Gyarmati krónika^[1]

 

A forradalom marx–lenini elmélete világossá teszi a gyarmati szabadságmozgalmak összefüggését a kapitalizmus imperialista korszakával. Az egyes gyarmatterületeken kirobbanó küzdelmek így objektíve a legszorosabb összefüggésben vannak, és egy hatalmas forradalmi folyamat mozzanatait alkotják. De ebből ma még nem következik, hogy ezek a küzdelmek közvetlenül egymáshoz kapcsolódnának, közvetlenül képesek lennének egymást támogatni. A gyarmati országok területi távolsága egymástól, a hírszolgálat és az összeköttetés nehézsége, a nemzeti, osztály- stb. különbségek erős akadályai – ma még – az egyes harcok közvetlen egybekapcsolódásának. Igaz: a gyarmati népek küzdelmeit gyakran megkönnyíti, hogy az imperialisták frontja nem egységes. A nagy imperialista hatalmak versengése sok esetben komoly erőtartalékot jelent a felkelő gyarmati népeknek. És ha egy nagy történelmi távlatból nézzük a dolgokat, akkor bizonyos: tartós szövetség, tartós egység az imperialista hatalmak között nem lehetséges. De ez csak egy hosszú korszakra vonatkozik. Pillanatnyi megegyezések igenis lehetségesek. És akkor a felkelő gyarmati népek magukra hagyva állanak a hatalmas (katonailag, technikailag, pénzügyileg sokkal erősebb) elnyomókkal szemben.

Itt merül fel az európai proletariátus, a kommunista pártok kötelességének a kérdése. Míg a szociáldemokraták itt is – mint mindenütt – tettel támogatják az imperialista burzsoáziát, lehetővé teszik számára a gyarmati elnyomatás fenntartását és kibővítését, a kommunista pártok ezen a téren már felismerték kötelességeiket. De a gyakorlatban még nem képesek ezt a támogatást hathatósan foganatosítani. Az imperialista államok még mindig abban a helyzetben vannak, hogy a felkelő gyarmati népekkel szemben teljes katonai és pénzügyi erejüket kifejtsék.

Ilyen körülmények között az Európában döntő imperialista hatalmak, Anglia és Franciaország – csendes – megegyezése lehetővé tette egy sorozat gyarmati konfliktus likvidálását. A riffkabilok hősies ellentállása le van verve. Anglia megegyezett Angora- Törökországgal a moszuli kérdésben;[2] az egyiptomi konfliktus – egyelőre – megoldást látszik találni. Sőt úgy látszik, mintha az angol és olasz együttes előretörés az utolsó még független afrikai állam (Abesszínia) ellen, sem találna ellenállásra az imperialista vetélytársaknál. Ezek a nemzetközi imperializmus számára kedvező megoldások a legszorosabb összefüggésben vannak egymással. Nyílt titok, hogy az Abd el Krimnek angol hajókon csempésztek angol fegyvereket. Franciaország viszont a moszuli konfliktus legnagyobb kiélesedése idején baráti viszonyban állott és semlegességi szerződést kötött Angorával. Hogy pedig az egyiptomi nép szabadságmozgalmára a török, szíriai, marokkói stb. harcoknak a legnagyobb morális hatásuk volt, az letagadhatatlan. Az angol megszállás katonai túlsúlya mellett Egyiptomnak csak egy nemzetközi mozgalomba bekapcsolódva lehettek kilátásai az eredményes ellentállásra. Ezek a kilátások nemrég még igen kedvezőknek látszottak. Ibn Szaudnak,[3] a vahabita törzs fejének sikerült az angol pártfogolt Husszein elűzésével az arab törzsek legnagyobb részét egyesíteni. A független mohamedán országok legerősebbike, Angora, háború szélén állott Angliával. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Anglia szerepe a riffkabil és drúz (Szíria) felkeléseket illetőleg felette gyanús volt, hogy Franciaország nagyon hajlandónak látszott a maga részéről minden angolellenes mozgalmat támogatni, világos volt, hogy annak a nagy népmozgalomnak, mely az utolsó két egyiptomi választáson az angol uralmat támogató korrupt klikket elsöpörte, komoly kilátásai voltak. Ez a helyzet ma megváltozott. Anglia, Franciaország a kulisszák mögött megegyeztek. Angora, melyet az a veszedelem fenyegetett, hogy magára marad Anglia és szövetségesei (Görögország és az abesszíniai ígéret révén megnyert Olaszország) közös támadásával szemben, békére lényszerült. A magukra maradt riffkabilokat leverték. Az arabokkal – ideiglenesen – megegyezés van.

Hogy ez a viszonylagos nyugalom meddig fog tartani, az más kérdés. Hogy a marokkói, az abesszíniai kérdések „végleges” megoldása újból fel fogja éleszteni az ellentéteket, az több mint valószínű. Egyelőre azonban a gyarmati nyugtalanság tavalyi fő centrumában, a Közép-tenger[4] mentén, viszonylagos, ideiglenes nyugalom van.

