Februártól márciusig^[1]

 

Egy hónappal a diktatúra előtt. A kommunista párt egész vezérkarát, köztük Kun Béla elvtársat elfogták, és félholtra verték a toloncházban. A párthelyiséget detektívek szállták meg. A szabadon maradtak nagy részét körözte a rendőrség, az ismertebbek, főleg Szamuely Tibor elvtárs, bujkálni kényszerültek. A szocdemek által megfélemlített nyomda megtagadta a Vörös Újság további kinyomtatását. Az Internacionale[2] kész szedését szétdobták. És amikor a Népszava körüli lövöldözésben elesett rendőröket temették, a szocdem párt fölvonultatta Budapest úgyszólván egész munkásságát tüntetni a kommunisták ellen. A polgári szocdem sajtó ragyogott a boldogságtól: a kommunista párt eltűnt a föld színéről. Legfőbb ideje volt. Mert úgy az üzemekben, mint a szakszervezetekben egyre nagyobb erővel nyomult előre az alig néhány hónapja megalapított párt. És a párt befolyása gyors tempóban terjedt a munkásosztályon kívülre is. Úgy a parasztság körében, melyet a „diadalmas október” sortűzzel tartott vissza a földosztástól, mint a háborúban lenyomorodott kispolgárság körében növekedőben volt [a] rokonszenv a kommunistákkal szemben. A párt befolyása olyan rohamos gyorsasággal nőtt, hogy az szervezetileg képtelen volt azt a tempót követni. A szociáldemokrácia mint a burzsoázia legéberebb és leghűbb testőre látta: most kell lesújtania a pártra, mert rövidesen késő lehet már.

Meg is tette.

A siker az első pillanatban teljesnek látszott. A lefogatást követő napon alig 10-12 kommunista gyűlt össze a fővárosi könyvtár egy szobájában megtanácsolandó a teendőket, nagyobbára fiatal, még kevéssé ismert elvtársak. Legtöbbnek hangulata nyomott volt. Még olyan hangok is hallatszottak, hogy egyelőre, amíg a nyomás tart, a párt mint olyan ne működjék. Alakuljon át Marx-körré vagy valami hasonlóvá. De végül mégis győzött a harcra készek csoportja. Új vezetőség alakult. Elhatározták, hogy – bármi áldozatok árán – megjelenik a Vörös Újság is, az Internacionale is, és mihelyt annak első lehetősége megvan, nyíltan fellép az üzemekben is. Addig pedig – ki-ki személyes kapcsolatai révén – felveszi a kapcsolatot az üzemekkel.

Hogy mennyire a párttagság legnagyobb részének hangulatát fejezték ki ezek a határozatok, abból is látszik, hogy ugyanaznap több helyen voltak ilyen összeverődések, legalább tíz központi bizottság alakult meg ilyen spontánul, és az új KB-nek nem kis fáradságába került őket leszerelni, illetve mint helyi bizottságokat a munkába bekapcsolni.

A párt rögtön élesen vette fel a harcot. Röpiratban hívta fel harcra a munkásokat azzal a „demokráciával” szemben, melynek fegyvere forradalmi munkások bebörtönzése és megveretése szocdem miniszterek fennhatósága alatt. Éles hangú átiratban követelte a munkástanácstól a bebörtönzöttek azonnali szabadon bocsájtását. A néhány nap múlva, ha kisebb terjedelemben is megjelenő Vörös Újság újra fölveszi a régi kemény, éles, bíráló hangot.

Nyolc-tíz nappal a lefogatás után már az Északi főműhely munkásai nem akarják meghallgatni az oda kiküldött szocdemet, aki a kommunista előadót megcáfolni lett kirendelve.

Így a félig illegális párt, melynek vezetősége csak szimpatizálók lakásain és általuk rendelkezésre bocsátott helyiségekben tudott összejönni, újra előrenyomulóban volt. Fölvette az érintkezést a bebörtönzöttekkel, a bujkálókkal, és őket is bekapcsolta a párt munkájába.

Az eredmények ismeretesek. Csepel leszavazta a szocdemeket. A somogyi és aszódi parasztok elkergették a földbirtokosokat, és elfoglalták a földet. A párt pedig március 23-ra nagy tüntetésre készült a bebörtönzött vezérek kiszabadítás[a] érdekében. Mivel a védőrség nagy része és egyes fegyveres alakulatok már a kommunisták oldalán voltak, bizonyos volt: ez a tüntetés nagy fontosságú állomás lesz a hatalomért vívott küzdelemben. De a tüntetés már a diktatúra alatt folyt le.

A Vix-jegyzék megérkeztekor a szocdemek nem merték ezzel a kommunista párttal a hátukban elvállalni a kormányt. És a Noske-szerepben nem érezték magukat elég erősnek. Az agyonnyomás kísérlete szervezetileg gyöngítette ugyan a kommunista pártot, lassította megszerveződési munkáját, de a tömegekben való befolyását nem tudta megakadályozni. Március 21-én szinte az egész munkásság a kommunisták jelszavainak hatása alatt állott.

 
[1] Párisi Munkás, Paris 1927. március 19. (IV. évf., 12. sz.), a Párisi Munkás ünnepi melléklete, 1. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 71–73. o. – A szerk.

[2] Tulajdonképpen: Internationale. – A szerk.