Bernstein diadala^[1],[2]

Megjegyzések a Karl Kautsky 70. születésnapját ünneplő írásokról

 

„Legfőképp pedig, ahogy már írtam neked, megtenni igen, de kimondani ezt nem lehet.”
Ignaz Auer: Levél Bernsteinnek

 

Aki pedig ezt megtette, de nem mondta ki, aki nem hirdette meg, de végrehajtotta a marxizmus revízióját, a forradalmi dialektika átalakítását békés evolucionizmussá, az Karl Kautsky volt. És ha 70. születésnapja alkalmából a világ reformistái összesereglenek ünnepelni őt, az nagyon is észszerű, és következetességre vall. A Vorwärts a londoni ünnepségről írt beszámolójában az ünnep tetőpontját is helyesen emelte ki. „Amikor aztán fölemelkedett az agg Eduard Bernstein, aki az asztalnál Kautsky jobbján foglalt helyet, és aki, ahogy Kautsky is, egész életében Marx és Engels roppant szellemi hagyatékát gondozta híven, ez az ünnep különösen mély értelmet nyert… Bernstein szavai a barátság szavai voltak. Kautskyra és őrá vonatkoztatva különös jelentőséget kapott a fordulat, amelyet Adler egy más összefüggésben idézett, hogy óriási az, ami összeköti, ahhoz a csekélységhez képest, ami elválasztja őket. Amikor Bernstein szavai végére ért, és a két aggastyán, kiknek nevét a legifjabb, a harmadik nemzedék körében is tisztelet övezi, összeölelkezett, és néhány pillanatig átölelve tartotta egymást – ki tudta volna, ki akarta volna kivonni magát a meghatottság érzése alól?”

Hogy összhang van kettejük között, azt Kautsky sem vonja kétségbe. A világháborút illető álláspontjáról a következőket írja: „Akkoriban nagyon sűrűn érintkeztem Bernsteinnel. A háborúban ismét egymásra találtunk. Mindketten megőriztük a magunk elméleti álláspontját, de tetteinkben úgyszólván mindig egyek voltunk. És ez mindmáig így van” (Selbstdarstellung, 26.). Ennek jegyében zajlott a Kautsky-jubileum. Miközben a marxista „ortodoxiáért” vívott küzdelmek, amelyek Kautsky első korszakát töltik ki, és a Bernstein-vitában tetőznek, mindinkább jelentéktelen epizóddá halványulnak, életművében egyre fontosabbá válnak azok a harcok, melyeket – az első orosz forradalom után – először Rosa Luxemburggal, Pannekoekkal és másokkal, később Leninnel és Trockijjal vívott.

Ezért nem véletlen, hogy Kautsky méltatásában a főszerepet utolsó nagyobb írása játssza, A proletárforradalom és programja című könyv, melyben egy új „forradalomelmélet” formájában világosan kifejezésre jut minden reformista törekvése. Karl Kautskyt valamennyi reformista a forradalom kiemelkedő teoretikusaként ünnepli. Joggal. Mert Kautsky elméleti munkásságában fogalmazódott meg a legvilágosabban a forradalom reformista szabotálása, a forradalomtól való félelmük, görcsös igyekezetük, hogy megakadályozzák a forradalmat.

