Edgar Zilsel: A zsenifogalom születése. Adalék az antikvitás és a korakapitalizmus eszmetörténetéhez^[1],[2]

 

Ennek a nagy tudással és szorgalommal megírt könyvnek két, igencsak eltérően  értékelendő rétege van. A szerző először is nagy anyagot hord össze, és azt nagy ügyességgel igen tanulságosan csoportosítja és rendezi el. Történetileg tehát meglehetősen sok és értékes, amit nyújt. De ennél többet akar, történeti stúdiumainak kvintesszenciájaként szeretné megfogalmazni kutatási területének törvényeit is. Mármost ezek a törvények – módszerének tökéletlensége következtében – rendkívül problematikusak. Mindenekelőtt nagyon formálisak, és  ezért nem hatolnak a jelenségek konkrét-tartalmi valójának annyira a mélyére, mint kellene, ha a társadalmi élet törvényeiről van szó. Ám emellett – és ez legnagyobb módszertani fogyatékosságuk – csupán a tények empirikus megfigyeléséből adódó általánosítások, azaz logikai szerkezetüket tekintve nem is törvények. Hiszen pusztán bizonyos, ténykomplexumok közt mutatkozó szerkezeti összefüggésekre mutatnak rá, anélkül hogy föltárnák azokat a mozgatóerőket, amelyek ezeket a változásokat szükségszerűen előidézik.

Z[ilsel] munkájának ez a fogyatékossága a történelmi materializmushoz fűződő viszonyának meghasonlottságából fakad. Nagyon helyesen ismeri föl a zsenifogalom keletkezését és fejlődését meghatározó vagy legalábbis befolyásoló társadalmi komponensek egész sorát. Könyve végének összefoglaló megjegyzéseiben például a következőket fejtegeti: „Ha az emberek a városokban a pénzgazdaság körülményei között, sűrűn összezsúfolódva élnek, ha kialakítottak valamilyen magasabb társadalmi réteget, és ha nem térítik el őket vallási érdekek, először is a hírnév és halhatatlanság erősen fölfokozott eszményei fognak kialakulni a körükben, és kialakul a hírnév hivatásos adományozóinak a rétege. A hírnév adományozóinak a sajátja lesz egyfajta erős és exkluzív, a tudásukra és stílusukra hivatkozó  rendi büszkeség. Ha emellett fönnáll  a letűnt kultúrákhoz való szellemi kapcsolódás földrajzi, biológiai és társadalmi lehetősége, a dicsőség adományozóinak figyelmét és tudását elsősorban a múltnak ezek a kultúrái fogják lekötni. Az újdonság eszményei mindenesetre nem az ő soraikban születnek meg majd. Ha ilyenek mégis fölbukkannak, más rétegekből, éspedig a dolgozó rétegekből származnak. Ezek a kétkezi munkát végző rétegek azonban csekély társadalmi tekintélynek örvendenek. Ám ha léteznek a kétkezi munkásoknak olyan rendjei, melyekben a mesterség gyakorlásához nagyobb mértékű tudás szükségeltetik, amilyen a tengerészek, mérnökök, művészek és csodadoktorok rendje, körükben megterem majd a társadalmi fölemelkedés igénye, és ez annál erősebb gátakba fog ütközni, minél több rabszolga akad a többi kézműves között. A fölkapaszkodó kézművesek, különösen a művészek az őket a tudományhoz fűző kötelékekre hivatkoznak majd, és erős vonzást gyakorolnak majd rájuk a tudásukra büszke dicsőségadományozók. Ha ez a vonzerő olyan erős, hogy a dolgozókat irodalmi dicsőségadományozókká változtatja át, annak újdonság- és önállóságeszményeik látják a kárát. És megfordítva, ha a társadalom és a gazdaság racionalizációja előrehalad, a dicsőség adományozóit a háttérbe szorítják a természet fölött gyakorolt uralom, az újdonság és a tervszerű együttműködés irodalmi élharcosai. Ha azonban a kétkezi munka alagsorát rabszolgák alkotják a városokban, a technikai és szervezeti eszmények nem szivárognak föl a fölsőbb rétegekig és az irodalomig. És mindaddig, amíg a társadalom mélyreható átalakulásai nem hoztak magukkal ilyen új tárgyi eszményeket, a már létező személyi kultusz a pártos alakzatokról átháramlik a formálisakra, és fokozatosan olyan elképzelések alakulnak ki, amelyek nagyon különböző hírességek összetartozó voltát hirdetik. Az idő múlásával a reflexiónak is mindinkább a személy válik a tárgyává a teljesítmény helyett. Ha a kor viszonyai az irodalmárok számára kedvezőtlenül alakulnak, soraikban lábra kapnak az épp a nagy emberekre kiszabott tűrésről szőtt metafizikai elképzelések. Amíg azonban az irodalmárok mint a dicsőség adományozói mecénásoktól függenek gazdaságilag, nem pedig egy kenyérkeresettel rendelkező  széles publikumtól, az ítéletében éretlen sokaság által való félreismertség képzetei nem játszanak különösebb szerepet a tűrésre ítéltségnek ezekben a mitologémáiban. Az előbb megadott társadalmi és gazdasági feltételek között a szellemileg  fölkészületlen, minden új iránt érzéketlen szakember filiszterszerű gúnyrajza nem része a közvélekedésnek. Helyét a mecénásnak alkalmatlan, bárdolatlan kéjenc karikatúrája foglalja el. A kiválóság és a tömeg közt a közvélemény meghúzta választóvonal annál magasabbra tolódik, vagyis a kiválóságok számát annál csekélyebbnek vélik, technikailag minél több lehetőség nyílik a szellemi teljesítmények közzétételére, minél többen vannak a publikálók, és minél népesebb a publikum. Egy pénzgazdaságban élő világi társadalomban a szellemileg tevékenyek szakmai ideológiája egészében véve annál metafizikaibb formát ölt, minél többen vannak, és minél kevésbé ismerik egymást személyesen is a dicsőségkonkurensek” (324–326.).

