Böhm Vilmos

A magyar vörös hadsereg^[1]

 

A proletárforradalom külső összeomlása abban a pillanatban következett be, amikor a román hadsereg visszanyomta a vörös hadsereg frontját. A front megroppanása (akár az ellenforradalmi tisztek árulása, akár más okok következtében történt) azonban csak siettette az összeomlás folyamatát, mert a bukás közvetlen oka nem a front veresége volt. A vörös hadsereg az egész diktatúra alatt hűséges tükörképe volt a belső forradalmi helyzetnek. Akár a diktatúra kikiáltását követő kapkodást, szervezetlenséget, akár a cseh-szlovák támadás idején mutatkozó határtalan forradalmi áldozatkészséget, a forradalmi erőkifejtést, győzni akarást vizsgáljuk, minden mozzanat megnyilatkozik a vörös hadsereg szervezetében is. És ha a vörös hadsereg helyzete és a front eseményei nem is voltak közvetlen okozói a bukásnak, mégis a haderő, mint a forradalom legfontosabb erőtényezője, alakulásában, fejlődésében, szervezetében és tényeiben világos képet nyújt a proletárforradalom idöközönkinti helyzetéről.

A tanácsköztársaság kikiáltása után a forradalmi kormányzótanács kénytelen volt átvenni a Károlyi-kormány fegyelmezetlen, megbízhatatlan, a fiatal évjáratokból szervezett, forradalmi szempontból teljesen értéktelen elemekből álló hadseregét. Ennek a hadseregnek két legfiatalabb évjáratát – főként a vidéken – már a Károlyi-kormány leszereltette, a többi évjáratnak a leszerelését is tervbe vettük, mielőtt azonban az új hadsereget fölállítottuk volna, bekövetkezett a március 21-iki forradalom.

Ha az új hadsereget, amelyet a Károlyi-kormány az idősebb, tapasztalt, forradalmi szempontból megbízható szervezett munkásokból akart megszervezni, fölállíthattuk volna, ha ez az új hadsereg – amelyet annak idején a kommunista párt fehér gárdának denunciált – lett volna a magja a későbbi vörös hadseregnek, az események más irányt vettek volna.

A diktatúra kikiáltása után azonban így egy teljesen fegyelmezetlen, sok helyütt már ellenforradalmi tisztek hatása alatt álló hadsereggel kellett számolni.

Anarchia a hadseregszervezésben
A diktatúra kikiáltása után a hadügyi népbiztosság – amelynek katonai vezetése akkor Pogány és Szántó kezében volt – a hadsereg kiépítését a toborzásra építette föl.

A március 25-én kiadott, erre vonatkozó rendelet előkészítése a hadügyi népbiztosságot vezető népbiztosok között kirobbantotta a tűrhetetlenné vált ellentéteket, amelyek végül a Pogány ellen intézett 3-iki tüntetéshez vezettek. A hadsereg szervezéséhez a kevés időből a személyes torzsalkodások és intrikák következtében a legjelentősebb tizennégy napot a forradalom elvesztette, azonfölül a különben is értéktelen emberanyagból álló hadsereget a Pogány elleni tüntetés izgalmai és fegyelmezetlensége még jobban dezorganizálták. Az első hetek kapkodása, a személyi torzsalkodás, a hadseregnek semmiféle helyzetben meg nem engedhető felelőtlen fölhasználása a vezető személyek ellen irányított tüntetésekre vezetett, aláaknázta különben is fegyelmezetlen, fiatal évfolyamokból álló és a népünnepélyekkel, színházi estékkel és egyéb komolytalan módon toborzott emberanyagnak forradalmi és harci értékét, és érthetővé teszi az első román támadás sikerét, az első vörös hadsereg szétzüllését.

