August Strindberg halálának tizedik évfordulójára^[1]

 

A polgári termelési rend antagonizmusára általában a polgári osztály és különösen az értelmiség a házasság és a nemiség problémáinak formájában eszmél rá. Éspedig a fejlődés előrehaladtával, a régi társadalmi formák erősödő széthullásával, a tőkés termelés fokozódó terjeszkedésével mind fokozottabb mértékben, ezért aztán a nemi élet és a házasság már akkor problematikusnak, sőt teljesen felbomlott és embert felbomlasztó hatalmaknak tűnnek fel, amikor pedig maga a termelés gazdaságilag még egyértelműen felfelé ível. Ez nem véletlen. Mert míg bár a gazdasági antagonizmus – objektív szempontból – állandóan jelen van, a polgári osztály csak a mindeddig átmenetinek bizonyult válságkorszakokban ismeri azt fel, és akkor is csak részben és eltorzítva, addig ez az antagonizmus kitörölhetetlen mindazoknak a tudatából, akik szenvednek miatta. A kapitalizmus alapvető társadalmi ténye, hogy tudniillik egyfelől a széles körű és mélyreható individualizmus forrása, sőt voltaképpen az individuális nemi szerelem szülőatyja, másfelől ugyanez a kapitalizmus merőben pénzgazdálkodási intézményt csinál a házasságból, a polgári osztály átlagemberét nagyfokú képmutatásra tanítja, az igényesebb, finomabb lelkű embert ellenben mély és megrázó konfliktusokba sodorja. Ráadásul a házasság mint a szerelmi kapcsolat formája éppen gazdasági-jogi eldologiasodásába bukik bele, holott egyszersmind megszűnik mint gazdasági forma, mint termelési egység: a polgári nő gazdasági szerepe a házasságon belül egyre élősködőbb jelleget ölt, a férfi tényleges élettevékenysége ellenben egyre világosabban és egyértelműbben túlmutat a nemi és házassági köteléken. Ily módon a házasságban való együttélés mindinkább meg van fosztva minden reális élettartalomtól: nem marad belőle más (hacsak nem merőben pénzügyletről vagy pozícióhajhászásról stb. van benne szó), csupán a heves, de üres szenvedélyektől fűtött nemi kapcsolat. És ennek a közösségnek a problematikája annál kínzóbb, férfi és nő szellemileg minél fejlettebbek. Hiszen a puszta nemi összeláncoltság így mindinkább  nem is csak béklyónak, hanem lealacsonyodásnak bizonyul: az egymáshoz kötöttségből halálos ellenségek összeláncoltsága válik.

Strindberg nagysága azon nyugszik, hogy páratlan bátorsággal és plaszticitással ábrázolta a polgári nemi kapcsolatok belső bomlásfolyamatát. Ez tette Strindberget a hanyatló burzsoázia nagy költőjévé. Ahogy Henrik Ibsen előfutára és klasszikusa volt a polgári irodalom utolsó – látszólagos – irodalmi fellendülésének, a naturalista dráma korszakának, úgy előfutára és klasszikusa August Strindberg a hanyatló polgári dráma utolsó, tudatos formájának: az expresszionizmusnak. Ami  egymáshoz, illetve a naturalizmushoz és az expresszionizmushoz fűződő kapcsolatukat illeti, korántsem önkényesen állítottuk egymás mellé Ibsent és Strindberget (jóllehet iskolás értelemben persze Ibsen sohasem volt naturalista, aminthogy Strindberg sem expresszionista). A polgári házasság ibseni kritikáját ugyanis még erős utópikus hit lengi be: Ibsen a polgári házasságban  gazdaságilag fölöslegessé vált nő „szellemi” lázadását segíti győzelemre. Bármilyen élesen támadja is a házasságnak ezt a formáját, végső soron mégiscsak hisz a szabad emberek szabad együttélésének jelenkori megvalósíthatóságában: a nő leigázottságában, a férfi életműve kedvéért való feláldozásban ennek a szabadságnak a legfőbb akadályát látja, annak a szabadságnak az akadályát, amely önmagában véve a polgári társadalom mai  embere számára is megvalósíthatónak tűnik.. Strindberg úgy lépett fel, mint az ibseni szabadságtan tudatos kritikusa. Csakhogy ő a nő polgári felszabadításának kritikájából indult ki, és ebből a kritikából bontakozott ki azután a polgári társadalom nőalakjainak félelmetes és igaz képe, a nő szabadságra való képtelenségéé (persze egyszersmind a férfi képtelenségéé arra, hogy szabadságot adjon és kapjon), majd pedig ezek után annak az iszonyú pokolnak a leírása, amelynek Dante Infernója óta nem akadt párja: a polgári szerelem, házasság és család pokláé.

