Böhm Vilmos

Forradalom és szervezkedés^[1]

 

Dezorganizáció és szervezés
A forradalmak a társadalmi és gazdasági rendszer és hatalmi erők átalakítására törekszenek. E törekvés céljai: a régi hatalmi eszközök lerombolása és az új rend fölépítése. A cél elérésére dezorganizálja a fönnálló hatalmi szerveket: hadsereget, rendőrséget és a bürokráciát, a gazdasági erők társadalmi és politikai szervezeteit. A társadalmi termelés fönntartása és a forradalom biztosítása céljából azonban a dezorganizációval párhuzamosan megszervezi az új társadalom politikai és gazdasági szervezeteit.

Ezekben a forradalmi időkben mindenkor múlhatlanul sürgős tennivalók elvégzéséhez a forradalomnak szüksége van nagyszámú, politikailag megbízható dezorganizátorokra és szervező erőkre.

A dezorganizáció föladata kétségtelenül a forradalmi munka könnyebb, a régi hatalom uralma alatt, tehát a forradalmi kitörés előkészítő stádiumában azonban veszedelmesebb része. A fönnálló társadalmi és gazdasági rend hibáinak, félszegségeinek föltárása: az osztályellentétek okainak és lényegének a tömegek előtt meztelenre vetkőztetése, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség igazságtalanságainak leleplezése; az osztályelnyomatás szolgálatában álló társadalmi és gazdasági tömegfegyelem fölbomlasztására irányuló agitáció szükséges forradalmi munka, de kétségtelenül hálásabb és könnyebb része a forradalmi tevékenységnek.

A dolog természetéből folyik, hogy a döntő időpontban a dezorganizációs erők mindig megfelelő számban – sőt rendszerint fölös számban is – rendelkezésre állanak. Minél alacsonyabb a forradalomban álló nép kultúrája, minél fejletlenebbek és szervezetlenebbek a gazdasági és társadalmi berendezkedések, annál kevesebb az organizációs erők száma, de annál hatásosabb a dezorganizáció, a bomlasztás munkája.

Az októberi és márciusi magyar forradalom züllesztő és dezorganizációs erőkben valóban nem szűkölködött. A tömegeket elkeserítő évszázados erőszakos junkerpolitika, a kíméletlen osztályelnyomatás, a már közmondásossá vált hivatalos és nem hivatalos magyar korrupció, az ötödfél esztendős háborús elkeseredés, milliók elpusztítása, rokkantak százezrei, éhség, rémes nyomorúság, elszegényedés az egyik oldalon, mértéktelen jólét, pazarlás és fényűzés a másik oldalon, a háborús áldozatok mellett a gazdasági, politikai és társadalmi elnyomatás, végül a katonatömegek elkeseredéséből fakadó szökések, lázadások, fegyelemmeglazulás megteremtették a züllés folyamatának előfeltételeit. A züllés rendszerbe foglalása, a züllés okainak, okozatának és okozóinak rendszeres föltárása biztosította a dezorganizációs folyamat forradalmi kirobbanását. Az elnyomó erők további züllesztésének célja már csak a dezorganizált erők átcsoportosításának és újraszervezésének megakadályozása lehetett.

Az októberi forradalomban polgárság és munkásság egyforma számban szállított dezorganizációs erőket. Talán kevesen tudják, hogy a dezorganizátorok legtipikusabb képviselője Friedrich István volt. (Vele csak egy ember, egyik legszélsőbb ellenlábasa vette föl a versenyt.) Ez a szélhámos minden eddigi sikerét dezorganizációs tehetségének köszönheti. Az ő életrevaló terve és rendszere alapján züllesztették szét a frontokról visszaérkező hadosztályokat, és ő dezorganizálta a régi honvédelmi minisztériumot. Amint azonban forradalmi – vagy akár ellenforradalmi – szervező munkára volt szüksége, akkor ez a különben tehetségtelén, csirkeeszű, féktelen ambíciójában minden gazságra kapható kalandor rögtön megbukik.

