Friedrich Engels születésének századik évfordulójára^[1]

 

Feuerbachról írott könyvében Engels úgy határozta meg Marxhoz való viszonyát: „Magam se akarom tagadni, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt úgy az elmélet (a történelmi materializmus) megalapozásában, mint főképpen kidolgozásában volt bizonyos, önálló részem. De a vezérlő alapgondolatoknak, különösen gazdasági és történelmi téren, legnagyobb része, különösen végleges, éles megfogalmazásuk, Marx érdeme. Amivel én hozzájárultam, azt néhány szakkérdéstől eltekintve – Marx nélkülem is létrehozta volna. Amit Marx alkotott, én nem tudtam volna megcsinálni. Marx felette állott mindannyiunknak, messzebb látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi mind. Marx zseni volt, mi többiek legfeljebb tehetségek.”[2]

Ezekhez a szavakhoz, melyek egy igazán nagy ember fanatikus őszinteségével és hiúságot nem ismerő önismeretével íródtak, alig van hozzátenni való. Engels emléke ellen vétenek azok, akik szentimentalitásból, hamisan felfogott kegyeletből Engelsszel szemben akarják Engelst megvédeni: akik mindenáron azt igyekeznek bebizonyítani, hogy ezek a megállapítások – Engels szerénységéből származnak. Hamis kegyelet ez. Engels olyan igazi nagy ember volt, aki nem szorult rá arra, hogy hiúságokkal áltassa magát saját világtörténeti helye és értéke felől – de legkevésbé sem szorult arra, hogy bármilyen irányban „szerény” legyen.

Nem szorult rá, és nem érdemli meg, hogy igazi képét meghamisítsuk, olyan tulajdonságokat tulajdonítva neki, amelyekkel nem rendelkezett. Engelst saját óriási képességei tették világtörténeti jelentőségű emberré. Nem szorul Marxtól vett kölcsönökre, hogy korszakos nagy ember maradjon.

Mert Engelsnek igaza van: a történelmi materializmus módszerének felfedezése és kiépítése Marx tette volt. Azok a tények, amelyek – látszólag – ez ellen bizonyítanak, csak még világosabbá teszik ezt a helyzetet. Igazi Engels előbb feküdt rá teljes erővel a kapitalista gazdasági rend elemzésére, mint Marx. Amikor (a negyvenes években) Marx még a hegeli jogfilozófiának, a zsidókérdésnek Hegel epigonjai által való tárgyalásának stb. bírálatával foglalkozott, Engels már a burzsoá gazdaságelmélet ellen irt. Igaz: Engels volt az első, aki az angol kapitalizmus és proletariátus osztályharcát (Marx előtt) tudományosan elemezni kezdte. Ámde  éppen ezek a kísérletek – minden éleselméjűségük és gondolatgazdagságuk ellenére – világosan mutatják, hogy Engels magától nem jutott a történelmi materializmus módszerének felismeréséig. A módszer kérdése a gondolat öneszméletének, önmagával való foglalkozásának kérdése: filozófia. És a filozófus, a hegeliánus Marx volt az, aki (legvilágosabban Proudhon ellen írott vitairatában, A filozófia nyomora [sic!] című, 1847-ben megjelent könyvében) először formulázta [meg] élesen, egyértelműen és világosan az új tudomány módszerének kérdését. Persze az is igaz: senki sem volt, aki olyan hamar, olyan együttérzéssel, mely a zsenialitással határos, értette meg az új módszer mibenlétét és jelentőségét, mint Engels. Az akkor megindult, évtizedekre terjedő együttműködés folyamán olyan mélyen beleélte magát ebbe a gondolatvilágba, melyet mint a társadalom és történelem helyes magyarázatának kulcsát önálló kutatásban ő is keresett volt már, hogy a legtökéletesebb virtuozitással volt képes alkalmazni azt. Olyan területekre és tárgykörökre alkalmazni, melyekre Marx maga talán nem is gondolt; olyan eredetiséggel és önállósággal alkalmazni, amilyenre a többi, a későbbi tanítványok közül senki sem volt képes. (Még Lenin vagy Luxemburg Róza sem hasonlítható e tekintetben hozzá.)

