Belső eltolódás az utódállamokban^[1]

 

A nemrég lefolyt prágai utcai harcok komoly, talán döntő küzdelmek beharangozói. A világháború leszámolt volt a keleti-közép-európai fél- vagy egész abszolutisztikus államokkal, elsősorban a cári Oroszországgal és a Habsburg Monarchiával, és azokat a kérdéseket, amelyeket ezek az államok nem oldottak meg, és társadalmi szerkezetük következtében nem is oldhattak meg – örökségnek hagyta utódaiknak. Ezek között a kérdések között első sorban áll a nemzetiségi kérdés.

De míg a cári Oroszország romjain felépülő Szovjetunió ebben a kérdésben végleges rendet, teljes megnyugvást teremtett, addig az újonnan kialakuló vagy alaposan megnagyobbodott államokban (Lengyelország, Csehország, Jugoszlávia, Románia) folyton élesedő formában újból felmerülnek a Habsburg monarchia és a cárizmus halált okozó problémái. Az 1918-as megoldás, a wilsoni „demokrácia” minden államban az uralkodó nemzetiség (lengyel, cseh, román, szerb) kíméletlen egyeduralmát jelentette az összes többi, akár fajrokon, akár idegen nemzetiség felett. Vagyis: mindenütt megismételték a régi Habsburg Monarchia politikáját. A cári, a Hohenzollern és a Habsburg nemzeti elnyomás ellen a szociáldemokrácia sohasem folytatott forradalmi politikát, és ennek az opportunizmusnak szükségképpen az lett a következménye, hogy a munkásságnak a szociáldemokratákra hallgató tömegei a nemzeti forradalmakban a burzsoázia és a kispolgárság uszályába kerültek. Nemcsak megalapítani segítettek az új nemzeti államokat, hanem ezek megalakulása után – egységfrontban az uralomra jutott cseh, lengyel stb. burzsoáziával – segítettek annak a többi nemzetiségeket, burzsoát és proletárt egyaránt elnyomni.

Ennek a gyönyörű állapotnak azonban az imperialista ellentétek gazdasági válsága és vele az osztályharc kiélesedése véget kezdett vetni.

A kommunista pártok már kezdettől fogva rámutattak az utódállamok reakciós nemzetiségi politikájára, megmagyarázták a tömegeknek az összefüggést osztályuralom és nemzetiségi elnyomás között.

Az utódállamok imperialista politikája és az imperialista ellentétek kiéleződése azonban megbontják a „nemzeti” egységfrontokat a burzsoázia részére. Először Jugoszláviában vált tarthatatlanná az uralkodó szerb burzsoázia számára a helyzet. A horvátok egységes „államellenes” fellépése lehetetlenné tett minden egységes imperialista fellépést, és azzal a veszéllyel járt, hogy a vetélytársak bármelyike (Olaszország, Magyarország, Bulgária) bármely pillanatban szövetségesre talál a horvátokban. A Radiccsal való megegyezés megbontotta a horvát egységfrontot. De ehelyett lerakta alapjait egy világosabb osztályfrontnak. Radiccsal együtt csak a horvát nép „felső rétegei” paktáltak le a szerb burzsoáziával; a munkásság és a parasztság azon van, hogy új, igazi harci frontot építsen ki. Románia, mely Erdélyt a magyaroktól, Besszarábiát a Szovjetuniótól, Dobrudzsát a bolgároktól félti, az utolsó választáskor szintén megteremtette a román, magyar és német burzsoázia egységfrontját (gróf Bánffy Miklós volt magyar irredenta külügyminiszter aktív részvétele mellett).

Csehszlovákiában az ország nagyobb ipari fejlettsége, az osztályellentétek markánsabb kiélesedése miatt ez a formula még nagyobb megrázkódtatásokkal járt. Amikor a cseh burzsoázia és a nagybirtokosság vámemeléssel igyekezett ingadozó gazdasági helyzetén segíteni, kénytelen volt a német, magyar stb. burzsoáziával és nagybirtokos osztállyal összefogni (itt is a magyar irredenta főnök, Szentmiklóssy úr egy vonalon haladt a magyarokat elnyomó cseh burzsoáziával), kénytelen volt felbontani a régen fennálló, hol nyílt, hol leplezett koalíciót a cseh szociáldemokráciával. A cseh szocdemek ugyancsak nehéz szívvel törődtek bele abba, hogy ellenzékbe kényszerültek; nagy volt bennük a hajlandóság ezt az állapotot ideiglenesnek, átmenetinek tekinteni, álellenzéket csinálni, hogy a vámok megszavazása után visszatérhessen a régi, a nemzeti egység koalíciós állapota. De még az addig az ő vezetésük alatt álló munkásság is kimutatta, hogy ebbe nem hajlandó belemenni. Még a kispolgári nemzeti szocialista párt is követeli, hogy képviselője, Beneš hagyja el miniszteri székét. A munkásság a burzsoá egységfronttal proletáregységfrontot igyekszik szembeállítani. A cseh–magyar–német burzsoáziák egyesülésére az összes csehszlovákiai dolgozók egyesülése a kommunista párt vezetése alatt az egyetlen hathatós felelet, az igazi osztályfront, mely a gazdasági és politikai elnyomatás ellen vívott forradalmi osztályharcban győzni fog, és ha győz, véglegesen megoldja a nemzetiségi kérdést is.

 

[1] Párisi Munkás, Paris 1926. július 10. (III. évf., 28. sz.), 3. o. – A cikk L. Gy. szignóval jelent meg. – A szerk.