Carl Schmitt: Politikai romantika[1],[2]
Hogy az okkazionalizmusból vezette le a romantikát, nagyon ismertté, mit több, majdhogynem híressé tette ezt a könyvet. Azoknak a komoly kutatóknak a körében, akik nem óhajtanak a mai romantikus divattal tartani, S[chmitt] romantikáról nyújtott magyarázata és romantikakritikája nagy visszhangra talált. Amikor Adam Müllert a tudományos módszer alapjainak megteremtőjeként próbálják ránk tukmálni, valóban érdem, ha valaki józanul, történeti szemlélettel föltárja Müller (és a nála jelentősebb F[riedrich] Schlegel, Gentz stb.) gondolkodásának inkoherens voltát, enyhén szólva is problematikus jellemüket, politikai tevékenységük jelentéktelenségét. És ebben nem merül ki S. könyvének érdeme. A romantikus mozgalom jellemzésére S. egész sereg találó észrevétellel áll elő. Csak az esztétika túlhajtott szerepét emelem itt ki. S. nagyon helyesen mutatja meg nemcsak azt, hogy az esztétikai elvnek ez a túlburjánzása hogyan szüntet meg mindenfajta egyértelmű, ellenőrizhető és ezért tudományosan számba jöhető gondolkodást, hogyan tesz lehetetlenné minden állásfoglalást, hanem találóan mutat rá arra is, hogy ez a beállítottság milyen pusztító hatással van magára az esztétikaira is (20. skk.). Tudnánk sorolni még az ilyesfajta helyes megfigyeléseket és megjegyzéseket, de minthogy ez a kutatási terület túlságosan is távol esik a folyóirat érdeklődései körétől, beérjük ezzel a rövid utalással.
Bennünket elsősorban az a módszer érdekel, melyet S. használ, és amely megállapításainak jelentőségét és horderejét biztosítja és korlátozza. Ebben a tekintetben mármost azt kell megállapítanunk, hogy S. általában nem lép túl a modern „szellemtörténet” módszerén, ahogy azt, mondjuk, Dilthey és Tröltsch kezelték. Igaz, kiemeli, és joggal, a romantika polgári karakterét (16.), és ezzel becsapja az ajtót az olyan alaptalan – romantikus – általánosítások előtt, melyekben minden romantikusnak tűnik, és ezért semmi sem határozható meg egyértelműen romantikusként. A romantika társadalmi alapjainak elemzése azonban megragad ennél a megállapításnál. Bírálja ugyan – és nagyrész joggal – Seillière (5. sk.) és Taine (17. sk.) nézeteit, fölismeri meghatározásaik ellentmondásosságát, de pozitív értelemben nem jut lényegesen messzebb, mint az általa bírált szerzők. Mert ugyan teljességgel igaza van abban a megállapításban, hogy a romantikus karakter nem a tárgyban, hanem a romantikus szubjektumnak a tárgyhoz való viszonyában keresendő (122.); helyesen konstatálja, hogy a romantika lényegéhez tartozik az ok helyébe lépő alkalom, a causa helyébe lépő occasio (120. skk.), és hogy ezáltal valamifajta teljesen formális szubjektivisztikus fölfogás keletkezik, aminél fogva „a romantikus világ- és életérzés képes a legkülönbözőbb politikai állapotokhoz és ellentétes filozófiai elméletekhez kötődni” (160.), és ezért a romantikára is különösképp jellemző a lehetőségnek a valóságnál magasabb kategóriáként való megragadása (98. skk.). Mindezt a könyv nagyrészt jól ábrázolja, és emeli helyesen ki, mennyire hiányzik a romantika számos olyan restaurációs politikus lényéből, aki erősen hatott a német romantikára (Burke, Bonald). Magyarázatot azonban sehol sem kapunk. Mert a tisztán filozófiai utalások, Malebranche jelentőségének hangsúlyozása stb. aligha nyújt magyarázatot. Épp a romantikusok szubjektivisztikusan nagy fogékonysága miatt az őket a különböző korszakokban befolyásoló filozófusok száma igen magas (a lista Platóntól Böhmén, Spinozán, Shaftesburyn stb. át Fichtéig és Schellingig terjed). Hogy a romantikusok szellemi szerkezete szempontjából miért épp az okkazionalizmus volt döntő, ebben a kérdésben S.-nek egészen másfajta érveket kellene fölvonultatnia. Itt azonban ez az egyébként okos és érdekes könyv teljességgel kudarcot vall. S. még csak meg sem kísérli, hogy reális, történeti magyarázatot találjon, még csak a helyes kérdésföltevésig sem jut el. Ez a korlát abból adódik, hogy társadalmi-történeti elemzésében megreked annál a sápadt és üres általánosságnál, hogy „polgári” (hiszen „polgári” például Hegel is), anélkül hogy közelebbről megvizsgálná a történelmi helyzet sajátosságát, a korabeli Németország polgárságának belső rétegzettségét, anélkül hogy föltenné a kérdést, milyen réteget képviseltek a romantikusok, milyen társadalmi lét az, amelynek gondolkodásuk szerkezete megfelel. Ezáltal S. képtelenné válik arra, hogy valóban megoldja a maga megfogalmazta problémát, és így könyve nem szolgál többel, mint ösztönzéssel ennek a területnek a jövendő kutatói számára, egy sor helyes és okos észrevétellel és részelemzéssel, melyek igazi értéke csak akkor bizonyosodhatik be, ha majd valóban helyesen fogalmazzák és válaszolják meg a problémát.
[1] Carl Schmitt: Politische Romantik, II. Aufl., Duncker & Humblot, München u. Leipzig 1925, 234.
[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, hrsg. v. Dr. Carl Grünberg, Jg. XIII., Verlag von C. L. Hirschberg, Leipzig 1928, 307–308. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 128–129. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.