„Egységfront” Horthy ellen^[1]

 

A „progresszív” polgárság és a civilizált szoc. demek úgy Magyarországon, mint az emigrációban szakadatlanul hirdetik, hogy együtt kell küzdeni Horthy ellen, hogy addig Magyarországon [senki] nem tehet egy lépést sem előre, amíg Horthyt és gyilkos társait el nem távolították. Hosszú ideig egyedül mi, kommunisták voltunk azok, akik az emigráció ilyen egységesítése ellen tiltakoztunk: akik rámutattunk arra, hogy Horthy elűzetése okvetlenül szükséges ugyan, de ezt más, mint a forradalmi munkásság sohasem fogja megcsinálni. És ha ez a forradalmi megmozdulás – bármilyen kezdetleges és gyenge formában – megtörténik, az emigrációs kiabálók és [az] otthoni[2] „ellenzék” lesznek az elsők, akik rendőr után kiabálnak. És rendőrnek jó lesz, ha más nincs, Horthy, sőt Héjjas és Prónay is.

Ezért nem lehet egységfront Horthy ellen, sem otthon, sem az emigrációban. Mert senki sem hajlandó komolyan küzdeni Horthy ellen; illetőleg senki sem hajlandó ennek a küzdelemnek komoly következtetéseit levonni. Az utolsó napok – különböző alkalmakból – egész virágcsokrát nyújtották az őszinte kijelentéseknek, amelyek megmutatták, hogy még ebben a küzdelemben, amelynek „végcélja” egy nyugati kapitalista értelemben konszolidált Magyarország, mire lehet számítani a „progresszív” demokrata és szociáldemokrata elemeknél.

A szoc. dem. párt szónokai, beszámolván a parlamenti frakció tevékenységéről, panaszkodtak, hogy a liberális ellenzék nem támogatta őket kellő súllyal. Hogy miben támogatta volna őket, hogy mi volt az a valóságos lépés előre (bármilyen szerény legyen is), arról mélyen hallgattak a szoc. dem. szónokok. Hogy pl. a hősiesen küzdő salgótarjáni bányászok harcát semmivel sem támogatták; hogy Peyer úr és a szakszervezet jóvoltából Salgótarjánban a sztrájk után ugyanaz az állapot, mint előtte volt. De mélyen hallgattak persze arról is, hogy éppen a szoc. dem. pártvezetőség volt az, amely a házfeloszlatás idején lepaktált Bethlennel, és evvel lehetővé tette Bethlennek – a házfeloszlatást, a választójog-elkobzást, a választások olyan stílusban való vezetését, ahogy azok lefolytak. Vagyis hogy ez a parlament éppen az ő parlamentjük. Vanczák és Miákits éppen úgy részesek abban, hogy így jött létre, mint akár maga Bethlen.

Még világosabban látszik azonban a külföldhöz való vonatkozásban a minden komoly küzdelemtől való irtózás. A bécsi interparlamentáris konferenciára a szoc. dem. párt nem küldött képviselőket. Nem kell mondanunk, hogy mi, kommunisták vagyunk az utolsók, akik [egy] ilyen összejövetel jelentőségét túlbecsüljük. De ők fontosnak tartják. Ők, ha megjelennek és felszólalnak, azt küzdelemnek tekintik. Íme, nem mentek el. Miért? Vanczák úr az őt jellemző kérges tenyerű őszinteséggel megmondta:

„Mert megtörténhetik az, hogy olyan kérdésekre kellene felelniük, amelyekről a külföld előtt ma jobb nem beszélni.”

Ami nagy kár. Mert Propper úr[3] szerint viszont, ha a kormány előzékenyebb lett volna, megtörtént volna,

„hogy felhasználjuk nemzetközi összeköttetéseinket az ország érdekében. Ez lett volna az első lépés, és mi igen sajnáljuk, hogy rajtunk kívül álló okokból ez nem következett be”.