Ezek a mondatok, melyeket hogy világos képet adjunk  Z. szándékairól és módszeréről, hosszasabban idéztünk, magukban foglalják a Z. föllelte törvényeket. Némi tűnődés után világossá válhat, miben is rejlik fogyatékosságuk. Z. tisztán ideológiai jelenségekből indul ki. Ennél – nagyon helyesen – továbblép, és megvizsgálja a kialakuló irodalmárideológia osztályszerű alapját. Amikor azonban ezt megleli valamely városi járadékos vagy féljáradékos rétegben, beéri ennyivel, és lemond a további konkrét elemzésről, minden további nélkül átalánosítja az ezen az alapon föllelt közös ismertetőjegyeket, és mint törvényt foglalja egybe őket. Ezáltal törvényei először is absztrakt-formális törvények lesznek, másodszor pedig majdhogynem semmit sem képesek mondani a szóban forgó ideológiák keletkezésének okairól, nem lehetnek a mozgatóerők törvényei. Z. fő hibája az tehát, hogy amikor rögzítette azoknak az irodalmároknak az osztályhelyzetét, akik a zseniideológia hordozóivá váltak, megtorpan, ahelyett hogy megvizsgálná ennek a rétegnek a társadalmi funkcióját a mindenkori társadalomban. Ebből adódik, hogy olyan fogalmakat alkot – amilyen a „dicsőségadományozó” is –, amelyek helyesen világítják meg e rétegek tevékenységének egyik oldalát, de nem merítik ki tevékenységüket, sőt, ha az ideológia termelését egységes  társadalmi folyamatnak tekintjük, csupán a – hogy úgy mondjuk – „ideológiai” oldalát, felépítményét alkotják e réteg összfunkciójának. Z. a kérést tehát nem következetes történeti materializmussal közelíti meg; a helyes kezdet után idealista-ideologikus kanyart tesz.

