Bodóné generális[1]
E mögött a névmagyarosítás mögött Böhm Vilmos népbiztos, a vörös hadsereg főparancsnoka rejlik. Arról a Bodónéról van ti. szó, aki a közmondás szerint mindig másról beszél, amikor a bor árát kérdezik tőle. Ebben a másban minden a világon bennfoglaltatik, főleg ügyesen elhelyezett gyanúsítások és rágalmak. A bor ára pedig: a felelősség a magyarországi proletárdiktatúra elbukásáért – ez a világos árulás. Ha erről van szó, mindenről a világon beszélnek a derék függetlenek. Múltról, jelenről, jövőről, Trockijtól Jásziig leidéznek minden idézhető tekintélyt, csak arról nem beszélnek, amiről szó van. Arról, hogy ki-ki a maga reszortjában és képességei szerint: hogyan vitte a diktatúrát az elbukás felé.
Bodóné Böhm Vilmost a vörös hadsereg szétzüllesztéséért terheli a felelősség; azért, hogy az még annyira sem volt proletár osztályhadsereg, amennyire a magyarországi proletariátus osztályöntudatának fejlettsége mellett lehetett volna. A tények és ezek révén a felelősség megállapítását – bevált független taktikával – úgy kerüli meg, hogy tömegével vonultat fel „adatokat” és „tanúkat”, melyeknek ugyan a kérdés lényegéhez semmi közük, de amelyek tömegében a nem tájékozott olvasó számára a kérdés egészen elsikkad, és Bodóné nemcsak megmenekült a kínos kérdésre adandó válasz alól, de még mint a proletárforradalom kitűnő szervezője is tűnhetik fel. Lássuk csak ezeket a tényeket.
Mindenekelőtt egy szót sem szól Bodóné barátnénk a politikai megbízottak kérdéséről. Azzal vádoltuk meg ti. őt, és vádoljuk ma is, hogy a politikai megbízottak hatáskörét ő nyirbálta meg, ő vette el a tisztek felett gyakorolható ellenőrzési és intézkedési jogukat, amivel lehetetlenné tette, hogy a proletárszellem behatoljon a hadseregbe, amivel kiszolgáltatta a csapatokat az aktív tisztek korlátlan befolyásának. (Itt intézendő el az egyik „adat”. Böhm szerint a hadseregnek lapokkal és propagandairodalommal való ellátása – a közoktatásügyi népbiztosság hibájából – rossz volt. Anélkül, hogy az elkövetett hibákat menteni akarnám, saját politikai megbízotti gyakorlatomból megállapítom, hogy a főhiba itt Böhm védenceit, a törzstiszteket illeti. Amikor az irodalom a hadosztálytörzsekhez megérkezett, a tisztikar tudatosan szabotálta továbbküldését. Ha az ottani politikai megbízott sikeresen megbirkózott ezzel a szabotázzsal, ugyanez a játék folytatódott a dandárnál, az ezrednél stb. Hogy itt minden vonalon érvényesüljön a forradalmi propaganda, ahhoz a politikai megbízottaknak hatalomra lett volna szükségük. Ezt Böhm vette el tőlük. Erről pedig bölcsen hallgat a cikkében.