Mert a módszernek ez az alkalmazása nem volt egyszerű alkalmazás. Engels oly mélyen beleélte magát a történelmi materializmus módszerébe, egyénisége oly szerencsésen egészítette ki a Marxét, hogy ez az alkalmazás egyúttal a tudomány továbbfejlesztésévé, eredeti tudományos tetté nőtte ki magát. Marx és Engels közös, az egész világot és minden ismeretkört átfogó tudományos tettét illetőleg, durva rövidítéssel kifejezve, azt lehetne mondani, hogy Marx képviselte úgy a módszer, mint a részletek kérdésében a mélység, Engels a szélesség, a világ meghódításának az elvét; Marx a végső elméleti tisztaság, Engels a kíméletlen világosságú gyakorlati alkalmazás elvét. Ezt a szembeállítást persze szintén nem szabad mechanikus egyoldalúsággal felfogni és értelmezni. Marx maga kétségkívül egyike volt a leggyakorlatibb érzékű,[3] legvilágosabb látású politikusoknak is. (Csak a 48-as forradalomra és a kommün elemzésére kell utalnunk.) Viszont Engels – mint azt egyebek közt a Dühring ellen írott könyvében bebizonyította – a történelmi materializmus nem egy elméleti kérdését, nevezetesen az állam elméletét, lényegesen és eredeti módon továbbfejlesztette. Bizonyos azonban, hogy míg Marxnak, a 48–49-es forradalmi korszak elmúlta után, érdeklődése mindig kizárólagosabban a gazdasági lét végső kérdéseinek elemzése felé irányult; míg Marxnál folyton nőttek a hatalmas kézirathalmazok, melyeknek a töredékben maradt Kapital csak egy része, avégből, hogy a tőkés termelés minden jelenségében, minden részletében kimutassa annak törvényszerűségét és ezekből kinőve azok törvényszerű elmúlásának történelmi szükségszerűségét, addig Engelst életmódja és lelki beállítása mindig elhatározottabban a gyakorlati kérdések megoldása felé vitte.

Így Engels volt az első, aki a történelmi materializmus módszerének döntő fontosságát a stratégai, taktikai, hadseregszervezeti stb. kérdések tudományos megoldását illetőleg felfedezte. Az ötvenes és hatvanas évek háborúival kapcsolatban írott kisebb művei nemcsak végérvényesen tisztázzák a gazdasági és társadalmi rendszer és a hadviselés lehetőségei között való összefüggést, hanem konkrét hadtudományos kérdésekben oly tökéletes elemzését adják a lehetőségeknek és az azokból folyó szükségszerű cselekvéseknek, hogy ezek ma is példaképpen állnak a történelmi materializmus tudományos művelői előtt. Mehring, aki a tizennyolcadik század zsoldosseregei és a francia forradalom és Napóleon seregei közt való stratégiai és taktikai különbséget mesteri módon kutatta ki, éppen úgy Engelsnek a tanítványa ezen a téren, mint Trockij, az orosz vörös hadsereg nagyszerű megszervezője. Így – mint arra utaltunk volt – Engelsnél nyert a történelmi materializmus államelmélete először pontos és szabatos kifejezést. De nemcsak a kispolgárian zavaros Dühring ellen vitázva, nemcsak az anarchisták érveit cáfolva fejtette ki Engels a proletariátus államelméletét, hanem Morgan korszakalkotó kutatásaira támaszkodva megírta az elnyomó állam keletkezésének történetét. Megmagyarázta, konkrét történelmi összefüggések elemzésével, hogyan kellett az osztályok keletkezésével, az osztályharc élesedésével az államnak mint elnyomó gépezetnek létrejönnie, hogyan viszi ugyanaz a fejlődés, az osztályharcnak váltakozó formák közt való szakadatlan élesedése az államot az önmagát megsemmisítés felé: hogyan nő ki az osztályharcból az osztálynélküli társadalom. Itt is gyönyörűen egészítik ki egymást Marx és Engels kutatásai. Mert ezek mellett a kutatások mellett viszont Marx, az őt jellemző, részletekben lényeget látó mélységgel a párizsi kommün berendezési formáiban meglátja az új társadalmi harc formáinak, a munkástanácsoknak kereteit, és a gothai program bírálatában valóságos prófétai előrelátással rajzolja meg a jövő fejlődésének szükségszerűen bekövetkező szakaszait. (Lenin Állam és forradalom című művében foglalja először össze Marx és Engels egymást kiegészítő kutatásait, melyeket az őket követő opportunista szellemi irányzat teljesen elferdített és feledésbe süllyesztett.)