Friedrichen kívül voltak még más és hasonló eredménnyel dolgozó, gyakran hasonló kaliberű züllesztőink a forradalmi hadseregben, a közigazgatásban, bürokráciában, a társadalmi szervezetekben és a gazdasági élet minden ágában. A legnagyobb részük nem tudott határt szabni a dezorganizáció mértékének. Amikor már szervezni kellett volna a forradalmi erőket, akkor ezek még mindig dezorganizáltak, sőt megakadályozták az új forradalmi szervek alkotását is. Nem tudtak szervezni, mert nem voltak szervező, hanem inkább züllesztő erők.

Egyéb gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális okok mellett a dezorganizációs erők értelmetlensége és túlbuzgósága s a szervező erők hiánya is okozója volt a forradalom bukásának.

Polgári pártok az októberi forradalomban
Nem elég, ha megállapítjuk, hogy nem voltak szervező erőink, tárgyilagosan kutatnunk kell a hiány okait is.

A forradalomban részt vett polgári pártoknak nem voltak sem tömegeik, sem szervezeteik. A Tiszáék Magyarországa évszázados berendezkedésekkel biztosította az agrárfeudalizmus uralmát. Az egész közigazgatás és bürokrácia, a hadsereg, csendőrség és rendőrség vezető személyzete a reakciós nemesség köréből kerüli ki. A. gazdasági hatalom, a bankok, vállalatok, a kereskedelem vezetői a nem kevésbé reakciós zsidóság és kispolgárság köréből rekrutálódtak. Szervező erőket a forradalom polgári rétegei csak a közigazgatás, bürokrácia, hadsereg, bankok, vállalatok és kereskedelem köréből nyerhettek volna. Ezek a rétegek azonban a mindenkori forradalom előtti kormányok korrupt és elnyomó rendszerének voltak függvényei, és így még a forradalom polgári pártjai szempontjából is politikailag megbízhatatlanok voltak.

A forradalom polgári pártjai közül a radikális párt[2] néhány ezer intellektuel képviselete volt. Az értelmes és jellemes vezérek és közvetlen környezetük szilárdan álltak az októberi forradalom platformján, a másik rész azonban a két szélsőség között ingadozott. Az egyik a kommunistákkal kacérkodott, a másik a régi állapotokért – ha nem is dolgozott, de titokban értük – lelkesedett.

Szervező erőket a radikális párt – néhány kivételt nem tekintve – nem produkált. Tagjai ügyvédek, írók, orvosok, tanárok és más értelmiségi foglalkozásúak voltak, akik a gyakorlati szervezés kérdésével a forradalom előtt már hivatásuknál fogva sem foglalkoztak, s így a forradalom alatt sem tudtak e téren erőket szolgáltatni.

A Károlyi-párt heterogén összetétele mellett megbízható szervező erőkkel nem rendelkezett. A vezéren és néhány emberén kívül mindenki szabotálta a forradalmat. A forradalom győzelme után a párt mértéktelenül megerősödött ugyan, azonban a gyarapodás a konjunktúra hatása volt, a régi rend embereiből rekrutálódott.

Batthyány közigazgatási szabotázsa, Lovászy bátortalansága a vallás- és közoktatásügy terén, a harminckoronás nemzetőrségi napidíjak munkabér-anarchiát teremtő ügyetlensége, az ideiglenes népképviselet vagy a választások megejtésének ellavírozása, mindez a forradalom aláaknázásához vezetett. Polgári tétovázás, bátortalanság, ügyefogyottság, a szervezés antitalentumainak vezető szerepe, később tudatos ellenforradalom voltak az aláaknázás előidézői. Nem tudtak gyorsan, erélyesen, a helyzethez alkalmazkodva cselekedni, mert nem voltak szervező erőik.

A szociáldemokrata párt az októberi forradalomban
Az egyetlen, szervezett tömegekkel rendelkező erő a szociáldemokrata párt volt. A szükséges számú szervező erőkkel ez a párt sem rendelkezett. Már a koalíciós októberi forradalom alatt hiányát éreztük a szervező erőknek. Hát még a proletáruralom ideje alatt!

