Ellenforradalmi erők a magyar proletárdiktatúrában[1]
A már eddig lefolyt forradalmi korszak alapvető tapasztalata, hogy a proletariátus diktatúrája az osztályharc kiélesedését hozza magával. Az ellenforradalmi erők, melyeknek átmeneti gyengülése vagy dezorganizáltsága egyik feltétele annak, hogy a munkásosztály megragadhassa a hatalmat, a diktatúra után hosszabb-rövidebb idő lefolytával szükségképpen újra kristályozódnak és erősítést nyernek olyan rétegekből is, melyek, mint a kispolgárság, a parasztság egy része, a deklasszált intelligencia a hatalom megragadása előtt átmenetileg szövetségesei voltak a munkásságnak, vagy legalábbis semlegesen nézték a burzsoázia és a proletariátus harcát a hatalomért. Ez az általános igazság azonban a magyar diktatúra folyamán igen sajátos körülmények között érvényesült.
A magyar diktatúra vértelen kikiáltását két alapvető tény tette lehetővé. Az egyik az, hogy az uralkodó osztályok dezorganizáltsága sehol sem volt olyan fokú, mint éppen Magyarországon. A magyar burzsoázia és nagybirtok hozzákötötte sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia sorsához, és ezzel a német imperializmuséhoz. Gazdasági és politikai uralmának a közös monarchia fennállása volt az alapja. Amikor a világháború vesztes befejezése ezt az alapot kihúzta lábai alól, vezetőképességét egy időre minden téren teljesen elvesztette. Annál is inkább, mert a magyar nagybirtokos és burzsoá osztályok ilyen orientációját széles kispolgári és parasztrétegek, sőt a feldolgozóipar egy része is mindig csak nagy fenntartásokkal követték. (Önálló vámterület, francia orientáció stb.) Amikor azonban az októberi összeomlást követő szakasz az összes vagyonos rétegek politikáját teljes csődbe juttatta, a magyar uralkodó osztályok előtt semmiféle politikai perspektíva nem állt többé. Gazdasági alapjuk teljes megrendülése, az általuk vezetett osztályok leszakadása oly gyengévé tette őket, hogy még a győztes ellenforradalomban sem voltak képesek kezdetben vezető szerepet játszani. Ennek visszahódítása az ellenforradalom győzelme után is még éveket vett igénybe.
A másik sajátságos körülmény a munkásmozgalom differenciálódásának kezdetleges foka. A háború előtti Magyarországon nem alakult ki olyan méretű és tisztaságú baloldal, mint például Németországban. A magyar munkásmozgalom komoly differenciálódása a kommunista párt megalakulásával kezdődik, és a diktatúra egész belső történetét ez a folyamat tölti ki. A szociáldemokrata párt szakadási folyamata a diktatúra alatt még mélyebben járó volt, mint a diktatúra előtt, és a bukást követő időszakban zárult le e folyamat első fontos szakasza. Ezáltal azonban az a sajátságos helyzet adódott, hogy a forradalmi és ellenforradalmi erők felvonulása és szervezkedése, a harc a munkásosztály állásfoglalásáért a munkásosztályon belül nem a diktatúrát megelőző, a forradalmat előkészítő korban jut viszonylagos lezáródáshoz (mint Oroszországban), hanem a diktatúra uralkodó pártján és állami apparátusán belül játszódik le. A szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetőréteg, mely mint mindenütt, Magyarországon is központja az ellenforradalmi erőknek, ezt a munkát a hatalom birtokában folytatta. A március 21-i egyesülés csak a szélsőjobbszárny egy részét (Garami, Buchinger) tolta ki. A kifelé egységes szocialista (majd szocialista-kommunista) párton belül pedig – a diktatúra belső és külső helyzete szerint – hol szélesebb, hol keskenyebb volt az a réteg, mely a párton és a proletárállamon belül elfoglalt helyzetét arra használta fel, hogy megszervezze a „demokratikus erőket” a diktatúra békés (vagy ha kell, fegyveres) likvidálására.
