Fritz Mauthner: Az ateizmus és nyugati története^[1],[2]

 

A jeles nyelvész, Fritz Mauthner új művében jól kitapintható a szerző gondolkodásának és módszerének valamennyi erénye és hiányossága. A nyelv kritikájára orientálódva Mauthnernek gyakorta sikerül meggyőző kritikai pozíciót elfoglalnia. Kiválóan ismervén tárgyát, a szavak jelentésének szigorú analízisével Mauthner egyrészt arra törekszik, hogy világosan elhatárolja egymástól azokat a jelenségeket, amelyek a filozófia történetében gyakorta összeolvadtak pusztán azért, mert ugyanaz a szó jelöli őket. Másrészt arra törekszik, hogy feltárja azoknak a jelenségeknek a belső kapcsolatát, melyek a felületes pillantás számára egymástól függetleneknek tűnnek, csak mert az őket jelölő szavak különbözők. Az első törekvés legjobb példája, ahogy a szerző az antik világot tárgyalja. A szövegek azon helyeinek pontos fordításával, melyekben minden alkalommal végbemegy a legfontosabb terminusok jelentésváltozása, Mauthner megmutatja, hogy a vallással, Istennel és ennek megfelelően az ateizmussal kapcsolatos fogalmaink nem alkalmazhatók az antik világra. Meggyőzően bizonyítja, hogy az antik világban nem ismerhették azt a megkülönböztetést az istenek és az emberek, az istenfélelem és a démonoktól való félelem között, mely csak a keresztény teológiával jött létre. (Így például Plutarkhosz a „babonáról” szóló nevezetes vázlatának címében a döntő kifejezés, a δεισιδαιμονια nem babonát, hanem istenfélelmet jelöl, I. 61. stb.) Az antik világ nem ismert semmilyen teológiát, az Istent és a parancsolatokat illető elképzeléseket nem rögzítette fogalmakba vagy rendszerekbe. „Mitológia és teológia azonos jelentésű kifejezések voltak” (I. 63). A mitológia tartalma folyékony volt, soha nem vált kanonizálttá és szisztematizálttá; a mitológia alakjait jelentős mértékben a költők alkotásai határozták meg, sőt nemegyszer azokból születtek (I. 76). Ebben az áramlásban stabilak csak a szertartások voltak, melyek nem változtak azután sem (pl. Rómában), hogy a vallási elképzelések tartalma teljességgel megváltozott, és már nem volt egyetlen ember sem, aki ismerte volna a szertartások tulajdonképpeni értelmét. Innen származik az antik világnak a mi korunk számára oly meglepő vallási türelme. Az istenekben való hithez a legkülönbözőbb világértelmezések társulhatnak, még az atomokról szóló mechanisztikus tanítás is, Démokritosz módján; nem rombolták le az antik „vallásosságot”, amennyiben nem érintették a kultusz szertartásait. „A pap nagyobb védelemben részesült, mint Isten” – jegyzi meg találóan Mauthner (I. 76).

Feladatának ilyen korlátozása mellett – a fenti értelmezésnek megfelelően az egész antik világ kívül marad az ateizmus történetén – Mauthner joggal bővíti ki saját fontos és érdekes témáját: felismeri, hogy Isten keresztény elképzelésével, a teológia racionalizálásával és szisztematizálásával eltéphetetlenül összekapcsolódik az ördögképzetek története, beleértve a boszorkányságban való hitet stb. Ezek olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy az Isten keresztény elképzelésével folytatott harc kezdetben az ördög létébe vetett hit elleni harcként indul. A nagyrészt adiabolizmusként fellépő ateizmusnak három évszázad leforgása alatt (1484–1793, Mauthner ezt a korszakot az első boszorkányperektől Európa utolsó boszorkányperéig számítja) sikerült győzelmet aratnia az ördöghiten, anélkül hogy ezzel győzelmet aratott volna az istenhit felett. Nem feledhetjük el persze, hogy ebben a harcban az istenhit is súlyos megrázkódtatáson ment keresztül. A XIX. század ateista kritikája csak azokat az elveket viszi tovább a logikus végeredményig, melyeket egyrészt Holbach és Helvétius, másrészt Lessing állítottak fel. A kérdés ilyen feltevése vezet oda, hogy a nyilvánvaló és a titkos ateisták mellett Mauthner a keresztény egyház minden eretnekét is bevonja a felszabadítás folyamatába, hogy velük illusztrálja a keresztény istenfelfogás alól való fokozatos felszabadulás történetét.