Csalhatatlan gyakorlati érzéke miatt, mellyel a legélesebben és a leghevesebben tiltakozott minden elvont, utópisztikus törekvés ellen, az opportunisták természetesen kísérletet tettek Engelst a maguk számára lefoglalni és az ő tekintélyére hivatkozva, kiküszöbölni a marxizmusból a forradalmi szellemet. Bernstein Voraussetzung des Sozialismus című munkájával kezdődik meg ez a fejlődés. Legelsősorban Engelsnek Marx Klassenkämpfe in Frankreich című művében, 1895-ben írott előszavára támaszkodik Bernstein. Ott ti. Engels igen finom elemzéssel kimutatja, hogy az akkor adott körülmények között a proletariátus számára egyrészt a fegyveres osztályharc előreláthatóan kilátástalan volna, másrészt a legális fegyverek teljes kihasználása oly előnybe hozná a burzsoáziával szemben, hogy idővel az kényszerül rá egy felkelés kiprovokálására, melybe a proletariátusnak beleugrania nem lenne előnyös. Bernstein és az őt követő opportunisták Engels elemzéséből mindenekelőtt kihagyják az adott körülmények elemzését, kihagyják azt, hogy a – gyakorlati – Engels azért elemezte ezeket olyan gonddal, hogy következtetéseit ezekre az adott körülményekre, nem pedig örök időkre vonja le. Márpedig az utcai harcok szervezeti és taktikai lehetőségeinek mesteri elemzéséből éppen az következik, hogy azon körülmények megszűntével, melyeket Engels elemzett, más körülmények hasonló módszerű elemzése más következtetéseket kell, hogy levonjon (ez bekövetkezett a világháború után). Éppen így áll a helyzet a legalitás kérdésével. Az első orosz forradalom, mint azt annak idején Kautsky is felismerte, megváltoztatta az osztályharc összes körülményeit. És Engels, aki mindig a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy történelmi adott helyzetekre vonatkozó tapasztalatokból légüres térben érvényes „örök” törvényeket vonjanak le, maga tiltakozott volna a legélesebben az ellen, hogy őt így magyarázzák.

De Engels egyáltalán nem szorul rá arra, hogy pusztán ezeknek a taktikai természetű meggondolásoknak magyarázata mentesítse őt a reformizmus vádja alól. A lakáskérdésről írott kitűnő brosúrájában pld. félreérthetetlen világossággal mutat rá arra, hogy nincs a proletariátusnak egyetlen olyan igénye sem, mely a kapitalista társadalmi renden belül kielégíthető volna. Itt gyakorlatilag – egy kiragadott fontos példa segítségével – számol le Engels a reformizmussal. Dühring ellen írott műve pedig tele van elméleti meggondolásokkal, melyeknek mindegyike halálos ítélet a reformizmus elmélete számára. Bernstein és társai ti. helyes ösztönnel érezték meg, hogy mindenekelőtt a dialektikai módszert kell kiküszöbölniük a marxizmusból, ha kispolgári világfelfogásuknak érvényt akarnak szerezni, ha tudományosan meggyőző színben akarják beállítani azt az alaptételüket, hogy a proletariátus érdekei nem forradalom útján fognak győzedelmeskedni, hanem a szocializmus lassan belenő a kapitalista társadalomba. Evégből a dialektikát, mely a fejlődést az ellentétekben való mozgás, az ellentéteknek egymásba való átcsapása, vagyis a forradalom formájában képzeli, elavult, hegeliánus, a tudomány mai állásával össze nem férő módszernek tünteti fel Bernstein. Engels ellenben, Dühring elleni vitairatában, Feuerbachról írott könyvében és sok más helyen éppen a dialektikát helyezi a proletariátus tudományos módszerének középpontjába. A kapitalizmusból a szocializmusba, a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet szerinte nem lassú átmenet, nem „belenövés”, hanem: ugrás, forradalom.