De honnan is vette volna a párt a szükséges erőket? Egy negyvenesztendős párt, amely pártnak nem volt semmiféle községi, parlamenti vagy más közéleti előiskolája; honnan vette volna ez a párt a nyomorúságos magyar kultúrviszonyok között a szükséges szellemi és szervező erőket? A nyugati államokban – sőt a Balkánon és részben Oroszországban is – a munkásképviselők ezrei különböző parlamentekben, községi képviselőtestületekben, munkásönkormányzati szervezetekben, munkáskamarákban a politikai jogok és gyülekező szabadság mellett megszerezték az önkormányzat, az igazgatás és szervezés gyakorlati előiskoláját.

De Magyarországon? 13.000 község 99,9%-ában még mutatóul sem volt munkásképviselő. Parlamenti képviselete csak a burzsoáziának volt. A magyar munkásosztálynak nem volt más jelentősebb területe az érvényesülésre, az önkormányzat, az organizációs előiskola elsajátítására, mint a szakszervezeti mozgalom s a balesetbiztosító és betegsegítő pénztár. Ez a terület is csak korlátolt mértékben állt rendelkezésre. A szakszervezetek fejlődését, a bánya-, kohó- és mezőgazdasági munkások szervezését a szolgabírói és csendőruralom akadályozta meg. 1.200.000 ipari munkás közül a forradalom kitöréséig átlagban 100.000 volt a szervezett ipari munkások száma.

A betegsegítő pénztárban az 1907. XIX. t.c. bürokratikus rendszerével inkább megölője, mint fejlesztője volt az önálló cselekvésre és szervezésre való törekvéseknek.

A forradalom elemi erővel követelte a megbízható szervező erőket. [A p]árt- és szakszervezeti mozgalom a tagok százezreivel gyarapodott. E téren is szükség lett volna a legtapasztaltabb és legmegbízhatóbb erőkre. Emellett azonban a győzelmes párt köteles volt a forradalom érdekében bizalmi embereit a politikai, társadalmi és gazdasági szervezetekben is elhelyezni.

Kivontuk tehát a legjobb erőket a szervezetekből. De természetesen így is viszonylagosan kevés, a szükséglethez képest elenyészően csekély erő állt rendelkezésre. Igaz, hogy az egyszerű munkások közül néhány csodálatosan kiváló szervezőerő került fölszínre, nagy általánosságban és főképp a legelső sorban álló vezetőhelyekre mégis alig akadt megfelelő szervező.

A forradalmi helyek jobb-rosszabb betöltésével azonban bűnös könnyelműséggel elhanyagoltuk a párt- és szakszervezeti pozíciókat. Pedig a forradalom szempontjából ezeknek nagyobb jelentőségük volt, mint bármely más forradalmi pozíciónak.

Hajmeresztő, ami ezen a téren történt. A forradalom alatt, az októberi forradalom első percétől fogva a párttitkárság teljesen elhagyottan, megbízható, céltudatos vezetés nélkül maradt. 1918. október 1-től 1919. augusztus 1-ig a párttitkári vezetés öt-hatszor változott. Fiatal, a mozgalomban addig nem vagy alig ismert emberek kerültek be a titkárságba. A vezetőtitkárok vagy duzzogva félreálltak, vagy pedig az anarchia legyűrése, a titkárság céltudatos átszervezése helyett otthagyták a kapkodó, ingadozó központi titkárságot. Volt idő, amikor a pártitkárság, a pártvezetőség és a munkástanács intencióival ellentétes politikát folytatott. Organizáció helyett dezorganizálták a tömegeket.

A szakszervezetek is elárvultak. A régi jó erők egy részét más funkciókra rendelték. Új vezetőnemzedék a kulturális és már említett sajátos viszonyok következtében nem fejlődött ki. Az ötletszerűen berendelt erők tapasztalat hiányában rendszeres szervezés helyett itt is inkább dezorganizálták a háború és forradalom következtében amúgy is dezorganizált tömegeket. A gyárak önkényes úgynevezett szocializálásában, a szakerők önkényes eltávolításában, a szakszervezetek feje fölött megindított fegyelme[ze]tlen mozgalmakban és sok más jelenségben láthatóan is megnyilatkozott a szakszervezeti vezetés csődje, a dezorganizáció térfoglalása.

