Freud tömegpszichológiája^[1]

 

Már csak a terjedelem korlátozottsága miatt sem lehet célja ezeknek a soroknak, hogy akár csak jelzésszerűen is bemutassák és méltassák Freud pszichológiai rendszerét.[2] Ehhez önálló értekezésre volna szükség, és valóban szükség is volna rá, hiszen a freudi pszichológia egyrészt bizonyos fokú haladást jelent a mindközönségesen uralkodó pszichológiához képest, másrészt viszont – a legtöbb modern elmélethez hasonlóan – nagyon is alkalmas rá, hogy tévutakra vezesse mindazokat, akik nem képesek szem elől tévesztik a társadalmi jelenségek összességét; hogy egyike legyen számukra a manapság amúgy is oly közkedvelt csodaszereknek, melyek minden jelenségre magyarázatot adnak – s fölmentenek a társadalom valódi felépítésének gondolati feldolgozása alól.

Minden eddigi pszichológia, a freudit is beleértve, abban a módszertani fogyatékosságban szenved, hogy a kapitalista termelési és társadalmi rend által mesterségesen elszigetelt és magányra ítélt emberből indul ki. Tulajdonságait, melyeket szintén a kapitalizmus termelt ki, úgy tárgyalja, mint magára „az” emberre jellemző, „természettől fogva szükségszerű” és megváltoztathatatlan tulajdonságokat. Akárcsak a polgári gazdaságtan és a jogtudomány stb., a pszichológia is megtorpan a kapitalista társadalom felszíni formáinál; nem tudja átlátni, hogy ezek a formák pusztán formái a kapitalista társadalomnak, s ezért nem is tud uralmuk alól felszabadulni. Ebből a nézőpontból azután nemhogy megoldani, de még megérteni sem képes azokat a problémákat, amelyekkel pedig kénytelen-kelletlen szembesül. A pszichológia ily módon fejtetőre állítja a dolgok lényegét. Az ember társadalmi viszonyait individuális tudatából (avagy tudatalattijából) próbálja magyarázni, ahelyett hogy feltárná azokat a társadalmi okokat, amelyek az összességtől való elválasztottságát, és – ezzel összefüggésben – embertársaihoz való viszonyainak problémáit is előidézik. Így szükségszerűen a maga teremtette álproblémák bűvös körében kell vergődnie.

Azzal, hogy felmerül a tömegpszichológia problémája, látszólag megváltozik a helyzet. Ám elég egyetlen pillantást vetni arra, ahogyan a tömegpszichológia a problémáihoz közelit, máris látjuk, hogy csak magasabb fokon, de itt is ugyanaz a hamis kérdésfeltevés uralkodik. Mert ahogy a pszichológia az egyes ember esetében figyelmen kívül hagyta annak osztályhelyzetét (s ezzel együtt magának az osztálynak a történelmi környezetét), a „tömeget” is emberek olyan együttesének tekinti, amely különbözhet ugyan a tömeget alkotó emberek szervezettsége és száma szerint, csakhogy ezek az eltérések csupán ilyesfajta formális különbségekre korlátozódnak. A gazdasági, társadalmi és történelmi tényezők hatását a tömegpszichológia módszeresen kirekeszti. Sőt, éppenséggel azt igyekszik kimutatni, hogy a tömegpszichológiai jelenségek szempontjából teljesen közömbös, miféle emberekből tevődik össze társadalmilag a tömeg. Ebből mindenekelőtt az következik, hogy a tömegpszichológia az egyénből kiindulva próbálja magyarázni a tömegeket. Azokat a lelki változásokat taglalja, amelyek az egyes emberben végbemennek, amikor a tömegbe kerül. Kísérletet sem tesz rá tehát, hogy talpra állítsa a feje tetejére állított problémát. Ellenkezőleg: csak fokozza ezt a fonákságot. Mindez nem véletlen. A tömegpszichológiában ugyanis egyértelműen a polgári pszichológia osztályharcjellege ölt testet. Arra törekszik, hogy kikezdje a tömeg intellektuális és morális értékét, hogy „tudományosan” bizonyítsa a tömeg ingatagságát, önállótlanságát stb. Ha eltekintünk a bonyolult és kifinomult terminológiától, azt mondhatjuk: a polgári tömegpszichológia ma is a tömegnek ugyanazt a reakciós felfogását fogalmazza meg tudományos kifejezésekben, mint amely – teszem azt – Shakespeare tömegjeleneteiben költői formát öltött.

