Hermann Schmalenbach: Leibniz^[1],[2]

 

Egyáltalában nem túlzás azt mondani, hogy a XVII–XVIII. század filozófusai közül Leibniz a legérdekesebb, legsokoldalúbb és legellentmondásosabb figura. Szemben Descartes-tal és Malebranche-sal, Hobbesszal és Spinozával, akik (bár ez nem óvta meg őket a hamis értelmezésektől, de mégiscsak) fenséges stílusegységben megörökített rendszereket hagytak maguk mögött, Leibniz munkássága rengeteg tervezet, részlet, vázlat, polemikus írás stb. gyűjteményeként maradt ránk. Mind ez a forma, mind a vizsgált kérdések rendkívüli – az infinitezimális számítástól a vallás filozófiájáig terjedő – sokoldalúsága nagy hatást gyakorolt Leibniz kortársaira és az egész XVIII. századra, mindaddig legalábbis, míg a kanti filozófia ki nem szorította a filozófiai érdeklődés középpontjából. Leibniz csak az utóbbi időben kezd ismét jelentős figyelmet magára vonni. Bertrand Russell, Couturat és Cassirer egymás után megjelenő monográfiái[3] teljességgel új megvilágításba helyezik gondolatainak tudományos jelentőségét. Olyan kapcsolatokat tárnak fel, melyek Leibniz felfedezéseit, gondolatait és problémáit (infinitezimális számítás, analysis situs, scientia generalis) korunk matematikájával és természettudományával rokonítják, s ily módon megvilágítják a leibnizi gondolatoknak a XVIII. századtól napjainkig terjedő, rejtett hatását.

De bármilyen jelentősek is ezek a kutatások, lényegbevágó kiegészítésre szorulnak. Hiszen Leibniz egyes tudományos eredményeinek igazságosabb és mélyebb értékelése ellenére szem elől tévesztik gondolatainak filozófiai egységét, vagy ami még rosszabb, gondolataiba modernisztikus motívumokat kevernek. Ezért az egyes, különálló gondolatoknak szentelt figyelem erősödése csak részben járult hozzá Leibniz egészében vett tevékenységének helyes történelmi megértéséhez. Schmalenbach könyve ennek a hiánynak a kitöltésére vállalkozik (részben tudatosan polemizálva előzményeivel).

A szerző a leibnizi gondolat valódi forrásaihoz törekszik eljutni, az egész alakot akarja megidézni: Leibnizet kora történelmi feltételeiből akarja kibontani, hogy ily módon azzal együtt, ami őt korunkkal összeköti, megnyilvánuljanak saját jelenének specifikus vonásai is. Ez a könyv elgondolása – de megvalósítása távolról sem mondható minden tekintetben sikeresnek. Bár Leibniz tisztán filozófiai motívumai (egyébként ezekben is ott vannak a korszak feltételei) gondosan és érdekesen vannak kidolgozva, az általános történelmi közegnek a szerző által rajzolt képe halvány, absztrakt és egészében érdektelen, helyenként pedig – mint pl. a Leibniz filozófiája és a barokk stílus között vont párhuzam – egyenesen zsurnalisztikus (10. skk.). Annál értékesebb a tisztán filozófiai analízis. Schmalenbach Leibniz filozófiájának alapvető vonását e filozófia pluralisztikus jellegében látja: Leibniz számára nem a világ egysége az elsődleges, mint Spinoza és tulajdonképpen az egész filozófia számára, hanem végső elemeinek individualisztikus sokasága. Ez a pluralizmus két tendenciában nyilvánul meg, melyek szorosan egymásba fonódva hol kiegészítik, hol gyengítik, sőt megsemmisítik egymást. E tendenciák egyike az aritmetizmus. Szemben Spinozával és Descartes-tal, akik a geometriában, Leibniz az algebrában látja a metafizika prototípusát, azt az alapot, amelyre a világ képe felépíthető (105–106., 510.). Itt válik kifejezhetővé a kontinuus és a diszkrét közötti ellentmondás. Leibniz a kontinuumnak mint a megismerés előtt álló kihívásnak a jelentőségét természetesen nem tagadja, de a kontinuum számára nem az elsődleges metafizikai valóság. A tér és az idő, továbbá az általuk megalapozott mechanikus törvényszerűségek Leibniz szerint csak a jelenségek világához tartoznak, csak ideálisak, de nem reálisak (429., 433.). De Leibniz szerint, Kanttal ellentétben, a jelenségek világa nem meríti ki megismerésünk teljes területét – a jelenségvilág széttéphetetlenül összekapcsolódik a reális világgal, az előbbi az utóbbi kifejeződése, képviselője. Ez a két világ úgy viszonyul egymáshoz, mint ideális és reális, mint a csak lehetséges és az aktuálisan valóságos. A tér és az idő törvényei, a mechanika törvényei következésképpen eleve meghatározzák minden lehetséges világ struktúráját (még a leibnizi filozófia istene sem képes alkotni valamilyen másfajta világot), de az ilyen világoknak végtelen a sokasága, és ha éppen ez, ha éppen a „mi” világunk vált valóságossá, akkor ez teljesen más típusú megalapozást követel.