A hadsereg kérdése is szomorú fejezete a forradalomnak. Az egyéni hibákon kívül a legnagyobb baj volt, hogy a katonatanácsokba nem tudtuk bevonni a szervezett munkásokat, a szervezett munkásság nem ismerte föl annak idején a forradalmi hadsereg fontosságát, és nem lépett be idejekorán a szervezendő új hadseregbe.

A katonatanácsok az októberi forradalom alatt nem elégedtek meg a régi hadsereg szükséges szétzüllesztésével, hanem a forradalmi hadseregben is tevékenységükkel részben tudatosan, részben öntudatlanul a dezorganizáció szolgálatában állottak.

A márciusi forradalom
Hasonló, sőt sok tekintetben még rosszabb volt a helyzet a márciusi forradalomban. A megosztott uralom helyett a proletárságé volt az egyeduralom. A rendelkezésre álló kevés erőből kellett ellátni valamennyi állami, községi, társadalmi és gazdasági vezető pozíciót.

Mindenki, aki komolyan dolgozott a forradalomért, el kell hogy ismerje, hogy ijesztő és a forradalmat gyökerében megtámadó volt e téren a rendszeres rendszertelenség, az organizált dezorganizáció. Kevés volt az erő, elő is vettük a rendelkezésre álló tapasztaltabb, megbízhatóbb erőket, de ezeket túllicitálták a minden képesség nélkül való, minden forradalmat ellepő konjunktúralovagok. Megkönnyítette munkájukat a rendszer politikai bizalmatlansága. Törtetésüket elősegítette, ha a csöndesebb és dolgozó erőket denunciálták.

Pártban, szakszervezetekben, kezdetben a hadseregben is, közigazgatásban, szocializált vállalatokban orgiákat ült a dezorganizáció. A szovjeturalom jelszavát, hogy le kell rombolni a régi társadalmi rend minden intézményét, mindenki igyekezett végrehajtani – de sajnos ezt is csak ötletszerűen, minden értelmesség és rendszer nélkül. A Tanácsköztársaságnak az új társadalom fölépítésére vonatkozó legfontosabb parancsa azonban értelmetlenséggel és szervezési tehetetlenséggel találkozott. Nem volt erős kéz, csődöt mondott a diktatúra, amikor szervezni kellett a dezorganizált társadalmat és termelést.

A vezető pozíciók betöltésében is az ötletszerűség, rendszertelenség és esztelen, értelmetlen, aknamunkával befolyásolt politikai osztályozás dominált. A vezetőhelyeken alig volt tíz alkalmas, organizálni képes erő. Egy-egy egyébként megbízható ember kezére – éppen megbízhatósága miatt – két-három, egy-egy egész embert kívánó reszort vezetését bízták. A legtöbb helyen egyébként kiváló teoretikusok, de semmiféle gyakorlati érzékkel nem rendelkező vezetők álltak, akiknek intézkedései gyakran úgy hatottak, mintha a gazdasági, politikai és az emberanyagot illető viszonyokat nem ismerő, a holdban lakó emberektől származtak volna. A diktatúra legfontosabb életszervének a szervezése az első naptól a diktatúra bukásának napjáig egy olyan embernek a kezében volt, akit Kun Béla – aki bizonyára nem volt ellenforradalmár – a világ legtehetségtelenebb és legtehetetlenebb emberének minősített.

A szakerők
A proletárságnak nem voltak megfelelő számú szervező erői, még kevésbé lehettek megfelelő szakerői. A kapitalizmus magas fizetésekkel, kiváltságos helyzetben, különböző előnyökkel biztosítja a maga számára a nélkülözhetetlen szakerők támogatását, akikből a legkiválóbb szervezők kerülnek ki. Az orosz példa tanulsága alapján, nálunk rögtön a diktatúra kikiáltása után, fölvetődött a szakerők megtartásának a kérdése. Erre vonatkozóan a szocializáló rendelettel kapcsolatban a kormányzótanács rendeletileg intézkedett is.