Két-három heti fejetlenség és semmittevés keservesen megbosszulta magát. A románok már április 16-án megtámadták a vörös hadsereget, amelynek a fronton való megerősítésére, szervezésére vajmi kevés történt. A megtámadott és szervezetlen hadsereg fegyelmezetlenül vonult vissza a románok elől. A vezetést a hadsereg-parancsnokság fölállításáig szintén bűnös könnyelműséggel kezelték. Az egyes csapatrészek közvetlenül a hadügyi népbiztossággal, annak a Szántó és Tombor (az utóbbit „érdemeinek” elismeréséül az ellenforradalom Stromfelddel szemben büntetlenséggel jutalmazta) vezetése alatt álló hadműveleti osztályával voltak közvetlen összeköttetésben, egymással gyakran semmiféle kapcsolatban nem voltak. Egyes fontosabb frontrészeket munkástanácsok vezetőségei, gyakran nem is katonák irányítottak. Erről az anarchikus vezetésről Stromfeld védőbeszédében a következőket mondja: „Április 16-án Debrecennél egy csoport, amely úgy van vezetve, hogy közigazgatási térkép alapján körülbelül ezer tanítványom közül a második legbutább vezetése alatt 35 főnyi csapat dirigál, akik ott tanácskoznak, amikor a tömeg visszafelé özönlik, irányítanak, idebent pedig mindenünnen zászlóaljakat – Dunántúlról, Délvidékről – dobnak abba az állásba, ahol se vezetés, se előkészítés nincs, az anarchia teljes képe áll előttünk.”

Ez az anarchia volt okozója a proletárdiktatúrát ért első, talán legvégzetesebb csapásnak, mert hiszen ez szétzüllesztette az első vörös hadsereget, elvesztettünk egy hatalmas élelmező és hadsereg-kiegészítő területet, föl kellett adnunk a szatmárnémeti–nagyvárad–aradi vonalat a Tiszáig.

Erről a vörös hadseregről mondotta joggal Kun Béla a munkástanács május 2-iki ülésén Gorkij szavait idézve: „Szerettem volna véres, gennyes nyálamat a szemébe köpni …” „Menekülő, szaladó tömegek, szétzüllött csoportok, amelyek teljes öntudatlansággal szolgálták a bekövetkező eseményeket, megadják magukat nem a románoknak, hanem a letargiának, fosztogatnak, s immáron ott tartunk, hogy nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztették Budapestet” – ha meg nem tennők a kellő intézkedéseket.

És ezt a végzetes csapást nem a szociáldemokraták árulása, hanem a jó kommunista párti vezetés alatt álló hadügyi népbiztosság tehetetlensége, a szervező és vezető erő hiánya idézték elő.

A második vörös hadsereg
Az első vörös hadsereg összeomlása után következett a május 2-át követő, a magyar proletárság áldozatkészségét, öntudatos forradalmiságát gyönyörűen dokumentáló forradalmi föllángolás. Tizenhét nap alatt megszerveződött a második vörös hadsereg, amely részben régi keretekben, de teljesen új tartalommal épült föl. Nem a korosztályok véletlenei, nem a toborzások kétes elemei, hanem a gyárak munkásságának szervezetileg kipróbált, forradalmi szempontból is megbízható tömegei özönlöttek a vörös hadseregbe. Ami ezen a téren történt, ezt már szociáldemokrata – de nem árulás – hanem öntudat, elvhűség és forradalmiság produkálta. Ha a fehér terror véres bosszúállása már nem fenyegetheti többé a forradalom harcosainak börtönben ülő vagy otthon szenvedő ezreit, akkor itt lesz az ideje annak, hogy a nevek és adatok tömegével bizonyítsuk a régi szervezett munkásságnak a vörös hadsereg újjászervezésében tanúsított nagyszerű magatartását. A szakszervezetek és gyárak egymással nemes versenyre keltek, hogy a tanácsköztársaságot megmentsék. Az értékes politikai megbízottak túlnyomó többsége is a régi szervezett munkások köréből került ki. Itt van előttem a szakszervezeti és gyári pótkeretek kimutatása. Nem lehet meghatottság nélkül gondolni az ott teljesített munkára, és nem lehet elkeseredés nélkül gondolni azokra a felelősségtől irtózó és alacsony pártpolitikai tendenciáktól sugallt, a forradalmat meggyalázó, alacsony rágalmakra, amelyekkel a szakszervezetek és a régi szociáldemokrata párt embereit illetik. Hogy ezek között is voltak tehetetlenek, rémüldözők és defaitisták, azt nem kell tagadni. De aránylag sem voltak többen, mint ahány hasonlót a vádaskodó kommunista pártiak szolgáltattak.