Ez egyike azoknak a pontoknak, ahol Leibniz aritmetizmusa, a világ diszkrét sokaságként való felfogása összebonyolódik a vallási motívummal, nevezetesen Leibniz kálvinizmusával – az adott esetben a teodícea, a „minden lehetséges világok legjobbikának” problémájával (271.). De a könyv több más helyén is meggyőződhetünk arról, hogy ahol az aritmetizmus megbicsaklik a kontinuum problémáján (a végtelenül kicsi módszere Leibniz szerint végső soron azt jelenti, hogy lemondunk a probléma valóságos megoldásáról, még ha ez a lemondás gyakorlatilag észrevétlen is marad, hiszen a hiba tetszőlegesen kicsivé tehető), ott Leibniz a legkockázatosabb metafizikai hipotézisekhez fordul, hogy a kontinuum formái mögött felfedje az alapjukat képző diszkrét világot. Ez a legvilágosabban a mozgás folyamatossága kapcsán jelenik meg, melynek lényegét Leibniz „transzkreációként” értelmezi, azaz oly módon, hogy a mozgó tárgyat Isten végtelen gyakorisággal „megsemmisíti” és „újrateremti” (444.).

A leibnizi gondolkodásnak ezeket a konfliktusait, apóriáit és határait Schmalenbach nagy megvilágító erővel ábrázolja. De ha ezek forrását egyrészt az aritmetizmusban, másrészt a kálvinizmusban látja, akkor ezzel csak más formában ismétli meg a kérdést, de választ nem ad rá. Az aritmetizmus határait illetően nézetem szerint Schmalenbachnak teljesen igaza van. És vitathatatlan, hogy a leibnizi filozófia minden felemássága lényegében innen ered. De ez még messze nem ad magyarázatot arra (és ez Schmalenbachnál nem is fogalmazódik meg problémaként), hogy egy olyan jelentős matematikus, mint Leibniz, miként foglalhat el ilyen lehetetlen pozíciót. Annál is meghökkentőbb ez, hiszen Descartes és különösképpen Newton már megmutatták a helyes utat. Arról van szó, hogy Schmalenbach úgy tekint a leibnizi gondolkodásmódra, mint végső, tovább nem elemezhető tényre, elfeledkezvén arról, hogy ha Leibniz pozíciója az ő „személyes különösségével” lenne egyenlő, akkor semmiképpen sem lehetne megmagyarázni gondolatainak tartós és intenzív hatását. Következésképpen fel kell ismernünk, hogy az ő „személyes különösségében” volt valami, amiben a korabeli – de legalábbis a korabeli német – társadalmi valóság eszmei kifejeződésére ismerhetünk. Az utalás a kálvinizmusra azonban üres szó marad. Igaz, Schmalenbach talál néhány – nagyrészt felületes – analógiát a lelket és Istent érintő kálvini tanítások és a leibnizi filozófia között, de eközben egyáltalában nem számol sem a kálvinizmus belső változásaival Leibniz koráig, sem ezeknek a változásoknak a társadalmi hordozóival. Ezért minden magyarázata a levegőben lóg, és az igazi problematikának, Leibniz filozófiája történelmi megismerésének még meg kell fogalmazódnia: a probléma valójában ott kezdődik, ahol Schmalenbach fejtegetései véget érnek. Az ő érdeme – egyébként nem csekély érdeme, hisz munkájában alaposságról és éles elméről tett tanúbizonyságot – abban áll, hogy helyreállította Leibniz valódi filozófiai portréját, melyet kétszeresen is eltorzított a vulgarizáló tradíció és az agyafúrt modernizálás. Igaz, a valódi probléma csak ott kezdődik, ahol Schmalenbach megáll – de ha mi most helyesen tudjuk feltenni a kérdést, ha világosan látjuk magunk előtt a rendszer tényszerű állományát, mely persze még megköveteli a társadalmi-történelmi értelmezést, akkor ezért nem kis mértékben az ő kutatásainak tartozunk köszönettel.

 

[1] Hermann Schmalenbach: Leibniz, Drei Masken Verlag. München, 1921. XVI, 610.

[2] Bестник Cоциалитической Aкадемии, 1923. április (5. sz.), 237–240. o. – Tallár Ferenc fordítása. – A szerk.

[3] Bertrand Russell: A Critical Exposition of the Philosophy of Leibniz, at the University Press, Oxford 1900; Louis Couturat: La Logique de Leibniz, Alcan, Paris-Hildesheim–Olms 1901 (bár a cikk utalása vonatkozhat a szerző más publikációira is, pl. a Revue de Mètaphysique et de Morale 10. kötetében, 1902-ben megjelent, Sur la mètaphysique de Leibniz című tanulmányra stb.); Ernst Cassirer: Leibniz’ System in seinen wissenschaftlichen Grundlagen, N. G. Elwert’sche Verlagsbuchhandlung, Marburg 1902. – A szerk.