Carl Mennicke: A szocializmus mint mozgalom és feladat^[1],[2]

 

Ez a brosúra egy jóakaratú és tökéletesen mit sem sejtő, az úgynevezett vallásos szocialisták köréből szalajtott kispolgár munkája. Elolvasásáról tehát sürgősen lebeszélendő mindenki, aki azt remélné netán, ebből a műből bármit is megtud a szocializmusról. Hogy a szerzőnek miféle fogalmai vannak a szocializmusról, megmutatja, hogy az SPD heidelbergi programját „merőben a marxista sémát követő” programnak gondolja (58.). Már a „marxista séma” kifejezés is jelzi, hogy a szerző, noha időnként kokettál a dialektikával, és ezenközben időnként bókol Lenin elvtársnak (27.), sőt jogosnak tartja még „a proletárdiktatúra elvéhez való ragaszkodást” is (62.), tudományát a polgári Marx-kritikából merítette, és a leghalványabb fogalma sincs sem a forradalmi munkásmozgalom elméletéről, sem annak gyakorlatáról.

Némi érdekességgel az írás csak azok számára bírhat, akik szeretnék nyomon követni a német értelmiség s kivált a tanuló ifjúság körében dívó ideológiai áramlatokat. A „vallásos szocializmus” Németországban nem újdonság. Hogy Ketteler püspökről, a katolikus szakszervezeti mozgalomról mint túlságosan ismert dolgokról ne is beszéljünk, a  háború előtti időszakban ott volt Wilhelm Hoff, aki a maga skolasztikus fogalmi realizmusával meglepő fogékonyságról tanúskodott bizonyos marxista problémák iránt – és mindig is védelmébe vette a marxista gazdaságtan jogait a polgárival szemben. A mai „vallásos szocializmus” nem igazodik semmilyen meghatározott valláshoz. Egyfajta – „kritikai” – szalonvallás. Vagyis a szerző belátja, hogy vallásos kategóriákkal nincs mit kezdeni a jelen gazdasági és politikai harcaiban (pl. 37.). A vallásosság egyfelől a kapitalista rendszer elembertelenítő hatásai ellen való lázadásból születik, másrészt a szociáldemokrácia háborús és háború után politikája keltette csalódásból, amely szociáldemokráciának az elméletét és gyakorlatát a szerző minden Leninről, diktatúráról, Oroszországról stb. leírt frázis ellenére is azonosítja a munkásmozgalom elméletével és gyakorlatával. Eközben észre sem veszi, hogy elméletileg jobbra áll Hilferdingtől, amikor, mondjuk, a „tőke és munka feszültségének szociálpolitikai enyhítéséről” beszél (41.), és úgy véli, „hogy nagy valószínűséggel föl kell tételeznünk, a kapitalista gazdaság tisztán gazdaságilag nem omlik össze” (uo.). Elviselhetetlenné ez a feszültség, mondja a szerző a továbbiakban, csak akkor válik, „ha vallási szempontból (vallásos szellemben) értékeljük” (uo.). Hogy ebből a problémamegfogalmazásból semmi értelmes nem sülhet ki, az világos: csak valami olyasfajta szocializálás, amely megőrzi a kecskét is meg a káposztát is, valamiféle eszményített szövetkezeti mozgalom stb. – valamiféle szocializmus osztályharc nélkül. Olyan polgári értelmiségiek ideológiája az egész, akik ezzel a kapitalizmus fölött gyakorolt „vallásos kritikával” nyugtatják meg a lelkiismeretüket, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is el kellene köteleződniük a kapitalizmus ellen folytatott harc mellett.

 

[1] Carl Meinnecke: Der Sozialismus als Bewegung und Aufgabe, Quäker-Verlag, Berlin-Biesdorf 1926.

[2] Jugend-Internationale, Wien 1926. szeptember (VIII. évf., 1. sz.), 48. o. – A szerk.