Holott helyes szemléletre valló nekifutásokban nincs hiány. Nagyon érdekes összeállítást közöl a szerző például a reneszánsz irodalmárok származásáról és foglalkozásáról (112–113.), és rámutat, hogy azok jobbára „kedvtelésből írogató városi nemesek, tekintélyes nagypolgárok és jogvégzett hivatalnokok” voltak. Egy másik helyen, ahol a Vespasiano da Bisticci gyűjteményében szereplő „hírességek” rendi hovatartozását elemzi, kifejezetten hangsúlyozza, hogy azért kerültek egy csoportba államférfiak és irodalmárok, mert a legtöbb humanista politikai titkárként tevékenykedett (168.). De megtorpan ennél a megállapításnál, ahelyett hogy a humanista ideológiát a maga egészében a humanisták társadalmi funkciójából vezetné le, holott a mindenkori zsenifogalom mint ennek a folyamatnak a részmozzanata volna megragadandó és megragadható. A részletekben számtalanszor találkozni egy ilyesfajta szemléletmód csíráival, pl. amikor az eredetiség kérdését Pietro Aretino tárgyalásakor annak plebejusságából vezeti le a könyv, de ahol Z. sajnos ugyancsak megáll a tény absztrakt rögzítésénél (237. skk.); vagy amikor a reneszánsztól a barokkig folyamatosan erősödő pesszimizmust a szerző összefüggésbe hozza Itália gazdasági hanyatlásával, a kereskedelmi forgalom XVI. századi irányváltásával (207. skk.). De mindezek nekifutások maradnak, amelyek nem vitetnek végig, és amelyek ennélfogva módszertanilag is, tartalmilag is kiaknázatlanok maradnak. Nagyon helyesen figyeli meg Z. például, hogy mind az antikvitásban, mind a reneszánszban hiányzik a zseni ellenképe, a filiszter karikatúrája. Az is nagyon helyes, amikor ezt arra vezeti vissza, hogy az a társadalmi réteg, amelyikből a modern irodalom filiszterei rekrutálódnak, az antikvitásban és a reneszánszban ha egyáltalán létezett, közönségként az irodalom számára egyáltalán nem jött számításba (71. skk., 255. skk.). De ez is noha jó, de elszigetelt megfigyelés marad. Mindez aztán azzal a következménnyel jár, hogy Z. fő gondolata, a pártos személyi kultusz formális-pártatlan kultusszá való átváltozása (3.) csak nagyon halványan érvényesül. Mert e mögött a változás mögött, ha valóban jól megfigyeli az ember – amire némi korlátozással nézetem szerint bátran sor kerülhetett volna[3] –, az ezeket az ideológiákat kialakító rétegek funkciójának változása áll. Vagyis  valóságos, konkrét és az összfolyamatot megragadó osztályelemzés nélkül ez a probléma még csak meg sem fogalmazható helyesen, megoldásáról nem is beszélve. Mindamellett Z. terjedelmes könyve csak az I. kötet. Talán a II.-ban, amelyik a modern-polgári fejlődést van hivatva tárgyalni, sikerül a szerzőnek a nagyobb konkrétságig előrehatolnia, és így az itt  tárgyalt fejlődési szakaszokat is jobban megvilágítania. Persze a módszer megváltoztatása nélkül ez aligha fog menni.

Ez a néhány megjegyzés csak a kérdés módszertani oldalát szerette volna megvilágítani. Maga az a történeti fejlődés, melyet a szerző ábrázol, kissé távolabb fekszik ennek a folyóiratnak a problémakörétől. Ezért nem is akarunk részletekbe belemenni. Az olvasó remélhetőleg érzékeli módszertani ellenvetéseinkből, hogy nagyon is komoly munkával van dolgunk. A történeti ábrázolás igen nagy  területet ölel föl, sok értékes anyaggal szolgál, és gazdag jó megfigyelésekben. A részletes bírálat azonban túl messzire vezetne, és túlságosan is sajátlagos irodalom- és filozófiatörténeti kérdésekhez, hogysem itt akár csak bele is vághatnánk.

 

[1] Edgar Zilsel: Entstehung des Geniebegriffs. Ein Beitrag zur Ideengeschichte der Antike und des Frühkapitalismus, Tübingen, Mohr 1926, Octavband, VIII und 346 S.

[2] Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, szerk. Dr. Carl Grünberg, Jg. XIII., Verlag von C. L. Hirschberg, Leipzig 1928, [299]–302. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 117–121. o. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

[3] Tulajdonképpen sor kerülhetne, a német szöveg a közbeszúrásban jelen időt használ (was… der Fall sein könnte), a megjegyzés azonban talán a könyvre (a könyvben elszalasztott lehetőségre) vonatkozik, amely esetben kézenfekvőbb a múlt idő. – A szerk.