberek közti egyedüli kötelék. Csakhogy az erotika, amely meg van fosztva minden bizonyosságtól, minden tartástól, hiszen csak az értékek és eszmények általános (tehát társadalmi) világából meríthetne ilyet, nem nyújt egyebet, csupán egy sor – élvezettel végigpróbált, de utólag szkeptikus vagy ironikus megvilágításba helyezett – hangulatot.

Schnitzlert az tette ezeknek a rétegeknek a legjelentősebb költőjévé (Franciaországban többé-kevésbé ugyanennek az áramlatnak a képviselője Paul Bourget), hogy semmiféle illúziót nem táplált saját költői világa iránt. Olyan illúziótlanság ez, amely, teszem azt, a Körtáncban – Schnitzler legegységesebb és legkövetkezetesebb művében – bátor cinizmussá fokozódik. Egyebekben ezeket a jelenségeket illetően ő is megreked a mindig „társasági”, a jó modorhoz mindig ragaszkodó ironikus szkepszis magatartásánál (pl. Anatol). Ahol pedig mégis kísérletet tesz rá, hogy tragikus magasságokba emelje azokat a problémákat, amelyeket ő és mindazok, akik emberileg e réteg legjobbjai, kétségbeesve tapasztalnak (A flört vége, a Magányos út), ahol széles társadalmi háttérből igyekszik kiemelni őket (Út a szabadba), nyomban kiderül, hogy ő maga mindenestül rabja a polgári, sőt mondén előítéleteknek. Azt hiszi, hogy a magányos lelki elmélyülés útján túllép a külsődleges-társasági problémafelvetések laposságán – és végül a „jó társaság”, a szalonok és az (előkelő) irodalmi kávéházak problémakörénél köt ki.

Így hát belsőleg van megfosztva a fejlődés minden valóságos lehetőségétől: mindig ugyanazokat a „problémákat” ábrázolja, csupán életkorának perspektívája változik. De mert belső fejlődésre képtelen, az öregedés sem jelent számára emberi elmélyülést. Ellenkezőleg, ahogy öregszik, egyre szembeötlőbb lesz az ellentmondás problémáinak valódi jelentése és az általa nekik tulajdonított jelentés között. Ráadásul az a réteg, amelyet képvisel, csak a kapitalizmus virágkoraiban tud gyarapodni. A válság felriasztja a szemlélődés állapotából; maga is bevonódik a létért vívott kapitalista küzdelembe. A rosszabb anyagi helyzetű többség anyagilag is deklasszálódik; az anyagilag felszínen maradó kisebbség részben nem vonhatja ki magát többé a harcból (már a háborúban sem tehette meg), és ha mégis, túl gyenge ahhoz, hogy költői formába önthesse magát. Az „újgazdagok” pedig sokkal nyersebben és primitívebben viszonyulnak az élet kapitalizmus nyújtotta élvezeteihez, hogysem akár csak felfognák az ironikus kétkedés kifinomultságát.

A hatvanéves Arthur Schnitzler tehát egy mindörökre letűnt fejlődési szakasz megtestesítője. Ő maga korántsem elég nagy ahhoz, hogy ebből a süllyesztőből – tisztán költőileg – kiemelkedjen. Manapság legföljebb egy elmúlt korszak kortörténeti dokumentumaként tarthat számot némi érdeklődésre.

 

[1] Arthur Schnitzler, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 14. (5. évf., 223. sz.), 5. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 127. skk. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.