A két döntő osztály ilyen belső helyzete magyarázza meg a közbeeső, szükségképpen ingadozó osztályok magatartását. A Habsburg-monarchia összeomlása, Magyarország területi felosztása nemcsak a burzsoáziát fosztotta meg hatalmának gazdasági alapjától, hanem szédítő tempóban deklasszálta a kispolgárságot, különösen az intelligenciát, melynek létalapja a 20 milliós Magyarország és ebben a nemzetiségek elnyomása volt. Ez a folyamat, összefüggésben a két döntő osztály fent vázolt helyzetével, a proletariátus felé való orientálódásra készteti ennek a rétegnek tekintélyes részét. A diktatúra békés kikiáltása, a szociáldemokrata vezetőréteg szerepe a pártban és az állami apparátusban pedig azt idézi elő, hogy a közbeeső osztályok tömegesen rohanják meg úgy a szakszervezeteket, mint az állami apparátust, és ezzel a megrohanással szemben az uralkodó párt forradalmi elemei, bár látják a veszélyt, nem tudnak elég hatályosan védekezni. (L. Rónai Zoltán álláspontját, hogy semmiféle tisztviselőréteget sem szabad leépíteni, mielőtt teljes elhelyezkedése előzetesen biztosítva nem volna.) Ily módon az apparátus, melyben a szervezett proletárellenőrzés hiányzik, nem nyíltan szabotál, mint Oroszországban, hanem a diktatúra helyzete szerint hol engedelmeskedik, hol titkos szabotázst folytat, amiben a vezető állások nagy részét elfoglaló szociáldemokraták nyíltan vagy titokban támogatják. (Peyer összejátszása Chorinnal a bányák szocializálásánál; földbirtokosok mint termelési biztosok a szocializált nagybirtokokon; szolgabírák mint direktóriumi tagok és munkástanácsi küldöttek a kongresszuson stb.)
Ezt a helyzetet a diktatúra elején még megerősíti a külpolitikai helyzet. A Károlyi–Wilson-féle remények összeomlása után a kispolgárság szemében az Oroszországgal való szövetség látszik az egyetlen lehetőségnek a „területi integritás” megmentésére. Bármilyen határozottan vetik is el a kommunisták a területi integritás gondolatát, az a tény, hogy harcolnak és győznek a cseh és román imperialisták ellen, valamint az orosz segítség reménye egy ideig ébren tartja a kispolgárság alsó rétegeinek illúzióit. (A burzsoázia és az intelligencia legfelső rétege pár nap múlva többé-kevésbe tisztán látja a helyzetet.) Ezzel pedig a hadseregben jön létre ugyanaz az állapot, mint az állami apparátusban, fokozva és alátámasztva a szociáldemokrata vezetőség rendszeres harcai által a kommunista parancsnokok és politikai megbízottak ellen.
Mindennek pedig az a következménye, hogy nem lehetett végrehajtani a diktatúra legfontosabb feladatát: szétszakítani a kapcsolatot a burzsoázia és az általa vezetett osztályok között, dezorganizálni azok gazdasági, szervezeti és ideológiai összefüggéseit, szétszórni és megsemmisíteni a szükségképpen ellenforradalmi elemeket, szilárd vezetés alá vonni a megnyerhető ingadozó rétegeket. Ez a faluban még fokozottabb mértékben nyilvánult meg. Nem szükséges itt megismételni a diktatúra sokszor megbírált alapvető hibáját: az elmaradt földosztást. Az ellenforradalmi erők felvonulása szempontjából talán még ennél is lényegesebb, hogy a falut a legtöbb helyütt alig mozgatta meg a forradalom. A 18-as megmozdulás leveretése után a parasztság közvetlenül a diktatúra kikiáltása előtt kezdett újra akcióba lépni (Somogy megye, Aszód stb.). Ezt a forradalminak meginduló mozgalmat a diktatúra kikiáltása, ahelyett hogy fokozta volna, megállította. Az agrárpolitika békés, sőt bürokratikus keresztülvitele pedig szinte érintetlenül hagyta a falu társadalmi szerkezetét. A parasztság továbbra is a régi vezetés (zsírosparaszt, pap, jegyző stb.) alatt maradt. Ha ezeknek a befolyása a diktatúra elején viszonylag csekélyebb is, később, a földosztás elmaradása okozta csalódás következtében, folyton nőtt; persze csak helyi méretekben és vidékenként különböző mértékben.
