Goldbergerék költségvetése^[1]

 

A magyar konszolidáció a minap megint kilukadt egy helyen. A műegyetemi ébredő ifjúság ugyanis fellázadt, mert a Goldberger textilgyár – állítólag – nem akart alkalmazni egy numerus clausus rendszer alapján diplomához jutott ébredő mérnököt, hanem csak olyat, aki diplomáját Prágában vagy Zürichben szerezte. Erre persze éktelen zenebona tört ki. Az ifjúság követelte, hogy a numerus clausus rendszere az alkalmazásoknál is, ne csak az egyetem[re?] és műegyetemre való beiratkozásnál, a diplomák adásánál stb. szerepeljen: hogy a külföldi diplomák nosztrifikálásánál is figyelembe jöjjön a fajvédelem szempontja.

Az esetnek magának aligha lesznek túlságosan mélyenjáró következményei. Egy pár zsidónak beverik a fejét, a kormány gyáva és kertelő nyilatkozatot ad ki; Goldbergerék „félreértésnek” minősítik az esetet stb. A mi szempontunkból a dolog annyiban feljegyzésre méltó, hogy az uralkodó osztályok egymás közötti marakodása ebben az esetben élesen és világosan kiütközik, és az abból levonható tanulságok nem egészen közönyösek a munkásság számára sem. Az eset persze megint felette alkalmas arra, hogy a különböző liberális, radikális stb. lamentációk megnyilvánuljanak a magyar civilizáció elzülléséről, a keresztény kurzus erkölcstelenségéről: hogy szembeállítsák a mai állapottal a régi (és az eljövendő, Garamival erősített) konszolidált polgári rend állapotát. Ez a szembeállítás persze nem egészen igazságos. Igaz: nem lehet követelni a Goldberger (vagy akármilyen) nevű magyar kapitalistától, hogy a keresztény kurzus kedvéért tehetetlen mérnökökkel tömje meg a gyárait. De ne felejtsük el, hogy azt eddig is megtette. Ne felejtsük el, hogy a magyar (és minden fejletlen, feudális vagy félfeudális környezetben kifejlődő) kapitalizmus lényegéhez tartozik ez. Egyrészt a munkabérek jóval alacsonyabbak a „civilizált” országok munkabéreinél. Másrészt azonban a feudális államrend emez előnyeit ([a] munkáskérdés „rendőri” megoldása stb.) meg kell fizetni avval, hogy az állami apparátus és [az] annak társadalmi alapját képező uralkodó osztály közvetlenül es személyesen részesedjék a vállalatok nyereségeiben. Egészen kezdetben a közvetlen vesztegetések formájában történik ez (orosz nagyhercegek). Később, a civilizáció fejlődésével, nehezebben megfogható összeköttetések teremtődnek a kapitalizmus és a feudális gentry-osztály között. Pl. állások. Úgy a vezető, mint az alsó kapitalista bürokráciában. Úgy, hogy pl. a forradalmak előtt egyrészt minden beavatott tudta, hogy melyik miniszteri tanácsos melyik bank vagy iparvállalat „zsebében van”, másrészt minden bank és iparvállalat tudta, hogy bizonyos célok elérése kedvéért melyik „Gyurkovics fiút”[2] vagy más gentry-sarjadékot kellett kisebb-nagyobb állásba elhelyeznie.

Látnivaló, hogy az egész kérdés költségvetés, kalkuláció kérdése csupán. Annak a kérdése, hogy ezeket a – racionális üzemvezetés szempontjából – felesleges kiadásokat be lehet-e hozni a munkások alacsonyabb munkabérein. Ami a Goldberger-esetben új a régi hasonló esetekhez képest, ami a régen bizalmasan elintézni szokott ügyet kivitte az utcára, az szintén^. kalkuláció kérdése. Az ellenforradalom után ugyanis a Gyurkovics-fiúk rétege rendkívül megszaporodott. Most már nemcsak a gentry, hanem a keresztény kispolgárság tekintélyes része is így kíván elhelyezkedni (az ébredők ennek a parazita rétegnek a „szakszervezetei”); másrészt azonban Magyarországnak nemcsak politikai területe zsugorodott össze, ami hontalanná tett ilyen gentry és kispolgári rétegeket, és rászabadította őket Goldbergerékre, hanem a kapitalizmus bázisa is. Igaz ugyan, hogy – hála az ellenforradalomnak és Vanczákék munkájának – a munkások megélhetési viszonyai a létminimumon alul vannak. De más kérdés: kifizeti-e magát Goldbergerék számára a zürichi mérnök mellett (aki a mérnöki munkát végzi) még egy-két-három stb. Gyurkovics-fiút alkalmazni?

Ennek a kalkulációnak a kérdése a magyar konszolidáció kérdése. Az ébredők tudják, hogy egzisztenciájukról van szó. Másrészt a nyugati hajlandóságú kapitalista rétegek szívesen „leépítenék” ezeket a szervezeteket, szüntetnék meg ezt a felesleges és nem racionális üzemi költséget. Annál is inkább, mert hiszen Vanczáktól Garamiig minden szoc. dem. garantálja nekik, hogy az így csinált megtakarítások értéke nem vész el az ébredő nyomás alól fölszabaduló munkásság életszínvonalának emelkedése miatt. A kérdés csak az: mennyire lehet megbízni ebben a „garanciában”? Tud-e a konszolidált kapitalizmus akár Garami–Vanczákék, sőt, ha kell Kunfi–Jásziék segítségével, egy megfelelő államgépezetet teremteni, mely a munkabérek elegendő alacsonyságát komolyan garantálni képes? Mert ha nem, akkor a Goldbergerék költségvetésébe mégis be kell illeszteni a kurzusmérnököt, és az ébredőknek és Andrejkának fokozni kell a nyomást a munkásságra. Persze a magyar kapitalizmus válságos helyzete ott ütközik ki, hogy egyik irányban sem lehet már „egészséges” fejlődés. A parazita réteg oly nagy, hogy azt – hosszú időre – nem képes a magyar kapitalizmus eltartani. Ébredő terror nélkül pedig még egy Vanczák–Kunfi egységfront sem bírná a magyar munkásságot arra rávenni, hogy mai életviszonyaiba belenyugodjék. A harc tehát a két uralkodó réteg között egyelőre állandó marad. De bizonyos, hogy minden megegyezés köztük a munkásság rovására megy, hogy mindegyik a másiknak tett minden engedményt a munkásságon igyekszik behozni. A munkásságnak tehát nem lehet politikája sem a Vanczák-féle meglapulás az ébredők előtt, sem a Garami-féle szövetkezés Méhelyvel és Fenyő Miksával. Hanem csakis kíméletlen harc mindkettő ellen. A két réteg ellentétének kihasználása a munkásság osztályharcának számára.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. október 22. (XIII. évf., 186. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] Utalás Herczeg Ferenc 1895-ben megjelent regényére. – A szerk.