Ezzel felvázoltuk a feladatot, melyet Fritz Mauthner maga elé állított. Már a kérdés feltevése is jelzi, hogy olyan munkával van dolgunk, mely komoly figyelmet érdemel.

De ugyanez a kérdésfeltevés egyúttal jelzi a szerző rendszerének és módszerének korlátait. Úgy tárgyalja az ateizmust, mint tisztán szellemi jelenséget. Isten képzete valami „hazugság”, a vele való küzdelem pedig valami „igazság” képviselete. A történelem azt mutatja, hogy ezen az úton az emberiség – hosszú kerülőutakon, gyakran visszafelé mozogva – mégiscsak előrefelé halad. De Mauthner terjedelmes könyvében alig találunk pár szót arról, hogy az istenhit éppúgy, mint a hittel folytatott küzdelem, lényegében társadalmi jelenség. Magától értődik, hogy a tömeges rajongás félelmetes eseményeinek, a reformáció és az ellenreformáció boszorkánypereinek megítélése során Mauthner nem tudta nem észrevenni, hogy itt társadalmi jelenségekről van szó. De ezek epizódok maradnak, és nem érintik a kérdés lényegét. Isten fogalmát Mauthner mindig tisztán ideológiai formájában kezeli. Sehol sem vizsgálja azt a kérdést, hogy az emberek milyen társadalmi körülmények között hozták létre meghatározott fogalmaikat Istenről, és még kevésbé foglalkozik azzal, hogy egy adott történelmi korszakban a társadalom melyik osztálya foglalt állást valamely meghatározott isten mellett vagy ellen. Csak egyes, következmények nélkül maradó utalások formájában merül fel a különböző osztályok valláshoz való viszonyának problémája, mint például abban az értékes megfigyelésben, hogy az ateizmus csak a proletariátus osztályharcának következtében vált tömeges jelenséggé, továbbá – szemben az elmúlt századok irodalmi szalonjainak arisztokratikus ateizmusával – a szocializmusnak köszönhetően (IV. 106). De ezt a kérdést csak epizodikusan és – szemben szokásos alaposságával – meglehetős felületességgel érinti; például azt állítja, hogy Marx a vallást magántermészetű dolognak tekintette, melynek nincs semmiféle viszonya a párthoz (VI. 112–113). (Mauthner általában is kevéssé ismeri Marxot. Részletesen tárgyalva Stirnert meg sem említi „szent Marxot”. Ugyanígy kikerül látóköréből Hegel filozófiájának rejtett ateisztikus tendenciája, melyet oly világosan tárt fel Bruno Bauer Die Posaune des Jüngsten Gerichts über Hegel c. írásában.) A fentiek következtében Mauthner nemcsak hogy elzárja maga előtt a hozzáférés útját néhány bonyolultabb jelenség megértéséhez (példa lehet Thomas Morus katolicizmusa, mely érthetetlen maradt a számára Kautsky ellenére, akit láthatólag nem ismer), nemcsak hogy hamisan értelmezi néhány jelentős személyiség történelmi helyét – mint pl. amikor Wendel Hipler szerepét a parasztháborúban mintaszerűbbnek tartja, mint Thomas Münzerét (I. 488–489.) –, de az egész problémakör megítélése során az absztrakt metafizika hálójában marad. Ám ezt az egész problémát lehetetlen konkretizálni, ha nem tesszük fel a kérdést, milyen emberek és miért hittek vagy nem hittek egy meghatározott istenben, vagy épp a „kereszténység” istenében. Bárki, aki igyekszik megérteni Locke és Leibniz számos kompromisszumát az ateizmus kérdésében, s közben nem fordít figyelmet a polgárság fejlődésére az adott országban és korszakban, nem lehet képes adekvát módon értelmezni a kérdést, részleteiben bármennyire is helyes volt az analízise. Ilyen módszer mellett teljességgel lehetetlen megérteni a fejlődés történetét, feltárni az egyes jelenségek közötti összefüggést. Csak egyes személyek többé vagy kevésbé sikerült portréinak sorozata készülhet el, továbbá be lehet mutatni e személyiségek irodalmi és filozófiai kölcsönviszonyát, és ennek során természetesen csodálatos filológiai pontosságról és éleselméjűségről is tanúságot lehet tenni. De az ilyesféle kölcsönviszonyok nem mutatják meg valóságos történelmi kapcsolataikat. Ugyanakkor, a leghatározottabban elutasítva Fritz Mauthner módszerét, éppen itt fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy munkája rendkívül gazdag a sikeres jellemzésekben. Csak a példa kedvéért utalok Mauthner értékes megjegyzéseire Feuerbach elődei és követői kapcsán. Helyesen jegyzi meg, hogy Schleiermacher ennek az „isten nélküli vallásosságnak” az eredőpontja (IV. 188.), Jacob Burckhardt és Nietzsche pedig (IV. 346.) ugyanennek a tendenciának a további kibontakozását képviselik (csak az a meglepő, hogy Simmel nincs említve ebben az összefüggésben). Mindenesetre a történelemnek egy olyan felfogása, amely szerint az egyes személyek kölcsönviszonyában állna, megfelel Fritz Mauthner világfelfogásának. A kereszténységnek a manicheizmus felett aratott győzelmét Mauthner jelentős mértékben annak tulajdonítja például, hogy Augustinus a manicheizmusról áttért a kereszténységre (I. 182–183. stb.). Az ilyen ideologikus világfelfogásnak azután az a következménye, hogy a helyes megfigyelések mellett olyan naiv megjegyzésekkel is találkozunk, melyek csak a legrosszabb polgári történészekhez illenek. A legvilágosabban jelentkezik ez a tendencia abban, ahogy Mauthner a vallási kérdésnek a francia forradalomban játszott szerepét megítéli (III. 191. skk.). Bismarck és Nagy Frigyes összehasonlítása (IV. 301.), Mazzini politikai előrelátásának bizonyítása az 1918-as év eseményei kapcsán (IV. 238.), Tolsztojnak és a bolsevizmusnak az „orosz lélek” alapján álló kapcsolata – mindez egyértelmű példája ugyanennek a tendenciának. Az ilyen konstrukciók sorában világosan tetten érhető Mauthner történelmi világfelfogásának naivan ideologikus jellege. Mauthner hibáit – bár nem szünteti meg őket – módszertani korlátozottsága magyarázza.

