Garami Ernő: Forrongó Magyarország^[1]

 

Garami Ernő őkegyelmessége megírta a Károlyi-forradalom, a proletárdiktatúra és a fehér terror idejéről való emlékeit. Mint a szociáldemokrata opportunizmus és osztályharcfeladás legvilágosabb fejű vezérének írása ez a könyv[2] sok tekintetben tanulságos lehet a munkásság számára.

Tanulságos egyrészt, mert nagyszámú személyi adatot tartalmaz a forradalom kulisszái mögül, amelyek a szociáldemokraták hitvány árulását a proletárdiktatúrában aktaszerűen bizonyítják. Bizonyítják, hogy ezek az urak mint tudatos árulók szerepeltek, akik azzal a szándékkal mentek be a diktatúrába, és vállaltak ott vezető állást, hogy az első alkalommal cserben hagyják a harcoló és vérző proletáriátust, hogy magukat megmentsék a jövő számára. Különösen érdekes Böhm Vilmos urat illetőleg, hogy Garamival utolsó beszélgetésében megállapodott, hogy néhány héten belül külföldre utazik, és „kikapcsolja magát a magyarországi eseményekből” (130. old.).

Éppen ilyen jellemzőek és érdekesek Garami leleplezései a Clerk-féle tárgyalásokat illetőleg.[3] Azt illetőleg, hogy milyen fontos és aktív szerepe volt a még Garaminál is megalkudóbb szociáldemokrata párt vezetőségének abban, hogy a fehér terror legálisan, az ántánttól jóváhagyólag konszolidálódhatott. Nem mintha komolyan lehetne venni azt, hogy a Garami-féle álláspont győzelme esetén elkerülhető lett volna a fehér terror. Hogy Garami maga milyen ferdén látja ma is a helyzetet, azt bizonyítja, hogy szerinte az ő Pestről való távozása után kezdődött csak a fehér terror (199. old.). És ehhez a megállapításhoz méltó az illúzió, mintha akkor a „szociáldemokrata párttól a Nemzeti Kaszinóig minden komoly réteg egyesülhetett volna átmenetileg a jogrend megmentésének munkájában””(199–200).

Ez az állásfoglalás azonban rendkívül jellemzi Garami Ernő egész „marxista” történetfelfogását es politikáját. A parlament folyosói, előszobái stb. kretenizmusának ritkán lehet tisztább példáját látni, mint ezt a könyvet. A történelmi eseményeket nála nem a gazdasági válság által mozgásba hozott tömegek, illetve az azok élén álló pártok irányítják, hanem a politikusok, akik összeülnek, tárgyalnak, megállapodnak stb., stb., stb. A tömegek, a proletáriátus itt csak zavaró szerepet játszanak. Jellemző Garamira, hogy az októberi forradalom előzményei közt a januári és a júliusi sztrájkok szinte egyáltalában nem szerepelnek. És az október utáni mozgalmakban a tömegekről körülbelül olyan véleménye van, mint egy felvilágosodott rendőrkapitánynak. Ehhez az alapfelfogáshoz nagyon hozzáillik, hogy Garami szerint az ész és a belátás szerepe az eseményekben: a fékezés (9. oldal).