Ezzel – nagy vonásokban – megkaptuk az ellenforradalmi erők képét. A burzsoázia és a nagybirtok tehetetlenek. Az aradi, szegedi, bécsi ellenkormányok csakugyan csak cirkuszkormányok voltak. A parasztság körében legfeljebb felkelésekig fokozódik az ellenforradalmi hangulat. A kispolgárság csak szabotázsra és szintén kisebb méretű összeesküvésekre képes. Szervezett, komoly hatalommal rendelkező ellenforradalmi erő csak kettő van: a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia és az antant zsoldjában álló környező államok. Ez utóbbiak is csak akkor tudnak eredményeket elérni, amikor az előbbiek vagy még nem engedték meg a hadsereg forradalmi átszervezését (május 1. előtti szakasz), vagy már sikerült nekik a dezorganizációt belevinni a proletárhadseregbe (júliusi szakasz). Az ellenforradalmi mozgalmak igazi vezére tehát mindig a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia volt.
A diktatúra kikiáltását közvetlenül követő időszak ezeknek az erőviszonyoknak megfelelően még nem hozott komoly ellenforradalmi megmozdulást. A Budapesten előkészített Stenzel–Nikolényi-féle összeesküvést igen hamar felfedi és elfojtja Korvin Ottó elvtárs. A szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia az első időben még márciusi népszerűtlenségének hatása alatt áll, és csak igen óvatosan tapogatódzva nyomul előre. Kezdi egyes – de facto kommunista vezetés alatt álló – népbiztosságok „kritikájával” (szocializálás, közoktatás), a polgári sajtó fennmaradásának támogatásával, a diktatúra „enyhe kezelésének” követelésével, „mivel a burzsoázia már úgyis megsemmisült”, tetőpontját éri el Kunfi Zsigmond cikkével Az Emberben, mely az „Igazság” nevében követeli, hogy a száz holdnak értékben megfelelő városi ingatlan is mentes legyen a szocializálástól.
A Károlyi-időből átvett és még át nem szervezett hadsereg pánikszerű visszavonulása a cseh és román támadással szemben május 1–2-án kritikus helyzetet teremtett a diktatúra számára. A polgári osztályok ugyan még akkor sem mertek megmozdulni (mert a bécsi ellenforradalmárok betörését a követségre nem lehet komoly akciónak minősíteni; az azt követő betörési kísérlet Nyugat-Magyarországba pedig egyenesen operettszerű volt). A támadó fél kizárólag a szociáldemokrata vezető réteg. Kunfi vezetése alatt azt követeli a kormányzótanácsban, hogy „a hatalom adassék vissza a munkásság kezébe”, szóval alakuljon szakszervezeti kormány az antanttal való tárgyalás és a diktatúra békés likvidálása céljából. A kommunistáknak (beleértve most már a velük együtt menő régi szociáldemokrata baloldalt) sikerült ezt a támadást visszaverni, és ezzel ez az ellenforradalmi kísérlet kudarcot vallott. A lokális parasztfelkeléseket könnyűszerrel le lehetett verni.
A Vörös Hadsereg előrenyomulása taktikaváltoztatásra kényszeríti az ellenforradalom vezető rétegét. A pártkongresszus a párton belül elvi küzdelem formáját adja forradalom és ellenforradalom harcának. Mert a párt elnevezése körül kitört vita lényegében ekörül forgott: szakítást jelent-e a szociáldemokrata párt múltjával a diktatúra? Ennek a kérdésnek tagadása pedig – aminek érdekében az összes szociáldemokrata felszólalók felvonultak – egyenesen a diktatúra likvidálásának az elmélete volt.
A kongresszus úgy ezen a ponton, mint a pártvezetőség megválasztásában, csak félmegoldást hozott. A szakszervezeti bürokrácia előrenyomulására meg volt teremtve az ideológiai és szervezeti talaj.
A tanácskongresszuson már erősen érezhető volt e pozíció megszilárdulásának a hatása: a vidéki küldöttek, úgy [a] gazdag parasztok, szolgabírák stb., mint a bürokrácia vidéki exponensei részéről jött sokszor nyílt ellenforradalmiságig fokozott „kritika” formájában. A Clemenceau-jegyzék, a háború vagy béke kérdésének felvetődése pedig új, szélesebb platformot adott a diktatúra alatti ellenforradalom vezető teoretikusának, Kunfi Zsigmondnak: harcot az úgynevezett forradalmi messianizmus ellen, harcot az ellen, hogy a magyar munkásság áldozatokat hozzon a diktatúra fenntartása, a nemzetközi forradalom továbbvitele érdekében. Egyszóval: defetizmust a proletárforradalommal szemben.