Ezek a szánalmas teremtmények, akiket értelmetlen szexuális szenvedély űzött egymás karjába, amely egykor ellenállhatatlan erővel megragadta őket, és azóta is időről időre vad és esztelen lángra lobban, bárha mindkét fél érzi, hogy ez a szenvedély jobbik énjének lealacsonyítása; akiket egymáshoz láncol a tudat, hogy képtelenek szétszakítani ezt a köteléket, amiképpen – sokszor – a polgári házasság és család formáinak béklyóitól sem tudnak szabadulni – ezek a szánalmas teremtmények tehát azzal töltik életüket, hogy lelkileg és testileg halálra gyötörjék egymást. Bár Strindberg ifjúkorában kissé egyoldalúan – főként mert elutasította a nő romantikus ibseni túlértékelését – férfipárti volt, érett korszakában olyan poklot fest elénk, amelyben minden szereplő egy személyben kárhozott és a kárhozottakat kínzó ördög.

Ám Strindberg sem tudott mélyebbre ásni annál, hogy felfedezte ezt a kölcsönösséget, és ilyen módon igazságot szolgáltatott. Mint minden polgári értelmiségi szemében, a polgári társadalom az ő szemében is megváltoztathatatlan „természeti tény”. Amikor hadakozik ellene, a sors ellen hadakozik, az ellen az isten ellen, aki ezt az – öröktől fogva és örökké – létező világot teremtette. Harca ennélfogva vallásos-metafizikai harc. És ez nem csak késői korszakában van így, amikor már belefáradt a harcba, amikorra már felőrölte a harc kilátástalansága, és kapitulált a keresztény vallás előtt, hanem a heves küzdelmek idején, szabadgondolkodói és ateista korszakában is. Mert azzal, hogy a polgári társadalom megjelenési formáit örök természeti jelenségekké költötte át, az ellenük vívott harcot is szükségképpen isten elleni harcként, vallási harcként kellett megvívnia.

Ez a korlát az, ami  összeköti Strindberget az expresszionizmussal. Ahogy a naturalista dráma a stilisztikai felfokozottságból visszavezette az ibseni romantikát szociális honába, a süllyedő kispolgárság irányvesztettségéhez, úgy tér vissza az expresszionizmusban Strindberg groteszk és megindító infernója egy végső bomlásfolyamat hideg és csupasz visszfényeként: a zakatoló gépekből, amikké a polgári társadalom eldologiasodott emberei váltak, olykor valami elementáris, de üres, tartalmatlan, cél és irány nélküli érzés tör föl, hogy utóbb menthetetlenül felőrlődje a lelketlen gépek automatizmusa. A polgári társadalom elleni – polgári – lázadás minden tartalmát elveszítette. Már nem önkritika, hanem egy fuldokló artikulálatlan halálordítása.

De a költő Strindberg korántsem előfutára csupán ennek a fejlődésnek, mert bár nem tudta átlátni az életét pusztító hatalmak igazi, társadalmi alapjait, és ezért voltaképpen leküzdeni sem tudta őket, nem véletlen tehát, hogy áldozatul esett a démoni erőknek, és végül az egyházhoz menekült előlük, mégis mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért a kor legkíméletlenebb és legerőteljesebb ábrázolója vált belőle. Műveinek belső igazsága és ereje éppen ezért túl fogja élni a kor pusztulását, és a szerencsésebb nemzedékek számára átélhető híradással szolgál majd arról a pokolról, melyben az uralkodó osztály legjobbjai éltek a hanyatló kapitalizmus korában.

 

[1] Zum zehnten Todestag August Strindbergs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. június 25. (5. évf., 291. sz.), 3. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 148. skk. o. – Révai Gábor fordítása. –  A szerk.