A pótlás hiánya
A szervezett munkásság megteremtette a második vörös hadsereget, amely mindaddig, amíg a front mögötti dezorganizáció el nem érte tetőfokát, becsülettel teljesítette kötelességét. A hinterland összeomlása természetesen nem maradt hatás nélkül a hadseregre, amelynek éltető eleme volt a hinterland. Messzire vezetne, ha e cikk keretében a hinterland összeomlásának okait és jelentőségeit kutatnók, csupán arra kell rámutatnunk, hogy a hinterland fölbomlása már a hadsereg kiegészítésében is mutatkozott.

Sem a hadügyi népbiztosság, sem az egyéb népbiztosságok nem tudták megszervezni a vörös hadsereg pótlását és a forradalmi hangulat és tanítás szükséges erőforrásait. A fronton elterjedt defaitista hangulatnak egyik legfőbb oka volt, hogy a hadsereg-parancsnokság és hadtestparancsnokságok minden erőlködése ellenére a közoktatásügyi népbiztosság nem tudta megszervezni a frontnak szellemi táplálékkal való ellátását. A szellemi termékek hírlapterjesztő osztálya több mint száz ember számára kapott a frontra utazásra állandó igazolványt, ennek ellenére a vörös katonák a lapokat nem kapták, és ki voltak szolgáltatva a tudatos vagy öntudatlan ellenforradalmi célzattal írt levélbeli rémhíreknek.

De a legszörnyűbb és a legvégzetesebb bajok az emberanyag utánpótlása körül történtek. „A pótlás jóformán egészen elmaradt” – kellett kijelentenem a tanácsok országos gyűlésének június 21-iki ülésén – „nem pótolják azokat a fogyatékokat, amelyek a háborúban egészen természetesek”. Ugyanazon az ülésen a III. hadtest parancsnoka, Landler kijelenti, hogy „annak, amit Bőhm a fogyatékokra vonatkozólag elmondott, a főoka, hogy nincs utánpótlás”. Hiábavaló volt minden táviratunk, kérésünk, amelyet a hadügyi népbiztossághoz intéztünk, hiábavaló volt minden tanácskozás, hiábavaló volt ennek az összeomlással fenyegető, ellenforradalmi bűnnek is minősíthető bajnak a nyílt föltárása, a vörös hadsereg pótlásáról a hadügyi népbiztosság tehetetlenségében nem tudott gondoskodni. Pedig a hadügyi népbiztosság nem az áruló szociáldemokraták vezetése alatt állott, hanem a kipróbált kommunista párti Szántó Béla volt a vezetője s így okozója a hadsereg összeomlásának.

A parancsnokkérdés
Hogy a hadseregben az árulás is fölütötte a fejét, hogy nem voltak megfelelő parancsnokok, az elvakult párttendenciáktól diktált kommunista párti kritika ezt is a szociáldemokraták terhére igyekszik denunciálni. Kétségtelenül nagy hiba volt a proletárparancsnokok hiánya és így a nem megbízható tiszteket kellett – hangsúlyozom, kellett (mint ahogy az oroszoknál sem volt más mód) – a szaktudást igénylő vezetéssel, politikai ellenőrzés alatt megbízni. De ezt csak átmeneti intézkedésnek kellett tekintenünk, végeredményben a kiképzendő proletárparancsnokok voltak a forradalmi vörös hadsereg jövendő vezérei. Ezt én mindig tudtam, és erre építettük terveinket. Ezzel szemben valamelyik magyar kommunista lapban olvasom a következőket:

„… Ő (Böhm) akadályozta meg hadügyi népbiztos korában a proletárparancsnok-képző tanfolyamnak, amelynek tervezete már készen volt, fölállítását, az egyetlen módot, amellyel az aktív tisztek befolyását a hadseregben ellensúlyozni lehetett volna.”

