Harc a halállal^[1]

 

Másfél év rettenetes küzdelme. Landler és a betegség! Nevetségesnek tartotta mindenki, felháborítónak maga Landler. Ő volt mindig a párt legmunkabíróbb embere. Kinevetett, lesajnált mindenkit, aki fáradtságról panaszkodott, bár aztán fölényes jósággal pihenni küldte az elvtársakat. Neki magának nem kellett pihenés. Amióta az emigrációban volt, sohasem ment el nyaralni vagy kipihenni magát. Cikkírás után szemináriumban, tanítás után szervezőmunkában keresett üdülést.

A Rákosi-per idején vettük először észre, az öreg megingathatatlannak látszó munkaképességével valami baj van. Régebben is előfordult ugyan, hogy olykor hirtelen rosszul lett. De a rosszullét néhány óra alatt elmúlt mindig, és ő maga is, mi is csak elhízottságának tulajdonítottuk az ilyen eseteket. A Rákosi-per alatt még mindig úgy dolgozott, mint régen. És ha éjfél felé vége volt a munkának, még elvitte azt az elvtársat, aki annyira, amennyire még bírta a tempót, és még lábán állt, egy kicsit „smúzolni”, megbeszélni a magyar és a nemzetközi mozgalom aktuális kérdéseit. De a rosszullétek mégis gyakrabban ismétlődtek, és barátai már ostromolni kezdték: menjen el végre már egyszer pár hétre pihenni.

Nem ment el, mert más munka hívta. És dolgozott, amíg 1926 őszén össze nem esett. Az orvosok súlyos szívbajt állapítottak meg: egy régi ízületi gyulladásnak következményét, amely már esztendők óta lappangott benne, de nagy testi ereje és még nagyobb életenergiája és munkalelkesültsége elfelejtették vele. Beteg volt. Súlyos beteg. De most sem akart tudomást venni a betegségéről. Érezte, tudta, hogy szüksége van rá a pártnak, a felszabadulásért küzdő, szervezkedő, útja felismeréséért tusakodó magyar munkásságnak.

Megindult a harc a halállal. De még nem tudta, hogy a halállal harcol. Még csak arról sem akart tudni, hogy súlyosan beteg, hogy állandóan vigyázni kell magára, hogy nem pazarolhatja többé tetszés szerint az eszét, az energiáját, a tudását, ügyességét és ravaszságát a mozgalom javára. Néhány heti szanatóriumi pihenés után újra közénk jött. Nem engedett. Úgy dolgozott, mint régen, és egy darabig, néhány hónapig úgy is látszott, mintha menne a dolog, mintha győzelmet aratott volna a betegsége felett.

Változó harcok ideje jött. Voltak hetek, amikor a be nem avatott észre sem vette volna, hogy beteg ember beszél vele. De voltak hetek, amikor kénytelen volt újra és újra visszavonulni, szanatóriumba, vidékre menni, hogy kipihenje magát. De a pihenéstől látszólag újult erővel, új tervekkel tele tért vissza a munkába. Fanatikus hittel bízott a győzelemben. És még akik közelről is láttak mindent, akik ismerték a kezelőorvosok aggódó véleményét a betegségről, órákra, napokra elfelejtették, amit tudtak, olyan életenergia áradt ki belőle. Ő pedig folyton veszekedett, vitatkozott, tréfált orvosaival. Bebizonyította nekik, hogy ő jobban tudja, mi a baja, és mit kell tennie. Bebizonyította nekik, hogy nem értenek a dialektikához, hogy mechanikusan, sablonszerűen fogják fel a szervezet állapotát, betegségeit.

Szántó Zoltánék pöre idejében[2] lobbant fel utoljára nagy energiája. Még együtt ujjongott velünk a vádlottak november 7-i gyönyörű tüntetésén, de az ítélet után vissza kellett vonulnia újra pihenni. Most is bizakodott még. De most már világosan látta, hogy betegsége súlyos baj. Még a szanatóriumban is dolgozott. Nem engedte meg, hogy fontos dolgok az ő tanácsai nélkül intéződjenek el. De már csak tanácsokat és utasításokat adott, már csak dolgoztatott, már minden órai munkát pár napos rosszulléttel fizetett meg. És belenyugodott abba, hogy nem lesz már egész éven át teljes a munkaképessége. Belenyugodott abba, hogy három hónapra elutazik, hogy aztán három, négy, hat hónapig dolgozhasson, és így hosszú pihenés és dolgozás közt ossza meg életét. Belátta, hogy ez így kell a mozgalomnak. Az első hadjárat elveszett.