Horthy ellen tehát az interparlamentáris konferencián nem hangzott el egy rossz szó sem. Magyarország a „külföld előtt” mint demokratikus állam szerepelt. Abba a szép levesbe Károlyiék egy kissé beleköptek, azzal, hogy memorandumot terjesztettek be Horthyék egynémely viselt dolgairól, olyan formában ugyan, amelyről a szerzők egyike, Jászi Oszkár megállapítja, hogy „nem lépte túl a jogos kritika határát és a nemzetközi illendőséget”. De még ez a csakugyan felette ildomos röpirat is sok volt az ottani főradikálisoknak: Ruppert Rezsőnek, aki kijelentette:

„Amikor Magyarországnak külföldön való megjelenéséről van szó, minden testvérharcnak el kell múlnia: kifelé meg kell őriznünk az egységet. Ahhoz képest, hogy Magyarország teljes fegyverzetben jelenhessék meg a külföld előtt, elenyészően csekély jelentőségűek azok a differenciák, amelyek magyar és magyar között vannak.”

Látható tehát, hogy a Horthy-ellenes otthoni küzdelemben viszálykodás van Vanczák és Rupperték között. Ahelyett azonban annál biztosabban áll a külföld felé az egységfront Horthy mellett. Vanczák és Ruppert együttesen falaznak Horthynak, ha arról van szó, hogy Horthyország jónevét megvívják a külföld előtt. Ha Horthy abba a veszedelembe kerül – hogy egy pár amatőr pacifistának rossz véleménye lehetne róla. Mit fognak csinálni azok az urak, ha Horthy egyszer komoly veszedelemben forog? Nem kétséges. Azt, amit Salgótarjánban, azt amit a pesti sztrájknál. Rakovszky belügyi miniszter valóban joggal nevezte[4] egy beszédében rendőrnek Peidl úr őkegyelmességét.

Persze ezzel a lepaktálással szemben szilárdan radikális az emigráció. Jászi persze csak az ő „ildomos” modorában igyekszik Ruppertet meggyőzni, hogy nincs igaza. (Mit gondol Jászi úr: a jugoszláv és román kommunistákat is ilyen ildomosan oktatták ki „tévedéseikre” az ő barátai, a jugoszláv és román demokraták?) De sohase feledjük el: ma könnyű helyzete van. Ma nélküle lezáródott az ellenforradalom egységfrontja és kívülről elméletileg magyarázza Ruppertnek, hogy a Horthyval való szövetség nem lesz tartós. De hiszen azt Ruppert is tudja. Volt ő is már aktív ellenforradalmár – és mégis ellenzékbe került, amikor Horthynak jó dolga volt, és nem szorult rá. Peyer és Garami mesélhetnének[5] egyet-mást meghívásaik és kidobatásaik történetéről. És mégis mindig készen állanak, amint az ellenforradalom bajban van, és vágyódik utánuk. Ma még nincs itt a veszedelem ideje. Tehát még nem teljes az ellenforradalmi egységfront Horthy mellett. Csak Rupperté teljes. De nyugodjanak meg Jásziék feldúlt kedélyei: fognak még ők is ellenforradalmi vezérekkel és admirálisokkal együtt dolgozni, mint ideáljuk, az eszerek. Hogy az ő Kolcsakjukat még mindig Horthynak fogják hívni – kit érdekelhet ez a kis részlet?

 

[1] Munkás, Kassa 1922. szeptember 8. (XIII. évf., 167. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] A lapban hibásan: ottani. – A szerk.

[3] Propper Sándor (1877–1956) kárpitos, szociáldemokrata politikus, szerkesztő, országgyűlési képviselő. 1904-től a Magyarországi Famunkások Szövetsége Központi Vezetőségének tagja, 1907-től a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőjeként, majd titkáraként dolgozott; az Általános Fogyasztási Szövetkezet  igazgatóságának tagja, a Népszava és a Szocializmus munkatársa. Az 1918. októberi forradalom után az MSZDP gazdasági ügyeinek intézője, a Tanácsköztársaság bukása után a Népszava helyettes szerkesztője, a pártvezetőség tagja, 1922-től 1939-ig országgyűlési képviselő. A második világháború után már nem került be az MSZDP vezetőségébe. 1945-től 1947-ig az Országos Központi Hitelszövetkezet elnöke, majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet alelnöke. – A szerk.

[4] A lapban hibásan: nevezte el. – A szerk.

[5] A lapban hibásan: … arról is mesélhetnének. – A szerk.