Ezzel szemben viszont megállapítom, hogy az egész állítás elejétől végig tudatos valótlanság. Újabb bizonyíték amellett, milyen hazug módon dobálóznak az árulás vádjával, és mennyire igyekeznek saját hibájukat, saját bűneiket másokra áthárítani. Meg kell ennek a vádnak a részleteit is vizsgálni, hogy megállapíthassuk, hogy a proletárparancsnok-képzés körül elkövetett bűnös mulasztás is a kommunista párti hadügyi népbiztosságot terheli.

Köztudomású, hogy április 3-ig a szocializáló népbiztosságot vezettem, tehát addig – még ha akartam volna is – nem állt módomban a parancsnokképző iskola fölállítását megakadályozni. Április 4-én vettem át a hadügyi népbiztosság vezetését, április 11-én már aláírtam a parancsnokképző iskola fölállításáról szóló rendeletet, amely április 13-án meg is jelent a Népszavában. A gyalogsági tanfolyam hat hétben volt megállapítva, tehát legkésőbb június végén már kellett volna kapnunk kiképzett proletárparancsnokokat.

Köztudomású, hogy április 20-án Vágóval és Landlerrel Debrecenbe utaztunk a fronton teendő intézkedések megtételére, 21-én visszaérkeztem, a kormányzótanács ugyanazon napon kinevezett a keleti hadsereg parancsnokává, és 22-én már a főhadiszállásra utaztam, ahol már nem állt módomban a proletárképzés ügyében rendelkezni, mert ez az ügy a hadügyi népbiztos hatáskörébe tartozott. Ha tehát a rendelkezésemre álló hat napon keresztül egyebet sem tettem volna, mint megakadályoztam volna a proletárparancsnok-képző tanfolyam fölállítását, április 20-tól kezdve a hadügyi népbiztosság kommunista párti kiváló vezetőjének július végéig lett volna ideje és alkalma proletárparancsnokokat a hadsereg rendelkezésére bocsátani, akik a július 20-án kezdődő román offenzívában már részt vehettek volna. Én természetesen a rendelet kiadásától számított hat nap alatt, amíg még a hadügyi népbiztosságban teljesítettem szolgálatot, nem akasztottam meg, hanem elősegítettem a parancsnokképzés megszervezését, távollétemben, a további heteken és hónapokon keresztül azonban sajnos, semmi sem történt ezen a téren. Megint a hadsereg-főparancsnokság és a hadtestparancsnokok együttes tanácskozásából kifolyólag erélyes hangon követeltük és sürgettük a proletárparancsnokok kiképzését és kiküldését, a sürgetés azonban megtört a kommunista párti hadügyi népbiztosság tehetetlenségén és szervezőképességének hiányán. A Ludovikában a tanítással szabotáltak, de proletárparancsnokokat nem kaptunk.

Ez a lehetetlenség, ez a tehetségtelenség okozta részben a vörös hadsereg romlását és összeomlását. Ha nem alacsony párttendenciák, nem elvakult rágalmazó düh irányítaná a forradalom kommunista párti kritikáját, akkor tárgyilagossággal megállapítanák, hogy az egyéb sok hiba, baj és mulasztás mellett a legnagyobb bűn, a bukásért a legnagyobb felelősség a kommunista párti hadügyi népbiztosságot terheli.

Igaz, hogy akkor nem szavalhatnának örökké „szociáldemokrata árulásról”!

 

[1] Világosság, Wien 1920. december 22. (I. évf., 30. sz.), 480–482. o. – A szerk.