Ebben rejlik Bernstein diadala. Szórványos „nézeteltéréseik” azóta amúgy is feledésbe merültek. A kérdés igazából már akkor is az volt, vajon a burzsoázia és a proletariátus  készülődő döntő hatalmi harcainak korszakában a szociáldemokrácia vezetője lesz-e a forradalmi osztálynak, vagy pedig a burzsoázia segítségére siet, hogy az átvészelje létezésének ezt a legsúlyosabb válságát. Bernstein elhamarkodottan, túl nyíltan, taktikailag ügyetlenül adott hangot ennek az óhajnak. Ha valóságos vita kezdődött volna a téziseiről, ha  azok konzekvenciáit valóban végiggondolták volna, akkor a szociáldemokrácia menthetetlenül kettészakad, és a burzsoázia a proletariátus egy számbelileg legyengült, de megtisztult és elszánt forradalmi pártjával került volna szembe. Karl Kautskynak jutott a történelmi küldetés, hogy meghiúsítsa a problémák tisztázódását, megakadályozza a pártszakadást, és mindenáron megmentse az SPD (és vele a II. Internacionálé) egységét. És ő híven teljesítette küldetését. Míg Bernstein a marxizmus forradalmi elméletének nyílt elvetését hirdette, Kautsky a marxi forradalomelmélet „továbbvitelét”, „konkretizálását” képviselte, látszatra visszautasítva ugyan a bernsteini reformizmust, azonban elméletileg éppenséggel Bernstein történelemfelfogásának döntő mozzanatát, a szocializmusba való békés, evolúciós belenövés gondolatát megszilárdítva és megalapozva. L. Boudin nagyon világosan összefoglalja Kautskynak ezt az elhívatását: „Csak mikor már nagyjából eloszlott a csata füstje (a Bernstein-vitáról van szó – L. Gy.), és látszott, hogy ez gyakorlatilag győztes ütközet volt, akkor láthatott neki a marxi életmű nagy örököse – Karl Kautsky –, hogy megírja mesterműveinek sorát, s elsőként értelmezze az eljövendő társadalmi forradalom evolúciós elképzeléseként a marxi elméletet” (Die Gesellschaft, 44.). Hasonlóképpen fogalmaz Rónai Z. is: „Kautsky és a reformizmus harcában a történelem Kautsky javára ítélt, mert a teoretikus jobb reálpolitikusnak bizonyult, mint a pillanatnyi gyakorlat rövidlátó politikusai” (Kampf, 423.). Programadó könyvében, melyet tisztelői tehát joggal ünnepeltek alkotói pályája csúcspontjaként, Kautsky a lehető legvilágosabban fejti ki kétszínű és kétértelmű elméletét. Úgy tesz, mintha nem akarná likvidálni a forradalmat. Ellenkezőleg: a lényeget,  a proletárforradalom lényegét igyekszik a maga tisztaságában megragadni, nehogy bárki is összetéveszthesse a proletárforradalmat a polgári forradalommal. Csakhogy fejtegetéseiben épp ez a „tiszta” proletárforradalom ölt olyan alakot, amely tárgyi magvát illetően a forradalmat ténylegesen egyenértékűvé teszi a szocializmusba való Bernstein-féle békés belenövéssel.

Mert ez a forradalom a demokrácia keretein belül zajlik. És a demokrácia pontosan annyit tesz, „hogy általa világosan megmutatkozik ennek a hatalomnak (a proletariátus hatalmának – L. Gy.) a nagysága anélkül, hogy ehhez szükség volna a felfegyverzett erők megmérkőzésére” (Die proletarische Revolution und ihr Programm,[3] 82.). Ezt a forradalmat, szemben a polgárival, épp az tünteti ki,  hogy rendszerint nem követi ellencsapás, ellenforradalom (uo. 96.), föltéve persze, hogy nem alkalmazzák a „forradalom továbbvitelének” Rosa Luxemburg által a polgári forradalomtól tévesen átvett elvét (uo. 85–94.). Világos, hogy ilyen körülmények között a demokráciáról mint a „burzsoázia diktatúrájáról” beszélni az „egyik legnevetségesebb jelszó, melyet korunk produkált” (uo. 112.) stb.