Így indult el Landler elvtárs egy baráti kör támogatásával a Riviérára pihenni, gyógyulni. Útközben kiszállt Párizsban, hogy megnézze a kommunárdok falát a Père Lachaise-ben, a párizsi temetőben. Akkor talán még nem tudta, hogy örökre búcsúzik a forradalmi munkától, amikor megállt a kommunárdok sírja előtt. (Még egészségesen szokta mondogatni: egyszer még elmegyek Párizsba, hogy lássam a kommunárdok falát, és hogy leköpjem Louis Blanc, az áruló sírját.) Cannes-ban kezdődött meg az utolsó, az irtózatos küzdelem a halállal. Dagadt lábakkal, injekcióktól, köpölyözéstől sebes testtel, állandó légzési zavarok közt, már csak oxigénbelégzés mellett élve, olyan betegen, hogy már ágyban sem fekhetett, hanem karosszékben aludva küzdött a halállal Landler elvtárs. De még küzdött. Utolsó levelében, amit hozzánk intézett, írja: „Rettenetes erővel küzdök, hogy még egyszer hasznos tagja lehessek a közösségnek.” Aztán gondjairól ír, hogy pihenése, gyógyulása túl sok pénzébe fog kerülni barátainak, akik ideutazását lehetővé tették. És így végzi: „Előbb nem tudtam írni, most is nagyon nehezen. Az orvos még sétát sem enged meg. De azért mégis győzünk!”

Nem tudott győzni. Ez volt a nagy csatája, amelyben vereséget szenvedett. Beállott a halálos krízis. Az orvosok minden percre várták a halált. Már nem is mindig volt eszméletnél. De még félig eszméletlen állapotban is mindig a párt, a mozgalom ügyei körül forogtak gondolatai. Egy éjjel nála virrasztó lányának arról beszél, hogy „nagy baj van, mert fasiszta választás van, kell a lapnak telefonálni, mert különben nem tud megjelenni”. Máskor azt mondja: „Haza kell menni Magyarországra, mert csak így lehet Bethlennel szemben eredményeket elérni.” Majd egy spicligyanús emigráns nevét említette. „Nem jól mennek a dolgok… folyik a vizsgálat… rosszul megy… nem lehetek ott.” Aztán: „össze kellene ülnünk, és megbeszélni bizonyos dolgokat”. És még közvetlen halála előtt: „Nem tudom a jogi dolgokat megoldani.”

Agóniája szakadatlan lelki tusa volt pártkérdésekről. Önmagáról, szenvedéseiről, kínlódásairól nem voltak szavai. Ez a harc a halállal is mozgalmi életének, a mozgalommal összenőtt életének volt része. Csak az utolsó éjjel, fél egykor mondta, nem is annyira feleségének, mint felesége előtt magának: „Öreg, nem megy tovább!”

Ez a személytelen, minden magánügyet háttérbe szorító felolvadás a mozgalomban Landler elvtársnál nem volt aszkétizmus. Szerette az életet, szerette a családját, barátait, de ez a szeretet is beleolvadt élete egyetlen nagy szenvedélyébe: a munkásosztály szeretetébe, a munkásság felszabadulásának fanatikus akarásába, a felszabadulás akadályainak fanatikus gyűlöletébe. Néhány nappal halála előtt mondta feleségének, hogy legyen párttag, és dolgozzon a pártban. Az elárvult élettársnak nem tudott más értékesebb hagyatékot elgondolni és eljuttatni.

Amikor pedig felesége meg akarta csókolni, azt mondta: „Csak semmi szentimentalitás!”

Megpróbáljuk követni ezt a tanítását is. Száraz hangot erőltetünk magunkra, és csak tényeket sorolunk fel, hogy Landler szellemében beszéljünk Landler utolsó nagy harcáról. De nem szentimentalitás, ha minden forradalmár, minden munkás érzi: Landler elvtárs nemcsak életében küzdött minden csepp vérével a munkásosztály felszabadításáért, hanem harca a halállal utolsó leheletéig ennek a harcnak volt része. Harc volt a halállal, nem magáért az életért, hanem a harcolni tudásért.

A Kommunisták Magyarországi Pártja, a Kommunista Internacionálé, a forradalmi munkásosztály soraiban a diktatúra Vörös Hadseregének főparancsnoka mint bátor katona esett el nehéz harc után.

 

[1] Új Március, Wien 1928. március (IV. évf., 3. sz.), 101–104. o.; kötetben németül: in: Georg Lukács: Demokratische Diktatur (Politische Aufsätze V.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1979, 97–100. o. – A szerk.

[2] Szántó Zoltán az ún. Külföldi Bizottság képviseletében tért vissza Budapestre;1927. februárjában tartóztatták le, és 8 és fél évi fegyházra ítélték. – A szerk.