Világfelfogását illetően Mauthner még jelentős mértékben a tizennyolcadik századhoz tartozik. Valójában műve is nem kis mértékben annak a kornak erényeit és hibáit mutatja: férfias bátorság az osztálya képviselőinek képmutatásával és hazugságaival folytatott harcban és képtelenség az emberiség történelmi fejlődésének mint társadalmi folyamatnak a megértésére. Mikor rámutatunk arra, hogy Mauthner a tizennyolcadik századhoz tartozik, hiányosságaival egyetemben mindig szemünk előtt kell tartanunk azokat az értékeket is, melyek ebből az odatartozásból fakadnak. Mert még ott is, ahol a képmutatás és hazugság iránt táplált gyűlöletében igazságtalannak bizonyul – különösen Leibniz és Hegel vonatkozásában –, ebben az igazságtalanságban az az egészséges polgári-forradalmi ösztön nyilvánul meg, mely a polgári tudomány legjobb hagyományain alapul. Ennek köszönhetően Mauthner messze a széthullóban lévő burzsoázia fölé emelkedik, és számos személyiség megítélése során manapság ritkán tapasztalható elfogulatlanságról és objektivitásról tesz tanúságot. Ez a korrekció annál is fontosabb, mert ott, ahol megszabadul a tizennyolcadik század hatásától, Mauthner a reakciós és tudománytalan modern tendenciák követőinek gyanús és veszélyes társaságába keveredik. Amikor Mauthner túllép a tizennyolcadik század és tizenkilencedik századi követői (Vogt, Büchner, Moleschott, Haeckel) metafizikus materializmusán, az annyit tesz, hogy az agnoszticizmus területére lép, mely a maga jól ismert misztikus színezetével a középkori és keleti misztikához kapcsolódik (Meister Eckhart, Lao-Ce). Mint mindazok a gondolkodók, akik túl akarnak jutni a metafizikus materializmus határain, de nem találnak átmenetet a dialektikus materializmushoz, romantikus módon Mauthner is a múlthoz fordul, ahelyett hogy a jövő felé törekedne. Minthogy túlságosan tisztességes ahhoz, hogy a reakciós metafizika felé mozduljon, romantikus tendenciája a szkeptikus-misztikus individualizmus, a zavaros anarchizmus formáját ölti. (Nem véletlen, hogy Gustav Landauer olyan közel állt Mauthnerhez.) Csak ebből kiindulva lehet megérteni, hogy Mauthner szerint az ateizmus miért Stirnerben éri el fejlődésének csúcspontját (IV. 201.). A Mauthnerhez közel álló (és általa elismerőleg értékelt, IV. 406.) Leopold Ziegler-féle szkeptikus-misztikus agnosztikusok sorát a Kaiserling iskolájához kapcsolódó (az iskola „prófétájáról”, Tagoréról, Mauthner lenézően nyilatkozik, IV. 345.), szélsőségesen reakciós ideológusok zárják, ám magát Mauthnert ettől az úttól visszatartja intim közelsége Diderot-hoz, Lessinghez és Holbachhoz. Mint személyiség Mauthner nyer ezzel a következetlenséggel, de könyve a maga egészében megőrzi ingadozó és meghatározatlan jellegét.