Nem akarjuk most bírálni Kautsky forradalomelméletét, amely abban a hírhedt tézisben éri el tetőpontját, amely szerint egy koalíciós kormány volna az átmenet kapitalizmus és szocializmus között. A módszerre kívántuk rámutatni, mellyel Kautsky  „megszüntetve-megőrizte” Bernstein alapvető törekvéseit, a dialektika ellen folytatott harcot az elmélet területén és a „blanquizmus” ellen vívott harcot a munkásmozgalom gyakorlatában, amennyiben egyfelől látszólag cáfolta őket, másfelől tényleges tartalmukat az SPD elméletének és gyakorlatának megmásíthatatlan alkotóelemévé tette. Bernstein hihetetlenül naiv volt, amikor azt képzelte, hogy egy kontinentális munkáspártot ilyen nyíltan a burzsoázia szövetségesévé tehet, hogy elhitetheti egy kontinentális munkássággal, immár beköszöntött a békés demokrácia. Kautsky túllép Bernsteinen, mert elismerni látszik a világhelyzet forradalmi mozzanatait, csakhogy ennek az elismerésnek olyan elméleti értelmezést ad, amely – óhatatlanul – a Bernstein végső gyakorlati konzekvenciáiba torkollik. Kautsky tisztán látja például, hogy a demokratikus eszközök csak a demokrácián belül hasznosak, a demokráciáért más eszközökkel kell küzdeni (uo. 82.). De egyrészt mert ezeket a „más” eszközöket nem konkretizálja, másrészt a proletariátust mindenestül a békés „proletár”-forradalom vágányára állítja, gyakorlatilag ugyanazokra a következtetésekre jut, mintha mindenütt és kizárólag demokratikus eszközöket akarna alkalmazni, csak épp közben sikerül elterelnie a forradalmi érzelmű, de zavarosan gondolkodó munkások figyelmét a tulajdonképpeni problémáról, burzsoázia és a proletariátus hatalmi harcáról. Az elterelés stratégiájában, a forradalmárok és reformisták igazi szakításának megakadályozásában a munkáspárton belül vagy – ha már elkerülhetetlenné vált a szakítás – egy hazug szakítás előidézésben rejlik Karl Kautsky történelmi küldetése mint a II. Internacionálé centrumának elméleti vezéréé. A szerb Topalovics egy rendkívül jellemző cikkben kifejti, miért is van szüksége a reformizmusnak efféle elterelő elméletre. Egyetért Kautskyval abban, hogy Nyugaton „csupán az osztályuralom enyhébb formája lehetséges, diktatúra azonban nem” (Kampf 419.). Ellenben „Európa keleti felében, nem úgy, mint Nyugaton, megnőtt a kapitalizmus hatalma, viszont a proletariátus hatalma és osztályhelyzete változatlan maradt. Ennélfogva a keleti proletariátus nem érti meg a megújhodott nyugat-európai proletariátus lendületes konstruktív fölemelkedését a hatalomba. Vakok tehát, amikor a fejlődés és fejlődési fokok szükségszerűségéről van szó, és ezért az anarchizmusban látják a forradalmi szocializmus menedékét” (uo.). És sóvárgó kiáltást röpít „Bécs”, a megboldogult 2 ½-es Internacionálé felé. „A nyugati elvtársak, akik talán kicsinyesnek fogják találni fejtegetéseinket, gondolják meg, hogy nekünk nemcsak tökéletlen burzsoáziánkkal kell megküzdenünk, hanem egy tökéletlen munkásosztállyal is, amelyik sokkal könnyebben enged az alantas ösztönökre spekuláló demagógiának, mint a nyugati” (uo. 421.).

