Dosztojevszkij novellái^[1],[2]

 

A kötet három novellája jó választás volt. Képet kapunk belőle Dosztojevszkij művészetének lényegéről. Mindháromban megtalálhatjuk a sajátosan dosztojevszkiji formát: egyfajta önvallomást, fantasztikus álomalakba öltöztetve az Egy nevetséges ember álmában, és szintén mint álmot, a karácsony estéjén megfagyó proletárgyerek álmát a Karácsonyeste Krisztusnálban. Társadalmi szempontból a kötet harmadik, jóval terjedelmesebb darabja, a Cudar história a legértékesebb. Epésen keserű és mégis humoros gúnyrajz a „liberális generálisról”, erről a Dosztojevszkij Oroszországában és másutt és ma is ezerszámra föllelhető társadalmi figuráról. Az úr, az elnyomó osztály tagja, aki konjunkturális megfontolásokból, és hogy önmaga előtt is „nemesnek” látsszék, beosztottai előtt „liberális” pózban tetszeleg, hogy aztán az első adandó alkalommal kimutassa igazi énjének lényegét. Mindez a szesztől mámoros tábornoki koponyában játszódik le monológok és önreflexiók formájában egy fura orosz esküvő keretei között. – Lunacsarszkij és Wittfogel elvtársak tanulmányai kiegészítik egymást. Míg Lunacsarszkij inkább művészi-esztétikai szempontból méltatja Dosztojevszkijt, Wittfogel egy rövid vázlatban az író társadalmi jelentőségét próbálja meg elemezni. Dosztojevszkij kétségkívül egyike a világirodalom legnagyobbjainak. Lunacsarszkij joggal emeli ki Dosztojevszkij vágyát a belső igazságra, érzékét az ember legtitkosabb mélységei iránt, határtalan démonizmusát, különös tobzódását a szenvedésben, a megaláztatásokban. A kérdés lényege, hogy oly sok nagy oroszhoz hasonlóan miért volt Dosztojevszkij a szenvedés igehirdetője. Miért nem lát más kiutat a – kapitalista-feudális – társadalom igazságtalanságaiból, mint valamiféle megreformált keresztényeket, az elnyomottak és szenvedők „új egyházát”? És miért vált végül gondolkodása társadalmilag reakcióssá, holott kezdetben rokonszenvezett az elnyomottak cárellenes mozgalmával, ami száműzetést, szenvedést és szegénységet hozott neki?

Dosztojevszkij amellett, hogy tisztán látott némely igazságtalanságokat, és izzó szeretetet érzett a szenvedők és meggyötörtek iránt, végső soron individualista maradt. Nem tudott kilépni a magányos Én szűk köréből. Ezt a kört azután elmélyítette, ízekre szedte, felderítette, ahogyan senki más – de nem tudott elszakadni az egyes embertől, és nem kutatta létének és tudatának társadalmi gyökereit. Jelzi ugyan alakjainak társadalmiosztály-hovatartozását, de legfeljebb mint adalékot és kiindulópontot, nem pedig mint motivációt és alapzatot. De éppen ezért a szenvedés és megaláztatás szükségszerűségét hirdető gondolatai ellenére sem lehet elintézni Dosztojevszkijt azzal, hogy „reakciós”. Az adott társadalmi lét ellenére alakjai nem annak, hanem egy megálmodott, idekívánt, jövendő társadalomnak, egy „igazságos társadalomnak” a szellemében gondolkodnak és éreznek. Lelki életükben gyakran amit csak lehet, mindent levetnek magukról, ami társadalmi, hogy annál alaposabban és mélyebben belemerülhessenek egyéni problémáik végigélésébe. Természetszerűen ezek a problémák is a – kapitalista – társadalomban gyökereznek, de olyannyira „elvont-emberi” formában fogalmazódnak meg, hogy mély tartalmukkal az „örök” problémák szomszédságába kerülnek.

Wittfogel megpróbálja felvázolni Dosztojevszkij költészetének társadalmi alapzatát. Akárcsak Lunacsarszkij, ő is pszichológiailag igyekszik kimutatni, hogy keresztény hite ellenére, vagy épp emiatt, Dosztojevszkij a bolsevikokban ismerné fel az „igazán törvényes keresztényt”. Ne firtassuk, végül is nem ez a lényeges. Nem szükséges, hogy a Dosztojevszkijt olvasó proletárok feltétlenül a munkások ügyének „igaz prófétáját”, a forradalom előfutárát lássák benne. Nem volt az. De feltétlenül meg kell tanulniuk megérteni benne a belső igazságért küszködő titánt, aki individuálisan különvonulva és gyakran mit sem törődve a társadalmi gyökerekkel, de mindig legbensőbb énjét adja, éspedig olyan őszintén és odaadóan, mint rajta kívül talán senki. Aki ezért a befelé élő ember „előfutáraként”, annak az embernek az előfutáraként, aki persze már gazdaságilag és társadalmilag fölszabadult ember volna, ennek az eljövendő embernek a lelkét próbálta ábrázolni. Dosztojevszkij individuális problémái olyan emberi problémák, amelyeket – lévén, hogy az osztálytársadalom lelki maradványai – csak a jövő társadalmában lehet majd olyan mélységben és olyan tisztán döntésre vinni, ahogyan ő szerette volna.

 

[1] A. Lunacsarszkij elő- és K. A. Wittfogel utószavával, Viva 1923.

[2] Dostojewski: Novellen, Die Rote Fahne, Berlin 1923. március 4., Feuilleton der „Roten Fahne”. A cikket, a berlini Die Rote Fahnéban megjelent tárcái esetében szokatlanul, Lukács csak egy (Georg)-gal jegyezte. – Kötetben: György Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–1923, textes réunis et préséntés par Michael Löwy, Presses Universitaires de France, Paris 1978, 107. skk. o.  – Révai Gábor fordítása. – A szerk.