Meg kell állapítanom, hogy a munkásságban nagy általánosságban nem volt ellenszenv a szakerők iránt. A proletárság a termelésben elfoglalt helyzetéből kifolyólag tudta, hogy szakerők nélkül sem a termelést, sem egyéb fontos társadalmi funkciókat nem lehet elvégezni. Az irtóháborút a szakerők ellen a hirtelen forradalmárokká vedlett fiatal intellektuelek folytatták. Az Iklosz mérnökeitől kezdve valamennyi szakerő a folytonos támadások következtében lassankint elfordult az általuk titokban különben is gyűlölt diktatúrától.

A józan ész diktálja, hogy ott, ahol új társadalmi rendet kell szervezni, ahol a termelést kell fölépíteni, ott a szakerők nem nélkülözhetők. Az emberek egy bizonyos fajtájára azonban józan ésszel, a józan ész logikájával, nem nagyon lehet hatni. Hatásosabb lesz talán, ha az orosz példára hivatkozunk, ahol a hadseregben, a gazdasági és a társadalmi élet minden ágában a szakerőket igénybe veszik. „A tegnap szabotálóit mindenütt föl kell használnunk mint végrehajtóit, technikai vezetőit az új rendszernek” – mondja Trockij a moszkvai városi tanácsok 1918. március 28-iki ülésén. „Ha ezt nem tudjuk biztosítani, ha nem tudjuk a számunkra nélkülözhetetlen erőket magunkhoz vonzani és a szovjet szolgálatába állítani, akkor eddig folytatott forradalmi harcunk a szabotázzsal szemben teljesen hiábavaló és eredménytelen marad”.

Egyik legfontosabb forradalmi előkészítő munka, hogy a szakerőket forradalmasítsuk, a proletár törekvések és eszmék szolgálatába állítsuk. De ha ez nem sikerül, akkor a forradalom ideje alatt meg kell becsülni, föl kell használni őket, megfelelő munkakört kell biztosítani számukra. A politikai ellenőrzés szükséges, azonban a politikai ellenőrzés ne legyen politikai üldözés, és ne legyen irtóháború…

*

A rettentő áldozatokkal megfizetett magyar forradalom tanulságait egyelőre nem nagyon hasznosíthatjuk. De ha gyakorlatilag nem is hasznosíthatók, a jövőre nézve tisztázni kell az eszméket és lehetőségeket. A lelkek forradalmasítását egyelőre Horthyék jobban elvégzik, mint bármely széleskörű agitáció.

A szervezés gyakorlati előkészítő munkáját azonban a Horthy-terror otthon egyelőre lehetetlenné teszi. A szervező erők pedig csak a gyakorlati munkával és tapasztalatok alapján fejlődhetnek ki. S éppen ezért, ha a zöld teória lovagjai százszor is kigúnyolnak, ha ezerszer is árulónak minősítenek, akkor is egy mélyreható, rendkívüli nagy jelentőséggel bíró forradalom-előkészítő munkának tekintem azt a tevékenységet, amelyet a proletárok ezrei a szociálpatriótáknak csúfolt német-ausztriai és németországi szociáldemokrata pártban kifejtenek. A hatalmas és nagyarányú párt-, szakszervezeti és szövetkezeti mozgalomban a munkásság ezrei gyakorlati úton sajátítják el a szervezés mesterségét. A különböző parlamenti, községi, kerületi (Nationalrat, Gemeinderat, Bezirksrat, Armenrat, Schulrat, Landtagsrat stb.) tanácsokban, az üzemi tanácsokban, a hatalmas munkásbiztosító intézmények önkormányzati szerveiben, munkáskamarákban a proletárság tízezrei tanulják meg a politikai, társadalmi és gazdasági szervezés, az üzemvezetés ezerféle sajátosságait.

Ez a munka forradalmi, szocialista munka, előkészítés a szocializmusra, biztosítása annak, hogy a politikailag megbízható proletárság rétegei annak idején mint szervező erők és mint szakerők is elfoglalhassák az új rend forradalomvédő pozícióit. Szervezni a tömegeket, szervezni az intézményeket: a lelkek és fejek forradalmasítása mellett ezt is meg kell tanulnunk, ha azt akarjuk, hogy a forradalom győzelmét biztosíthassuk…

 

[1] Világosság, Wien 1920. november 17. (I. évf., 30. sz.), 339–341. o. – A szerk.

[2] A lapban nyomdahiba: pártnak. – A szerk.