Könyve ezért nem is tudta megoldani a maga elé állított, ma oly fontos feladatot, de rendkívül értékes előkészítő munkának tekinthető. Az anyag feldolgozása bámulatos olvasottságról és filozófiai alaposságról tanúskodik. Mauthner figyelemre méltó személyiségeket emel ki a méltatlan feledés állapotából, másokat új megvilágításba állít, megint másokról pedig, akik különösen közel állnak hozzá, mint például Rotterdami Erasmus, (I. 441. skk.), Vanini (II. 207. skk.), Voltaire (III. 43. skk.) stb., egészen kiváló jellemzést ad. Ily módon könyve, minden hiányossága ellenére, rendkívül hasznos és sok tanulsággal szolgáló mű.

 

[1] Fritz Mauthner: Der Atheismus und seine Geschichte im Abendlande (4 kötetben: I. kötet: Einleitung. Teufelsfurcht und Aufklärung im sogenannten Mittelalter [Bevezetés. Félelem az ördögtől és felvilágosodás az ún. középkorban, VI + 658], II. kötet: Entdeckung der Natur und des Menschen. Lachende Zweifler. Niederlande, England [A természet és az ember felfedezése. Nevető szkeptikusok Németalföld és Anglia, 593], III. kötet: Aufklärung in Frankreich und in Deutschland. Die grosse Revolution [Felvilágosodás Franciaországban és Németországban. A nagy forradalom, 482], IV. kötet: Die letzten Hundert Jahre, Reaktion, Materialismus, Gottlose Mystik [Az utolsó száz év. Reakció. Materializmus. Istentelen misztika, 468], Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart–Berlin 1920–23.).

[2] Bестник Cоциалитической Aкадемии, 1923. április (5. sz.), 233–237. o. – Tallár Ferenc fordítása. – A szerk.