Ez a „Nyugat” és „Kelet” közt húzódó ellentét korántsem pusztán földrajzi (jóllehet maga Kautsky is így jellemezte; lásd Liebknechtről-Luxemburgról-Jogichesről szóló írásainak fejtegetéseit a munkásmozgalom „angol” és „orosz” típusáról). Nyugaton is előfordul, hogy a proletariátus nem kellőképpen „iskolázott”, s ezért nem tudja megfelelően valóra váltani Kautsky eszményét, a tiszta proletárforradalmat, melyben a politikai hatalomért (Kautsky szerint) „évtizedek óta fennálló, gazdag tapasztalatokkal rendelkező, alaposan iskolázott, átgondolt programokat és ismert, sokat próbált vezéreket felmutató nagy szervezetek” folytatnak harcot (Program-könyv, 77.). Ha nézeteltérésre kerül sor, Kautsky ugyanazt az ellentétet hol taktikailag, hol történetileg használja. Taktikailag például a Rosa Luxemburggal folytatott tömegsztrájkvitában, amelyben Kautsky – az ostobán szókimondó szakszervezeti vezetőkkel ellentétben – nem foglalt közvetlenül állást a tömegsztrájk ellen, a tömegsztrájkot nem vetette el általában, csupán a maga „kifárasztási stratégiáját” állította szembe a (szerinte) Rosa Luxemburg által propagált „leverési stratégiával” (Neue Zeit, XXVIII/2.). Történetileg a legvégzetesebben a világháború döntő időszakában, abban az elméletben, amely szerint az imperializmus nem szükségszerű szakasza a kapitalizmus fejlődésének, hanem többé-kevésbé „véletlen” epizódja az összfejlődésnek, úgyhogy egyaránt eltévelyedés mind az imperializmus elfogadása (Cunow–Lensch), mind a forradalmi harc ellene (Luxemburg–Lenin); a békéért, a proletárforradalom normális előfeltételeinek visszaállításért kell harcolni. Mit sem okulva a történelemből Helene  Bauer ugyanezt a Kautsky-féle bölcsességet hirdeti ma is, tíz évvel a háború kitörése után. „A tőke immanens gazdasági tendenciáiból nem az imperialista háború következik mint menekülés az összeomlás elől, inkább az a monopolista világuralom, amellyel a nemzetközi »ultraimperializmus« (Kautsky), egy »egyetemes kartell« (Hilferding) fenyeget. Persze prekapitalista erők a fejlődést akár a háború irányába is elmozdíthatják…” (Kampf, 389.). És ennek a perspektívának kényszerű gyakorlati következménye, hogy azok a proletárok, akikben erősebb a forradalmi érzület, hogysem csatlakozhatnának Cunowhoz és tsaihoz, de nem képesek átlátni a helyzetet és levonni a megfelelő következtetéseket, a nyugati demokrácia „uszályába” kerülnek. A háborúért viselt német–osztrák „felelősség” egyoldalú hangsúlyozása is ezt a kettős célt szolgálja: eltereli a figyelmet a központi kérdésről, a forradalom kérdéséről (imperializmus és polgárháború dilemmájáról), és vak engedelmességet hirdet a „nyugati demokráciákkal” szemben (lásd Friedrich Adler cikkét a Kampfban). Csakugyan nem véletlen, hogy Bernstein és Kautsky egymásra találtak a világháborúban, és attól fogva „úgyszólván mindig egyek” maradtak.