Az aktív tisztek kérdése felett Bodóné Böhm Vilmos, miután egy ügyesen elhelyezett zárójeles mondattal úgy tünteti föl a dolgot, mintha az oroszok pont úgy csinálták volna, mint ő, előkelően elsiklik. Holott itt is volna néhány megállapítani való tény. Pl. miért üldözték a vörös hadseregben a tehetséges, kommunista, sőt szociáldemokrata érzelmű tartalékos tiszteket? Pl. miért tartották fenn a külön tiszti étkezdét? Pl. miért alkották meg a kereteket oly módon, hogy minél több aktív tisztre legyen szükség? Ennél a kérdésnél álljunk meg egy pillanatra – ha Böhmnek kellemetlen is –, mert ez az utánpótlás kérdésével igen szoros összefüggésben van. A vörös hadseregben számos dandár volt pl., melynek puskalétszáma legfeljebb, ha egy rendes zászlóaljat tett ki, és a legtöbb semmi esetre sem haladta meg egy ezredét. Miért? Mert így lehetett ezredtörzset, dandártörzset stb. csinálni, nagyszámú aktív tisztet elhelyezni, a szükségtelenül bonyolódó ügykezeléssel a gyakorlatlanabb politikai megbízottat kijátszani stb. Ezen Böhm nem akart segíteni. A tehetetlennek híresztelt hadügyi népbiztosság ti. 100 zászlóalj felállítását és 30 %-os utánpótlást ígért, és ezt az ígéretét be is váltotta. Azonban a hadsereg-főparancsnokság ahelyett, hogy ezt az utánpótlást csakugyan pótlásra fordította volna, új zászlóaljakat formált, hogy azokba újabb aktív tiszteket helyezhessen el, míg a régi zászlóaljak utánpótlás hiányában, a fenti szabotázs hatása alatt, néha felére lefogyva, teljes törzzsel züllésnek indultak.
Ugyanígy igyekszik Böhm a proletárparancsnokok ügyét illetőleg is az „adatok” által felvert porban elszelelni az igazi ténymegállapítás elől. Mert a parancsnokképző először a katonatanácsban merült fel – meghiúsult az akkori hadügyminiszter (Böhm Vilmos) ellenállásán. A diktatúra alatt minden zavar ellenére készült a parancsnokképző. Lehet, hogy Böhm írta alá, de bizonyos, hogy még a Szántó[2]-Szamuely-Pogány[3]-rezsim alatt készült el a tervezet. Bodóné Böhm Vilmos ellenben hallgat arról, hogy a parancsnokképző kiszemelt parancsnokát ő vitte ki a frontra hadosztályparancsnoknak. Hallgat arról, hogy a proletároknak a frontról a parancsnokképzőbe való berendelését a hadsereg-főparancsnokság szabotálta meg. Hiába sürgette azt a hadügyi népbiztosság, a felszólítás le sem ment a csapattestekhez. (Ezt az V. hadosztályt illetőleg személyes tapasztalatból tudom.) Ellenben – csodálatos véletlen! – mihelyt Landler Jenő lett a hadsereg-főparancsnok, azonnal voltak berendelések a parancsnokképzőbe, azonnal megindult a tanítás. Arról[4] is hallgat Bodóné barátnénk – illetve helyette ismét másról beszél –, hogy a tisztikar régi rangsora megmaradt. Tehát a Böhm-rezsim alatt hiába lett volna meg a parancsnokképző, a proletárparancsnokokat nem lehetett volna elhelyezni.
De talán elég is. Köteteket lehetne megtölteni azzal, hogy mit hallgat el Böhm Vilmos. Elhallgatja a frontról hazaszállítható 20 kilogrammos csomagok züllesztő hatását. Elhallgatja, hogy a legjobb két hadosztályt (a negyediket és hatodikat) az általa kitalált francia támadás ürügye alatt nem vitte fel a cseh frontra; hogy a Miskolc elleni támadást az I. hadosztály teljesen elégtelen erővel kezdte meg; hogy elszabotálta a salgótarjáni három hadosztályos támadás tervét, és ezzel a cseheknek kétheti haladékot adott. Elhallgatja, hogy szította az ellentéteket munkás- és földmíves-zászlóaljak között avégből, hogy esetleges személyes diktátorsága számára „megbízható” csapatai legyenek stb. stb.
De igazán elég. Aki csak egy kissé ismeri a diktatúra történetét, azt nem téveszthetik meg Bodóné fejtegetései. Hiába hoz fel „adatokat”, az adatok nem azt bizonyítják, amit ő bizonyítani akar, és ami ellene bizonyít, az igazán adat: az összeomlás egész története. Hiába beszél másról Bodóné – mi mindig a bor árát – az árulást – fogjuk kérdezni tőle!