Az utolsó hetekig úgy látszott, mintha a másik nyugtalansági centrumban, Kínában is győzött volna az imperializmus. Ismeretes, hogy a Feng Ju-siang[5] vezette néphadsereg az ősszel vereséget szenvedett az egyesült angol–amerikai–japán zsoldosseregektől (Csang Cso-lin és Wu Pej-fu),[6] hogy kénytelen volt Pekinget, a fővárost föladni, hogy megsemmisülése hetek kérdésének látszott. És akkor a kantoni, nemzeti forradalmi (Kuo min-tang párt) kormányának helyzete is veszélyeztetettnek látszott. Kínában azonban egyrészt a nemzeti forradalom erői sokkal nagyobbak, éspedig nemcsak a területi nagyság és [a] lakosság száma (400 millió) miatt, hanem azért is, mert Kína, ha kapitalista fejlődésének elején áll is, mégis hasonlíthatatlanul fejlettebb, mint az előázsiai és gyarmati népek (proletariátus számaránya). Másrészt az imperialista hatalmak ellentéteit még nehezebb kiegyenlíteni, mint másutt, mert itt a közvetlenül versengő hatalmak között az Egyesült Államok is szerepelnek. Hozzájárul ehhez, hogy területi és szociális okokból (Kína magasabb fokú kapitalista fejlődése, a munkásosztály jelentékenyebb súlya miatt) a Szovjetunió befolyása sokkal nagyobb, mint a többi gyarmati és félgyarmati sorban lévő államban. Ezek az ellentétek már nyomban a Fen Ju-siang felett kivívott győzelem után jelentkeztek: Vu Pej-fu és Csang Cso-lin kifelé gondosan elleplezett ellentéte megakadályozta a megvert nemzeti hadsereg komoly üldözését, lehetővé tette, hogy az nyugaton (Kalgán vidékén) rendbe szedje magát, sőt a legutóbbi időben ellentámadásba menjen át. Ennek ellenére a nemzeti hadsereg helyzete nem könnyű: Anglia és Japán szövetsége lassan mégis összeműködésre kényszeríti Vu Pej-fut és Csang Cso-lint. És a kettő ellen, ha nincsenek belső nehézségeik, a nemzeti hadsereg nehezen tarthatná magát. Ezek a nehézségek azonban az utolsó időben folyton nőnek. Először Vu Pej-fu területeiről hallottunk felkelésekről (parasztlázadásokról), amelyek a kantoni kormány számára lehetővé tették befolyását egészen a Jang-cse-kiang völgyéig kiterjeszteni; az utolsó hetekben pedig Csan Cso-lin ellen kitört lázadásokról jönnek hírek. De mindennél fontosabb, hogy Közép-Kína leggazdagabb és iparilag legfejlettebb 5 tartományának kormányzója, Szun Csuan-fang önállósította magát. Ez az önállósodás kívülről, úgy látszik, főleg az Egyesült Államokra támaszkodik, belül a közép-kínai ipari és kereskedelmi tőkére. Ezzel felbomlott az egységes imperialistabérenc reakciós front, és a kínai fejlődés legközelebbi szakaszát Szun Csuan-fang állásfoglalása fogja eldönteni: akihez ő csatlakozik, az az előrelátható győztes. Ezt a csatlakozást pedig egyrészt az dönti el, hogy az Egyesült Államok elérkezettnek látják-e az időt arra, hogy kidobják versenytársaikat (Anglia, Japán) Kínából, és megpróbálják a független Kínát az amerikai kapitalizmus vezetése alá vonni; másrészt attól, hogy a kínai burzsoázia a külföldi elnyomatásban és konkurenciában vagy a nemzeti forradalomban látja-e a közvetlenül nagyobb veszedelmet. Amikor ezeket a sorokat írjuk, a kérdés még nem dőlt el. Az azonban bizonyos, hogy az ősszel közelinek látszó angol–japán győzelem Kínában ma messzebbre tolódott, mint az őszi hadjárat megkezdése előtt.

 

[1] Párisi Munkás, Paris 1926. június 26. (III. évf., 26. sz.), 2. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 47–50. o. – A cikk L. Gy. szignóval jelent meg. – A szerk.

[2] Az ottomán birodalom széthullásával az iraki királysághoz és ezzel brit ellenőrzés alá került korábbi moszuli vilajet, amelyre Törökország is igényt tartott, és amelynek határait vitatta, 1925 végén népszövetségi döntéssel Irakhoz került. (Angora  az 1913-ban  a Török Köztársaság fővárosának megtett Ankara korábbi elnevezése.) – A szerk.

[3] Abdul-Aziz ibn Abdul-Rahman Al Szaúd (1876. január 15. – 1953. november 9.), Szaúd-Arábia megalapítója és első királya. – A szerk.

[4] Földközi-tenger (a német Mittelmeer tükörfordítása). – A szerk.

[5] A ma használt átírásban: Feng Jü-hsziang. – A szerk.

[6] Csang Co-lin, ill. Vu Pei-fu. – A szerk.