Úgy hiszem, ebben áll Kautsky történelmi jelentősége. Míg Lenin nagysága abban rejlik, hogy mindig tudatosan forradalmi álláspontról igyekezett megteremteni a proletariátus forradalmi mozgalmának egységét, eltávolítani belőle a forradalom ellen ható elemeket és szövetségre lépni minden olyan erővel, amely objektív hatását tekintve forradalmi, Kautsky mindig és következetesen elméletileg elmosni igyekezett a forradalom döntő kérdéseit, és mindig azon volt, hogy egy pillanatra se kockáztassa a szervezeti egyezséget a reformistákkal, és  bármi áron kész volt ezt az egységet fenntartani. Ezért kellett már az első orosz pártszakadás idején Martov mellé állnia Leninnel szemben. A Kampf jubileumi száma teszi közzé azt a rendkívül jellemző levelét, amelyben így ír erről a kérdésről: „Vajon minden párttagot kényszeríteni kell, hogy lépjen be a titkos szervezetbe? Avagy, más megfogalmazásban, a pártot a titkos szervezet keretei közé kell szorítani? Ugyanez előtt a kérdés előtt állt a német szociáldemokrácia is a kivételes törvény idején, és tagadólag válaszolt. Nem szolgálja ügyünk érdekét, ha csak azokat számítjuk a párthoz tartozónak, akik titkos szervezetbe tudnak tömörülni. De az sem áll ügyünk érdekében, hogy mindenkit, aki híve ennek az ügynek, titkos szervezetbe tömörítsünk. Egy titkos szervezetnek nem szabad túlnőnie egy bizonyos minimális határon, hogy tettre kész maradjon, és elkerülje a leleplezést. Semmi okunk nincs rá, hogy ezen a határon túl is kiterjesszük (egy adott helyen); ezt a határt pedig gyakorlati megfontolások szabják meg. A párt terjeszkedésének ellenben semmiféle határt nem kívánunk szabni” (471.). Ebben világosan megmutatkozik Kautsky felfogása. Amit előzőleg mond, hogy tudniillik ő „sohasem volt gyakorlati szervező”, és ezért ebben a kérdésben „nem igazán kompetens” (uo.), csak aláhúzza ezt a nézetet: Kautsky a szervezeti kérdést merőben technikai-mechanikus nézőpontból szemléli. Ahogy a polgári forradalmat „merőben elementárisnak”, a proletárforradalmat viszont „szervezettnek” tartja (mégpedig egy merev bonc-szervezet értelmében), ahogy sohasem vizsgálja komolyan elementaritás és szervezet (azaz végső soron osztály és párt) dialektikus kölcsönhatását, úgy tekint az egész történelmi folyamatra. Ő, Marx „ortodox” tanítványa, tudatosan éppen azt veti el, ami a marxi módszerben a döntő: a belső dialektikus összefüggést mindazon „szférák” avagy „területek” között, amelyek az eldologiasodott polgári szemléletmódban szükségképpen egymástól elválasztva, egymástól függetlenül jelennek meg. (A legtipikusabb példája ennek  gazdaság és politika merev különválasztása a program-könyvben.) De éppen ez, a dialektikának való hátat fordítás (Bernstein újabb diadala!) teszi képessé őt történelmi küldetésének teljesítésére: arra, hogy ragaszkodjék a marxi módszer minden egyes szavához, de olyan következtetéseket vonjon le belőlük, amelyek ténylegesen az osztályharc kiiktatásába, burzsoázia és proletariátus együttműködésébe torkollanak. Ezért Bernstein és Kautsky harcában Bernsteiné lett a tényleges győzelem. Ám Bernstein csakis Kautsky győzelmének formájában arathatott diadalt. Mert csakis Kautsky elmélete volt képes rá, hogy a munkásosztály nagy részével elfogadtassa a bernsteini reformizmus lényegi tartalmát.

A jubileumi írások érdeme, hogy ez az összefüggés – persze akaratlanul – kristálytisztán megjelenik bennük. Minden gondolkodó munkás megértheti belőlük, mennyire helyes volt Lenin álláspontja, az, hogy a centrumban és annak teoretikusában, Kautskyban látta a forradalmi proletariátus legveszélyesebb ellenségét, és így harcolt ellene. Mert ami ezen kívül ezekben az írásokban található, az – egészen kevés kivétellel – vagy többé-kevésbé tisztes vizsgálódás valami részletkérdésben, vagy tárca Gandhiról, Freudról, Spannról és más  „időszerű” témákról.

 

[1] Die Gesellschaft, különszám Max Adler, Boudin, Tsernoff, Bernstein, Stamfer stb. cikkeivel; Der Kampf, XVII/10–11., különszám Ellenbogen, Helene Bauer, Friedrich Adler, Abramovitsch, Bracke, Hillquit stb. cikkeivel; Der lebendige Marxismus, ünnepi szám Karl Kautsky 70. születésnapjára, Thüringer Verlagsanstalt und Druckerei, Jena; Die Volkwirtschaftslehre der Gegenwart in Selbstdarstellung[en], I., Bernstein, Diehl, Herkner, Kautsky, Liefmann, Pesch, Julius Wolf, Leipzig, Felix Meiners Verlag.

[2] Die Triumph Bernsteins. Bemerkungen über die Festschriften zum 70. Geburtstag Karl Kautskys, Die Internationale, 1924. november 1. (VII. évf., 21–22. sz.), 661–663. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 195. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[3] J. H. W. Dietz Nachf., Stuttgart/Buchhandlung Vorwärts, Berlin 1922. – A szerk.