Hiábavaló törekvés tehát ezen a téren Marx és Engels között ellentétet konstruálni; éppen olyan hiábavaló, mint Marxból magából kiragadott részletek segítségével a proletárforradalom szellemi atyját reformista, forradalomellenes törekvések protektorává megtenni. Marx és Engels egyek a forradalom elméletében és gyakorlatában. Gyökeresen különböző egyéniségük a legszerencsésebben egészíti ki egymást oly irányban, hogy kettőjük életében és műveiben a forradalom valamennyi elméleti és gyakorlati kérdésének megoldásához meg van adva a módszertani kulcs. Azért kell minden esetben őhozzájuk visszatérnünk. Mondjanak csak betűrágóknak, talmudistáknak a polgári „tudomány” és a kispolgári „szocializmus” művelői. Mi, ha hozzájuk, a forráshoz visszatérünk, a módszert illetőleg megyünk tanulni hozzájuk: azért, hogy hogyan lehet változó körülmények között, változó taktikával folytonosan az egységes proletárforradalom érdekeit szolgálni.

És ezen a téren is, az elmélet mellett a forradalmi életelv dolgában világító példaképpen áll előttünk Engels élete. Engelsé, aki gazdag kereskedőcsaládból származott, családi hagyományai, egyéni érdekei ellen szentelte egész életét a forradalom céljainak. Engels[é], aki amikor a német forradalom sorsa – a kispolgári opportunisták ingadozása miatt – kétségbeesetten állt, a frontra siet, hogy még mentse, ami menthető, vagy legalább becsületes vereséget vívjon ki a forradalom számára. Engelsé, aki a forradalmak leveretése után félreteszi minden egyéni becsvágyát, sőt a tudomány művelésére irányuló törekvését is, ismét magára veszi a kereskedői pálya gyűlölt igáját, hogy Marx számára lehetővé tegye az osztályharc elméleti alapjának tudományos megvetését, a Kapital megírását. Ezeknek a szótlan, tiszta, póznélküli önfeláldozásoknak hosszú sorozatában talán még gyönyörűbben áll előttünk Engels igazi forradalmár lénye, mint korszakalkotó műveiben. Ő valóban csak a proletárforradalomnak élt. Nemcsak megalapítója volt a proletariátus igazi osztályharc-szervezetének, hanem – a szó igazán komoly értelmében – egyik legelső hőse és mártírja.

 

[1] Proletár, Wien 1920. november 18. (I. évf., 21. sz.), 5–6. o. – Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. december 19-i száma (XVI. évf., 3032. sz.) vasárnapi mellékletében, 3., 8. o.; és részleteket közölt a Kassai Munkás 1920. november 28-i száma (XI. évf., 243. sz., 1. o.). – Kötetben németül: Georg Lukács: Zum hundertsten Jahrestag der Geburt Friedrich Engels, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 169. skk. o. –  A szerk.

[2] Ahol Lukács magyarul idézett, meghagytuk az idézetet a saját fordításában; az idézett hely a modern szövegkiadásban (Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása, MEM XXI., 279. o.) így hangzik: „Magam sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az elméletnek (a történelmi materializmusnak) mind a megalapozásában, mind nevezetesen kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és társadalmi területen, sajátlag pedig végső, éles megfogalmazásuk, Marx műve. Amivel én járultam hozzá, azt Marx – mindenesetre néhány speciális szak kivételével – alkalmasint nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségesek.”

Lukács bécsi környezetéből ketten is írtak, talán nem minden Lukácstól kapott inspiráció híján, a cikkben megpendített kérdésről, mármint a Marx és Engels gondolkodói beállítottságában mutatkozó eltérésekről (melyekre a Történelem és osztálytudat egy híressé vált bekezdésében Lukács 1922-ben újból visszatért) a Kommunismusban, amelynek Lukács az egyik szerkesztője volt: Erwin Ban (Benedikt Ottó): Friedrich Engels als Theoretiker (I. évf., 45. sz., 1595–1609. o.), illetve G. K. (Káldor György?): Engels als Denker (recenzió Max Adler könyvéről, II. évf., 15–16. sz. [1921. május 1.], 533–537. o.). – A szerk.

[3] A lapban nyomdahiba: értékű. – A szerk.