A júniusban csúcspontjukat elérő ellenforradalmi mozgalmak ennek jegyében játszódnak le. Úgy a vasutassztrájk és a vele párhuzamosan fellobbanó dunántúli ellenforradalom, mint a június 24-i monitortámadás, a ludovikások felkelése és az ezzel kapcsolatos vidéki megmozdulások (Kalocsa). Különösen feltűnő az utóbbi esetben, ahol az összeesküvés szálai Haubrich közvetlen környezetéhez vezetnek, ahol világos volt, hogy ki sem tört volna a felkelés, ha nem számít a szociáldemokrácia aktív segítségére. És össze is omlott, mihelyt Haubrich, Böhm és társai a budapesti munkásság megmozdulásának hatása alatt legalább kifelé nyíltan kényszerültek állás foglalni az ellenforradalommal szemben. De a munkásság győzelme nem tévesztette már meg a ellenforradalmat. Romanelli fellépése június 24. után (valamint előbb az angol Freeman kapitány fellépése Dormándy alezredes elfogatása alkalmával) világosan mutatta, hogy a bel- és külföldi ellenforradalmárok már megtalálták a szálakat, melyek az ellenforradalmi erők központjához vezetnek. Persze, ezt az összeköttetést – egyelőre – csak a proletariátus védekezésének gyengítésére használhatták ki.
A diktatúra utolsó hónapját, külső nyugalom leple alatt, a forradalmi és ellenforradalmi erők átcsoportosulása tölti ki. Három hónap küzdelmében a szervezetileg feloszlott régi kommunista párt és a szociáldemokrata párt igazán forradalmi elemei egymásra kezdenek találni: az egységes szocialista-kommunista párton belül frakció alakul, mely előkészíti az első lépéseket, hogy a hatalmat a forradalmi réteg kezébe tegye le. Ezzel párhuzamosan felvonul és átszerveződik az ellenforradalom is. A kispolgárság csalódva az „orosz orientációban” újra „nyugat” felé keres kapcsolatot, és természetes vezetőre talál Kunfiék pacifista, „proletár messianizmus”-ellenes ideológiájában. A Kunfi-csoport ez irányú propagandája azonban nem éri be ezzel. A munkások felé, akiknek életszínvonala a diktatúra legrosszabb idejében is sokkal magasabb nemcsak az orosz munkásokénál, de még a bécsiekénél is, úgy agitálnak, hogy a demokrácia, a diktatúra békés likvidálása nemcsak a háború végét jelenti, hanem zsírt, ruhát stb. is, hogy Bécsben készen állnak az élelmiszervonatok a diktatúra megszűnte esetére stb. Ezt a dezorganizációs propagandát természetesen beleviszik a hadseregbe is, Böhm mint bécsi követ pedig szervezett központot teremt az antanttal való tárgyalásnak a diktatúra likvidálása érdekében (Weltner, Peyer stb.).
A románoktól szenvedett vereség, mely katonailag talán nem is volt sokkal súlyosabb, mint az áprilisi vereség, ilyen belső viszonyok mellett nem válthatott ki újabb május 2-át. A budapesti munkásság, a Kunfi–Böhm–Weltner-féle akció hatása alatt nyugodtan, sőt jobb jövő reményében hagyta elbukni a diktatúrát. Megszületett a Peidl-kormány: Kunfi május 2-i koncepciójának beteljesülése. A proletárdiktatúrát, melyet sem a belföldi, sem a külföldi burzsoá és kispolgári ellenforradalom nem lett volna képes – az 1919-es hatalmi viszonyok mellett – megdönteni, megbuktatta a szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrácia, a magyar ellenforradalom legaktívabb, legszervezettebb, legbefolyásosabb vezető rétege.
[1] Új Március,Wien 1928. március (IV. évf., 3. sz.), 154–158. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 101–107. o. – A cikk kézirata (a Moszkvában őrzött Chvostismus und Dialektik mellett az egyetlen a húszas évekből) abban az 1928-ban, Kun Béla letartóztatásakor lefoglalt szerkesztőségi anyagban maradt fenn, melyet ma a Magistrat der Stadt Wien archívuma őriz. – A szerk.