Tisztességes kutatóként Freud látja ennek a felfogásnak az ellentmondásosságát és tudománytalanságát. Érzi, hogy a tömeg szisztematikus lefokozása nemcsak a dolog lényegét hagyja figyelmen kívül, hanem arra is képtelen, hogy valami újat teremtsen (25. o.); de pozitív megoldásaiban ugyanezeknek az ellentmondásoknak a foglya marad. Mert ő is az egyéni lélek pszichológiájából kiindulva igyekszik magyarázni a tömeget, de miközben igyekszik elkerülni, hogy alábecsülje a tömeget – a vezér mértéktelen túlbecsülésének esik áldozatul. Freud ugyanis saját általános szexuálteóriájából akarja megmagyarázni a tömegjelenségeket. A tömegpszichológia középponti problémáját a tömeg és a vezér viszonyában véli felfedezni, és ezt a viszonyt úgy tekinti, mint annak az „ősténynek” a különös esetét, amely az egymást szerető emberek, szülő és gyermek, barátok, munkatársak stb. viszonyainak alapjául szolgál. (45. o.)

Freud elméletét magát nem áll módunkban bírálni itt. Arra azonban rá kell mutatnunk, hogy Freud – teljességgel kritikátlanul – mint időtlen „őstényt” fogja fel a késői kapitalizmus emberének érzelmi életét. Ahelyett, hogy megpróbálná valódi okaira visszavezetve vizsgálni, ezt az érzelmi életet belőle akarja magyarázni a múlt jelenségeit is. Hogy milyen tudománytalan ez a módszer, az ebben az írásában ott a legszembetűnőbb, ahol Freud a ma élő emberek (jól vagy rosszul jellemzett) gyermekkori szexualitásának jelenségeiből akarja megmagyarázni az őstársadalmat. Eközben születik meg fantasztikus feltevése valamiféle „őshordáról” (100. skk. o.), amely mintegy a patriarchális családnak, tehát egy relatíve késői fejlődésfoknak felel meg. Ezt kiindulópontnak tekinteni egyenesen a modern etnológiai kutatás (Morgan, Engels, Cunow, Große, stb.) legismertebb tényeinek arculcsapása.

Hadd említsük Freud egy másik példáját, a hadsereg pszichológiáját, mert ezzel a tudományokban legkevésbé jártas olvasó előtt is szemléltetni tudjuk a freudi módszer abszurd következményeit. Freud igen behatóan foglalkozik ezzel a kérdéssel 48. skk., 122. skk. o.). Magától értetődik, hogy nem tesz különbséget hadsereg és hadsereg között. A régi Róma parasztseregei, a középkori lovagseregek, a XVII–XVIII. század korbáccsal összetartott lumpenproletár zsoldoshadseregei, a francia forradalom népfelkelői szerinte „pszichológiailag” teljesen egyformák; olyannyira azok, hogy az egyes hadseregek társadalmi összetételének különbözőségére vonatkozó kérdést – úgymond – fölvetni is fölösleges. Cserében az „erosz”-ban, a szeretetben találja meg a hadseregeket összetartó köteléket. „A hadvezér az apa, aki egyformán szereti minden katonáját, s ezért a katonák egymás bajtársai… Éppígy minden hadnagy hadvezére és atyja a maga századának, minden altiszt a maga szakaszának.” A német militarizmus pedig „pszichológiátlan” módszereibe bukott bele, „a hadseregen belül érvényre jutó libidó-tényező” elhanyagolásába. Freud még azt a hatást is erre vezeti vissza, amelyet a háború vége felé a pacifizmus tett a hadseregre (48–50. o.).

Ezt a példát nem azért említettük, hogy egy máskülönben érdemdús kutatót kiszolgáltassunk megérdemelt nevetségességének, hanem mert ezen a kirívó példán – amely annál kirívóbb, minél nagyobbra értékeljük Freud korábbi tudományos érdemeit – jól szemléltetni tudtuk a polgári tudomány, ebben az esetben a pszichológia módszereinek fonákságát; azt, hogy elhanyagolja a történelem legegyszerűbb és alapvető tényeit, és ily módon jut el – felszíni jelenségek vagy ráadásul merőben kiagyalt és maga teremtette „lelki tények” fantáziadús általánosítása útján – „érdekes” és „mélyenszántó” elméletekhez. Az ilyen tudomány ennélfogva tisztán tudományos szempontból is fejlődésképtelen, mert reménytelenül a hamis kérdésfeltevésekből fakadó álproblémák foglya marad mindaddig, amíg nem ismeri fel tévedéseinek társadalmi jellegét és osztálytermészetét. Márpedig ennek a felismerésnek nyoma sincs sehol a polgári tudományban; annál kevésbé van nyoma, problémái minél közelebbről érintenek időszerű kérdéseket. Minden „mélyértelműség”, amely magyarázatait, szemben a történelmi materializmus „dogmatikus egyformaságával”, kitünteti, csupán arra szolgál – persze sokszor öntudatlanul –, hogy leplezze ezt a tényállást. Éppen ezért van sürgető szükség arra, hogy minden ilyen esetben ne csak magát a tévutat, hanem ennek társadalmi alapjait is éles megvilágításba helyezzük.

 

[1] Freuds Massenpsychologie, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 21. (5. évf., 235. sz., 2. melléklet), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 135. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Prof. Sigmund Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse, Internationaler Psychoanalytischer Verlag, [Wien–Leipzig] 1921.