[1] Proletár, Wien 1920. december 30. (I. évf., 27. sz.), 5. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Frau General Bodó, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 195. skk. o. – Bár Lukács erre nem utal kifejezetten, a cikk Böhm Vilmos A magyar vörös hadsereg című (Világosság, 1920. december 22., I. évf. 30. számában – 480–482. o. – megjelent) írására válaszol; Böhm cikkét ld. itt. – A szerk.
[2] Szántó Béla (1881–1951) szocialista, kommunista politikus. Az I. világháború előtt az SZDP baloldalához tartozott, a világháború alatt részt vett az antimilitarista mozgalomban. Az 1918-as októberi forradalom idején a budapesti Katonatanács egyik vezetője. A KMP alapító tagja, a tanácsköztársaság alatt hadügyi népbiztosként a Vörös Hadsereg egyik szervezője. A tanácskormány megdöntése után Bécsbe emigrált, részt vett a KMP bécsi vezetésének munkájában, majd Németországba, illetve Moszkvába ment, a Kominternben, illetve a Szakszervezeti Internacionáléban dolgozott. 1927–28-ban Magyarországon végzett illegális pártmunkát. 1932–39-ig a Nehézipari Népbiztosság Állami Tudományos Könyvtárának volt az igazgatója, a háború előtt, illetve alatt a moszkvai rádió magyar adásának és a Szovjet Tájékoztató irodának a munkatársa volt. 1945 után hazatért, 1947-től belgrádi, 1949-től haláláig varsói követ volt. – A szerk.
[3] Pogány József (1886–1939) szociáldemokrata, kommunista politikus, újságíró. Az I. világháború alatt, 1916-tól haditudósító. A Károlyi- és Berinkey-kormány idején államtitkári rangban, kormánybiztosként a katonatanács elnöke. Egyik aláírója volt a kommunisták és szociáldemokraták között 1919. március 21-én létrejött egyezménynek, a tanácsköztársaság kikiáltását követően hadügyi népbiztos, azonban népszerűtlensége miatt a Kormányzótanácsnak el kellett mozdítania ebből a pozícióból; a továbbiakban külügyi, illetve közoktatásügyi népbiztos, a székesfehérvári II. hadtest parancsnoka, a párt ellenőrző bizottságának tagja. A tanácskormány bukása után Bécsbe, majd Moszkvába emigrált. 1921 márciusában Németországba ment, és egyik szervezője volt az úgynevezett márciusi akciónak; a vereség után Moszkvában részt vett a Komintern III. kongresszusán. 1921 őszén a Kun-frakció képviseletében visszatért Bécsbe, és főszerepet játszott a frakcióharcok kiújulásában. 1922-ben az Egyesült Államokba küldték, ahol (John Pepper, Lang, Strong álnéven) gyakorlatilag az amerikai KP vezetőjeként tevékenykedett. A Komintern V. kongresszusán a politikai bizottság tagjaként ő volt az amerikai delegáció szóvivője. 1925-ben, az 5. kibővített plénumon tagja volt a plénum legfontosabb bizottságának, a politikai bizottságnak, a plénum után a Komintern-titkárság agitációs és propagandaosztályának főnöke lett. Az 1926 február–márciusában tartott kibővített plénumon a KI VB titkárság póttagjává választották, az 1926 november–decemberében tartott kibővített plénumon újra tagja volt a politikai bizottságnak (melyre egyebek között az a feladat hárult, hogy javaslatot tegyen Zinovjev leváltására Komintern-elnöki tisztségéből). 1928-ban mind a KI VB 9. kibővített plénumán, mind a VI. kongresszuson támadások érték őt (a nyugat-európai és amerikai munkásosztály, illetve a kínai forradalom helyzetének megítélésében elkövetett „hibái” miatt). 1929-ben Sztálin a KI VB elnökségében megismételte a vádakat, májusban a Komintern nyílt levelet intézett az amerikai párthoz arról, hogy a „Pepper-ügy” a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság elé kerül; 1929 szeptemberében a bizottság megalapozottnak találta az ellene emelt politikai vádakat, és elmozdították minden Komintern-funkciójából. A 30-as években a Goszplanban dolgozott. 1937-ben letartóztatták. – A szerk.
[4] A lapban: Erről. – A szerk.