Nemcsak, hogy ilyen módon Garami politikája még a tárcára vágyásnál is jobboldalibb és opportunistább. Koalíciót akar ugyan mindig a polgári pártokkal, de meggondolandónak tartja, hogy a kormányban való részvételre „a magyar munkástömegek érettek-e” (21. oldal). Az ő ideálja egy polgári kormány, melyet a szociáldemokrata párt támogat. Kénytelen ugyan elismerni, hogy az októberi forradalom idején a munkásság volt az egyetlen szervezett hatalom Magyarországon, ugyanakkor azonban teljesen jogosulatlannak tartja, hogy a munkásság ennek az erőviszonynak gyakorlati következményeit le akarta vonni. Élesen hibáztatja Jászi és a többi polgári politikus eljárását, akik a polgári érdeket nem képviselték a kellő eréllyel és szívóssággal, és lehetségessé tették a munkásság erejének korlátlan érvényesülését (85., 93., 97. old. stb.). Mert Garami szerint Magyarországon csak a polgárság politikai és a parasztság politikai és szociális forradalma lehetséges és jogosult (219.). Ebben a forradalomban a munkásság csak az ő oldalukon vehetett volna részt: az ipari munkásságnak meg kellett volna elégednie „olyan reformok keresztülvitelével, amelyek ez osztálynak sem politikai, sem szociális forradalmát nem jelentették” (221. old.). Ezt a felfogást nemzetközileg elég jól ismerjük. A régi menseviki elmélet ez. Megállapítja, hogy a forradalom polgári. De ebből nem azt a következtetést volna le, hogy a proletárság pártjának igyekeznie kell azt tovább vinni, mert egyrészt a polgári és a proletár forradalom nem mechanikusan válik el egymástól oly módon, hogy csak majd ha mindenütt a világon az utolsó betűig befejeződött a polgári forradalom, csak akkor kezdődhetik meg a proletár forradalom, másrészt, mert kezdettől fogva minden polgári forradalmat egyedül a benne szereplő proletár elemek vittek igazán tető alá, még polgári értelemben is (lásd a francia és orosz forradalmak agrárreformjait), és mert ezen okokból a proletárság helyes osztályösztönből, párt nélkül, sőt pártja ellenére is úgyis ilyen irányban fog mozogni, és a párt éppen azzal viszi katasztrófába a forradalmat, ha úgy cselekszik, mint Garami és menseviki társai óhajtják. Garami persze nem képes ezt a katasztrófát a maga helyes összefüggésében meglátni. A sok diplomáciától, a sok államférfiúi gondtól – nem látja meg a proletariátust. Olyan nagy gondot okoz neki ez a kérdés, hogy eljutott-e a kapitalizmus lehetőségeinek határáig, olyan sok gondot fordít arra, hogy a kapitalizmusnak megadjon minden fejlődési és helyreállítási lehetőséget, hogy közben nagy „Marx-tudós” létére elfelejti, hogy azok között a gazdasági előfeltételek között, amelyek fejlődésén múlik az átmenet lehetősége az egyik társadalmi formából a másikba, amelyeken tehát a szociális forradalom lehetősége múlik, az első helyen áll maga a proletariátus. Kikapcsolni a proletariátust a szocializmus „tudományos” elméletéből, úgy beállítani a forradalom elméletét, hogy az csak akkor lehetséges és jogosult, ha „szükségszerűen” megjön a proletáriátus nélkül is – ez a menseviki elmélet és a Garami-féle elmélet veleje. Ez az elmélet alapja az ő osztályharcot feladó árulásuknak.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. augusztus 4. (XIII. évf., 152. sz.), 3. o. – Megjelent még a szerző nevének feltüntetése nélkül a Kommün című lap 1922. augusztus 16-i számában (I. évf., 25. sz.), 6–7. o. – A szerk.

[2] Wien 1922. – A szerk.

[3] Georg Russel Clerk angol diplomata 1919 novemberében a békekonferencia megbízásából jött Magyarországra, hogy előmozdítsa egy koalíciós kormány létrejöttét. Clerk úgy találta, hogy a forradalmak utáni Magyarországon a komoly katonai és hatalmi pozíciókkal rendelkező keresztény-nemzeti pártokra alapozva kell („koncentrációs”) kormányt létrehozni, amelyben liberális és szociáldemokrata politikusok is részt vesznek. Clark elérte a pártok és Horthy megegyezését, november 23-án megalakult a Huszár-kormány, amelyben az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a népjóléti és munkaügyi tárcát a szociáldemokrata Peyer Károly kapta. A békekonferencia eredményesnek ítélte Clerk misszióját, 1919. december elsején elismerte a Huszár-kormányt, és feloszlatta a tábornoki bizottságot. – A szerk.